GYÁSZ

Az elhunyt emlékezetének őrzői a gyászolók, gyászosak, hátramaradottak, megszomorodottak. A gyászolók feladata az elhunytnak a helyi hagyományoknak megfelelő ellátása, eltemetése, illetve ennek megszervezése, az elhunyt kívánságainak beteljesítésén túl emlékének védelme, tisztelete és ápolása.

A gyászolók legszűkebb köre mindig a legszorosabb családi kapcsolatokkal az elhunythoz fűződőké: szülők, testvérek, házastárs, gyerekek. Őket hívják sok helyen hátramaradottaknak. A házastársat özvegynek, árvának mondják, s ugyancsak árváknak nevezik a halott gyermekeit is. A gyászolók tágabb körébe tartoznak – akiket például Pányokon megszomorodottnak neveznek – a házastárs szülei, szülők testvérei, sógorok és sógornők, unokatestvérek és a testvérek gyermekei. Gyászt vállalhatnak a rokonság további, bővebb körébe tartozók, a szomszédok is.

A gyász ideje általában hat héttől egy évig terjed, attól függően, hogy milyen életkorú hozzátartozóját veszítette el valaki. Csecsemőt, kisgyermeket hat hétig, fiút, lányt hat hónapig, felnőttet egy évig gyászolnak. A hozzátartozók számára a gyász tulajdonképpen a halál pillanatában lép életbe, s a szűk rokoni körre legalább egy évig érvényes, bár az időtartam messzemenően függ a gyászoló életkorától. Az idősebb generációk tagjai életük végéig gyászolnak, a középső generációhoz tartozók megtartják az egy évet, míg a fiatalok sokszor elhagyják, megtörik a szokásos idő előtt a gyászt.

A gyászolók fontos tevékenységének ítélik – a hagyomány szerint – az alamizsnálkodást, melyet sokszor maga az elhunyt végrendeletében írt elő.

A szegényeknek azzal a kifejezett kívánsággal adnak terményt vagy pénzt, hogy a megajándékozottak a halott lelki üdvéért imádkozzanak: „mert a szegények imáját jobban meghallgatik”. A szegények számára való adakozás a halott-tisztelet jellegzetes motívuma, melyben feltehetőleg az ajándékozottat valamiképpen a halott megszemélyesítőjeként felfogó hagyományok őrződtek meg.

A gyász legegyszerűbb jelzése – férfiaknál – a fej megmeztelenítése, a kalap levétele. Lányoknál, asszonyoknál a kibontott haj, amit a lányoknál gyakran kendővel kötnek be. A férfiak alkalmasint szakállat növesztenek, meghagyják hajukat (pl. a székely szombatosok). A fehér színű viselet feltehetően a viselt vászonnemű eredeti, természetes színéhez való visszatérés, a festésről való lemondás révén jelezhette a gyászt, amit erősíthetett a szín tisztító erejébe vetett hit. A fekete öltözet talán a sötét színben való elrejtőzés képzetében, illetve – a veszteségre való megemlékezésképpen – a köznapi, egyszerű, piszkos öltözet viselésében gyökerezhet. E két színen túl azonban ismeretes néhány adat egyéb színek meglétére a gyászviseletben. Így a gyermeküket gyászoló anyák {7-87.} öltözetében a piros, a fiatalokat, gyermekeket gyászolóknál a kék, az ifjú legény gyászolásánál pedig a zöld színre vannak utalások.

Tilos a gyászidő alatt a gyászolók szűkebb körének a vígsághelyek látogatása. Nem nótáznak, csak a templomban énekelnek. Nem mehetnek táncba. A nyilvános helyektől és szereplésektől – a templomozás kivételével – visszahúzódnak, s ezt el is várják tőlük. A gyászolók szűk körébe tartozók számára tilalmas a gyászidőn belül az újabb házasságkötés. Idős asszonyok s férfiak között erre igen ritkán adódik példa. Ha ők esküvővel álmodnak, rendszerint hamarosan elkövetkező halálukkal magyarázzák, amikor majd gyászolt férjükkel, feleségükkel kelnek újra egybe. A fiatalok szüleiket egy évig, testvéreiket fél-egy évig gyászolják. Ez idő alatt nem mennek bálba, mulatságba, tartózkodnak a közös vígságoktól. Gyász alatt nem esküdtek, nem kötöttek házasságot, hanem rendszerint megvárták vele a gyászév leteltét.

A halottról való megemlékezés spontán és kötött alkalma elsősorban a temetőhöz – a holttest nyugvóhelyéhez –, a templomhoz – az élő közösség rituális központjához – s az elhunyt egykori lakóhelyéhez, illetve az emlékezetét őrző leszármazottak lakóhelyéhez fűződik.

Az elhunyt hozzátartozókról való megemlékezés, sírjuk díszítésének évenként megismétlődő alkalma a halottak, a temetők november eleji ünnepe, melyet a katolikusok mindenszentekkor (nov. 1.), a protestánsok pedig halottak napján (nov. 2.) tartanak. A néphagyományban igen fontos az elhunytak emlékezetének eme ünnepe, mely alkalommal élők és holtak összetartozása fejeződik ki a szokásokban.

A szegények étetése mindenszentekkor országszerte elterjedt szokás volt.

A családtagok ünneplőbe öltözve közösen keresték fel sorra hozzátartozóik sírjait, koszorút, virágot, gyertyát helyeztek részben a sírhantra, részben pedig magára a sírjelre is. Amíg elégtek a gyertyák, a felnőttek imádkoztak a sír körül, felidézték a halottakhoz fűződő emlékeket, vagy éppen egymás gondjairól beszélgettek, hiszen erre az alkalomra az időközben elszármazott, idegenben lakó családtagok is hazatértek, ha tehették. Az elődök sírja így egyesítette maga körül az élő utódokat.

A harctereken elesettekről halottak napján a temetőn kívül a település háborús emlékműveinél emlékeznek meg: az első világháború távoli harcterein elhunytakról általában a település főterén álló emlékműnél gyújtottak gyertyákat. A második világháború ismeretlen helyen nyugvó áldozatainak emléke előtt a temetői feszületre helyezett gyertyákkal, virágokkal fejezik ki tiszteletüket a hozzátartozók.

A temetőből hazatérve gyertyákat gyújtanak az ablakokban, az asztalon – rendszerint itt annyi szálat, ahány halottjukról megemlékeznek –, sőt sokszor az asztal alatt a földön, vagy az asztal keresztmerevítőin. A betegek, fekvő betegek, öregek számára sokszor az ágyuk mellett, kisszékre állítják a gyertyákat. Valamennyi családtag összegyűlik az asztal körül, s közösen imádkoznak fennszóval a halottaikért. Az imádkozás kezdetét és végét sok helyütt a templomi harangszó jelzi. A házat ez alkalomra rendbe teszik, kitakarítják. Általános hiedelem szerint ez imádkozás idején vagy az éjszaka során hazalátogatnak az elhunytak. Számukra sok helyen vizet és sót készítenek ki éjszakára az asztalra vagy az ablakba.