| A MAGYAR NÉPI GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNETI RÉTEGEI | TARTALOM | GYÓGYÍTÁS ÉS NÉPI GYÓGYÍTÁS MA |
FEJEZETEK
A hagyományos népi embergyógyítás szemléletének megértéséhez az szükséges, hogy áttekintsük a gyógyításmódok főbb típusait. A szakirodalomban két megközelítési mód ismeretes. Az egyik szerint a tapasztaláson alapuló ismeretek egy meghatározott történeti pillanatban rituális megerősítést kapnak, a másik nézet szerint a népi gyógyításban használatos növényeknek csak mintegy negyede bírt valóságos gyógyerővel, az igazi hatást a gyógyítás folyamata, maga a rítus, a lelki ráhatás ereje fejtette ki. Világosan kell látni azonban, hogy a gyógyítás népi hagyományvilága a kultúrának azon területe, amelyben szinte egyforma arányban keverednek az empírián, a nemzedékek felhalmozott tapasztalatán alapuló gyógymódok a hiedelmek diktálta, irracionálisnak tűnő parancsokkal, elképzelésekkel. A hiedelemrendszer a maga belső törvényszerűségeivel csak kívülről szemlélve tűnik érthetetlennek, a belső kötődések az elemek között rendet teremtenek, s a kapcsolódások ismeretében természetesnek tűnnek, különösen a használók szemében. A néprajzi kutatást a rendszer egésze érdekli, s a népi gyógyítást is mint a kultúra rendszerének egy részét szemléli, olyan részként, amelyben jellegzetesen keverednek a racionális (ésszerű) és irracionális (hiedelmeken alapuló) elemek. A könnyebb {7-707.} eligazodás kedvéért a népi gyógyítás anyagának ismertetését a mágikus jellegű gyógyító tevékenység vázlatos bemutatásával kezdjük, majd a különböző gyógyító technikák s a felhasznált anyagok (elsősorban a gyógynövények) ismertetése kerül sorra.
A „mágikus” kifejezés a fejezet címében a régebben használatos „babonás” helyett áll; szemben az utóbbi lekicsinylő értelmével, helyesebbnek tartjuk a néprajzi szakirodalom címkéjét használni a varázslással kapcsolatos cselekvések jelölésére. A mágia szemléletet jelent, mint látni fogjuk, lényegében csak annyit, hogy a mindennapokban használt tárgyakat alkalmazták a varázslatokban, a gyógyítás folyamán, de mindig a hiedelmek parancsolta módon (vö. Pócs 1979b).
A mágikusnak nevezett gyógymódokat a magyar nép leginkább akkor és olyan betegségek gyógyítására használta, melyeknek az eredetét nem ismerte, vagy nem ismerte közvetlenül fel. Az eddig összegyűjtött anyagban többféle betegségokot neveztek meg az adatközlők, sajnos még nem történt meg e gazdag anyag rendszeres feldolgozása. A leggyakoribb betegségokok a következők: az Isten (egy legfőbb égi hatalom, mint sorsirányító) és a „rosszak”, akik lehetnek természetfölötti (megnevezhetetlen) lények, vagy pedig természetfölötti erővel rendelkező emberek. Ez utóbbiak csoportját a boszorkányok, bábák, a tudományos emberek, bűbájosok, javasok, kuruzslók alkotják, míg az előbbiekhez tartozik az éjszakai nyomásérzetet okozó lidérc, valamint a láthatatlan „szépasszony” (Berde 1940: 46).
A betegségokok között régebben számon tartották az ún. betegségdémonokat (mint pl. a csúz, íz, süly, guta, nyavalya), de ezeknél a nem bizonyítható „lényeknél” fontosabbnak tarthatók a rontó cselekvések sokféle fajtái. Így ismerték régen a rontást valamilyen cselekvés, illetve tárgyak segítségével, azonkívül nézéssel (igézés-ígízís), illetve szóval, átkozódással. A rontásnak például gyakori formája volt az öntés, amikor lehetőleg kilencféle szemes terményből készítettek főzetet, s azt elöntötték, elhintették a keresztúton, ahol sokan jártak, vagy pedig annak a háza előtt, akit meg akartak rontani. Aki belelépett a rontásba, az megbetegedett, kelések jöttek ki rajta, mérges pattanások (vö. Berde 1940: 60). Ez volt egyébként a betegség átadásának, s így a tőle való megszabadulásnak is az egyik módja.
„Hegyi Sándorné 77 éves mezőtúri lakos szerint kis fadarabokat a végén ronggyal bekötöttek, és azokkal a rossz sebekben szenvedő beteg sebeit megdörzsölték. Ezeket a bekötött fácskákat a sebbe dörzsölés után a keresztútra szórták és ha erre valaki rálépett, akkor a betegséget elkapta és tovább vitte” (Hagymási 1967: 1).
Az ilyen rontóbábu készítése országszerte ismert volt, s így több múzeumunk néprajzi gyűjteményében megtalálhatók ezek az egyszerű gyógyeszközök, hiszen egyszerre töltötték be mindkét funkciót. Diószegi Vilmos a tiszaigari kutatóútja során kilenc ilyen bábut gyűjtött és helyezett el a Néprajzi Múzeumban, jegyzeteiben ezt írta:
„Kilenc egyforma ágdarabot vágnak, ezután két rongydarabot tép. Az egyiket felibehajtja fejnek, erre ráteszi a másikat is. Mikor mind a kilenc megvan, akkor kezet csinál nekik. Mindegyik baba fejével megkerekíti a kelést, és bedobja a kaskába. A keresztúton balkézzel kiönti a bal vállán keresztül a bábukat.” (Idézet az 50:14:48.: 1–10. sz. leírókartonról.)
{7-708.} A gyűjtő hozzáfűzte még, hogy az eldobást éjfélkor vagy hajnalban kell végezni. Valóban, a rontó gyakorlat többnyire szigorúan titkos volt, szemben a gyógyító, a pozitív célú mágia általános nyilvánosságával (Pócs 979b: 69).
Ugyancsak ilyen betegségeltávolító babákat készítettek, ha a gyermek szája kipállott:
„A gyeröknek folyik a nyála, és akkor viszik, mikor a csürhe, a disznó gyün a pusztáról haza. Akkor odaáll az út mellé, oszt forgatja a szájába azokat a bábukat, tizenkettőt. Oszt forgati meg a szájába … akkor oszt elhajítja … a háta mögé – oszt mongya: »Zsébre mújjon, csürhe gyüjjön, zsébre mújjon, csürhe gyüjjön!« (Ferenc-szállás; Ferenczi 1977a: 325).
A példából kitűnik a gyógyító cselekvés lényege: el kell távolítani a betegséget, vagyis az érintés után el kell dobni azt a tárgyat, amire ráragadt. Más szavakkal, jelképes eltávolítás történt. Nyilvánvaló a „víznek adás” szándéka a következő példából:
„Göcsejben a fehérfolyásban szenvedő asszony kilenc fehér rongyból kilenc kis babát készít, azokat szoknyája alá dugja, egy folyóhoz megy s ott mindegyik babát a vízbe bocsájtva a következőket mondja: Akkor gyüjjön ez a baj vissza, amikor én ezeket a babákat kiveszem a vízbül!” (Berde 1940: 192).
A fenti szövegekben és gyógyításokban a mágikus gyógyítás egyik alapelve volt közös, nevezetesen, ha valamilyen cselekvést elvégzek, tehát eltávolítok valamilyen tárgyat, ami érintkezésben volt a beteggel, akkor az analógiásan azt jelenti, hogy eltávolítottam a betegséget is. A „víznek adás” szokását különféle betegségekkel kapcsolatban gyakorolták (pl. a szeplőt a patakban nagypéntek hajnalban mosták).
Jelképes „víznek adás” volt a szemen lévő árpa kútba dobása (pl. Ferenczi 1977a: 337), de általában minden olyan mágikus gyógymódot analógiás „víznek adásnak” tekinthetünk, amelyben a mosdatás gesztusa szerepel (így pl. Zemplénben szenesvízzel mosdatták azt a gyereket, aki nézésben van). A mosdó-, fürdetővizet aztán olyan helyre öntötték, ahol senki se léphetett bele. A kiöntés a betegség eltávolítását jelképezi.
Még jobban példázza az analógián alapuló mágiát a szemen lévő árpának (hordeolum) a begörbített mutatóujjal való jelképes learatása. Ezt a „gyógymódot” a hatvanas évek elején még gyakorolták Zemplénben. Jobban közelít a valósághoz a moldvai csángók cselekvése, akik ráolvasással is erősítették a gyógyítás hatását:
„Vett egy sarlót a bal kezibe, és odament, akinek árpája vót a szemin, és balog kilenccer megnyomogatta sarlóval, és kilenccer vágott így a sarlóval: »Árpa, árpa, én téged elvetlek, learatlak, hazaviszlek, kicsépellek, megszelellek, megőröllek, megdagasztlak, kenyeret sütök belőled, s megeszlek« ” (Bosnyák S. 1973b: 287).
Itt a kísérőszöveg a többszörös megsemmisítés módozatairól szól, az eltávolítás megismétléséről, a jelképes cselekvés és a szóbeli szöveg szintjén.
A magyar népi gyógyító hagyományban általánosan ismert a beteggel érintkezésben állt ruhadaraboknak fákra, bokrokra való kiterítése. A „szélnek adás” motívuma mögött szintén az az elgondolás áll, hogy el kell távolítani a betegséget (kitették a hideglelős inget a határban álló csipkebokorra, hogy a szél elfújja). Néhány évtizede Zemplénben ez még élő gyakorlat volt, mint ahogy valószínűleg a köszvényes kutaknál hagyott apró ruhadarabok szokása is erre a hiedelemre vezethető vissza (Hoppál 1981). Érdemes itt megjegyezni, hogy míg a hatvanas évek elején még lefényképezhettük a szélfújta rongyocskákat (Abaújszántó, Borsod-Abaúj-Zemplén m.), addig a nyolcvanas évek elejére már megszűnt ez a szokás.
Analógián alapuló mágikus gyógyító szokás volt a népi gyakorlatban az átbújtatás. {7-709.} A beteg kisgyermeket (pl. a „szívbajos”-t) kettéhasított fa széthúzott részei között, vagy likasan nőtt fán húzták keresztül. Ugyanezt a célt szolgálta, ha ablakon át adták át egymásnak a szülők, vagy az ún. frászkarikán, amelyhez kilenc házból kértek lisztet (a nagykőrösi Arany János Múzeum birtokában van egy ilyen frászkarika – Hoppál–Törő 1975: 97. kép –, a Néprajzi Múzeumban pedig 62.59.2. leltári számon egy Abaújdevecseren sütött perec, melyet ugyanerre használtak – Diószegi Vilmos 1962-es gyűjtéséből). Mindkét átbújtatás jelképes újjászületés volt a népi hiedelmek szerint.
Áthatotta ez a szemléletmód a népi gondolkodást – feljegyezték például Mezőtúron, hogy „mikor szemveréstől lett a gyerek szamárköhögős, akkor háromszor átbújtatták a szamár alatt” (Hagymási 1967: 2). Moldvában pedig úgy tudták – a visszaemlékezés szerint – gyógyítani a szamárköhögést, hogy szamártejet adtak a gyermeknek. S ha ez nem használt, akkor virágvasárnap szentelt virágággal és szamártrágyával füstölték meg a beteget (Bosnyák S. 1973b: 295).
Ugyanez a jelképes cselekedetre épülő gondolat hatotta át azt az analógiás gyógymódot, melynek során „főzték” a beteg kisgyermeket – az ország minden részén ismerték ezt az eljárást:
„Az én keresztanyámnak volt egy lánya, nagyon sovány volt, és nem nőtt. Olyan hat-hét éves lehetett. Tizenkét éves koráig mindig olyan kicsike maradt. Se nem hízott, se nem nőtt, olyan volt, mint a csontváz.
Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, senki nem tudta mi baja. Elhívták a delejes asszonyt, azt mondta a keresztanyámnak:
– Tudod mit, vigyél be a konyhából egy nagy bográcsot és csinálj úgy, mintha tüzelnél alatta. De ne égjen a tűz. Tegyél alá fát, de ne gyújtsd meg, akkor ültesd bele a kislányt a bográcsba.
Úgy is történt. Eljött hozzánk éjszaka a delejes asszony. Amikor keresztanyám a kislányt a bográcsba ültette, a delejes asszony megkérdezte: – Szomszédasszony, mit főz?
Ezt tizenkétszer megismételték. Ez tizenkét órakor történt. A keresztanyám tizenkétszer körülszaladta a házat. Kezében egy seprű és amikor a konyhához ért, fenyegetődzött a seprűvel.
Ezután a kislány kezdett fejlődni, gyarapodni. Ez a kislány még ma is él” (Dobos 1981: 156).
Még szemléletesebb példák találhatók az analógiás gondolkodásra olyan esetekben, amikor a betegség külső, színekben is megnyilvánuló tüneteinek megfelelően választják ki a gyógyítás eszközeit. Így például a sárgasággal járó heveny májgyulladás, amely egyébként hat hét alatt spontán gyógyul, szinte vonzotta magához a mágikus színanalógián alapuló gyógymódokat. A hatvanas évek elején Zemplénben egész sor községben ismerték, mondták, hogy régen „arany gyűrűről hagytak vizet innya” a sárgaságosnak. Azonkívül sárga színű növényeknek volt szerepük a betegség gyógyításánál, így sárga nyestike virágjából készítettek fürdőt, s abban mosdott a beteg. Azonkívül sok sárgarépát, tojássárgáját és sárga cukrot kellett egyen. Egy történeti adalék rávilágít a szokás régiségére, amely mögött talán a kora középkori homeopatia („hasonlót hasonlóval” elv) áll:
„Balsaráti Vitus János 1574 áprilisában Sárospatakon kelt levelében Kisvárdai Miklósnak sárgaság ellen a következőket javasolja: »Az sargasagh ellen en mostan nem {7-710.} kwldhetok semmith, mert nem erthetem honnan vagyon eredete. Ha az maybol tehat te kegyelmed jo modon vysellyen gondoth reaya. Mind az által vetessen te kegyelmed tiszta uy vyazt. Vaddallyak aprora és tegiek egi kannaba ossenek bort reaya allyon egi nap rajta és azt igia … aranyos poharbol igia az borat az kannaba legyen aranj lancz avagy eginihan Aranforinth«” (Fazekas 1979: VII).
Hasonló adatok idézhetők a délvidéki Kórógyról (Penavin 1975: 108) és a moldvai csángók köréből is
„A nővérem beesett vót sárgaságba. Csináltak ilyen viaszpoharat, s akkor vót olyan sárga galagán, valami régi pénz, sárga vót, akkor lereszelték, s akkor vizespohárba tették, s akkor itatták meg a betegvel.”
„Aki sárigságba vót, annak csináltak viaszpoharat és abból kilenc nap kellett igyék minden nap kilencszer kezdetlen pálinkát. Az olyan pálinka, akiből még senki sem ivott. S akkor meggyógyul a sárigságból” (Bosnyák S. 1973b: 295).
Az adatokban idézett viaszpohár párját a hatvanas évek közepén sikerült a Sóvidék egyik falujából begyűjteni (Néprajzi Múzeum, Ltsz. 66.87.1; Hoppál–Törő 1975: 40. kép), s így tárgyi bizonyíték is van az analógiás gyógyításra. A közismerten vöröses színű Szent Antal tüze nevű betegség (orbánc) esetén piros vagy pirított kukoricával füstölték, azonkívül piros kendővel borították le a beteg arcát. Megkékült kelésbe sötét színű cérnát húztak, és a példákat még lehetne folytatni, de így is bizonyosnak látszik, hogy a magyar népi gyógyításban van nyoma egyfajta népi szignatúra-(betegségjel-)tannak, melynek alapján valamilyen színű betegséget hasonló színű gyógynövénnyel vagy anyagokkal igyekeztek gyógyítani.
Az analógiás gyógyító mágia különleges megnyilatkozási formája a visszájárul végzett cselekvések erejébe vetett hit. Így például az alsóing visszájával törülték meg a gyereket a kilencféle fűből készített „varázs”-fürdő után (Abaújkér). A szenesvízzel szemmel verés esetén alulról fölfelé, a kéz visszájával kell megmosni a gyereket, a maradékot alulról felfelé kell kiönteni az ajtó hátuljára. A bal kéz szerepe, vagy a visszafelé számláló ráolvasások a kívánt hatást a megfordítással akarják elérni, jelképesen helyreállítják a betegség által megfordított élet rendjét.
Végül szólni kell az ijedésben, szemverésben vagy más, kideríthetetlen eredetű bajban szenvedő kisgyermeknek öntéssel történő gyógyításáról. Az eljárás alapját ugyanis az alak-analógia elve képezi, amely a következőképpen foglalható össze: rostába kilenc különböző tárgyat, köztük egy tányért tettek, benne vízzel, majd viaszt (esetleg ónt) melegítettek és azt beleöntötték a hidegvízbe a tányérba. A hirtelen megmerevedő anyag formái megmutatták, felvették a régiek hite szerint azt az alakot, aki vagy ami megrontotta a beteget. (Több, rekonstrukción alapuló fényképen örökítették meg ezt a gyógymódot – vö. Berde 1940: 90–92. l., 12–15. ábra).
A felsorolt gyógyító eljárásokban azonos elv, a ’hasonló hasonlóval gyógyítható’ elgondolás működését láttuk. Utolsó példánkban pedig az öntésnek nemcsak a betegség okát megállapító szerepe volt, de egyben gyógyító értéke is, melyet csak erősít a rostának, az ősi dobot helyettesítő eszköznek az alkalmazása. Az öntésben, hasonlóan a szenesvízhez, a tűz (a forró anyag) és a hideg víz találkoznak, mindkettő különleges erejű a néphit szerint (Bosnyák S. 1973b: 291) – ezért érthető, ha egy zselici öntőasszony azt mondta: „Az öntés imádság, nagy ereje van annak!” (Ébner 1931: 146–148).Valóban, a népi gyógyításban a tett gyógyító erejű fohász, a kimondott szó pedig orvosló tetté válik.
A jelképekben való gondolkodás egyik jellegzetes formája volt a népi gyógyításban a szó varázslatos erejébe vetett hit. Szerte a világon hittek és hisznek a kimondott szó mágikus gyógyító erejében. Ez volt talán az emberiség egyik legősibb, legkönnyebben alkalmazható gyógymódja. Mivel közvetlen testi beavatkozást nem igényel, s így fájdalmat sem okoz, hatása elsősorban pszichikai, s mint kiderült, a lelki felkészítés az egyik legfontosabb hatóerő a modern gyógyításban.
A magyar anyagot tekintve azt mondhatjuk, hogy szinte napjainkig fennmaradt az idősebb nemzedék tagjainak az emlékezetében, sőt némely vidéken a gyakorlatban is (pl. Zemplén eldugott falvaiban, így Fonyban 1970-ben még film készülhetett egy szájzsébrére ráolvasó idős asszonyról). Az első történeti adatok a ráolvasásokra, az első magyar nyelvű lejegyzésekre a 15–16. századból valók (Bornemisza 1578; Bolgár 1934). Mivel a Magyar néprajz V. kötetében két fejezet részletesen foglalkozik a ráolvasásokkal, illetve az imádságokkal, itt csak vázlatos áttekintést adunk. A boszorkányperek anyaga, majd pedig 20. századi gyűjtések azt mutatják, hogy ez a gyógyító gyakorlat folyamatosan átvészelte az elmúlt évszázadok társadalmi változásait. Ez valószínűleg összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy a ráolvasást mindig, vagy a legtöbb esetben, csak egyes gyógyítók ismerték. A szövegek ismerete a titkolt tudás része volt, már csak azért is, mert a hiedelmek szerint a ráolvasás erejét veszti, ha elmondják valakinek. Szabály volt, hogy csak a gyógyítás alkalmával lehetett kiejteni a szöveget, s az elmondás maga egyenértékű volt a gyógyítás elvégzésével, tehát valódi beszédaktus volt a ráolvasás.
Természetesen a nyelvi szövegeket a legtöbb esetben mozdulatok kísérték (pl. kézrátevés, keresztvetés, körülkerítés), tárgyak (pl. kígyó- vagy nyilakő) alkalmazása, esetleg gyógynövények felhasználása.
A ráolvasás a mágikus gyógyításnak az a fajtája, amelyben a szöveg, a kimondott szó volt a legfontosabb elem, a ráolvasás, ráimádkozás. A szöveg sokfélesége, a szövegváltozatok hihetetlen gazdagsága nehezen teszi lehetővé az egységes típusbeosztást (vö. Pócs 1968; 1977), hiszen nagyon sokféle betegséghez használták ezt a gyógyítást (leggyakrabban a szemmel való rontás esetén, szemölcs, ijedés, szemen lévő árpa, kelés, tyúksegg, torokfájás), s ezért a funkció szerinti felosztás, tipologizálás is nehézségbe ütközik.
Néhány általános elv azonban megtalálható a ráolvasó-szövegekben: valamihez hasonlítják a betegség eltűnésének folyamatát (pl. a fogyó holdhoz), állandó elem a betegség megfenyegetése („…ha itt talállak, megpiszkítlak!”), vagy a betegség határozott elküldése:
A „Földanyát”, valamint a „fekete föld hét csínyját” említő szövegekről azt tartja a kutatás, hogy pogány elemeket őriztek meg (Pócs 1967). Ugyanez feltételezhető azokról a szövegekről, amelyekben a hold mint király szerepel („Új hód, új király…”; Penavin 1977: 17), mint ahogy pogány elemek találhatók az archaikus népi imák egynémelyikében – olyanokban, amelyeknek változatait ráolvasásként is használták.
A vallási elemek igen gyakoriak a ráolvasókban, a szövegek külön típusát alkotják az imaszerűek (Bálint S. 1929; Öhler 1972). Pontosabban az imákban is megtalálhatók a pogány elemek („… menj el a fekete földszinje alá…”), még a múlt század közepén nyomtatott szövegekben is. A mágikus gondolkodás – talán még pogány kori – szabályainak megfelelően háromszor vagy hétszer kellett elmondani a következő ráolvasást orbáncra:
| „»Oszlassa el az Atya! |
| Oszlassa el a Fiú! |
| Oszlassa el a Szentháromságegyisten!« |
– közben a jobb kéz két utolsó ujjával háromszor megkerekítették” (Hagymási 1967: 3). Sokszor a ráolvasást imádsággal vezették be vagy végezték. A keresztény elem erősítette – vagy szentesítette – a pogány szövegtöredékek „erejét”.
A néphit szerint egyáltalán nem volt mindegy, hogy mikor és hol végezték a gyógyító erejű varázscselekvéseket. Természetesen volt olyan sérülés, melyet azonnal el kellett látni (pl. nyílt sebek, égés, forrázás), de a legtöbb esetben a hagyománynak megfelelően választották meg az időpontot és a helyszínt is (vö. Szendrey Zs. 1937a).
Így már eleve ismert volt az ún. szerencsétlen napok jegyzéke, amely egy 19. századi kéziratkönyvben maradt ránk, s amelyben leírták, hogy „kik Ezekben a megírt napokban születnek Erőtlen Betegesek lesznek és valósággal híjjasok és elebbeni egésségekre Vissza nem hozatnak…” (Ujváry 1960: 108).
Azonkívül nem minden nap volt alkalmas a gyógyításra, különösen nem az érvágásra, illetve a köpölyözésre (már a 16. századból ismerünk külön magyarországi használatra nyomtatott érvágó naptárat – Borsa 1958). A népi gyógyítás bizonyos mértékig megőrizte ezt a hiedelmet, amely általánosabban a nap és a hold járásával hozta összefüggésbe az egészség–betegség dolgait. (Érdemes megemlíteni, hogy a modern orvostudomány csak napjainkban figyel fel újra a beteg állapotának és a meteorológiai vagy kozmobiológiai jelenségeknek az összefüggésére.)
Feltehetően szintén analógiás elképzelések, illetve az ellentétpárok jelképteremtő erejének működését érhetjük tetten abban, hogy a hajnalt a tisztaság-kezdés, az estét az elmúlás-elfogyás képzetével kapcsolták össze. A napkelte segítően hathat, míg a nap {7-713.} lenyugvása, a hold feljövetele a betegség elküldésével párosul. A gyógyítás során szerepe lehetett valamikor az égtájaknak is, mert Zemplénben (Fonyban) 1959-ben még volt egy sárgaságra ráolvasó gyógyítóasszony, aki a beteget este arccal nyugat felé, reggel kelet felé ültette, és a fejét fogva olvasott rá a betegségre (Hoppál 1972: 76).
Fontosnak tűnik az égitestek szerepe (vö. Penavin 1975: 114), mert ezek ritmusa szabta meg a gyógyítás időpontját. A napról általában mint gyógyító, jóindulatú tényezőről emlékeztek meg a folklórgyűjtésekben (áldott nap – Berde 1940: 72, valamint Bosnyák S. 1980: 21–22), napszállta után hajnalig tart a betegségokozó „rossznak” ideje. Míg a hold változásaival – újból a hasonlóság elve alapján – hozták összefüggésbe a gyógyszer vagy gyógyítás hatásosságát. Zay Anna írta az 1700-as évek elején tanácsként orvosságos könyvébe:
„Ha Iffiú az Aszszony Ember ujságon éllyen az orvossággal, ha harmintz Esztendőn már fejül vagjon hold töltén, ha 40 Esztendő tájban Hold fogjtán kell élni az orvosságokkal, mert ha erre nem vigyászsz ezzel való élés nem használ…” (Zay 1979: XXIX).
Itt kell szólni a gyógyításban használatos mágikus számokról, amelyeknek alkalmazása erősíti a gyógyító hatást. Minden kultúrában vannak ún. szent számok (pl. 3, 4, 7, 9). A magyar népi gyógyításban a leggyakrabban a hármas szerepel. Rendszerint háromszor kell megismételni ugyanazt a gyógymódot (vagy bevenni az orvosságot): reggel, délben és este, vagy pedig napszálltakor, éjfélkor és kora hajnalban, vagy három egymást követő napon, ugyanabban az időben. A kilences mint a három többszöröse szerepel (pl. kilencszer olvastak rá az árpára, kilencszer kerekítették körül a kelést, kilenc bábut készítettek). A kilences a gyógyításban sokszor különféle tárgyakat, illetve minőségeket jelez (kilencfajta fű, kilenc sírról vett föld, kilenc házból származó liszt). A szent számok biztosította ismétlés fokozta a gyógyítás lélektani hatását, hiszen megfelelt a hagyományos hiedelemrendszer elvárásainak – ugyanakkor gyógynövények, szerek esetében ez természetes, hiszen ma is ilyen ritmusban szedjük modern gyógyszereinket.
A gyógyítás helye szintén jelentőséggel bírt a néphagyomány rendjében. A ház részei közül a tűzhely és a küszöb szerepelt a gyógyító cselekvések színhelyeként, mindkettő a külvilággal való közvetlen kapcsolata révén átmenetet képez a kinti és a belső világ között, ezért különösen alkalmasnak vélték a varázslatok színteréül. Ilyen volt a keresztút és a temető, ezeken az átmeneti területeken lehetett megszabadulni a betegségektől, másokra átadni, másokat megrontani (öntés, eldobott bábuk által).
A gyógyulás fontos helyszínei a búcsújáróhelyek voltak, melyek a hagyományos falusi életformában jelentős szerepet játszottak, nemcsak mint a vallási élet színterei, de mint a társadalmi kapcsolatok kiszélesítésének alkalma is. Ezenkívül a legtöbb búcsújáróhely mellett volt valamilyen „szent kút” (Csatka, Vasvár) vagy gyógyforrás, amelynek medencéjében megmossák fájós testrészüket (Andocs, Csatár, Bodajk), szemvíznek használják a búcsúszentlászlói kút vizét (Vajkai 1942: 129–130). A fájós lábú emberek előszeretettel keresik fel még napjainkban is a gyógyforrással rendelkező búcsújáróhelyeket (Szentkút, Heves m.), Andocson a ferencesek kertjében álló fűzfák kérgét tartják gyógyerejűnek (Vajkai 1942: 132). Jellegzetes búcsús szokás volt, hogy valamilyen személyes tárgyat vagy az alsóruha egy kis darabját ott kellett hagyni a kútnál (Szendrey Zs. 193 la; Wlislocki 1894).
A búcsújáróhelyeken szerezte be a nép azokat a tárgyakat, amelyeknek aztán gyógyító erőt tulajdonított. Mindenekelőtt a szenteltvizet (1968-ban a szerző még fényképezhetett szenteltvízzel való gyógyítást a gyimesközéploki búcsún), amit hazavittek, együtt más {7-714.} szentelményekkel (lásd Csefkó 1927), és különösen a viaszból öntött offereket (Bellosics 1908). A dunántúli búcsújáróhelyeken a negyvenes években még nagy mennyiségben árusították a viaszból készített fogadalmi tárgyakat. Ha valakinek fájt a lába, keze, szeme vagy a füle, akkor ilyen alakú viaszfigurákat vett. Ha a gyomrának volt baja, akkor béka alakú (Vajkai 1942: 135), ha a szíve, akkor szívet ábrázoló offert vásárolt. A viaszfigurákat ott hagyták a búcsújáróhely templomának oltáránál, mintegy felajánlották a gyógyulásért.
Vettek még ezenkívül különféle kisebb búcsúsemlékeket, nyakba akasztható amuletteket, melyeken a búcsújáróhely temploma és védőszentjének képe látható. Ezekről azt tartották, hogy mindenféle betegségtől, bajtól védik viselőjét. Így közvetve ezek is a népi gyógyítás tárgyainak számítanak.
A gyógyításban rendkívül fontos tényező a gyógyító személye. A beteg számára ugyanis a gyógyító egyénisége közvetíti a gyógyulásba vetett hitet, egyáltalán a gyógymód hatásosságába helyezett bizalmat, mely nélkül nincs javulás. Természetesen voltak olyan gyógymódok, amelyhez nem kellett specialista, szinte minden családban volt egy idősebb asszony, aki értett a gyógyfüvekhez, a sebek vagy más gyakori betegségek gyógyításához, vagy éppen a mágikus erejű szenesvíz elkészítéséhez igézés esetén.
Vannak viszont olyan esetek, amelyekkel a különleges tudású gyógyítókhoz kellett fordulni. A hagyományos paraszti társadalom orvos nélküli világa kitermelte ezeket a különféle betegségekkel foglalkozó gyógyítókat. Körülbelül az ötvenes évekig működtek az ország egész területén az ún. parasztorvosok, tudós gyógyemberek (vö. Oláh 1965, 1979b; Grynaeus 1956, 1974a; Timaffy 1962; Farkas 1968; Gulyás É. 1977: 502), a régi javasasszonyok, öntőasszonyok (Ébner 1931), kenőasszonyok, csontrakók, falusi foghúzók (Vajkai 1937b; Berde 1940: 122. l., 27. kép), veszett doktorok és füvesasszonyok utódai. Népünk különbséget tett tehát a különféle gyógyítók között (Bálint S. 1980d 164–167, vö. még Berde 1940: 117–124). Bennük és működésük eredményességében feltétlenül hittek. Erősítette ezt a bizalmat, hogy a népi gyógyítók a közösség tagjaiból kerültek ki, értettek a nép nyelvén, vagyis tevékenységük során ugyanazokra a hiedelmekre hivatkozhattak, amelyeket mindenki ismert és elfogadott környezetükben.
A gyógyító személyét leggyakrabban a tudó (vagy tudós, tudományos, tudákos, javasember vagy -asszony) elnevezéssel illették. A néphit szerint természetfölötti képességekkel rendelkezik, s ezt a képességét, tudását tudja gyógyításra felhasználni. Tudományának birtokába többféleképpen juthatott: volt, aki „öröklötten tudományos”, akinek már az ősei is gyógyítottak. Általában a szülő vagy a nagyszülő az arra rátermett fiatalnak adta át tudását. A visszaemlékezések szerint addig nem tudott meghalni, míg kézfogással át nem adta a tudást valakinek. Van adat arra is, hogy a gyógyító tudomány családi hagyományozódásának egyik föltétele volt, hogy a generációváltásban a nemeknek is változniuk kell, vagyis férfi nőnek, nő férfinak adja át a tudományát (Grynaeus 1974b: 234). Volt olyan, aki tudónak született, s ezt valamilyen jel mutatta (pl. burokban, foggal vagy hetedik gyermekként született). Végül meg is lehetett szerezni a tudást, tanulással vagy megfizetve valakit a tanításért, de ez volt a legritkább. Gyógyító erőt lehetett viszont szerezni Szent György-nap hajnalán, ha az akkor fogott kígyó hájával megkeni a kezét az illető.
{7-715.} Minden vidéknek megvolt régen a maga jól ismert gyógyítóembere, javasasszonya, akihez messze földről jártak a betegek. Hírnevüket elsősorban nem a néha valóban sikeres gyógyításaiknak köszönhették, hanem a falusi nép között elterjedt mély hitnek, amellyel tevékenységüket körülvették. Sikereik lélektani alapját egyfelől éppen ez a bizalom adta, másfelől pedig a beteg, bajbajutott ember kétségbeesett erőfeszítése, amikor mindenfajta segítséget megragad, különösen, ha ez a segítség a magafajtától jön, akinek mindennapi élete hasonló, gondolkodása pedig teljesen megegyezik az övével. A gondolkodás azonosságát (a babonákba vetett hitet) nagymértékben kihasználták a gyógyítók: az elbeszélések szerint azzal fogadták a pácienseket, hogy már várták őket, vagy megmondták, hogy a lovak alig bírták a kocsit a beteggel, mert a „rosszak” is felültek a szekérre. Tanácsot adtak, hogy visszafelé fordítsák a hámot, és úgy menjenek hazafelé. Ha az ajánlott, sokszor teljesíthetetlen gyógymód (pl. szótlanság az úton) nem használt, a falusiak magukat okolták figyelmetlenségükért. A tudó legtöbbször igen homályos diagnózist adott, különösen, ha a beteg nem is volt jelen, mert ez nem akadályozta meg a mágikus gyógymód javaslásában. Volt eset, hogy elzárkózott minden gyógyítástól, mondván: egy tőle nagyobb erejű, rontó személy okozta a bajt, aki ellen az ő kisebb tudománya nem ér semmit.
A falusiak ismerték a javasok rontó erejét is, így ha valamelyik háznál bent járt a tudó, sót dobtak utána, hogy bajt ne okozhasson. Voltak mesterségek, amelyeknek a képviselőit a nép eleve gyógyítónak tartotta, így például a falusi bábákat, a kovácsot, sok helyütt a pásztorok némelyikét. A tudó-gyógyító hiedelemkör jó néhány eleme megtalálható a táltos-pásztorokról szóló történetekben, így például a Győr megyei Mecsér messze földön híres „gyógyembere” úgy nyerte tudományát, hogy „beteg lett egyszercsak. Úgy feküdt, mintha meghalt vóna. Ezalatt elragadta a lelkit az ördög, elvitte oda, ahun a bajok fiszke van. Ott látta meg összes nyavalyákat és mire magához tért, tudós lett ü is, mint az anyja” (Timaffy 1962: 208). A hirtelen rosszullétnek, alvásszerű betegségnek emlékét összefüggésbe hozzák a samanizmus nyomaival a magyar néphitben.
A paraszti „szentemberek” között különleges hely illeti meg Engi Tüdő Vincét, aki Szeged mellett lakott és gyógyított, főként imádsággal. A néphagyomány őt magát halottlátói és tudósemberi működése folytán felruházta a táltos-mondakör jó néhány elemével (foggal született, az ellenségeivel viaskodott). S bármennyire is vallási alapokon állt, összeütközésbe került a hivatalos egyházzal; az önsanyargató életmódra, mivel sokat böjtölt, a nép körében elterjedt vélemény szerint azért volt szükség, „hogy nagyobb legyen a tudománya” (Grynaeus 1974a: 156). S az általa javasolt egyik gyógyítás a leghívebben őrzi az ősi pogány újjászületést jelképező gyermekgyógyítási szokást, amelynek során egy kettéhasított fán húzzák át a kisgyermeket. Érdemes idézni magát a szemtanút:
„Még tartott a gyász, amikor mögszületött a másik kis gyerököm. Ezzel is mögpróbált az Isten, mert emmeg élhetetlen vót. Nem övött sömmit, de annál többet rítt… Különféle anyai mestörködésökkel próbáltam az evésre szoktatni: mézes szivával is, mög rozmaringteát is főztem neki. Sömmi se használt. Főkerestem vele jóapámat, aki imádságos embör vót és mögkértem, hogy imádkozzon érte. Mögígérte. Aznap ott is háltam… Hajnalok hajnalán főkőtött bennünket és azt mondta: – »Sehova lányom, mögyünk a Tüdő Vincéhön.« … mire mögvirradt, ott álltunk a tanyánál. Vince bácsi a kisgyerököm sírására került elő… Egyenesen a kocsihoz gyütt, kitakarta a kendőbül az arcát, és mögkérdezte: – »Miért rí?« – »Éhös – feleltem – és nem öszik.« Nézte a gyermek arcát {7-716.} és rámnézött, azt mondta: »rosszúl hordtad, rosszúl szülted. Újra mög kő szülnöd.« Majd mögzavarodtam, mikor möghallottam. Uramisten, Szentségös szép Szűz Máriám, hallott még valaki olyat, embört mégegyször mögszülni? Jóapámat kérdözte: »Van-e otthon nektök olyan meggyfátok, amelyik még nem termött, de még nem is virágzott?« Apám felelte: – »Van!« Aztán elmondta neki, hogy mit is köll tönni. Újhold szombatja következött… amikor főgyütt a hold, kimöntünk a tanyavégbe a kisfához. Jóapám a bicskát hozta, én a sárga pántlikát, mög a kendőbe kötött gyerököt, ahogy azt Vince bácsi mondta. Jóapám a fát az ágak tövitül a gyökeréig kettéhasította és szétnyitotta, mint a szülő anyaölt. Én a Miatyánkot mög egy Dicsőségöt imádkoztam, aztán a takaróban levő kisgyerököt átemeltem a szétnyitott fán. Majd még egy Miatyánkot és Dicsőségöt és átemeltem harmadszor is. Aztán letöttem a gyerököt, apám összeszorította a szétvágott és szétnyitott fát, én pedig átkötöttem az ág fövitűl a gyökeréig szorosan a sárga pántlikával. A kicsikém még aznap este szopott, aludt és haláláig (73 évig élt!) orvost nem látott” (Grynaeus 1974a: 163–164).
Ez a szöveg jól mutatja, hogy miként őrzi a gyógyító tudósember a régi szokást és a hiedelmet, amely itt az analógián alapuló gondolkodásmód (jelképes újjászületés) egyik szép példája.
A népi gyógyítás évszázadok óta alkalmaz különféle gyógyító technikákat, melyek bizonyos fizikai hatásokon (hideg- vagy meleghatás, nyomás, ütés) alapulnak. A népi gyógyításnak ez nyilvánvalóan az a területe, ahol még nehezebb elválasztani a népi és a „hivatalos” orvoslás elemeit. A tapasztalás és a mindennapos gyakorlat megerősítette az egyes gyógymódokat, így olyan elemi gyakorlatról van szó (pl. a masszírozás), amelyet nem kellett átvenni sehonnan.
Ilyen volt a fürdőzés. Mint elemi emberi szükséglet ugyan általánosnak tekinthető, mégis kultúránként nagy eltéréseket mutatnak a hozzáfűződő szokások (pl. a gyakoriság tekintetében). Mivel korábban ritkaságszámba ment a fürdés faluhelyen, különleges gyógyerőt tulajdonítottak neki, főleg, ha gyógyfüvekkel is fokozták hatását. Noha a 16. századtól végigkísérhető hazánkban a mesterségszerűen gyakorolt fürdőkultúra (Bencze 1959) kialakulása, hatása elsősorban a városokban érvényesült. Azonkívül a gazdag főúri családok alkalmaztak ún. fürdősasszonyokat, akik gyógyfüvekkel (pl. bodzavirág, ezerjófű, szénapolyva) illatosították a fürdőket – különösen, ha „külső nyavalyák” ellen alkalmazták (mint himlő, ótvar, Szent Antal tüze). Érdekes, hogy a magyar népi kultúrában nem terjedt el a szauna típusú gőzfürdő, noha a gőzölés jótékony hatását ismerték (Zemplénben pl. torokfájás esetén forró kamillatea páráját lélegezték be).
Kétféle fürdő alkalmazása figyelhető meg a magyar népi gyógyítás gyakorlatában: az egyik a mágikus elemekből álló fürdő, a másik a gyógyfüveket tartalmazó. Az első típusú fürdőket általában kisgyermekeknek készítették, akiknél a betegség okát nem ismerték pontosan. Például szárazság esetén (amikor a kisgyermek nem eszik, és hirtelen nagy a súlyvesztesége) kilencféle fűből készítettek fürdőt: kilenc sírról vett földből, kilenc házból származó szalmából, kilenc kútból vett vízből (Zemplén – vö. Hoppál 1981), vagy a szemmel való rontás (igézés, ígízís – Hoppál 1970) esetében a szenesvízben megfürdették vagy megmosták a kisgyermeket. Mindkét esetben a legfontosabb a fürdő elkészítésének {7-717.} módja, a cselekvések hagyományok diktálta rendjének betartása volt a gyógyítás bekövetkezésének biztosítéka. A fürdő gyógyító erejébe vétett hit volt a lényeges.
A másik fajta fürdő a felhasznált anyagok, főként gyógynövények és a forró víz fizikai hatásának természetes gyógyító erején alapult. Érdemes itt megemlíteni, hogy a fürdővíz melegen tartásához még a harmincas-negyvenes években is egy igen ősi vízmelegítési módot alkalmaztak egyes vidékeinken (pl. Zemplénben és Erdélyben): vagy átforrósított köveket, vagy még inkább forró vasakat dobtak a vízbe. Különösen gyakran használták a fürdőzésnek ezt a formáját a reumatikus fájdalmak enyhítésére.
Ezekben az eljárásokban a vízzel való gyógyítás (hidroterápia) ősi módja, az a régi gyökerű tapasztalás ölt testet, hogy a fürdőzés, a forró és a hideg is, a hajszálereken keresztül szabályozza, felgyorsítja a vérkeringést, s ezáltal megkönnyíti a betegség, a felgyülemlett mérgek kiizzadását, kiürítését a szervezetből. Itt kell megemlíteni, hogy a meleg fürdő mellett népünk használt hideg fürdőket is, sokszor éppen a búcsújáróhelyeken. Azonkívül ismertek voltak a különféle kénes, gázos vizeikről ismert „parasztfürdőhelyek” (vö. Vajkai 1955) – különösen Erdélyben –, amelyeket elsősorban köszvény, bőrbetegségek vagy női bajok gyógyítására véltek hasznosnak. Máshol egyes források vagy kutak vizét tartották gyógyerejűnek. Meglehet, hogy egy valamikori, ősi víztisztelet (Penavin 1975: 114) nyomai sejlenek a gyógyító erejű forrásokból „szótlanul” merített víz hatásába vetett hit és a forrásoknál, kutaknál otthagyott kis rongydarabok hiedelme mögött. Érdemes itt megemlíteni, hogy míg a hatvanas évek közepén még sok helyütt gyakorolták ezt a szokást, a nyolcvanas évek elején már eltűnőben volt (legalábbis a zempléni adatok tanúsága szerint – Hoppál 1981).
A gőzölés mellett a füstölés volt egy másik ismert és gyakran alkalmazott eljárásmód a magyar népi gyógyításban. Ismert, hogy a füstölés a legtöbb népnél kultikus célokat szolgált, s ezt a szerepét valószínűleg a gyógyító szokásokban is megtartotta, amikor ott a betegség megelőzésére, majd pedig a betegség vélt eltávolítására használták, embernél és állatnál egyaránt (ez utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a régi állatorvoslásban sokszor olyan hiedelemelemek maradtak meg, amelyek az embergyógyításban már nem találhatók). A füstölés a magyar néphitben (vö. Szendrey Á. 1935a) igen gazdag hiedelemháttérrel rendelkezik, s ennek a gyakorlatnak az egyik része a népi gyógyítással kapcsolatos (vö. Berde 1940: 159). Elterjedt gyógymód volt, hogy a szem által megrontott, megvert kisgyermeket megfüstölték, oly módon, hogy kis darabokat vágtak annak a ruhájából vagy hajából, aki a kérdéses napon megnézte, és ezeket a darabokat elégették. Füstöltek „félés” vagy ijedtség ellen is. Füstölték ezenkívül a beteget seprűből vett hét cirokdarabbal, gatyamadzaggal, az édesanyja hajszálaival, szemfedő sarkával és szentelt tömjéndarabokkal (Zemplén). Természetesen nem hiányoztak a gyógynövények sem (Penavin 1975: 114), jellegzetes ebből a szempontból a következő történet:
„Ha valami baja volt a gyereknek a javósasszony-asszonyhoz, Anna nénihez vittük. Ételt-italt adtunk neki, ritkábban pénzt. Sokat keresett. Özvegyasszony létére szépen nevelte három gyerekét, annyit hozott a tudománya. Mondta mindig, hogy neki nem kell semmi… Nálunk nagy volt Anna néni becsülete, igen jó tudósasszonynak tartották. Legtöbbször ezerjófüvet adott kis ruhába kötve. Az anyósom lapátra tette, meggyújtotta, és a kisgyermeket kibontva fölé tartotta, hogy jól járja át a füst. Az kivette belőle a bajt” (Dobos 1981: 51).
A fizikai hatáson alapuló gyógyító technikák külön csoportját alkotják azok, amelyek egyszerű mechanikai hatásokon alapulnak. Ilyenek voltak a sebek kivágása, a kelések {7-718.} kiszúrása, megnyitása, és – mint ahogy korábban utaltunk rá – ide sorolható az érvágás elterjedt gyakorlata is. Mérges kígyó marása vagy veszett kutya harapása esetén egyszerűen kiszívták a sebből a mérget.
Egyszerű mechanikai hatáson alapuló gyógymód volt a masszírozás és annak különböző betegségekre alkalmazott fajtái. Így például fejfájás ellen a fejmasszázs, a homlok és a halánték tájának erős nyomkodása, simítgatása (adataink és fényképeink vannak erről a Borsa völgyéből, Erdélyből és Zemplénből). Nyomkodták a torokfájósok manduláját, és mindenekelőtt a fájós reumás vagy köszvényes végtagokat. Az ún. kenőasszonyok mestersége volt a masszírozás vagy „dömöckölés” (Spielmann 1979: 35). Régen majd minden faluban volt egy asszony, rendszerint a bába, aki értett a nehéz munkától, hirtelen emeléstől, rossz fogástól kapott derékfájás (Zemplénben meredeknek hívják) masszírozással történő megszüntetéséhez. Máshol a legkisebb vagy éppen a hetedik gyermek taposta meg a fájós hátat, derekat. Ismert volt másfajta gyógymód is: a beteget lefektették és a talpához tett deszkadarabra baltával egy nagyot ütöttek, vagy pedig a köpülőt a dereka alá helyezték és azon gurították ide-oda.
Az ország területén ismert volt a csömör (vagy köldökcsömör) kenéssel való gyógyítása. Ezt a betegséget, amely kínzó gyomorfájással jár, állítólag a zsíros ételektől lehet kapni, és kenegetéssel orvosolták már a 17. századtól egészen napjainkig (vö. Vita 1965a: 31–35). Volt azonban egy másik, mechanikai hatásokon alapuló gyógymódja is, mégpedig a pohárborítás. A beteg hasára kenyérdarabba kis gyertyát szúrtak, majd meggyújtották és leborították egy bögrével. A pohár vagy bögre alatt megritkuló levegő behúzza a köldök körüli részt, s ezáltal enyhül a fájdalom.
A csonttörések és ficamok esetében szintén mechanikus gyógymódokat használtak. Megfigyelhető volt a Borsa völgyében a harmincas években, hogy az eltört karhoz fapálcákat kötöttek, mintegy sínbe tették. A kificamodott végtagok helyretevése a falusi csontrakók tiszte volt, akik közül nem egy kiváló mestere volt e nagy gyakorlatot és hozzáértést megkövetelő orvoslásmódnak. A legtöbb faluban volt ilyen gyógyító specialista, de voltak egyes vidékeken híres csontrakók is, akikhez messze földről eljártak a rászorulók, különösen az olyanok, akiknek komolyabb bajuk volt (pl. meggörbülve jártak). Feljegyzések tanúsítják, hogy ezek a gyógyítók segíteni tudtak az egyes izomcsoportok nyomogatásával, a masszírozás, a helyrerándítás helyes alkalmazásával (pl. Békéscsabán egy gyógyítóember, aki az „inat megcsinálta”, vagy a „csorvási tudós”, meg Mészáros Ferenc, a pitvarosi füvesember – vö. Oláh 1956a: 212–213). Fontos gyógyító technikák tartoztak a mechanikai hatásokat használó gyógymódok közé, annál is inkább, mert sok esetben semmi sem kellett alkalmazásukhoz, csak a gyógyító kéz és akarat.
A magyar népi gyógyításra is érvényes az az általános megállapítás, hogy szinte minden anyagot felhasználtak: kezdve az emberi váladékoktól az állati eredetű és ásványi anyagokon keresztül a növényekig. A növényeket azért soroljuk ebbe a fejezetbe, mert lényegében holt anyagokként fejtik ki hatásukat. A népi gyógyászati adatközlések korábban a gyógynövények jól ismert gyógyhatása miatt szinte alig szenteltek figyelmet más anyagoknak. A gyógyhatásukról jól ismert és a nép által is használt növények száma {7-719.} oly nagy, hogy puszta felsorolásuk szétfeszítené a fejezet kereteit, ezért csak igen röviden foglalkozunk velük. Feldolgozásunk néprajzi és kultúrtörténeti szempontú.
Eredetük szerinti csoportosításban vesszük sorra a népi gyógyításban felhasznált anyagokat. Ez a szempont alkalmas lesz arra is, hogy világosan kiderüljön: az egyes anyagféleségeket inkább mágikus vagy inkább empirikus tapasztalatokon alapuló elképzelések alapján használják-e.
Az emberi eredetű váladékok a népi gondolkodás szerint mindig az egész embert jelképezik, vagyis a rész áll az egész helyett. Ez az elv érvényesült sok esetben a betegségokozás vagy rontás esetén, és a gyógyításban is. Nemcsak nálunk, de más népek hitvilágában szintén mágikus erőt tulajdonítottak az emberi és állati eredetű váladékoknak, különösen pedig az ürüléknek, s ezeket gyógyszerként alkalmazták.
A nyálnak és a köpésnek gazdag hiedelemköre van a magyar néphitben (Dörfler 1896). Általánosan elterjedt szokás volt a seb nyalogatása a fertőzés megakadályozására. Feltehetőleg ez a gyakorlat az emberiség egyik legősibb, elemi, az állatvilágban is megfigyelhető gyógymódja volt. A köpést elsősorban a betegséget távol tartó, bajelhárító szerepében ismerték országszerte, így például, mikor valaki először megnézte az újszülöttet, háromszor kiköpött egy kicsit, nehogy megverje a szemével. Ugyanezt tette az anya is (hármat jobbra, hármat balra), hogy erős legyen a gyereke (Bodrogköz, Alföld – Zsova 1971: 367). Szembeköpték azt, akinek a szemén árpa volt (Zemplén). Nyállal kenték régen a torokfájást, a kelést és a kisgyermek szája szögletében keletkezett kiütést (kucikot), különösen hasznosnak tartották reggel az első cseppeket, az ún. éj- vagy éhnyálat.
Felhasználták az anyatejet (pl. a fájós szembe és fülbe fejtek belőle), de a havi tisztulásban lévő asszony vérét is alkalmazták például bőrkeményedések ellen (Zemplénben). Ugyancsak erre használták a taknyot, az emberi ürüléket és vizeletet is. Ez utóbbit még sokféle bőrbetegség mosására és kenegetésére vélték hasznosnak. Különösen a vizelet volt elterjedt gyógyítószer a falusi lakosság körében (Pócs 1964: 205; Grynaeus 1965: 392), hidegleléses emberrel megitatták, fájós fülbe csepegtették, azonkívül – s ez különösen elterjedt mágikus felhasználási módja volt – a szemmel vert gyereket, vagy csak az arcát, ezzel megmosták (a Felvidéken és az Alföldön – Vajkai 1937a: 146; Grynaeus 1965: 409). Az emberi hajszálat füstöléskor használták: ha valakire gyanakodtak, hogy tudtán vagy akaratán kívül megrontotta a kisgyereket, akkor kértek a hajából, és azt parázsra dobva azzal füstölték meg a kicsit. Ebben a szokásban a füstölés motívuma volt a fontos, de a pars pro toto elve alapján az emberi tartozék is lényeges volt. A vizeletet és az ürüléket pedig nemcsak szégyellt, tabu jellegük miatt vélték hasznosnak, hanem valószínűleg a bennük koncentrált anyagok révén is hatottak.
Az állatvilág kimeríthetetlen forrás volt a nép számára a gyógyításban felhasználható anyagok tekintetében. Ezek az anyagok közvetlenül rendelkezésre álltak a paraszti háztartások zömében, hiszen elsősorban a háziállatoktól származtak. Kezdjük a legegyszerűbbekkel, mint a tej és a belőle készülő tejfel és vaj. Gyakori baleset volt a háztartásokban {7-720.} a forrázás és az égés. Az így keletkezett sebekre tejet, tejbe áztatott ruhát, tejfelbe mártott libapelyhet vagy aludttejet borítottak. A fájdalmas kelésekre, meggyűlt, gennyes sebekre pedig tejbe főtt lenmaglisztes pakolást tettek (több más gyógymód mellett ez országosan ismert volt). A részeg beteggel tejet itattak.
Vajjal kenegették az égett sebet, fájós fülbe megolvasztva csepegtették, és viszkető kiütésekre Szent Antal-füvet vajban megpirítva kentek. Más, állati eredetű zsiradékot is gyakran használtak, így nyúl-, medve-, sőt gémhájat is különféle célokra, és szalonnával puhították a bőrkeményedéseket. Az állati zsiradékból készített szappant a kelések érlelésére használták régen.
Érdekes gyógymódként említették az ország egész területén azt a régi falusi gyakorlatot, hogy a vágott sebre istállóból származó pókhálót borítottak. Egyöntetűen arról szólnak a paraszti visszaemlékezések, hogy ez nemcsak megállította a vérzést, de a gennyesedést is megakadályozta. (Orvosi vélemény szerint ennek oka az volt, hogy a sebet megóvta a fertőzéstől, és elősegítette a véralvadást.) Valóban, az orvostudomány jó néhány esetben igazolja a népi gyakorlatot, így például a mészárosok, ha a kezüket megvágták, a frissen vágott állatok veséjét borították a sebre – az adrenalin miatt jó hatásfokkal (egyéb példák: Spielman 1979: 41).
Mások a különféle állatok kiszárított hólyagjának porát ajánlották vizelethajtóként – gyanítható, hogy itt nem annyira a kipróbált kémiai hatás, hanem az analógiás gondolkodásmód működött (vö. Vajkai 1975: 248). Mint ahogy teljesen a hiedelmek világából való az ijedtség ellen ajánlott csikólép javallata is, azzal a különbséggel, hogy elléskor a csikó szájában talált anyagot nyársra húzva megszárították (két néprajzi gyűjteményünkben máig megtalálhatók: a Néprajzi Múzeumban, Ltsz. 64.131.1., K. Kovács Péter gyűjtése Tiszacsegéről, Hajdú-Bihar megyéből, és a Déri Múzeumban, Ltsz. V. 148/1918, Ecsedi István gyűjtése Debrecenből). A szárított csikólépet por alakban vették be, s a század elején még használatos gyógyszer volt (Csiszár 1965a). Nem lehet csodálkozni ezen, ha a hideglelősnek összetört száraz kutyaürüléket javasoltak tejben bevenni (Zemplén).
Máshol meg Szent György-nap éjszakáján fogott békát szárítottak meg, hogy aztán mindenféle daganatot ezzel kilencszer körülkerítsenek (lásd a Déri Múzeumban, Ltsz. V. 58/1921 és V. 40/1920, Ecsedi István gyűjtéséből). Ezzel a példával elérkeztünk a különféle állatok és bogarak élettelen (vagy élő) formában történő felhasználásához.
Régóta hivatalos gyógyszerészeti drogként tartják nyilván a kőrisbogarat (Lytta Vesicatoria L.), melyet népünknél – az egybehangzó adatok szerint – a veszett kutya harapása esetén használtak. Általában kilenc bogár páncélját összetörve kellett tejben vagy pálinkában, vagy pedig lekváros kenyérrel bevenni. A sárgaságos gyermekkel szintén lekvárban kilenc tetűt etettek egyes zempléni falvakban (Hoppál 1981).
Élő alakban használta népünk gyógyászata évszázadokon keresztül a piócát. Nyelvemlékeinkben már a 13. századtól előfordul a nadály szó (szláv jövevényszó éppúgy, mint a pióca), és a régi orvosi könyvek – köztük Pápai Páriz Pax Corporisa – ismerték gyógyító hatását és javasolták használatát. Sok adat van a múlt századból a nadályosok és pákászok tevékenységére. A nadály olyan házigyógyszer volt, melyet mindenki szabadon használt, ha vérnyomása, fejfájása volt, vagy akinek sok volt a vére, akiben megszorult a vér vagy rossz volt a vére. A piócáról a hivatalos orvostudomány kimutatta, hogy a marásakor érgörcsoldó hatású, fájdalomcsillapító és értágító, véralvadásgátló anyagot juttat a szervezetbe, azonkívül a fertőzés veszélye is minimális (Grynaeus 1962). Hazánkban {7-721.} az ötvenes években, nagyobb vidéki városaink piacain (Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Makón) még árusítottak piócát. A nadályosok személyében a hivatalos és a népi gyógyító tudás együtt őrződött meg, s lett a mindennapi gyakorlat része a legutóbbi időkig.
Az ásványi és egyéb eredetű anyagok is bekerültek a népi gyógyításban használt szerek tárházába. Terjedelmi okokból puszta felsorolásukra szorítkozunk, s csak néhányat ismertetünk részletesebben.
Az ásványi anyagok közül kiemelhetjük példaként a közönséges sót, melynek egyfelől mágikus és gonosztávoltartó erőt tulajdonítottak, másfelől felismerték valódi gyógyító hatását is (pl. vágott sebre sós kenyeret, forrázott sebre sót tettek, vagy kis zsákban melegített sót tettek a fájós fülre, gyomorra).
Hasonlóképpen hol a mágikus gonosztávoltartó erejébe vetett hit, hol pedig egyszerű fizikai tulajdonságai alapján használta népi gyógyászatunk a vasat.
Itt említhetjük meg, hogy a nép hite a gyógyítás szolgálatába vonta az egyszerű, talált köveket éppúgy, mint a modern kémiai ipar készítményeit. Az előbbire példaként szolgálhatnak azok az apró, hüvelyknagyságú, simára koptatott kavicsok, melyek kígyókő néven kerültek a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe Gönczi Ferenc gyűjtéséből, Göcsejből. A göcseji nép hiedelmei szerint a kígyók évente egyszer összegyűlnek, és ekkor közösen fújják ezeket a köveket, melyek gyógyító erővel bírnak. A kígyókő hiedelme feltehetően a középkori drágakő-terápia és a keleti eredetű kígyótisztelet emléke a magyar néphitben (vö. Berde 1940: 168). Gyulladások, kelések és daganatok gyógyításakor alkalmazták e köveket, valamint a nyílakőnek nevezett talált kőbaltákat, melyeket a nép az égből lehullott ménkűveknek tart (egy göcseji „ménkű” fényképét közölte Berde 1940: 167. l., 36. ábra). A villámlással keletkezett mennykővel háromszor körül kellett keríteni a keléseket a gyógyulás reményében. A természetben talált anyagok közül a gyantát ősidők óta használja az emberiség. A magyarságnak azok a csoportjai őrizték meg a gyantarágást, mint fogtisztító és gyomorerősítő szokást, amelyek fenyőerdők közelében éltek (Gyergyóban, a gyimesi csángók – vö. Gunda 1966b).
Használtak ezenkívül petróleumot, puskaport, terpentint, rézgálicot, higanyt, kinint, tömjént, jódot, kámfort, szeszt, szurkot és szalicilt a különféle betegségek racionális, ésszerű megfigyelésen és kipróbált hatásokon alapuló gyógyítására.
A népi gyógyításban használt különféle anyagok, köztük a gyógynövények napjainkig tartó használatát a hagyományon és a tényleges hatásukon kívül fenntartotta az a tény is, hogy kéznél voltak. A mindennapi használat során a sikeres gyógyulások ténye újra meg újra megerősítette a gyógyító tudásnak ezt a részletét. Nem véletlen, hogy ily módon évszázadokon keresztül megőrizte népi gyógyításunk azokat az elemeket, amelyeket a hivatalos orvoslástól vett át századokkal korábban.
Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy az orvostudománynak is van mit tanulnia a népi orvoslástól – ennek felismerése egyébként nemcsak a hazai kutatás érdeme, világszerte {7-722.} kibontakozóban van egy mozgalom és érdeklődés, amellyel a helyi etnobotanikai tudást kívánják a gyógyítás szempontjából kiaknázni.
A nálunk termő mintegy háromezer növényből csak körülbelül háromszázat használunk fel gyógyítás céljaira – állapította meg Rácz Gábor (1979: 51), aki mintegy két évtizeden át kutatta az erdélyi gyógynövényeket és hatóanyagaikat. 1960 és 1980 között több mint félszáz közleményben számolt be, hogy munkatársaival milyen eredményekhez jutottak. Ők kísérletekkel igazolták egyes, népi gyógyászatban használatos növények gyógyító erejét (pl. a libapimpó – Potentilla anserina – emésztőszervi fertőzések kezelésére használható – vö. Rácz G. 1980). Érthető a gyógynövények iránti tudományos érdeklődés, hisz a ma használatos szintetikus gyógyszerek 40–45%-a tartalmaz növényi eredetű hatóanyagot. Sajnos az ismert gyógynövényeknek csak kis töredékét vizsgálták meg abból a szempontból, hogy milyen hatóanyagot tartalmaznak.
A feladat az volt, hogy minél előbb, lehetőleg minél gazdagabb etnobotanikai tájmonográfiák szülessenek (ez a munka Erdélyben sikeresen megindult – vö. Rácz G.–Füzi 1973; Csedő 1980; Szabó A. 1981). Itthon is megindultak az ilyen irányú felmérések – igaz, először szintén a határokon túli magyarok körében (Kóczián–Pintér–Szabó L. Gy. 1975; Kóczián–Szabó I.–Szabó L. 1977b), majd pedig a honi anyagok feltárásában (Kóczián–Szabó L. Gy. 1978; Szabó L. Gy.–Kóczián 1982), de a különféle népi gyógyítási adatközlések is sok ilyen adatot tartalmaznak (Szabóné 1976; Bálint S. 1980d; Bosnyák S. 1973b; Korkes 1985).
Rendszeres és átfogó gyűjtésekre van szükség egy-egy növényfajta teljes használati körének és vidékenként eltérő elnevezéseinek tisztázására. Az ilyenfajta munka, ha korszerűen kívánjuk végezni, nem lehet egyedül a néprajzkutató feladata, orvos, botanikus és farmakológus együttes szaktudására van szükség. Néhány mintaszerű dolgozat elkészült a hetvenes évek második felében: az egyik a különféle Hunyor- (Helleborus-) fajokról, amelyeknek használatát minden parasztgazda ismerte, elsősorban az állatgyógyításban, de Gyimesből embergyógyászati alkalmazására is van adat (Kóczián–Szabó I.–Szabó L. Gy. 1979). Kimutatták, hogy a számtalan elnevezés mögött milyen növényfajta található, s abban milyen hatóanyag van – a helleborein vizelethajtó hatású, és digitalin tartalmú összetevője a szívműködésre hat jótékonyan. A modern elemzések tehát igazolják a Melius Péter Herbariumától (1578) napjainkig nyomon követhető népi gyakorlatot (így pl. Békés megyében ugyanazzal a javaslattal használja a népi gyógyítás az egyes gyógynövényeket, mint ami Meliusnál olvasható – vö. Halmai 1962).
Egy másik tanulmány a középkor óta ismert mandragora, nálunk nadragulya (Atropa belladonna L.) használatát és emlékanyagát tekinti át, a benne található tropánvázas alkaloidákról pedig kimutatja, hogy azok hallucináció (főként szexuális képzelődések) okozói lehetnek (Kóczián–Szabó I.–Szabó L. 1979).
A korábban megjelent kultúrtörténeti, vagy szűkebben véve orvostörténeti tárgyú munkákban többször megkísérelték már a tudós szerzők végigkövetni egy-egy növény gyógyászati használatának történetét – így például a borókáról (Juniperus communis L.) kimutatták, hogy a történeti adatok szerint használták pestis elleni füstölőszerként, azonkívül köhögés ellen, olajos kenőcs formájában pedig a keléseket és a Szent Antal tüze nevű bőrbetegséget gyógyítja. Kenőcs alakban a 17. század második felétől egész Európában ismertté lett éppen balsamum carpaticum vagy hungaricum néven, az Északi-Kárpátokban lakó szlovák olejkárok révén (vö. Natter–Nád 1956). Hasonlóképpen foglalkoztak a székfűvirág (Matricaria chamomilla) rendkívül széles körű használatával, {7-723.} hiszen például Erdélyben, de máshol is teáját alkalmazták hűlés ellen, szájfertőzés ellen öblögetőnek, szemgyulladáskor langyos borogatásnak, kisgyermeknek hasfájás ellen és görcsoldónak (Vita 1965b), de csak a legritkább esetben utaltak a tényleges hatóanyagra. Régóta ismert a fokhagyma (Allium sativum) sokféle fölhasználása: noha legtöbb helyen elsősorban mint rontás elleni gonosztávoltartó növényt ismerték (pl. megkeresztelték vele az istállóajtót – Sóvidék, Erdély, saját gyűjtés), az Alföldön fülfájás elleni gyógyszerként ismerték, azonkívül köhögésre és érelmeszesedés ellen is használták (vö. Hoppál–Törő 1975: 36). Hazánkban is nyomon követhető folyamatos használata a 17. századtól a nyomtatott és kéziratos orvoslókönyvekben egyaránt. Így például K. Mátyus István ezt írta: „…ha a’ fokhagymát téjben megfőzik és Hóld’ fogytára a’ gyermekekkel itatják a’ gelesztát belőlek sokszor ki-űzi” (K. Mátyus 1787–1793: II. 297). A modern orvostudomány is igazolta a fokhagyma érelmeszesedés elleni, emésztést elősegítő, bélfertőtlenítő és vérnyomáscsökkentő hatását (vö. Oláh 1956a: 206).
Kimutatható az elmúlt két-három évszázad folyamán más gyógynövények folyamatos használata is a magyar népi gyógyászatban – például a maszlag (Datura stramonium), a beléndek (Hyosciamus niger), a kövirózsa vagy fülfű (Sempervivum tectorum), a farkasalma (Aristolochia clematitis), a kakukkfű (Thymus serpyelum), az ezerjófü (Centauriuin-félék) sokoldalú felhasználása, és a felsorolást még hosszan lehetne folytatni. A népi tudásanyag folyamatosságának történeti bemutatásán túl a gyógynövények kutatásának értelme a jövőben abban áll, hogy feltérképezve ezt a felgyülemlett tudást a korszerű ismeretek fényében korunknak közvetítse a régóta próbált ismereteket, melyekről kiderült, hogy nem minden haszon nélkül valók. Ez az új szemlélet elvezethet a népi gyógyítás újfajta megítéléséhez.
| A MAGYAR NÉPI GYÓGYÍTÁS TÖRTÉNETI RÉTEGEI | TARTALOM | GYÓGYÍTÁS ÉS NÉPI GYÓGYÍTÁS MA |