MÁGIA

CSELEKMÉNYEK

A kívánt cél utánzása mozdulatokkal, testmozgással az utánzásos vagy analógiás mágia egyik legegyszerűbb, általánosan elterjedt alapcselekményeit jelenti. Ilyen lehet például magasság, távolságok kézzel vagy karon való megmutatása, vagy a magasba ugrás. Utóbbinak természetszerűleg a növénytermesztés mágiájában volt legnagyobb szerepe (pl. magasba ugrálni, hogy hosszúra nőjön a kender). Ide tartozik a mágikus célú járás és futás is: sokáig menni, messzire menni, versenyt futni – hogy valami hosszú legyen, nagy legyen, gyorsan sikerüljön. A versenyfutás győztese első lesz valami egyébben is (például a húsvéti szentelt ételekkel elsőnek hazafutó első lesz nyáron a mezei munkában).

A kézmozdulatok egy része szintén az analógia elvén alapuló utánzó mozdulat: ezek {7-646.} közül leggyakoribb a jelképes eltávolítás: a betegség eldobása, elküldése, távol tartása a gyógyító mágiában. A másik személy megérintése, a beteg személy simítása, a kézrátétel az érintkezéses mágia elve alapján működik: a gyógyító vagy pap mint tiszta, „szent” személy e tulajdonságait az érintéssel a másik személyre, a betegre, ördög által megszállottra is átviszi. Az ókori, majd középkori démonűző gyakorlattól szinte napjainkig folyamatosan egyik alapcselekménye volt a gyógyító-tisztító mágiának. Rontó személy kézrátétele természetesen ellenkező hatású: a boszorkányperek gyakori vádpontja a boszorkány rontásának feltételezése egy másik személy megérintésekor, megsimogatásakor.

A mozdulatok sajátos csoportját képezik a hagyományos jelentéssel felruházott gesztusok. Az európai mágia egyik legfontosabb megszentelő, tisztító, távol tartó jelentésű gesztusa a katolikus egyház keresztvetése. A paraszti gyakorlatban az egyház által elő nem írt esetekben is alkalmazták: égzengés esetén, utazás megkezdésekor. A felhőkre való keresztvetés elterjedt jégfelhőeloszlató módszer volt. A boszorkány, lidérc, kísértet elhárításának is elterjedt módszere volt, egyéb vallásos gesztusok és tárgyak használatával párhuzamosan. A keresztezés (ujjal a kereszt jelének ismételt rajzolása valamilyen objektumra), mint a vallásos keresztvetés gesztusának utánzása, a paraszti mágia univerzális gyógyító, rontáselhárító eszköze lett. Önálló gyógymódként is előfordult, könnyebb betegségek esetén (fohásszal kísérve), vagy mindennapi munkák (pl. kenyérsütés) kísérőjeként, de általában összetett mágikus eljárások, ráolvasók sztereotip kísérőeleme.

Obszcén jelentésű elhárító gesztusok alkalmazása valamely rosszindulatú lény jelenlétében, veszélyhelyzetben volt szokásos. Legelterjedtebb a fügemutatás (csipisz, fityisz, fika); többféle módja volt. Tulajdonképpen a genitáliák jelképes megmutatását jelenti, és mint ilyen, különböző formai változataiban egész Európában adatokkal nyomon követhető az ókor óta. Leggyakoribb forma a behajlított ökölben a hüvelykujj kidugása a mutató- és középső ujj között, de ismert a hüvelykujj bezárt ökölbe való bedugása, vagy a középső három ujj behajlítása mellett a két szélső kinyújtása; hüvelykujj gatya vagy kötény korcába dugása; továbbá mindezek két kézzel egyszerre. Mind európai, mind magyar gyakorlatban van általánosabb, lekicsinylő, csúfolódást kifejező jelentése is. Mágikus gesztusként a magyarság gyakorlatában leginkább szemverést elhárító és – ritkán – veszett kutyát elküldő céllal használt (Vajkai 1937a; Tolnai 1904).

A testből eltávolítani valamit kétféle céllal lehetett: az ember tartozékával (nyál, vizelet) birtokába vehetett egy másik egyént vagy tárgyat, az érintkezéses mágia elvei alapján. Ezen alapul például az első tárgyak szerencsekívánó megköpködése (pénz, elsőnek kifogott hal). Másrészt a testből eltávozó dolgok, például köpés, lehelet révén ki lehet űzni valami tisztátalant a testből. A köpés és fújás tisztító, gonoszűző hatása – a kézrátételhez hasonlóan – az ezt alkalmazó személy hatáskörét terjeszti ki a megköpködött vagy megfújt személyre. A köpés ebben a funkcióban a mágia Európa-szerte általános eszköze, már az ókori adatok hasonló alkalmazásra utalnak. A legrégebbi európai keresztelési rítusban is szerepelt mint ördögűző gesztus. A magyar néphitben megelőző, elhárító, vagy rontást és betegségeket gyógyító jelentése van. A szemverés megelőzésének legelterjedtebb módszere volt, egyébként általában összetett gyógyító eljárások kísérőelemeként fordult elő. Hasonló szerepe volt a fújásnak az ortodox egyházi rítusokban és Délkelet-Európa, valamint a magyarság keleti népcsoportjainak gyógyító gyakorlatában. (A köpés néphitbeli szerepéről: Dörfler 1896.)

Ezzel ellentétes módon érvényesül az érintkezéses mágia elve a dolgok, ételek megevése, {7-647.} megivása esetén: az ételt elfogyasztó egy őt valamilyen irányba befolyásoló mágikus tárgyat teljes mértékben magáévá – saját részévé – tesz. Ételek fogyasztása egészség-, termékenységvarázsló, gyógyító céllal, valamint a rontó szándékú „megétetés” egyaránt az európai mágia egyik legelterjedtebb alapeljárása. A másik személy lesz valakinek a birtokává egymás tartozékainak megevése vagy megetetése esetén a szerelmi mágiában.

A tárgyakon és tárgyakkal végzett analógiás műveletek az elérni kívánt célt valamely tárgy segítségével vagy rajta végzett művelettel utánozták. Ezek legelterjedtebbjei a tárgyak eldobása, elpusztítása, elásása, elégetése. A legváltozatosabb eszközöket használták ilyen módon, mind rontó, valamit „elveszejtő” céllal, mind a betegséget elpusztító szándékkal. A megrontott tehén gyógyításának közismert módszere volt a tej tüzes vasra fejése, szurkálása, ütése: mindez a hit szerint a távollévő boszorkányt érte. Hasonló szerepe volt a mozgó dolgokkal való analógiás „elvitetésnek”, valamint a folyóvízbe, patakba, szélbe dobásnak. Valaminek a hátradobása, elküldő szándékkal, a gyógyászat egyik alapeljárása volt: ahogy az eldobott tárgy hátramarad, úgy marad el a baj.

Az érintkezéses mágia elvén alapult a „rontás”, betegség valamely tárggyal való átvitele, miután a beteg testrésszel érintkezésbe hozták. Szemes termények főzetét – a sebek lemosása vagy a beteg száj megdörzsölése után – a keresztútra öntötték. A tárgy megfogása, az „öntésbe” való belelépés elég volt a rontás átviteléhez. Nemcsak a magyar parasztság gyakorlatában, hanem Európa-szerte elterjedt eljárás volt, helyileg változó tárgyakkal. Hasonlóan gyakori lehetett a múltban – mint a boszorkányperek sok adata bizonyítja – a rontó hatásúnak vélt tárgyaknak a megrontandó személy küszöbe alá ásása.

Az érintkezéses mágiának mintegy ezzel ellentétes eljárása volt a rontás tartozékok megszerzésével: a körömmel, hajjal, ruhadarabbal végzett cselekvés annak tulajdonosára is hat. Különösen a szerelmi mágiában volt általános így odaidézni, „magához kötni”, de a mágiát más területeken is alkalmazták: így ellopott ló visszaszerzése céljából a ló kantárát a pad alá tették – reggelre a házhoz jött a ló (Komáromy 1910: 200).

A tárgyakkal/tárgyakon végzett analógiás cselekmények lehetőségei szinte végtelenek; a mindennapi környezet minden olyan tárgyára kiterjedhettek, amelyek egy fizikai tulajdonságuk révén analógiás kapcsolatba hozhatók egy kívánt céllal. Például „elveszejtésre”, „elküldésre” alkalmas volt bármi, ami eldobható, elásható; „kötések” készítésére bármi, amire csomó köthető; nyílást vagy zárást jelképező cselekményekre kinyitható és becsukható tárgyak: olló, fiók, szekrény; a lánc összekapcsolt szemei valaminek az összetartozását jelenthetik. Ilyen használata van a láncnak például az állatok Szent György-napi kihajtásakor: lefektetett láncon kell a szarvasmarhának átmennie, hogy a nyári legelőn úgy tartson össze a nyáj, mint a lánc szemei. A rosszindulatú természetfeletti lények analógiás megsebesítésére egész Európában éles, hegyes tárgyakat használnak: kést, tűt, ollót, fejszét.

A tárgyakkal végzett analógiás cselekvések közül igen elterjedt volt a kötések készítése, azon elképzelés alapján, hogy valamilyen csomó vagy hurok készítésével egy távol lévő személynek valamilyen testrésze, testi vagy szellemi funkciója „megköthető”. Rontó célú kötésekre a közelmúltból kevés adatunk van, de a boszorkányperek néhány száz éves múltjában gyakori lehetett: a perek adatai szerint nemcsak fonálra, hajszálra kötött csomókat neveztek kötésnek, hanem gyakran – átvitt értelemben – bármilyen rontó eszközt vagy műveletet (pl. lószőr, toll, gombostű, ágyba dugott hajcsomó, füstre akasztott vizelet). A célok is változatosak voltak: szerelmi rontás, betegségek, sőt eső „elkötése”. {7-649.} A közelmúlt néphitében is elterjedt volt bizonyos bajokat távolból, rontó szándékkal végzett kötés eredményének tartani: anyatej elapadása, „férj erejének” elkötése, vagyis impotencia, vizelet elállása, bélgörcs (’bélre kötött csomó’). Gyakorolt módszer volt még a 20. században is a kötés eredményének tartott bajok analógiás oldással való helyrehozása: például csomók kibontásával „elkötött” anyatej, vagy lóvizelet megindítása. Formailag a kötések sokfélék lehettek: különböző hurok- és csomósorok akár egyéni variációi, de legáltalánosabb volt meghatározott számú (hét vagy kilenc) csomó kötése gatyamadzagra.

A kötés szó átvitt értelmű használata, valamint az oldó-kötő jelzőnek a rontó, boszorkányos szinonimájaként való szereplése a boszorkányperekben arra vall, hogy a kötések készítése a mágia meglehetősen általános művelete volt. Erre utal a szó más vonatkozásban – már a 16. századi szólásokból is – ismert átvitt értelmű használata („megköti a nyelvét”). A kötések egész Európában és Európán kívül is elterjedtek – változatos formákban és funkciókban: „láz” megkötése, hajósnépek idővarázsló – a szél erejét szabályozó – kötései, az ókori Kelet halált okozó csomói és hálói (Scheffelowitz 1912; Pócs 1963).

A tárgyakon való átbújtatásnak még a közelmúlt gyakorlatában is világosan „újjászületést” célzó szerepe volt: az átbújtatás mintegy a születést utánozza. Leggyakoribb volt – {7-650.} a közelmúltban főleg a magyarság északi, északkeleti népcsoportjainál – a kettéágazó fatörzsön vagy fába vágott hasítékon való átbújtatás, gyerekbetegségek gyógyítására. Olykor nem a gyermeket, csak ingét, gatyáját húzták át a nyíláson. Hasonló szerepe volt a beteg gyerek átbújtatásának az ablakon. Tyúk, liba, malac gyógyítására közismert volt a létrafokok közti átadogatás.

A mágia néhány fontos alapeljárása mindennapi cselekmény, de elsődleges, mindennapi használata mellett már Európa adatokkal elérhető legrégibb korszakai óta mind az egyéni, mind a közösségi mágia, az ünnepi rítusok általános alkotórésze, többnyire világosan az eredeti – gonoszűző–tisztító–elhárító – jelentéssel. Legfontosabbak az alábbiak

A tűzgyújtás egyik legősibb rontáselhárító, tisztító eljárás, amely eredetileg ilyen értelemben több ünnepi szokás, átmeneti rítus szokáseleme. A néphit több „rontó” tevékenysége tárgyak elégetésével volt kapcsolatos: ilyenkor a tűz pusztító hatásával analógiás úton kívánták a megrontandó személy vagy tárgy károsodását elérni.

A füstölésnek rontó és gyógyító hatást egyaránt tulajdonítottak, régi módszere volt a démonűző, tisztító és „rontó” eljárásoknak egyaránt. Legszélesebb körű alkalmazást a gyógyászatban nyert (tehénrontás, szemverés, ijedtség vagy veszettség ellen). Betegségmegelőző eljárásként elsősorban naptári ünnepeken alkalmazták; például Balázs-napi alma héjával füstöltek torokfájás megelőzésére. A rontó célú füstölésnek a rontó hatásúnak vélt tárgyak elégetése volt az alapja („tudós pásztorok” más nyájának a szétszélesztése céljából égettek meghatározott füveket). Analógiás elgondolással, a felakasztott tárgy füstölésével a rontót vélték bántalmazni.

{7-651.} A zajkeltésnek az ünnepi szokáscselekményekben betöltött nagy szerepéhez képest az egyéni mágikus gyakorlatban viszonylag csekély jelentősége volt; legfontosabb szerepet a patkányküldő és egyéb „féregűző” eljárásokban töltött be. Az átmeneti rítusok (házasságkötés, születés) zajkeltő cselekményeinek eredeti hiedelemtartalma feltehetően „gonoszűzés”, „rosszak távol tartása” volt, a közelmúltban azonban sztereotip, másodlagos magyarázatokkal ellátott rítuselemek voltak, csakúgy, mint a naptári ünnepek közösségi felvonulásait kísérő zajkeltés (újévi kongózás).

A vesszőzés, valamint a fürdés, vízzel való leöntés, vízbemerülés elsősorban testi-lelki megtisztulást, egészséget, termékenységet biztosító katartikus rítusként volt Európa ókora óta ismert: alapja a víz és a zöld ág, a vessző „életereje”, és szinte minden nép tisztító, egészség-, termékenységvarázsló mágiájában szerepe van. A vesszőzés, korbácsolás a magyar parasztság gyakorlatában elsősorban a naptári ünnepek rítusaiban szerepelt, kisebb jelentősége volt a mindennapi mágikus gyakorlatban. Elsősorban állatok szaporodása, egészsége érdekében végezték (szarvasmarha megvesszőzése első kihajtáskor, aprószentek napján a baromfi megveregetése vesszővel). (Lukács 1981a; Niedermüller 1976.)

Hasonló a helyzet a vízzel való leöntéssel, locsolással: az ünnepi rítusokban betöltött szerepéhez képest az egyéni mágiában kis jelentősége volt. A tisztító, gyógyító célú fürdő viszont a népi gyógyászat egyik alapeljárása, melynek során a víznek tulajdonított gyógyító-tisztító erőn kívül az analógiás célzattal vízbe helyezett tárgyaknak vagy gyógyfüvek főzetének volt nagy szerepe. Ezen kívül a mágiában elsősorban a „szépségvarázsló” fürdőknek, mosdásnak volt jelentősége (a téli naptári ünnepeken a lányok almáról vagy pénzről mosakodtak). A fürdővíz megszerzését előírások szabályozták, így az újév éjjelén elsőnek a forráshoz érkező lány vitte haza az „aranyosvizet”, amelyet fürdők készítésétől a vadász szerencséjét biztosító puskatisztító szerig igen sokféle célra használtak. A fürdést, mosdást mint katartikus és gonoszűző eljárást, és egyáltalán a víz tisztító, gyógyító hatásába vetett hitet az egyházi rítusokban betöltött hasonló szerepe (keresztelő) is erősítette, fenntartotta. A mágikus gyakorlatban ilyen alapon kapott nagy szerepet a szenteltvízzel való behintés, amely a magyar néphit egyik legáltalánosabb gyógyító, gonoszűző, rontást megelőző cselekménye; önállóan, vagy összetett mágikus eljárások kísérőjeként. Végigkísérte a növénytermesztés és állattenyésztés minden fontos mozzanatát (például behintették vele elléskor a borjút, csikót, kikeléskor a kiscsirkét), sokféle házimunkát és az emberi élet eseményeit, a „rontásra” veszélyes napokat.

A bekerítés, körüljárás, körülfutás eredetileg azon az analógiás elgondoláson alapszik, hogy valamit, valakit a veszély elől el kell zárni; vagy éppen ellenkezőleg, valamely „rontó” lényt, tárgyat kell bezárni, hogy ne fejthesse ki hatását. A ház vagy a falu rontástól, járványtól, természetfeletti lényektől való védelmében, a tűzvész elhárításában, féregűzésben világos volt az eredeti hiedelemtartalom; a gyógyászatban alkalmazott kerekítés már inkább csak sztereotip, „hatásfokozó” eleme a gyógyító eljárásoknak. A katolikus egyház körmenetei ugyancsak a fenti elven alapultak: egy bekerített terület (templom, község, szántóföld) megszentelése által a bekerített hely – a rossz kizárásával – áldást nyer. A körhúzás másik alapjelentése a helyfoglalás. A bekerített hely a saját, védett, „szent hely”. Ilyen helyfoglaló, „szent hely-alapító” – és gonoszt kizáró – jelentése volt a körhúzásnak az avatási rítusokban, például az átmeneti rítusok „új élet” kezdetét szimbolizáló elemeiben (az új pár vagy a lakodalmi szekér körüljárása). Megjelenik a {7-652.} körhúzás e szerepben a túlvilággal kapcsolatot teremtő rítusokban is: a keresztútra húzott körből vagy a ház körülfutásával, templom körüljárásával jósolnak, „lesik ki” a halottakat.

TÁRGYAK

A mágikus eljárások tárgyi kellékeinek egyik csoportját az eljárások kapcsán már említett mindennapi eszközök jelentették, amelyek csak adott esetben – egy eljárás végrehajtásakor – lettek alkalmi mágikus tárggyá. A tárgyak analógiás célokra való felhasználására jellemző az elv azonossága mellett a változó tárgyak végtelen sora.

Ezekkel ellentétben a talizmán- vagy amulettszerű tárgyak mintegy önmagukban hordják varázserejüket; ezek a növény-, állat- és ásványvilág olyan tárgyai, amelyeknek gyógyhatást, természetfeletti eredetet, „varázserőt” tulajdonítottak, és ezért mágikus hatásukba vetett hagyományos hit fűződött hozzájuk. A tisztelt állatok, elsősorban a kígyó bármiféle tartozéka ilyen volt, de a béka csontjának, a nyúl hájának, különböző madarak tojásának, tollának, sőt fészkének is sokféle – gyakran helyileg változó – alkalmazása volt. A növényvilág termékei szinte végtelen sorát nyújtották a mágia eszközeinek. Ezen a téren is kiemelkednek a tisztelt, „szent”, mágikus célokra hagyományosan alkalmasnak ismert fák, cserjék, füvek, mint a nyírfa, bodza, vadrózsa egyes részei. Az ásványvilág készen kapott termékei közül legfontosabb szerepe a mennykőnek és a kígyókőnek volt, de alkalmilag sok egyéb ásványi anyag tölthetett be mágikus funkciót, akár egy szokatlan alakú kavics, amelyet különleges eredetűnek tartottak (pl. hangyabolyban talált „hangyabékakő”). A vastárgyak mágiában való alkalmazása rendkívül sokoldalú. Gyakran mint éles, hegyes tárgyak használatosak analógiás elgondolások alapján, de sok esetben úgy látszik, hogy a vasnak önmagában is „varázserőt” tulajdonítottak.

Az ember környezetéhez tartozó eszközök közül több a mindennapi életben betöltött fontos szerepénél fogva lett hathatós mágikus tárggyá, így például a pénzérmék, vagy a kenyérsütés eszközei. A seprű a ház és lakói mágikus védelmét szolgáltatta a ház vagy istálló ajtajába támasztással. Van olyan feltételezés, hogy a (vessző) seprű mágikus tárgy szerepét annak köszönheti, hogy eredetileg nyírfából készült, és örökölte az annak tulajdonított hiedelmeket. A ruhadarabok közül kitüntetett szerepe volt a kapcának, bocskornak a szerelmi varázslásban. Hasonló szerepet töltött be a gatyamadzag, amely emellett a magyar néphit univerzális rontáselhárító eszköze is volt. A boszorkány és egyéb „nyomó” lények jelképes megfogásának általános eszköze, legalábbis az erre vonatkozó hiedelemmondai megfogalmazások szerint (e mondák elterjedt közép- és dél-európai megfelelőiben övek, szíjak játszottak hasonló szerepet). Egyéb férfiruhadarabok a nők által végzett, illetve nőkkel kapcsolatos mágikus tevékenységben kaptak nagy szerepet: az átmeneti rítusok óvó, serkentő mágiájában, valamint a téli ünnepeken gyakorolt szerelmi jósló eljárásokban (pl. András éjszakáján a férjet jósló lány a párnája alá férfi családtagtól szerzett gatyát vagy inget dugott).

Egyedülálló fizikai sajátságai révén volt az ember mindennapi környezetének tárgyai közül fontos szerepe a tükörnek, elsősorban a túlvilággal való kapcsolatteremtés (halottlátó), jövőbe látás, elrejtett dolgok (kincs), ellopott tárgyak „meglátásának” eszközeként. A vele kapcsolatos tilalmak azt jelzik, hogy bizonyos mértékig félelmetes tárgy is. Erre nemcsak a halálesettel kapcsolatos tükörletakarás utal, hanem általános hiedelem volt {7-653.} az is, hogy aki este tükörbe néz, ördögöt lát álmában; kisgyereknek nem volt szabad belenéznie, mert nem nőne meg. A tükörrel kapcsolatos, Európa egészén is hasonlóképpen élő előírásoknak és kapcsolatteremtő rítusoknak a Föld távoli pontjain is meglepően egyező párhuzamai vannak (Róheim 1917a). Valószínű, hogy ez a tükörnek azon a tulajdonságán alapul, hogy fordított képet mutat a világról: ezért lehetett a tükörbe nézve – a „fordított” túlvilág-elképzelésnek megfelelően – a túlvilágba betekinteni.

Az ételek mágikus tárgy szerepe több tényezőn alapul. Egy részük annak köszönheti mágiában betöltött kitüntetett szerepét, hogy alapvető táplálék volt. Így a kenyér – mint minden táplálék jelképe – a családi jólétet, termékenységet szimbolizálta, kezdő alkalmakkor, amikor egyébként is jellemző volt e célok mágikus biztosítása. Ilyen például az új házba vitt kenyér és só, vagy amikor a lakodalomban az új asszonyt kenyér alatt vezették be. Bőségvarázsló magyarázatokat fűztek a karácsonyi vacsorán fogyasztott kenyérhez is. A sütés segédeszközei mágikus tárgy szerepüket a kenyértől kölcsönözték a sütőlapát, szénvonó, sütőteknő az égiháború, tűzvész elhárításában volt fontos.

A kása szerepe részben hasonló, mivel a kenyeret megelőzően hosszú ideig alaptáplálékul szolgált; ezért több európai népnél áldozati étel is volt. Észak- és Kelet-Európában ennek ma is vannak nyomai, a magyarságnál csak kvázi-áldozati cselekmények fűződnek hozzá. A közelmúltban a termékenységvarázslás eszközeként volt elterjedt, amely többek között szemes mivoltán is alapszik (kását kell fogyasztani újévkor, hogy sok pénz legyen jövőre a háznál). A mákhoz hasonlóan a ház vagy istálló köré szórva rontáselhárító szer volt (a rontó lény a szemek felszedésével „lehetetlen” feladatot kap).

A só szerepe szintén a táplálkozásban betöltött fontosságán alapszik: jólétet, szerencsés kezdetet, új életet biztosító jelentése van a kezdő mágiában (újszülött fürdővizébe tett só). Hasonló használata egész Európában ismert, már a klasszikus ókorból is nagyszámú adatot ismerünk. A halott „etetésében” betöltött szerepe Európa több népénél halotti áldozatra vezethető vissza; az ószövetségi ételáldozatok közt is megtalálható. Rontáselhárító eszközként szintén ismert egész Európában, az ókor óta. E szerepét támogatta, hogy szentelmény is volt, és hasonló szerepet kapott az egyházi keresztségben (Franz 1909: II. 222).

Más ételek sajátságos fizikai-biológiai adottságaik révén lettek mágikus tárggyá. Ilyen az újévkor fogyasztott, szerencsét hozó disznó (mivel „szapora” állat). A káposzta sok levele révén lett néhol bőségvarázslásra alkalmasnak tartott étel. Biológiai adottságai révén lett a tojás a növekedés, újjászületés szimbólumává Európa-szerte, sőt szinte az egész Földön. E szerepben elsősorban az átmeneti rítusok mágikus cselekményeiben, vagy jelentését elvesztett szokáselemeiben jelenik meg (újszülöttnek ajándékozott tojás, új asszony tojásra léptetése). Nagy jelentősége volt a szerelemkeltő eszközök sorában. Nálunk kevés adat képviseli az agrármágiában főleg Kelet-Európában játszott fontos szerepét (a szántóföld termékennyé tétele, eke alá tett tojás első szántáskor). Gyakoribb volt alkalmazása a magyarságnál – mint egész Közép-Európában – az állatok, különösen a szarvasmarha életének fordulópontjai során. A húsvét és egyéb tavaszi ünnepek tojása is világosan az „újjászületés” jelképe. Egyházi szentelmény volta és a húsvéti tojást Krisztus feltámadásának jelképeként magyarázó egyházi hagyományok segítettek fenntartani a tojással összefüggő ősi jelképrendszert (Dörfler 1895a; Ujváry 1969).

Az alma szerepe hasonló volt; minden bizonnyal fizikai adottságai révén lett termékenységi, illetve szerelmi szimbólum; az ókori Kelet gránátalmájának és fügéjének hasonló funkcióját vette át. Ezen alapul többek között a lakodalmi rítusok, a szerelmi {7-654.} jóslás almája, vagy az állatok almáról itatása karácsonykor, újévkor, vízkeresztkor (a karácsonyi asztalról származó almát tesznek ilyenkor a vályúba). Az almával végzett jósló eljárásokban a bibliai tudás almája-képzet is szerepet játszhatott (Róheim 1916; Dankó 1962).

A fokhagymának Európa néphitében betöltött, az ókorig nyomon követhető rontáselhárító szerepe erős szagán alapul. E funkcióban végigkísérte az élet minden „veszélyes” időpontját és időszakát (küszöb alá ásva, tehén szarvába fúrva, ajtóra akasztva). Az egészségvarázsló, gyógyító hatásába vetett hit hasonlóan régi és elterjedt. Magyar néphitbeli szerepéhez hasonló alkalmazása elsősorban Európa szláv nyelvterületein ismert.

A hüvelyesek mágikus tárgyként való használata elsősorban „szemes” mivoltukon alapul (a mákhoz, kásához hasonlóan); ennek alapján kerültek analógiás kapcsolatba a bőség, szaporaság, „sok pénz” gondolatával (a karácsonyi és újévi étkezésben).

A méz alkalmazása (bekenés és fogyasztás) az egészség, boldogság, „édes élet” gondolatával társult (a karácsonyi asztalon, újévkor, lakodalomban, gyerek születésekor), egyedülálló édes íze miatt. Gyógyító-egészségvarázsló célokra is használták. Mindkét szerepben ismert Európa-szerte, az ókor óta; ezenkívül több nép hagyományaiban halotti áldozati szerepének maradványai is kimutathatók – ennek azonban a magyar parasztság gyakorlatában nemigen van nyoma.

Némelyik étel annak köszönheti néphitbeli szerepét, hogy Európa régmúltjában kultikus étel volt. A mai néphitben megőrződött fontosságuk – az eredeti szimbolikus tartalom nélkül, másodlagos értelmezésekkel. Így a mák Dél- és Délkelet-Európában az elhunyt családtagoknak a téli halotti ünnepeken adott halotti étel volt; egyébként már az ókorban ismert volt halotti áldozatként. Ennek értelmét vesztett megfelelője a karácsonyi mákos tészta magyar néphitben betöltött jósló szerepe, vagy a lucaszéken való boszorkányfelismeréshez kapcsolódó mákszórás (Pócs 1965: 187–188). Egyébként a máknak rontáselhárító szerepe van (istálló körülszórása). A tej áldozati szerepét olyan elhomályosult kvázi-áldozati cselekmények őrzik, mint a villám gyújtotta tűz tejjel való oltása, vagy a házikígyónak és a garabonciásnak, táltosnak járó tej hiedelemmondai motívuma. (Az ételek hiedelmeiről általában: Szendrey Zs. 1931.)

A katolikus vidékek parasztságának gyakorlatában kiemelkedő helyet foglaltak el a mágikus tárgyak között az egyházi szentelmények. Ennek alapja az a tény, hogy a szentelmények az egyházi használatban is olyan tárgyak és dolgok, amelyeknek a szentelés vagy áldás révén áldásos: óvó, elhárító, serkentő hatásuk van. A mágikus gyakorlatban legfontosabb szerepe a szenteltvíznek, szentelt gyertyának, almának, barkának, búzának és a húsvéti szentelt ételeknek volt. Ezek egyéb funkcióik mellett egyaránt szerepet kaptak a vihar elhárításában, a szántóföld, gyümölcsfák termékenyebbé tételében, a gyógyászatban. Némelyik szentelménynek helyi jelentősége volt: a Dunántúlon például Benedek-napon szenteltetett hagymát és zsírt használtak különböző mágikus célokra is, az Alföld több helyén Sarlós Boldogasszony napján szenteltetett szénát, füvet, kukoricaszárat. A hivatalos gyakorlaton kívül eső, népi szentelményeket hasonlóképpen használták: például a Márk-napi búzaszentelésre szokás volt néhol titokban zöldségmagvakat vinni. Ezek vetőmag közé keverésével az egész vetés „áldást nyert”. Előfordult, hogy régi sírból kiásott koporsószeget szenteltettek meg hétszer titokban, hogy mint rontáselhárító szer hathatósabb legyen. Népi szentelmény jellege van a búcsúba elvitt tárgyaknak is: erdélyi adatok szerint például búcsúba vitt csengettyűvel szívbajos beteg {7-655.} hathatósan gyógyítható. Hasonló szerepük volt az úrnapi „sátorból” származó füveknek, virágoknak (Bálint S. 1944b; Szendrey Zs. 1938b).

Egyéb egyházi, templomi eredetű szerek is vallásos használatuk révén lettek mágikus célokra alkalmas tárggyá: az oltárterítő, a harangkötél darabja, az olvasószem, vagy akár a templom sarkáról letört fadarab. Például a Borsa-völgyben a templom zsindelyének darabkáját alkalmazták egy, szentantaltüze elleni gyógymódban. Az ünnepek által „megszentelt” tárgyak is a mágia univerzális eszközei lettek: nemcsak a „szentelt” ételekből álló húsvéti ebéd, hanem például a karácsonyi vacsora és asztal minden tartozékát is hathatósnak vélték a mindennapi mágia szinte minden területén. Az átmenet rítusaihoz kapcsolódó tárgyaknak is lehetett hasonló szerepük.

A mágikus tárgyak speciális csoportját jelentik az amulettek. Az amulett eredeti értelmében önmagában varázserejű tárgy, amelyet testen – leggyakrabban nyakban – viselnek. A magyar parasztság közelmúltbeli gyakorlatában e célra készült amulett alig volt. De ezt a szerepet töltötte be minden hétköznapi, illetve mágikus tárgy, amelyet hasonló módon használtak: óvó céllal a testen, ruhán viselt, esetleg ágyban vagy a lakás más helyén elhelyezett tárgyak. Ilyen volt például a kisgyereket, kiscsikót szemveréstől óvó – nyakba vagy csuklóra, fülre kötött – piros szalag, gyöngy; a gyerek csuklójára erősített hegedűhúrdarab, a gyermekágyas sátorlepedőjébe kötözött vagy a tehén szarvába befúrt fokhagyma; továbbá az egyházi eredetű amulettek: nyakban viselt érmek, a beteg testére kötött – papírra írt – imák, szentképek (Szendrey Zs. 1937a, 1937b; Seligmann 1927; Schmidt, L. 1958).

A rajzolt, leírt mágikus jelek a háziélet, gazdaság tárgyain töltik be a védő amulett szerepét. A magyar parasztság gyakorlatából elsősorban a kereszt jelének alkalmazására {7-656.} van adatunk (ajtóra festve, edénybe karcolva; Gunda 1941), de amulettszövegek (általában értelmetlen „abrakadabrák”) falra, kerítésre írása is szokásos volt, meghatározott konkrét céllal, például betegség elhárítására, élősködők távol tartására.

SZÓMÁGIA

A szó mágikus erejébe, a bizonyos körülmények közt, előírt módon kimondott szó teljesülésébe vetett hit igen régi, a mágia kezdeteivel egyidős. A mágiának minden korban, minden népnél fontos eszköze volt, önállóan is, összetett eljárások részeként is. Többlete a mágikus cselekményekhez képest, hogy kimondja célját, és ezzel mintegy magában hordja teljesülését. Legegyszerűbb formái egyszerű felszólítások, parancsok, óhajok: a mágiával befolyásolni kívánt személyhez, tárgyhoz, természetfeletti lényhez. Ilyen „spontán kívánságok” a mindennapi mágia sokféle szituációjában előfordulnak. Például árpagyógyító eljárás része lehet az „Árpám múlj el!” óhaj, vagy a patkányküldő cselekményt kísérheti a „Takarodjatok a háztól!” parancs. Az egyszerű mágikus parancsok, kívánságok körébe tartoznak a mindennapi nyelv átokformulái, szitkozódásai és jókívánságai egyaránt. Ezek azonban – mai szerepüket tekintve – nem a mágia szöveges eszközei (már), csak sztereotip szövegformulák. Az eredeti funkciójában használt átok tulajdonképpen rontó célú, rossz szándékkal elmondott ráolvasás.

A szómágia művészi, állandó szöveggé szerveződött kifejezési formái a ráolvasások, melyek az egyéni mágikus gyakorlat minden területén helyet kaptak, Európa legrégebbi nyomon követhető múltjától napjainkig, minden nép körében. A magyar parasztság használatában legnagyobb számban gyógyító ráolvasások voltak, de használtak ilyen szövegeket szerelmi varázslás, viharelhárítás, féregűzés, a házimunkák serkentése céljából, és még sok alkalommal. Általában a mágikus eljárások részeiként vagy azok kíséretében hangzanak el. Egyes fajtáik kifejezik, nyomatékosítják a cselekmény célját; mint például az analógia elvén alapuló „elveszejtő” cselekményeket kísérő, annak célját kifejező, hasonlatba foglalt kívánságok: „Így múljon el az én árpám is.” A szövegek másik nagy csoportja parancs a „befolyásolandóhoz”: például betegség felszólítása távozásra a testből, a jégeső felszólítása elmúlásra. A művészi szervezettség magas fokán álló epikus ráolvasások egy, a múltban lezajlott szerencsés kimenetelű eseményt mondanak el példaként, azért, hogy a mágia éppen aktuális célját ugyanolyan sikeresen elérjék. Tehát ezek a ráolvasások is az imitatív mágia szöveges eszközei, éppúgy, mint a legegyszerűbb hasonlatok. A célt kifejező szövegek mellett használatosak voltak olyanok is, amelyek mint szövegek „önmagukban” hatottak, jelentésüktől függetlenül, a kimondott (vagy leírt) szó varázserejébe vetett hit révén. Ezen alapul a szöveges amulettek és mindenfajta értelmetlen „abrakadabra”, betűhalmazok, gyakran idegen nyelvekből származó szótörmelékek használata. A ráolvasások bizonyos fajtái, egyes szövegelemei rendkívül állandóak, szinte változatlanul hagyományozódtak évszázadokon át; ezért igen régi hiedelmeket is őrizhetnek. Így az ókori keleti démonűző gyakorlat, egyiptomi varázsformulák, a kora középkori „tudós mágia”, hivatalos orvoslás, valamint a középkori benedikciók Európa sok területéről származó – vagy mindenütt közös – szövegemlékeinek töredékeit egyaránt őrzik a magyar ráolvasások. (A ráolvasásokat lásd a Magyar néprajz V. kötetében.)

Az ima kezdeti fokon szintén a bizonyos módon és körülmények közt kimondott szó {7-657.} megvalósulásába vetett hiten alapszik, tehát közös gyökerű a ráolvasással. Míg a ráolvasás ezt a fokot képviseli, az ima esetében a szó kimondója nem a befolyásolandó objektumhoz intézi szavait, hanem felsőbbrendű lény segítségét, közbenjárását kéri a cél eléréséhez. A cél azonban lehet a mágia bármely célja is; ráolvasásokkal azonos tartalmú, célú imák sok fajtáját használták a mágikus gyakorlatban is. Ezek a szövegek csak a vallás valamely hatalmasságának közbeiktatásában különböztek a hasonló helyzetekben alkalmazott ráolvasásoktól (például: „Szűzanyám, vedd le rólam ezt a bajt! – „Az én bajom múljon el!” helyett). A hivatalos egyházi használaton belül is volt az imák mondásának mágikus jellege. A Krisztus vagy szentek életéből vett példák elmondásával az események megismétlődését kérő szakramentális imák egyúttal az analógiás mágia eszközei, a valamely cél érdekében beavatkozást kérő, mágikus imák és a valamilyen bajt elűző apotropeikus imák céljai a mindennapi óvó, elhárító, serkentő mágia céljaival azonosak lehettek. Nem véletlen, hogy a ráolvasások sok hivatalos imaszöveget, imatöredéket olvasztottak magukba minden korban, és a ráolvasás-szövegek igen gyakran ima formájában fogalmazódtak meg. Másrészt, általános volt az egyházi imák ráolvasás szerepe az egyházon kívüli „népies” gyakorlatban. Így például fájós fogra holdújuláskor három Miatyánkot „olvastak rá” (Heiler 1918; 1961).

Az egyházi imák lehettek bármilyen mágikus eljárás részei, „hatásfokozó” kísérőelemei. Használatuk legáltalánosabb volt a gyógyításban: a gyógyító cselekmények gyakori előírása volt például Miatyánk, Üdvözlégy háromszori elmondása, sokszor hosszabb ráolvasások kísérőjeként. Az imádság tehát ugyanúgy a mágia eszköze lehet, mint az egyházi szentelmények és egyéb templomi, vallási eredetű szerek. A ráolvasástól – a használat szempontjából – csak a gyakorlók személye és az egyház által elő nem írt alkalom különbözteti meg (Bálint S. 1937; Szendrey Zs. 1937a; Vajkai 1947a; Pócs 1986a; Erdélyi Zs. 1976).

A szómágia sajátos alkalmazási területe a névmágia. Alapja a szimpatetikus mágia elve, miszerint a név azonos viselőjével – annak része, tartozéka, hatni lehet vele rá, kimondásával odaidézhető tulajdonosa. Utóbbin alapult a veszélyes lények kimondásának tilalma, a névtabu (lásd: Tilalmak). A magyar keresztnévadásban már nincs gyakorlata a „sorsirányító nevek” adásának, de a magyarság múltjából Pais Dezső sok adatot tudott összegyűjteni. Például Bulcsu anyjának neve Kál, Káli volt, melynek jelentése: ’maradj életben’ (Pais 1975: 338). Ezen alapul a névváltoztatás szokása is: a magyarság egyes csoportjainál elterjedt nézet volt, hogy a sokat betegeskedő gyerek keresztnevét meg kell változtatni. A moldvai csángóknál ennek annyira kialakult gyakorlata volt, hogy a névváltoztatás alkalmához egy „névadó” szokás – mintegy második keresztelési rítus – kapcsolódott.

VISELKEDÉSI SZABÁLYOK

A viselkedési szabály szerepét betöltő tilalmak szankciói a be nem tartás következményeire valamely hiedelemmel figyelmeztetnek: a hiedelemrendszer mindennapi életet szabályozó pedagogikus funkcióját töltik be. Általában az ifjúsághoz szólnak. Néhány jellemző – a nyelvterület egészén közismert – példa: Lánynak nem szabad fütyülni, mert Szűz Mária sír vagy elfordul tőle; vályúból nem szabad inni, mert az ivó sömört kap; kést élével felfelé állítani nem szabad, mert az angyalok elvágják a lábukat; aki nem mosdik, annak a vizét az angyalok utána viszik.

Az állandóbb szabályrendszerhez képest a szankciók változóbbak. Leggyakoribb tartalmaik: a tilalmat megsértő betegsége, balesete, túlvilági büntetése, valamint Jézus, Szűz Mária, angyalok „bántalmazása”. Büntető lényekként olykor más szerepekből ismert hiedelemlények is megjelennek, mint a boszorkány, vagy szépasszony. Egy bukovinai adat szerint például „Hajadonfejt nem szabad a házból kilépni, mert megmarkolják a szépasszonyok a haját” (Bosnyák S. 1977: 150). A tilalmak egy része nyilvánvalóan egyházi eredetű (illő viselkedés a szent helyeken és időszakokban, szent tárgyakkal kapcsolatban), és nagymértékben egyezik Közép-Európa katolikus vallású parasztságánál.

A viselkedési szabályok sajátos – és legnagyobb adatanyag által képviselt – csoportját a gyermekijesztők jelentik, amelyek egy – a gyermek számára ijesztő – lénnyel fenyegetnek (lásd: Fiktív lények).

{7-668.} FÖLDMŰVELÉS

A növényi termékenységgel kapcsolatos közösségi rítusok nagy része a katolikus egyház ünnepeihez kapcsolódott, némelyiket hivatalos egyházi rítusok részeként gyakorolták. Az évkezdő közösségi rítusoknak (lucázás, regölés, hejgetés) általában eredendő céljai közé tartozott a jövő évi termékenység, a mezőgazdaság sikereinek biztosítása. A karácsony–vízkereszt közti időszak ezen túlmenően is, több-kevesebb intenzitással egész Európában – a visszajáró halottakkal kapcsolatos – termékenységvarázsló ünnepi időszak vonásait mutatja; a családi keretekben zajló és az egyéni mágikus cselekményekben egyaránt tükröződik ez. Különösen Európa északi-északkeleti és keleti-délkeleti peremterületein van sok nyoma a jelenkori hiedelmekben is annak a ténynek, hogy a jövő év termékenységének biztosítása az embereket meglátogató halottak közreműködésével, a nekik nyújtott áldozatok – például a számukra terített karácsonyi asztal – révén történik. A szerb-horvátok, újgörögök vegyes karácsonyi kásája vagy gabonamag-keveréke a halotti áldozat és termésvarázslás szerepét egyidejűleg betöltő ókori panspermiára vezethető vissza; Északkelet-Európa ortodox területein a karácsonyi tizenketted idejére meghívott ősök számára a szent sarokba gabonát és kenyeret készítettek. Termésvarázsló mozzanatokban a karácsonyi asztal terítésének a magyar nyelvterületen ismert változata is gazdag: a szántóföldet, gyümölcsöst és az igásállatokat, baromfit egyaránt részesítették az ételmaradékokból és a vízkeresztig az asztalon őrzött morzsából, a karácsonyi abroszt pedig vetőabroszként használták. Egyéb évkezdő termékenységvarázsló rítusok is éltek a magyar parasztság gyakorlatában. Ez éppúgy, mint a karácsonyi asztal terítése, a családközösség által gyakorolt, a saját háztartás jövőjét biztosító termékenységi mágia volt eredetileg, a jelenkorban azonban már eredeti értelmét többé-kevésbé elvesztett ünnepi hagyományként él. Ilyen a talán ókori, kisázsiai gyökerekig visszavezethető Adonisz-kert rítusa, amelyet a magyarság különösen a Dunántúlon gyakorolt, lucabúza néven: Lucától karácsonyig búzamagvakat csíráztattak, majd ezt edényestől a karácsonyi asztalra helyezték. Kicsírázásának, növekedésének módjából jósoltak a jövő év szerencséjére: a kikelt búzát termékenységvarázsló mágiára használták fel (Vajda L. 1951: 62–72). Évkezdő termékenységi rítus a – ma már szintén inkább csak az ünnep hagyományőrző jellegénél fogva fennmaradt – gyümölcsfa fenyegetés, amely egész Európában – sőt Ázsia nagy területein is – ismert (Dömötör T. 1974a: 103–110). (Az évkezdő mágikus rítusokról általában: Schneeweiss 1925; Zelenin 1927; Ránk 1949; Pócs 1965).

A tavaszi–nyári egyházi ünnepeken és a farsangkor gyakorolt közösségi szokások termékenységvarázsló mozzanatai részint általánosabb célúak, részint konkrétan egy-egy növényhez kötődnek. A Márk-napi (ápr. 25.) búzaszentelés egyházi rítusa a római ambervaliák ünnepének a gabonatermés érdekében végzett áldozati szokását helyettesíti; a Szent György-napi, pünkösdi és nagypénteki harmatszedés boszorkányhiedelmei feltehetően a faluközösség számára a termést biztosító közösségi termékenységi rítusok emlékét őrzik, nemcsak nálunk, hanem Közép- és Dél-Európa sok helyén. A farsangi (húshagyókeddi) szokások újkorban ismert változataiban elsősorban a kender és szőlő, valamint a gyümölcs- és zöldségtermés biztosítása került előtérbe. Ami a kendert illeti, a közösségi rítusok egyes mozzanataival hozták analógiás kapcsolatba a kendertermés sikerét. Az ország egész, farsangot ünneplő katolikus lakosságánál ismert volt az a nézet, hogy a húshagyókeddi bálban magasakat kell ugrani, farsangkor messzire kell gyalogolni, hogy hosszúra nőjön a kender. Szőlőtermelő vidékeken húshagyókedden – a jó termés {7-669.} érdekében – jelképesen megkezdték a metszést: a szőlőföld négy sarkán megmetszettek egy-egy tőkét. A közösségi rítusok gyakorlásának idején végzett egyéni mágiaként sok helyen a húshagyókeddi ételek (disznóhús, fánk, káposzta) maradékait a gyümölcsfák alá vagy a zöldségeskertbe szórták, a vetni való kukoricát pedig általában – ahol egyáltalán ünnepelték a farsangot – húshagyókedden morzsolták. A fentiekhez hasonló módon használta fel a katolikus lakosság a húsvéti szentelt ételek maradékát: a gyümölcsösbe, zöldségeskertbe, sőt a fák ágaira helyezték a sonkacsontot, tojáshéjat.

Az agrárévet végigkísérték a termésre vonatkozó előjelek. Legjellemzőbb formájukban egy-egy nap időjárásából következtettek valamely termény az évi sikerességére, vagy általában a jó termésre. Az „évkezdő” és évadkezdő termésjósló előjelek minden kezdő alkalom lényeges eredeti tartozékai (ha tartalmukban változtak is az idők folyamán), míg az egyéb naptári napokhoz fűződő előjeleket – legalábbis a közelmúltban ismert formáikat – a csíziók, kalendáriumok jelölései és a kalendáriumok által terjesztett verses szabályok ismertették meg és tartották fenn. Országszerte ismert volt a karácsonyesti sűrű csillagos égből jó szénatermésre, a szélirányból a gabonatermésre jósolni, farsangkor pedig a hó meglétéből vagy hiányából a gyümölcstermésre (ha havasak a fák húshagyókor, jó gyümölcstermés lesz). Szintén általános volt a Szent György-nap előtt megdördülő égből a jó termésre következtetni. Egyéb dátumokhoz fűződő – többé-kevésbé helyi elterjedésű – előjelek: ha Tibor napján (ápr. 14.) zöld a rét, jó szénatermés lesz, ha fagyosszentekkor (máj. 12–14.) nincs felhő az égen, jó bortermés várható, ha Mária Magdolna napján (júl. 12.) esik az eső, sok dió és mogyoró terem; a Jakab-napi (júl. 25.) szép idő jó gyümölcstermést hoz, a Lőrinc-napi (aug. 10.) esős idő jó bortermést, a Bertalan-napi (aug. 24.) eső jó káposztatermést. A Márton-napi (nov. 11.) időjárásból az őszi vetés sikerére jósoltak. Minden tájegységen ismert volt néhány naptári naphoz kötődő előjel. Ezek tartalmilag eléggé változékonyak voltak, legállandóbb – a hagyományt fenntartó legfontosabb – tényezőjük maga a naptári dátum volt.

Ami a szorosan vett egyéni mágiát illeti, szinte minden mezőgazdasági termény munkafolyamatait kísérték mágikus cselekmények és tilalmak. Mégis feltűnően szegényes a földművelést kezdő és kísérő mágikus gyakorlat, legalábbis a magyar parasztság jelenkori gyakorlatában. A mágiának ezen az újkorban már fontosságát meglehetősen elvesztett területén inkább a közösségi mágia elhomályosult formáit tartották fenn az ünnepek és a más funkcióban továbbélő ünnepi rítusok.

Leggazdagabb adatanyagot a búza vonatkozásában ismerünk, amelynek minden munkafázisához tartozott mágikus szabály, még a jelenkorban is. A vetés ajánlott és kedvezőtlen időpontjaiként – a helyi klímától függően is – különböző szentek névnapjait tartották számon: tilos volt általában Szent Mihály (szept. 29.) hetében, továbbá a hétnek azon a napján, amelyre az évben Üszögös Szent Péter napja (febr. 22.) esett. Göcsejben Máté (szept. 21.) hete volt tiltott, ugyanez a nap más vidéken éppen az őszi vetés előírt ideje volt. Általánosabb volt azonban mint „vetőhét” Ferenc (okt. 4.) hete. E napok betartásához különböző magyarázatok is fűződtek: nem szurkosodik meg a gabona, nem lesz üszkös. Közismert hiedelem volt – mint más termények vonatkozásában is –, hogy „újságkor”, azaz újholdkor kell vetni, és holdtöltekor vagy holdfogytán tilos. Utóbbi időszak viszont ajánlott volt néhol a vetőmag kiválasztásához. A vető személyére vonatkozó legközismertebb – de korántsem mindenütt betartott – tilalom volt a nemi élet és a kenyérsütés tiltása a vetés napján.

A szántás-vetés sikerét mágikus kísérőcselekményekkel és egyházi szentelményekkel {7-670.} egyaránt befolyásolni vélték. Leggazdagabb adatanyag a vetőmag közé helyezett mágikus tárgyakra vonatkozik: a vető személy levágott körme, anyatej, szentelt barka, de előfordult a szántáskor az ekevasra vagy a barázdába helyezett kenyérdarab (vagy egész kenyér) is, a szántó vagy a vető ruhájába varrt fokhagyma, valamint a vető nyelve alá szorított három szem búza (szótlanság előírásával). A szántás, de különösen a vetés megkezdését fohász, kalaplevétel vagy ráolvasás kísérhette, a vetés végeztével általában valamely analógiás cselekmény volt szokásos, így a vetőzsák magasba dobása: „Ilyen nagyra nőjön”, vagy más hasonló szavakkal. Előfordult a vetés végeztével a vetőabrosz háztetőre dobása, hogy a jégverés elkerülje a termést. Némely vidéken lábmosás, tiszta ruhába vagy fehér ingbe öltözés, templomi áldás előzte meg a vetést. Meglehetősen elterjedt gyakorlat volt a vetőmagos zsák „szájjal hátrafelé” való kivitele a szántóföldre, hogy a termés is a ház felé „siessen”. Adataink szerint országszerte elterjedt lehetett a múltban valamely kvázi-áldozati cselekmény a vetés kezdetén, a madarak kártételét elkerülendő. Így például a szomszéd földjére szórták az első vagy az első három marék gabonát. „Ezt vetem a madaraknak…” kezdetű szöveg kíséretében. Általános volt az a nézet, hogy Vid napján (jún. 15.) „megszakad a búza töve”, vagyis nem nő tovább, csak érik. Az aratás kezdetének hagyományos napja Péter-Pál (jún. 29.), illetve Sarlós Boldogasszony (júl. 2.) volt. E napokon a tényleges munkakezdést valamely jelképes aratáskezdő cselekmény pótolhatta, például három marék gabonát sarlóval ünnepélyesen levágtak.

A kapások, zöldségek munkálatait kísérő mágia elsősorban az egyes termények ültetésének, vetésének előírt időpontjára vonatkozott. Így a kukoricavetés egyik hagyományos napja Szent György volt, a burgonyáé József (márc. 19.), a babé János (máj. 6.), a káposzta napjai Gergely (márc. 12.), Gábor (márc. 24.) és Medárd (jún. 8.). A fokhagymát több helyen Benedek napján (márc. 21.), a mákot országszerte általánosan a „fekete héten” (a nagyböjt ötödik, feketevasárnappal záruló hete), bizonyos fajta virágok vetése pedig a „virághéten”, vagyis a virágvasárnappal végződő héten történt. Gyakori előírás volt a „napkelte előtt” végzés (például zöldségpalánták ültetésekor); a mák vetésével kapcsolatban pedig mindenütt közismert volt a megszólalás tilalma. Néhány helyen egyéb analógiás előírások is kísérhették a vetést, így például a tököt „felfújt pofával” kellett vetni, hogy nagy legyen, a répát 1 órakor, hogy egyenes szára legyen, a mákot nagy fazékból, hogy nagy gubói legyenek. A krumpli, dinnye, tök vetéséhez országszerte elterjedt mágikus kísérőcselekmény társult: a vető asszony leült vagy leguggolt a földre, hogy olyan gömbölyű és nagy legyen a termés, mint az ülepe. A kukoricával kapcsolatos munkák közül a vetésen kívül a morzsolásnak volt hagyományos időpontja: „Kétasszonynap között” (aug. 15–szept. 8. ) kellett végezni.

A szőlőmunkák közül elsősorban a metszésnek (holdtölte, Szent György napja) és a nyitásnak (Gergely hetében) volt előírt, a kapálásnak pedig tiltott időpontja. Utóbbi a nagy egyházi ünnepeken kívül a Mária-napokon, valamint Vasas Szent Péter (aug. l.) napján volt tilos. E napon némely vidéken még kimenni is óvakodtak a szőlőbe (mert „lehullna a szem”). A gyümölcsfák „ültetőnapja” – többek között – október 31. (Farkas napja) volt. Közismertebb volt az oltás, valamint az oltóágak levágásának előírt időpontja (Gyümölcsoltó Boldogasszony, ápr. 22.; Skolasztika napja, febr. 10.). A gyümölcsfák ültetésével kapcsolatban néhol ismert volt az a nézet, hogy jobban megered, ha szűz lány végzi. (Az agrármágiáról összefoglalóan: Rantasalo 1919–1920; Schmidt, L. 1952; Tokarjev 1957; Propp 1963b; Ujváry 1969.)

{7-671.} ÁLLATTARTÁS

Az állattartás hasznának mágikus úton való biztosítása a téli napforduló időpontjaiban zajló közösségi termékenységvarázsló rítusok egyik alapvető célja volt. E cél részint általánosabb szinten – mint „szerencse, bőség” az új évre –, részint konkrétan az egyes állatfajták vonatkozásában fogalmazódott meg a szerencsekívánó mondókák és rítusénekek szövegeiben (lucázás, regölés), párhuzamosan a szántás-vetés sikereire és az asszonyi termékenységre vonatkozó jókívánságokkal. A karácsonyi asztal már említett szokása és a karácsonyi–újévi ételekkel kapcsolatos mágikus gyakorlat a család háziállatainak hasznára is kiterjedt.

A háziállatok hasznát biztosító egyéni mágia elsősorban az állat életciklusának kiemelkedő eseményeit kísérte végig. Ezek részint „veszélyes” időszakok, részint olyanok, amikor a jövőt kedvezően lehet befolyásolni, részint váratlanul jelentkező szükséghelyzetek: betegség, elapadt tej, nyájra támadó veszett kutya. A magyar néphitben az istállózó állattartás mágiájának sokkal gazdagabb az adatanyaga, mint a rideg, félrideg, egyáltalán a legelőn tartott nyájakkal kapcsolatban (nem számítva az állatgyógyászat legelőn és istállóban egyaránt alkalmazott módszereit).

A pásztorkodás mágiájának vonatkozásában kevés ténylegesen gyakorolt módszert ismerünk. Szórványadatok ismertek a nyáj egybentartását biztosító cselekményekre (körülhúzás, meztelenül körülfutás), valamit a farkasoktól való védekezésre (olló becsukása, hogy a farkas szája is csukva legyen). Inkább a tudós pásztor alakjához kötődő hiedelemmondai motívum, mintsem ténylegesen gyakorolt cselekmény lehetett más nyájának rosszindulatú szétriasztása füstöléssel, noha adataink konkrétan megnevezett füstölőszerekre is utalnak (koponyacsont, tömjén, oltárkendő darabja), és egyéb „szétriasztó” módszerekről (szemét vagy kilenc pőcsik vályú alá ásása) is van tudomásunk. Valóban gyakorolt eljárás volt a nyáj – szintén csak szórványadatokból ismert – meztelenül körülfutása, vagy az első megjelenő bogárral végrehajtott cselekmények a szarvasmarha bogárzásának megakadályozására.

Az új tűz vagy első tűz gyújtása nem kizárólagosan, de elsősorban az állatokat fenyegető veszély esetén volt szokásos. Kioltott tűzhelyen élesztették újra, vagy valamely kezdetleges tűzgerjesztő eljárással gyújtották: fadarabok összedörzsölésével, vagy acéllal-kovával-taplóval. Marhavész, disznópestis idején vagy az állatok első tavaszi kihajtásakor e bajok megelőzésére a falu minden tűzhelyén eloltották a tüzet, és a dörzsöléssel gerjesztett tűz füstjén hajtották át a nyájat. Sokszor egyéb előírásokat is betartottak: asszonynak kellett meggyújtania, férfinak nem volt szabad. Baranyában Szent Antal estéjén oltottak el minden tüzet, majd másnap dörzsöléssel gerjesztettek „új tüzet”, szarvasmarha-betegségek megelőzése céljából. E régi gyökerű szokás azon jelenségek körébe tartozik, amikor egy régi technológia mindennapi fontosságát elveszítve kultikus vagy mágikus szerepben fennmaradt az új mellett. A szokás párhuzamait Niedermüller Péter (1981 a) Kelet-, Délkelet- és Északkelet-Európa minden területén kimutatta. (A szokás régebbi összefoglalása: Szendrey Á. 1931a).

Az istállóban tartott szarvasmarhára, különösen a tehénre vonatkozóan az egész magyar nyelvterületen gazdag hiedelemanyag volt még a közelmúltban is fellelhető. Az állattartásnak alig volt olyan mozzanata, amelyhez ne fűződött volna előírás, tilalom vagy mágikus eljárás. Az üzekedés időpontját igyekeztek a hold járásához igazítani; odamenet néhol szentelt gyertyát ástak le az istállóba, elvetélés megelőzésére. Ellés után {7-672.} a borjút egyes helyeken háromszor pendelyen vagy gatyaszáron bújtatták át. Mint más veszélyes alkalmakkor, elléskor is előfordult az istálló mákkal, kölessel körülszórása vagy füstölése. A kisborjút elsősorban szemveréstől óvták: idegenek nem láthatták, piros szalagot vagy más, élénk színű tárgyat kötöttek rá vagy a jászol fölé. Az új borjú házhoz szoktatása történhetett mágikus módszerekkel is: a gazdasszony kötényén át vezették be az istállóba; az újszülött kisborjút az istállóból első kivezetésekor farral lökték ki, hogy hazataláljon. A vásárolt tehén szoktatása hasonló módon történt, vagy szőrét a kemencébe, küszöbbe sározták. A tehén vásárba vitelekor az eladás hasznát igyekeztek biztosítani, például különböző ráolvasásokkal. Borjú eladásakor homlokszőréből etettek az anyjával, hogy ne sírjon utána. A boszorkány és általában a rontás tehéntől való elhárítása elsősorban Szent György, kisebb mértékben Luca napjához és karácsony estéhez kötődött, de sok helyütt állandóan védték az állatot: az istállóba, küszöb alá, ajtóba vagy akár a tehén szarvába helyezett mágikus tárgyakkal (fokhagyma, fejsze, úrnapi sátorfű, Szent György-napi kakukkfű). A tehén egészségét, tejhozamát, szaporaságát biztosító mágikus eljárások elsősorban az első fejés és első kihajtás idején jelentek meg. Az első fejést mágikus rendszabályok kísérték: meztelenül kellett végezni, a fejősajtárba ezüstpénzt, fokhagymát helyeztek, utána köptek egyet a tehénre. Az első tejhez (pectej, föcstej) fűződő, a tejhasznot a család számára biztosító termékenységvarázsló rítus lényege az volt, hogy a nyers vagy forralt, összetúrósodott tejből (gurászta, gulluszta), a belőle sütött lepényből minél többen igyanak-egyenek. Vagy összehívták a szomszéd gyerekeket, akik a földön körben ülve kanalazták ki egy tálból a tejet vagy túrót, vagy a szomszédoknak küldtek a tejből, illetve készítményeiből, akik a vivőt lelocsolták és különböző jókívánságokat mondtak. A földön ülő gyerekeket a gazdasszony locsolta le szitán át. A gyerekeknek locsolás közben futkározni vagy ugrálni kellett, hogy a tehén jól tejeljen, a tej jó minőségű legyen (Ferenczi 1970).

Az első kihajtást kísérő mágikus gyakorlat évente ismétlődött, és a legelőre kihajtott összes szarvasmarhára vonatkozott. Hagyományos napja Szent György (ápr. 24.) volt, amely évadkezdő, a jövő befolyásolására alkalmas időpont. A kihajtás alkalmával országszerte általános volt a marha kapuba fektetett láncon át hajtása; szintén gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson vagy a gazdasszony leterített kötényén átvezetés (hogy az állatok együtt maradjanak, hazataláljanak, egészségesek, erősek legyenek, jól tejeljenek). A zöld nyírfa-, vadrózsa- vagy egyéb ággal hajtás a hozzá fűződő hiedelmek szerint részint az állat szaporaságát szolgálta, részint rontáselhárító célja volt. A jószágot fenyegető rontás, betegségek elhárítására szolgált milyenkor is szokásos „új tűz” gyújtása és az állatok füstön át vezetése. Az első kihajtás e cselekményei nagymértékben egyezőek Európa-szerte (esetleg más tavaszi dátumokhoz kapcsolódva), és a múltban messzire nyomon követhetők; a rómaiak tavaszi pásztorünnepén (Palilia) sok hasonló jellegű és célú szokás élt (Róheim 1925: 263–280; Szendrey Á. 1959).

Kevésbé gazdag az újkori magyar parasztság lótartással kapcsolatos mágikus gyakorlata. Az aprószentek-napi vesszőzés, a nagypénteki fürdetés közösségi rítusai céljukat tekintve a ló egészségére, termékenységére is kiterjedtek, csakúgy, mint a karácsonyi asztal tárgyaival végzett mágia. Ami a ló életszakaszait kísérő, fejlődését, egészségét befolyásoló, rontást elhárító cselekményeket illeti, a kiscsikó szemveréstől való óvása (például fokhagyma a jászolban) és a hágatással kapcsolatos előírások mellett igen gazdag adatanyag vonatkozott a befogás előírt és tiltott időpontjaira, valamint a ló „futóssá” tételére. Szent György napján, valamint a nagy egyházi ünnepeken – helyi {7-673.} érvénnyel több naptári szent névnapján – tilos volt befogni. A „futósságot” leginkább az első befogáskor végzett analógiás mágiával kívánták biztosítani (malomba mentek vele, hogy úgy fusson, ahogy a malomkerék forog).

Gazdagabb adatanyag ismert a disznótartás mágiájával kapcsolatban. A közösségi rítusok közül elsősorban a Márton-napi és aprószentek-napi vesszőhordás szokása kapcsolódott elsősorban a sertéshez. A szaporításhoz, hizlalásához, rontástól való óvásához, sőt, magához a disznóöléshez több, általánosan elterjedt mágikus cselekmény és tilalom fűződött. Az elválasztás meghatározott időpontja (kedd vagy péntek) a sikeres szaporítást célozta; hasonlóképpen a nagypénteken etetett hangyatojás. Új disznó vásárlásakor előírások szabályozták a házhoz érkezést: a gazdasszony kötényén át vagy hátrafelé kellett bevezetni. A malac éppúgy megverhető volt szemmel, mint bármely fiatal állat: nem mutatták idegennek, esetleg a disznóólra helyezett mágikus tárggyal (lókoponya, seprű) óvták. Szaporaságának biztosítása céljából legelterjedtebb cselekmény a leölt disznó heréjének vagy csecsbimbóinak a disznóólba – a többi disznó közé – dobása. A hízóba fogás előírt napja Egyed (szept. 1.) volt. A hízást analógiás eljárásokkal vélték serkenteni: nevetve szórták a kukoricát az ólba, hogy a disznó „széles” legyen. A legváltozatosabb adatanyag a disznóöléshez kapcsolódik. Ajánlott ideje András (nov. 30.) vagy Tamás (dec. 21.) napja volt. Közismert hiedelem volt, hogy megölésekor nem szabad sajnálni, mert nehezen döglik meg; felvágáskor nevetni kellett, hogy vastag szalonnája legyen, a hús sózását pedig szótlanul kellett végezni, nehogy férges legyen. A hurkakészítést ráolvasás kísérhette. A disznóöléssel kapcsolatos időjárásjósló előjelek közül legelterjedtebb a disznó lépéből való jóslás volt: a lépnek amelyik fele vastagabb, a télnek az a fele lesz hosszabb.

A baromfitartást, a baromfi- és „tojáshasznot” serkentő mágia ünnepi rítusainak fő alkalma Luca napja (dec. 13.) volt, amikor az ország katolikus lakossága a saját háztartás „szomszéd” rovására való gyarapításával kapcsolatos baromfivarázsló szokásokat gyakorolt (szomszéd tyúkól megpiszkálása hajnalban). Emellett általánosan elterjedt volt e napon az „abroncsból etetés”, a baromfi egyben tartásának céljából. A karácsonyi asztallal kapcsolatos termékenységvarázsló cselekményeknek általában részese volt a baromfiudvar is: az ételmaradékokból a tyúkoknak, libáknak is juttattak. Sok helyen a tyúkólba is tettek a karácsonyi szalmából, jövő évi szaporaságuk és a tojáshaszon biztosítása céljából. A Luca- és karácsony napi étkezések alkalmából gyakori előírás volt, hogy az asszonyok sokáig üldögéljenek az asztalnál, hogy a tyúkok is jól üljenek. A Luca-napi varrási és fonási tilalmat is általánosan a tojáshaszonnal hozták kapcsolatba: nem tojnának a tyúkok, há megszegnék a tilalmat, mert „bevarrnák”, „befonnák” őket. A tyúkültetés legközismertebb előírt időszaka a „kétasszonynap köze”: augusztus 15–szeptember 8. (Nagyboldogasszony és Kisasszony napja) volt; a „kétasszonynapi csirkét” egészségesebbnek, fejlettebbnek tartották. Emellett számos, helyileg előírt időpont volt: nagypéntek, Bálint-nap (febr. 14.), esti harangszó vagy csürhehajtás ideje. Tiltott időpontok: Üszögös Szent Péter (febr. 22.) és Hugó (ápr. 12.) napja. Ráolvasások és analógiás eljárások kísérték a tyúkültetést, például sapkából rakták a tyúk alá a tojást, hogy sok kakas legyen; egyszerre borították oda, hogy egyszerre keljenek a csirkék. A házat, ahol kotlós ült, sokszor tilalmak szabályozták: nem volt szabad kalapot tenni az asztalra, labdázni, fonni – általában azzal az indoklással, hogy befulladnának a csirkék a tojásba. A kikelt baromfit elsősorban szemveréstől óvták; erejüket, egészségüket füstöléssel, „húgyos seprűvel” való megveregetéssel biztosították. A felnőtt baromfit {7-674.} menyéttől, patkánytól óvó mágikus módszerek közismertek voltak; a nyelvterület északkeleti és nyugati részén például a menyétnek – távol tartására – „fonási feladatokat” adtak. A túl kis méretű tojást szerencsétlenséget hozó „kártojás”-nak tartották; a háztetőn dobták át „visszakézből”, hogy elhárítsák a bajt a háztól.

HALÁSZAT

A halászatot kísérő mágiára vonatkozóan a közelmúlt néphitéből kevés adatunk van; ezek általában a szerencsés halfogást biztosítani kívánó előírások és tilalmak. A hálókötéssel kapcsolatban általános nézet volt, hogy holdtöltekor kell végezni (hogy megteljék hallal). Néhol azt tartották, hogy a kötést Lucától karácsonyig kell elvégezni. Olykor mágikus tárgyakat kötöttek a hálóba: pénzdarabot, karácsonyi mákos tészta maradékát, Szent György napja előtt fogott kígyó ezüstpénzzel levágott fejét. Elterjedt hiedelem volt, hogy halászatba induláskor nem jó asszonnyal találkozni. A háló vízbe eresztésekor fohászkodtak, vagy marokba köptek; első hal kifogásakor volt szokásos az „Apád-anyád idejöjjön” szerencsekívánó mondóka. Nagyszámú adatunk van a nyelvterület egy-egy településén ismert hiedelmekre: például nem jó déli tizenkét órakor „tanyát vetni”, a vízen nem szabad káromkodni. Egy Bács megyei adat nagypénteken gyakorolt halászmágiára vonatkozik: a halászok a Tisza partján hasalva szapollyal ütötték a vizet, hogy egész éven át szerencsésen halásszanak.

VADÁSZAT

A vadászmágiával kapcsolatos szórványadatok a vadászatnak a közelmúlt paraszti gazdaságában betöltött csekély szerepét tükrözik. Kevés, a vadászat sikerét mágikus úton befolyásolni kívánó módszerre derült fény. Ezek egy része vadászatra indulásra vonatkozik, például néhány adat szerint indulás előtti éjszakán a nemi élettől tartózkodni kellett. Ismertebb volt a siker érdekében fordítva felvett ruhára, harisnyára vonatkozó előírás, és az asszonnyal találkozás balszerencsés, a terhes nővel találkozás szerencsés jelentése. A puska hatásossága érdekében a puskatisztítás szabályait írták elő: ennek időpontját nem volt szabad elárulni; másrészt este harangszókor, újhold vasárnapján vagy pünkösd hajnalán kellett végezni; helyenként változóan. A puskát „elrontó” mágikus módszerekre is ismert néhány szórványadat (ujjat kellett megforgatni a puskában), vagy meg kellett forgatni – a vadász lövését hallva – a láb alatti földdarabot; „istráng fejlyukán” kellett átnézni a vadászra, akkor nem lő vadat.

MÉHÉSZET

A méhtartással kapcsolatos mágia elsősorban az első kieresztést kísérő cselekményeket öleli fel: ilyen volt a füstölés, amit általában József-napon (márc. 19.) végeztek a kas kitisztítására előírt tárgyak (fenyőszurok) tüzének füstjével. Ugyanakkor a kas vagy kaptár kijáratára mágikus tárgyakat helyeztek: lókoponyát, húsvéti szentelt sonka {7-675.} csontját, „farkasgégét”. A hiedelmek más része a méhek ellopásával függ össze, és nem ténylegesen gyakorolt mágia volt, inkább a tudós méhészhez fűződő hiedelemmondai motívum (a tolvaj keze odaragad a kaptárhoz).

TÁPLÁLÉKKÉSZÍTÉS, TÁPLÁLKOZÁS

Mágikus cselekmények mindenfajta táplálékkészítő eljárást kísérhettek. Egy részük általános – bármely étel készítése során alkalmazható – cselekmény vagy tilalom volt, más részük sajátosan egy-egy táplálékféleség előállításához, fogyasztásához tartozott. Kitüntetett szerepük volt ilyen szempontból azoknak az eljárásoknak, melyeknek kimenetele bizonytalan volt, teljes sikerük racionális úton nem volt biztosítható (köpülés, kenyérsütés). Az ételek, mint mágikus tárgyak, elsősorban az ünnepi étkezésekben kaptak az ünnep hagyományos jellegével egybevágó szerepet. Például egy-egy hagyományosan bőségvarázslónak tartott étel olyan ünnep étrendjének volt tartozéka, amely ünnep rítusainak bőségvarázsló szimbolikus tartalma volt. Így az újévi ételekhez a jövő évi bőségre vonatkozó, a farsangi ételekhez termékenységvarázsló képzetek fűződtek; azért kell újévkor kását, rétest, káposztát, disznóhúst enni, hogy a családnak sok pénze, szerencséje legyen. A fokhagymához „rontáselhárító”, „egészségvarázsló” hiedelmek fűződtek, ezért fogyasztották a karácsonyi vacsorán. Más ételek gyakran az ünnepen való részvételük következtében lettek mágikus tárggyá (a karácsonyi asztalra helyezett ételek, a húsvéti szentelmények maradékainak szerepe a gazdálkodás mágiájában). Bizonyos alkalmakkor a táplálék fajtájától függetlenül a bőséges evés-ivásnak tulajdonítottak a jövőt befolyásoló bőség-, termékenységvarázsló szerepet (farsangkor, karácsonykor). Az együtt evésnek a közösséget vagy két embert összetartó, a kapcsolatot jelképesen létrehozó vagy megerősítő szerepe lehetett (közös lakomák, lakodalom a két család összetartozásának megpecsételéséül, az új pár közös tányérból evése).

A kenyérsütést kísérő mágiát és a kenyérhez fűződő hiedelmeket a közelmúlt magyar néphitében is igen gazdag adatanyag képviselte. Ezek a hiedelmek meglehetősen egyöntetűek egész Európában. Alapjuk az, hogy a kenyér minden táplálék szimbólumaként a termékenység- és bőségvarázslás, az agrármágia fontos eszközévé válhatott. E szerepét húzta alá fontossága a keresztény egyház szimbolikájában és kultuszában: ezáltal lett szent, tisztelt táplálék és hathatós mágikus tárgy.

A kelesztett kenyér Magyarországon – és Közép-Európában – néhány száz éves múltra tekint vissza. A készítésével kapcsolatos szabályok, a sütést kísérő mágia szinte törvényszerűen {7-676.} egészítette ki a mindennapi gyakorlat hiányosságait: kezdetben a kenyérélesztési eljárások sikere nagymértékben függött a külső körülményektől. Ezt a „kezdeti” bizonytalanságot még a mai hiedelmek is tükrözik. A sütés tilalmainak egy része a sütés időpontját szabályozza. A pénteki, de különösen a nagypénteki tilalmat még a közelmúltban is betartották. Ebben fontos szerepe volt a tilalmak ellen vétőket fenyegető szankcióknak: ezek szerint a pénteki kenyér „véres” lesz, sír a kemencében, kővé válik. Tabumondák is szóltak a pénteki sütőkről. Emellett a pénteki és nagypénteki tilalom ellenére sütött kenyér mágikus tárgy, kvázi-áldozati cselekmények eszköze volt: vízbefúlt keresésére, tűzvész, jégeső elhárítására, tolvaj kézre kerítésére használták. Tilalmas volt a kedd is; az év jeles napjai közül pedig elsősorban Luca és Borbála napja, halottak napja, úrnapja, néhol karácsony böjtje (dec. 24.). A tilalmak más része a sütést végző személyre vonatkozik: férfi, valamint menstruáló nő nem süthet, az asszony sütés előtt nem közösülhet.

A sütésre vonatkozó szabályok általában „idegenektől” védték a kovászolás kényes műveletét. Egy erre vonatkozó Bereg megyei adat: „Kovászolás alatt nem jó idegen embert beereszteni, mert megigézi a tésztát, s nem kél meg a kenyér” (Magyar Néphit Topográfia 11. kérdőíve). Nem volt szabad a tésztát megdicsérni, az erjesztőanyagot kölcsönadni; mindez a „rontástól”, „szemveréstől” óvta a kenyeret. A kenyér „megronthatósága” a Nyugat-Dunántúlon hiedelemmondákban is megfogalmazódott.

A sütés minden fázisához kapcsolódott valamilyen mágikus kísérőcselekmény: ezekkel analógiás úton kívánták a munka sikerét biztosítani. A kelni tett kenyérre ráolvastak; kemencébe vetés után a sütő nő felemelte a szoknyáját, a szakajtókat felfordították, hogy a kenyér magasra keljen. Általánosan elterjedt volt a „cuppogás” a kenyérnek, hasonló céllal. Katolikusok kovászolás, dagasztás, bevetés előtt és után keresztet vetettek kés élével, sütőlapáttal vagy kézzel a tésztára, a kemence szájára. Sok helyen – különösen a Dunántúlon – szokás volt az egyik, általában első kenyérbe ujjal lyukat nyomni. Az így megjelölt kenyeret többnyire utolsónak hagyták, és ezt használták a fent említett elhárító, áldozati cselekményekhez.

A kenyér tisztelete még századunkban is elevenen élt, „Isten áldása” néven emlegették, nem volt szabad rálépni, eldobni. A megszegéséhez és fogyasztásához fűződő szabályok részint ezt a tiszteletet tükrözik, részint analógiás úton kívánnak mágikus célokat elérni: megszegés előtt keresztet (három keresztet) rajzoltak a kenyérre, a megkezdett, karéjt végig kellett enni, az asztalon álló kenyeret befelé kellett fordítani, hogy a gazdaság „befelé siessen” (Kiss L. 1922).

A tej a hiedelemrendszerben elsősorban a „tehén tartozéka” szerepét töltötte be, aminek következtében szoros kapcsolatban van a tehénhez fűződő hiedelmekkel: ami a tejnek árt, az árt a tehénnek és a tejhozamnak is; a tejet óvó eljárások a tehenet védik. A tejhez fűződő hiedelmek a néphit egyik leggazdagabb, legelevenebben élő területét jelentették még századunkban is, szoros kapcsolatban a boszorkányhiedelmekkel: a boszorkánynak tulajdonított egyik legfontosabb rontó tevékenység a tehén és a tej megrontása, a tejhaszon megszerzése volt.

A tejjel kapcsolatos tilalmak egyaránt védték a tejet, mint értékes tápanyagot, és a vele szoros kapcsolatban lévő tehenet. Legáltalánosabban tilos volt a kenyeret késsel aprítani a tejbe (kihasadozna a tehén tőgye, véres lenne a tej), a tejet naplemente után a házból kiadni (ha mégis megtörtént, a tehén megrontásának megelőzésére egy vagy három csipet sót kellett bele hinteni); a fecskefészket leverni (véres lenne a tej). A fejést kísérő {7-677.} szabályok célja is a tehén megrontásának megelőzése volt; fejés után tejbe mártott ujjal kellett megkeresztezni a tehén hátát, a fejőedényt nem volt szabad födetlen fejjel átvinni az udvaron.

A tehén megrontásába vetett hit általános volt. A tejhozam csökkenését és a tehéntőgy betegségét, a tej „véressé” válását egyaránt rontás eredményének tulajdonították. A rontást legáltalánosabban a boszorkánynak, az Alföld nagy területein a tudós pásztornak is tulajdonították. Ezek különböző tárgyakból fejnek tejet: kútágasból, lepedőből, kötényből. Mindegyik rontó eljárás lényege, hogy vele a saját tehenének tejhozama gyarapszik, míg egy másik tehéné vagy az egész közösség teheneié csökken. Ezen alapszik a „harmatszedés” boszorkánynak tulajdonított művelete is. Ténylegesen gyakorolt tejhaszonszerző, tehénrontó módszer nemigen volt. Szórványadatok utalnak istálló küszöbe alá, „csordajárásba”, jászolba helyezett, elásott „rontás”-ra, „öntés”-re: rontó hatásúnak vélt tárgyak, főzetek odahelyezésére.

A tehén, a tej megrontására és a megrontott tehén gyógyítására vonatkozó hiedelmek és gyakorlat a racionális módszerekkel meg nem oldható terület „hézagait” töltötte ki: a tejhozam csökkenésének esetén általában nem volt lehetőség teljes sikert biztosító racionális eljárások alkalmazására. A gyógyító módszerek általában a feltételezett rontó boszorkány analógiás bántalmazásán alapulnak.

A tejtermékek közül elsősorban a vaj készítését kísérték mágikus cselekmények; a sikeres köpülés mágikus úton való biztosítása országszerte ismert gyakorlat volt. Szokásos volt a köpülő kiforrázása, füstölése, leginkább Szent György-napon, jó hatásúnak vélt füvekkel, például kakukkfűvel vagy borsóhaj főzetével, kenyérhajjal. A köpülő alá – vagy a köpülőbe – mágikus tárgyakat helyeztek (olló, szalmaszál, nyírfaág darabja, patak széléről kimosott hordalék; legáltalánosabban fésű vagy pénzérme). Köpülés közben óvakodtak a látogatóktól, hogy a rontást, szemverést megelőzzék. Nem engedték a vajat – hasonló okkal – megdicsérni. Ha női látogató jött, néhol köténnyel csavarták körül a köpülőfát a szerencse biztosítására, a károsodás elkerülésére. A köpülés kezdetén először kereszt alakban kellett meghúzni a fát; vagy sarokkal megkopogtatni, ing visszájával megtörölni a köpülőt.

Sikertelen köpülés esetére sokféle mágikus módszer volt ismert, amellyel segíteni véltek a bajon. Főleg az északi területeken volt elterjedt, hogy a köpülőt hátukra kötve a házat körüljárták, a keresztútra mentek, a temetőbe vitték a tejföllel teli köpülőt, hét vagy kilenc „mezsgyén” vagy barázdán mentek át vele, szótlanul vagy visszanézés nélkül. Országosan ismertek voltak a köpülést „serkentő” mondókák is, például:

Általános volt a vaj megronthatóságába vetett hit; ennek a boszorkánynak tulajdonított kártételek közt is fontos szerepe volt.

{7-678.} A HÁZTARTÁS KARBANTARTÁSA

A takarító, lakást karbantartó munkák közül a seprést, a szemét kihordását kísérték – országszerte általánosan – előírások és tilalmak. Ezek háttereként a „szemét mint a ház, család tartozéka” elképzelés nyomai lelhetők fel: e tartozékok segítségével a lakókat meg lehet rontani. Közismert hiedelem vonatkozott például a szomszéd tőle lopott szeméttel való megrontására; vagy a szomszéd tejhasznát, szerencséjét lehetett megszerezni a lopott szemét saját szemétdombba gyűjtésével. Az év és a nap halotti, természetfölötti időszakaiban tilalmak korlátozták a szemét kivitelét, amelyek eredete feltehetően ahhoz az elképzeléshez köthető, hogy ilyenkor a háztartás minden terméke a halottaké.

Naplemente után nem vittek ki szemetet a házból, mert elvinnék a tehéntől a tejet, szerencsétlenség lenne a házban, nem menne férjhez a lány. Ez a tilalom bizonyos alkalmakkor egész napra szólt: karácsonykor, néhol szerdán és pénteken. A „kifelé seprés” tilalma a halottas házra vonatkozott, továbbá karácsony estére, néhol az egész karácsonyi tizenketted idejére: a szemetet az asztal vagy a koporsó alá seperték. Helyenként változóan egyéb alkalmakhoz is fűződtek egész napos seprési tilalmak: vasárnap, aprószentek napja, újév, csirkekelés ideje, útnak indulás napja. Hasonló hiedelmek fűződtek sok helyen a trágya kivitelének naplemente utáni vagy ünnepnapokra vonatkozó tiltásához. A „befelé seprés” – sokfelé elterjedt hiedelem szerint – szerencsét hozott a házhoz.

A meszelésre vonatkozó szabályok a féregűzéssel voltak szoros kapcsolatban. Általános nézet volt, hogy holdfogytakor kell meszelni, hogy ne legyen patkány, svábbogár a háznál. Helyileg egy-egy ünnepnapra is vonatkozott előírás, más magyarázattal: Lucakor kell meszelni, hogy ne legyen dög, újévkor, hogy ne legyenek fejfájósak. A meszelés tiltását is azzal indokolták, hogy sok féreg lenne a háznál, ha bizonyos napokon meszelnének: az általános holdtöltén kívül tiltották néhol pénteken, valamint áldozócsütörtökön is.

A mosáshoz az egész nyelvterületen ismert tilalmak fűződtek, amelyek elsősorban a hét napjaira vonatkoztak. Általános volt a vasárnapon és egyházi ünnepeken kívül a pénteki mosás (és mángorlás, vasalás) tiltása. A pénteki, különösen a nagypénteki tilalom ellen vétőkről szóló tabumondák, amelyeket a Tilalmak c. részben említettünk, katolikus falvakban közismertek voltak. A keleti területeket kivéve mindenütt ismert volt a Luca-napi mosási tilalom is, a Dél-Dunántúlon Borbála-napon szintén tiltották a mosást. Halottak hetében egyéb házimunkák mellett a mosás is tilos volt; a karácsony és vízkereszt közti tizenketted idején pedig nem volt szabad teregetett ruhának lennie a padláson, mert sok állat döglene a következő évben. A mosás sikerét biztosító mágikus kísérőcselekményekre szórványos, helyi jelentőségű adataink vannak. Például Szatmárban, amikor a lúgot ráöntötték a szennyesre, utána kellett köpni, hogy a ruha fehér legyen.

FÉREGŰZÉS

A kártékony rágcsálók és rovarok – patkány, menyét, egér, bolha, svábbogár – paraszti háztartásból való elűzésének „racionális” módszerei (mérgek, csapdák) mellett változatos mágikus módszereket gyakoroltak az egész magyar nyelvterületen; emellett sok előírás és tilalom, sőt ünnepi rítus célja volt ezek távol tartása. Az eljárások egy részét {7-679.} a kártevők megjelenése esetén alkalmazták: halottmérő rúd darabját dugták a patkánylyukba, ráolvastak („leszámolták” a patkányokat visszafelé számlálással), zajt keltettek síppal, dudával, kolomppal, ostor pattogtatással; „elküldték”, „elvezették” őket a folyóba, ráolvasás vagy zajkeltő eszköz segítségével. A ráolvasással vagy más módon „elküldő” módszerek gyakori eleme a „gazdag helyre”, szomszédba, másik házba vagy a malomba küldés. Például: kilenc összeszedett, rongyba kötött patkányt kocsira dobtak, hogy az összes patkány a kocsi tulajdonosának házához költözzék.

A naptári ünnepekhez kapcsolódó eljárások a megelőzést szolgálták. Legáltalánosabb volt a nagypénteki és nagyszombati féregűzés: kora hajnalban körülfutották vagy körülseperték a házat (háromszor, meztelenül, szótlanul). A nagypéntek reggeli tűzgyújtási tilalommal függött össze a patkányok „füstös kéményhez” küldése: ezt addig kellett végezni, míg sehol sem égett a tűz (pl. a család lánya meztelenül körülseperte a házat). Nagyszombati első harangszókor a „templomba küldték” a patkányokat, ráolvasással, például: „Patkányok, beharangoztak, menjetek a templomba!” Ugyanez történhetett más ünnepi vagy vasárnapi, újhold pénteki harangszókor is. Elterjedt volt az Alföldön a gyerekek mondókával kísért patkányküldő kolompolása is nagyszombaton. „Patkányküldő nap” volt még Kázmér (márc. 4.) és Nikázius (dec. 14.). Ezeken a napokon írott ráolvasásokat alkalmaztak, például felírták a falra: „Ma vagyon szent Nikázius napja, takarodjatok patkányok.” A 17. századból több, a 20. századi paraszti ráolvasásokhoz hasonló patkányküldő szöveg maradt fenn nemesi levéltárakban. Ez azt jelzi, hogy a módszerek egy része akkor még minden társadalmi rétegre kiterjedő szükségleteket elégített ki.

Szent György-napon, továbbá március 1-jén és a béka első megszólalásának napján a bolhát küldték el a háztól. Egy volt Alsó-Fehér vármegyei adat szerint: Ha Szent Györgykor meztelenül körülseprik a házat, egy évig nem lesz bolha. A féregűzés általánosan ismert időpontja volt a holdtölte is, a holdanalógia elve alapján.

Az említett eljárások és mágikus kísérőelemek közül igen régi gyökerű és egész Európában elterjedt a körülfutás, a zajkeltés, a ráolvasás és a meztelenség, valamint a „vízbe küldés”. Ezek egyúttal a legáltalánosabb és legrégibb rontáselhárító módszerek közé tartoznak. A középkorban az egyházi benedikció Európa sok helyén a féregűzésre is kiterjedt; a jelenkori paraszti eljárások egységesítéséhez ez is hozzájárult. A naptári ünnepeken és jeles napokon végzett féregűzés Európa különböző helyein különböző szentek névnapjához kapcsolódott (Gertrúd, Medárd, Szent János napja).

A patkányküldést, féregtelenítést sok helyen helyi specialisták végezték, akiknek gyakran „tudós”, „ördöngös” képességeket tulajdonítottak.

TŰZVÉSZ ELHÁRÍTÁSA

A múltbeli gyakori falusi tűzveszély magyarázza, hogy a tűzvész mágikus elhárításának egy-egy módszere az egész nyelvterületen ismert volt. Ezek egy része általános rontáselhárító cselekmény: így például a ház megkerülése meztelenül, kilencszer vagy háromszor, a tűz felé köpködés, a meztelen far tűznek mutatása. A cselekmények másik csoportja kvázi-áldozati cselekmény. A tüzet nem tisztelték természetfeletti lényként, de valamilyen nem konkretizált félelmetes erő volt, amely bizonyos cselekményekkel mintegy kiengesztelhető. Ilyen volt az elsőnek kisült kenyér kitűzése a kapura vagy botra a {7-680.} Dunántúlon. Itt ezt – az ujjnyomással is megjelölt – kenyeret fogyasztották el utoljára, gyakran azzal a meggondolással, hogy tűz esetén kéznél legyen; Baranyában ezt a házi tűzhely tüzébe dobni is szokás volt tűzvész esetén. Az északkeleti területeken a kenyeret felfordították az asztalon, ha égett a ház; Szatmárban, Hevesben kenyérrel a kézben kerülték meg a házat háromszor. Szórványosan előfordult a pénteken, nagypénteken sült kenyér tűzvész elleni használata. Hasonlóképpen kvázi-áldozati cselekményként értékelhető a villám gyújtotta tűz tejjel (aludttejjel, fekete borjú tejével) oltása, amely általánosan elterjedt volt, legalábbis mint hiedelem.

Szórványosan tűzvészt megelőző cselekményeket is alkalmaztak, így Zalában tűzrakás előtt vízzel keresztet öntöttek a tűzre. Országszerte elterjedt volt a gólya- és fecskefészek, néhol vörösbegy- és harkályfészek leverésére vonatkozó tilalom.

VIHAR ELHÁRÍTÁSA

Az égiháború mágikus elhárítása a telektől a mindennapi gyakorlat szerves része, a háztartás nőtagjainak feladata volt. A magyar nyelvterület egészén ismert módszer volt a jégfelhő közeledtekor kenyérsütő eszközök: sütőlapát, szénvonó kidobása az udvarra, de elterjedt volt a balta földbe vágása vagy az udvarra helyezése élével felfelé fordítva. A katolikus falvak lakosságának gyakorlatában nagy szerepet kaptak a szentelmények: szentelt gyertyákat gyújtottak, a tűzbe szentelt barkát vagy Márk-napi búzaszentelésről hazahozott búzaszemet dobtak. Sok helyen az egész esztendő folyamán óvták a házat égiháborútól az eresz alá vagy padlásra tűzött mágikus tárgyakkal: nyírfaággal, barkával vagy húsvéti szentelt ételek maradékával.

A középkor századaiban az egész faluközösséget védte a jégeső káraitól a hivatalos egyházi benedikció-gyakorlat részeként a felhők megáldása, keresztvetés a felhők felé, a „ráimádkozás” a felhőkre (a felhőket hozó vagy abban megjelenő Sátánra). A jégeső elhárítására mondott benedikciók megszűntével ez a gyakorlat falusi gyógyítók, tudósok kezén élt tovább. Katolikus vidékeken még századunkban is majd minden faluban volt, aki a jégesőt meg tudta áldani, el tudta küldeni: a négy égtáj felé keresztet vetett, esetleg szenteltvizet hintett a felhők felé, és imádságokat mondott. Mind az Alföld, mind a Felföld katolikus vidékein közismert az ehhez kapcsolódó, „Oszlassa el az Atya, oszlassa el a Fiú…” kezdetű, benedikció-szövegekből származó felhőeloszlató ráolvasás. Ez a módszer korunkban már nem határozottan az egész közösség védelmét szolgálta, hanem alkalomszerűen egy-egy porta vagy a saját szántóföld, szőlő védelméül is alkalmazták. Az egész faluközösség gazdaságát védi a – szintén középkori egyházi gyakorlatból eredő – „felhők elé harangozás”. Ez a közelmúltig általános gyakorlat volt protestáns területeken is, az illetékes egyházi személyek mindenkori hozzáállásától függően, akik általában engedtek az alulról jövő kezdeményezésnek.

SZERELMI VARÁZSLÁS

A szerelemmel, nemi élettel kapcsolatos mágikus gyakorlat úgyszólván napjainkig elevenen élt, emellett működtek ehhez értő, tanácsot adó, szereket készítő specialisták is. Ezek a közelmúltban már általában a társadalom perifériáján élő szegény, deviáns életvitelű egyének voltak, de a hagyományos paraszti társadalomban szükségszerű, elismert, bár kétirányú tevékenységük miatt nem feltétlenül pozitív értékelésű szerepet töltöttek be.

Történeti adatok, különösen a boszorkányperek ide vonatkozó gazdag anyaga jelzi, hogy a múltban is ez volt a magánélet mágiájának egyik legfontosabb területe. A szerelmi mágia legfőbb célja az ellenkező nemű személy „megszerzése”, magához láncolása, de elhidegítő, a párokat egymástól szétválasztó, és a nemi képességet „megkötő” – impotenciát okozó –, vagy hűtlenségért, bosszúból rontó mágikus eljárások is általánosan ismertek voltak. A legtöbb cselekmény alapját az ember tartozékainak megszerzése, ezeknek az érintkezéses mágia elvén alapuló használata jelentette.

A legelterjedtebb módszer valószínűleg a megétetés volt: valamilyen saját tartozék ételben vagy italban való beadása az ellenkező nemű egyénnek. Ez – analógiás úton – szoros kapcsolatra kényszeríti vele. Nők sokkal inkább űzték, mint férfiak. Legáltalánosabb a haj, szőrzet, menstruációs vér, izzadság, anyatej beadása volt, mégpedig pogácsában, süteményben, borban, pálinkában. Férfiak részéről vér vagy semen használata fordult elő. A megétetés gyakran került a boszorkány elleni vádak listájára is. Egy 1694-es erdélyi boszorkányper jegyzőkönyve szerint Ballos Judit aranyosszéki boszorkány a tanút arra tanította, hogy „falon látszó maga árnyékáról vakarjon port, s pogácsába sütve adja annak a legénynek, akit kivánna, hogy őtet szeretné”. Ételeket is használtak, ezeket a női testtel hozták valamilyen módon kapcsolatba: hónalj alatt tartott cukrot, háton végigcsurgatott tojást etettek meg a férfiakkal. Olyan eljárás is volt, amelyet az egymást elhagyni nem akarók alkalmaztak: tartozékaikat összekeverve közösen fogyasztották el: például apróra vágott hajat vagy vért pogácsába sütve. Ezt a módszert szétválasztó céllal is alkalmazták: egy harmadik személy undort keltő szereket, megszerzett székletüket adta be mindkét félnek. Szétválasztó-elhidegítő céllal bármilyen undort keltő vagy hagyományosan rontó hatásúnak tartott szert is etettek: tetűt, ki nem kelt vak csibét, halott állfelkötő kendőjét, halottmosó vizet.

A másik legelterjedtebb módszer a tartozékok – haj, köröm, lábnyom, ruhadarab – megszerzése, viselése, a saját házban való elrejtése; vagy a saját tartozék másik féllel való viseltetése volt. Egy karancskeszi (Nógrád m.) adat szerint valaki kilencven napig a nyakában hordott egy gyökérdarabot gyolcsba kötve, majd a feleségül megszerezni kívánt lány nyakába kötötte a zacskót, miközben három szál haját titokban kihúzta és magánál hordta. A férfiak gatyamadzagján végzett analógiás kötések alkalmazása közismert módszer, mind századunkban, mind a boszorkányüldözés idején: hét vagy kilenc csomóval biztosították a férj hűségét, vagy „kötötték meg” erejét. A nyomfelszedés lényege az, hogy a férfi lábnyoma alatti földet a kemencébe, a ház földjébe tapasztották, ritkábban maguknál hordták a nők, ezáltal magukhoz láncolva a nyom tulajdonosát is. Ez a gyakorlat a múltban igen eleven lehetett. Egy 1752-es bihari boszorkányper szerint a lány három napig pendelye korcában hordta a legény lábnyomát, majd a kemencébe {7-682.} tette tüzesedni. A lábnyom magához láncoló „visszafordítása” is előfordult: a Szilágyságban feljegyzett adat szerint egy asszony kifordította férje lábnyomát, ezt mondva: „Akkor hagyjál el engemet, ha én ezt visszafordítom.” A kapcafőzés vagy a bocskor főzése, füstölése hasonló indítékkal történt; a megszerzett lábbelit fazékban főzték, vagy a kürtő füstjére akasztották.

Némely mágikus tárgy sajátosan a szerelmi mágia segédeszközének számított. Legközismertebb volt a (Szent György-nap előtt) hangyákkal lerágatott béka- vagy denevércsontváz elhidegítő célú használata, de sok egyéb eszközt és eljárást is használtak. Egy közelmúltban feljegyzett adat a szerelmi mágiában járatos öregasszony tanácsára vonatkozóan: „Amelyik lány meg akarta a legényt szerezni, akkor azt mondta az a néni, hogy szedjünk kilenc rezgő nyárfáról levelet, és akkor olyan tűvel szúrjuk át, akin még cérna nem vót. Tegyük küszöb alá, aki legény átmegy rajta, az nem tud tőlünk elmaradni, rezeg a szíve értünk, úgy mint a nyárfalevél…” (Nógrádsipek, Nógrád m.; Pócs É. gy.). A viasz elolvasztása bosszúból megrontó vagy magához láncoló szándékkal egyaránt előfordult. Erdélyből ismert az eljárást kísérő ráolvasás:

Hasonló szerepe bármely mágikus tárgy elégetésének, tüzesítésének lehetett; a boszorkányperek jegyzőkönyveiben patkó, gatyamadzag, növényi eredetű szerek elégetése, hevítése egyaránt előfordul.

A szerelmi mágia egész Európa parasztságának gyakorlatában hasonló elveken, és sokszor részletekbe menően hasonló módszereken alapul, de a gyakorlat „világszerte” sok azonosságot mutat. Ókori és középkori adatok tanúsága szerint Európa népies, majd paraszti mágiájának mindig egyik leggazdagabb területét jelentette. Emellett a varázslók gyakorlatának is része volt (Thomas 1971). Sok eljárás konkrét folyamatossága mutatható ki római orvosok receptjeitől a középkoron át napjainkig; így az analógiás viaszolvasztó eljárást már Vergilius 8. eclogájából ismerjük (Heim 1906: 485). A gyakorlat hatásosságába vetett hit közelmúltig tartó elevenségére vallanak azok az adatok, amelyek szerint féltek a férfiak a „megétetéstől”; Luby Margit tunyogi (Szatmár m.) adata szerint az anyák arra intették legény fiaikat, hogy ne fogadjanak el ételt idegenben (Luby 1936: 28, további adatok: Gönczi 1907; Róheim 1925: 58–70).

KINCSSZERZÉS

Mágikus módszereinek ismerete általános volt a magyar néphitben, és feltehető, hogy száz-kétszáz éve még a módszerek gyakorlása is előfordult. Az elásott kincsre, kincsőrző szellemekre vonatkozó hiedelmek az elásott kincs megszerzését természetfeletti képességekhez kötik. Ennek ellenére bizonyos kincsszerző módszerek a mindennapi mágia mindenki által gyakorolt praxisába tartozhattak. A közelmúlt hiedelemmondai adataiból azonban nem következtethető ki pontosan a gyakorlat mikéntje és intenzitása.

A hiedelmek egy része a helyét mutató jelekre vonatkozik: a kincs helyét meg lehet álmodni, vagy valamilyen szellemlény álomban tudósít erről. Ez voltaképpen az alvással {7-683.} szerzett „tudomány”, „beavatás” képzetkörébe tartozó motívum, így a természetfeletti képességű személyek kincsszerzésére vonatkozik. Másrészt közismert nézet volt, hogy a kincs helyét kék (sárga, veres) láng jelzi Szent György, Szent Iván napján, vagy legáltalánosabban virágvasárnap és nagypéntek („két pásió”) között. Ilyenkor a kincs „tisztítja magát”: feljön egy időre a föld felszínére, majd a láng kialudtakor visszasüllyed. Addig lehet a kincset megszerezni, „amíg fent van”. A kiásás sikerességét tilalmak biztosítják: útközben nem szabad visszanézni, beszélni; csak „bűntelen személy” szerezheti meg a kincset. Másrészt a lángot észrevevőnek meg kell fognia gatyája, pendelye egy ráncát vagy egy hajtincsét: így fennmarad a kincs, és meg tudja szerezni magának, de a megfogott hajszálak megőszülnek. Elterjedt hiedelemmondák szólnak a kincsásási szabályok be nem tartása miatti sikertelenségről. E hiedelemmondákban tükröződő módszerek valós alapját az égő mocsárgázjelensége képezte, de nem tudjuk, hogy az eljárások mennyiben tükröznek valóban gyakorolt módszereket. Ugyanezt mondhatjuk a kincsőrző szellemekkel kapcsolatos gyakorlatról. Szórványos adatok a nekik adott áldozatra vonatkoznak: „veres kutyát”, kakast vagy más állatot kell „ráölni” a kincsre, amikor a szellemet vélik látni, aki az áldozat fejében átengedi a kincset (Balásy 1897; Bán 1915).

A jelenkorban közismert hiedelemmondák szólnak kincsszerzésről, táltos, néző, hetedik gyerek segítségével. A boszorkányperek 17–18. századi adatai még a nézőnek, táltosnak tartott személyek tényleges praxisára utalnak: születéssel vagy beavatással szerzett tudásuk a kincs „meglátására” is kiterjedt. Néhány konkrét módszerre is fény derül a perekből; például a táltos kenyeret forgat cérnára függesztve a föld felett (Komáromy 1910: 249). A kincskeresés tényleges gyakorlata – a pénzelásás valóságos gyakorlatával összefüggésben – a 16–17. századi Európában minden társadalmi rétegre kiterjedt. Mindennapi módszerei mellett a varázslók egyik speciális feladata is volt az ebben való tanácsadás vagy közreműködés (Thomas 1971: 234–235). Némelyik eljárást középkori arab, majd Európában az újkorig ismert kéziratos varázskönyvek is terjesztettek (Kákosy 1978: 80–81). A kincs megszerzésének egy más hagyományrétegre valló gyakorlata volt a kincs helyének varázsvesszővel való kijelölése. E módszer paraszti használatára vonatkozó adatokkal alig rendelkezünk (Komáromy 1910: 249; a táltos „virgát hány”), de a 16–17. századi nemesi, polgári, korábban egyházi gyakorlat általános lehetett. Az erre vonatkozó adatok azt is bizonyítják, hogy a kincs mágikus úton való megszerezhetősége „össznépi”, a tudós és egyházi mágia által is támogatott hiedelem volt. Magyarországon a 16–17. század óta ismerünk a varázsvessző készítésének és használatának, például nyílként való kilövésének pontos módszereit rögzítő, a cselekményt kísérő ráolvasásokat, imákat leíró kéziratos recepteket, amelyek egy egész Nyugat-, Közép- és Észak-Európában elterjedt szöveg- és cselekménytípus körébe sorolhatók. Legkorábbi európai feljegyzése a 10. századból ismert; majd nemesi-polgári és paraszti használatú kéziratos, később nyomtatott varázskönyvekben terjedt. Magyarországon az 1529–1541 között feljegyzett „Gyöngyösi ráolvasások” az első rávonatkozó adat; ezzel majdnem pontosan egyező szöveget tartalmaz egy múlt századi kézirat (Wieder 1890). G. Eis (1964: 145–157) kutatásai szerint a felvidéki bányavárosokban érclelőhelyek felkutatására alkalmazták e kincskereső varázsszöveget. Ezek a módszerek egyebek között az egyiptomi és a középkori arab mágia hagyományait közvetítették – írásos forrásokon keresztül – Európába, kismértékben Magyarországra is (Kákosy 1978: 80–81).

{7-685.} SZEMVERÉS

A szemverést, igézetet: a szemmel való rontást részint akaratlagos rosszindulatú tevékenységnek tekintették, és a boszorkány természetfeletti képességeként tartották számon, részint akaratlan – mintegy az ember természetéhez, szeme fizikai tulajdonságaihoz kötött –, rossz szándék nélküli rontásnak.

A szem ártó hatását leginkább akaratlan rácsodálkozással vagy irigykedő pillantások révén fejti ki. Kockázatos kimenetelű eseménynél vagy ilyen műveletek gyakorlása során különösen féltek bárkinek az illetéktelen jelenlététől, kíváncsi vagy irigy tekintetétől: borjazáskor, köpülésnél, kenyérsütésnél.

A szemverés eredményei ugyanazok lehettek, mint általában a rontásé, de különösen veszélyeztetettnek tartották a gyenge, védtelen élőlényeket: kisgyereket, fiatal állatot, csikót, borjút, malacot, baromfit. Sok helyen a zsenge gabona, virág, valamint a kovász és kenyértészta, valamint a köpülés alatt álló vaj megigézhetőségében is hittek. A szemverés tünetei: kisgyerek hirtelen fellépő rosszulléte, heves vagy hosszan tartó sírása, álmatlansága, hasmenése; a fiatal állatok váratlanul megdöglenek, a kenyér nem kel meg, „megnyúlósodik”. A csecsemők szinte minden betegségét tarthatták szemverés eredményének.

A szemverés képességével rendelkező embernek bizonyos külső ismertetőjegyei voltak: összenőtt szemöldök, „szúrós” vagy kancsal szem; de mindez nem volt feltétele a képességnek. A hiedelem intenzitását bizonyítja, hogy még a közelmúltban is sokan meg voltak maguk is győződve arról, hogy „ver a szemük”.

A megelőző eljárások és eszközök – főleg az újszülöttel kapcsolatban – nagy számban voltak ismertek. Ezek közül sajátosan az igézetet elhárító amulett, a figyelmet elterelő, feltűnő színű, általában piros szalag vagy gyöngy; a többi eszköz általános rontáselhárító tárgy vagy módszer. Általános gyakorlat volt, hogy szemverés megelőzéséül az újszülöttet nem mutatták idegennek, csak letakarva vitték ki. Ha valaki megnézte a kisgyereket vagy „rácsodálkozott”, megdicsérte (ami mögött irigy szándék is lehetett), a gyerek felé kellett köpnie, vagy varázsszavakat mondott, például: „Meg ne igézzelek.” Vagy az anya hárította el trágár tartalmú varázsigével a bajt: „Szemed a seggembe.” Kis állatoknál leggyakoribb megelőző eljárás a „húgyos seprűvel” való behintés volt.

A szemverés okozta bajok legáltalánosabb gyógymódja a szenesvízkészítés vagy vízvetés volt, ráolvasás kíséretében: igen gazdag az erre vonatkozó magyar ráolvasás-kincs (lásd Pócs 1985–1986: I. 256–302; II. 470–502).

A szemverésbe vetett hit az egész magyarságnál elterjedt. Tájilag változó megnevezései voltak: szemverés a középső és nyugati területeken; igézet, igézés keleten, szemrülesés északkeleten és megszólítás északnyugaton. Utóbbi terminus eredetileg (és a kifejezést talán hozzánk származtató német nyelven) beszéddel való rontásra vonatkozott („Besprechen”).

A szemmel való rontásba vetett hit egész Európában élt, legalább az ókor óta. A rá vonatkozó hiedelmek és a vele kapcsolatos óvintézkedések és gyógymódok (szenesvízkészítés) Dél- és Délkelet-Európában, valamint a Közel-Keleten éltek legintenzívebben. Ezeken a területeken a rontás leggyakoribb módja, a betegségek egyik leggyakoribb kóroka (Seligmann 1910, 1927; Meisen 1950; Róheim 1952; Vuorela 1967; Hoppál 1970; Dundes 1980).