| HALÁL | TARTALOM | GYÁSZ |
FEJEZETEK
A kihűlt testet vagy annak egy részét megmosdatják, fésülik, beretválják. A helyi hagyományok különböznek abban, hogy kinek a feladatává teszik ezt a munkát. Általában az elhunyt valamely nőrokona végzi. Amikor a halálbíró vagy valamelyik idősebb rokon megállapítja a halált, lezárják a szemet, s egy-egy pénzdarabot helyeznek rá. A halott állát – az ország egyes vidékein más-más színű, de általában fehér – kendővel felkötik. A test nyílásait betömik.
A mosdatóvizet nagy gonddal kezelik, s félreeső helyre igyekeznek önteni, mert általános hit szerint sárgaságot kap aki belelép.
A megmosdatott halottat „szépen, illőn, tisztességgel felöltöztetik”: mindig ünneplőbe. A halott öltözetének megválasztásában korra és nemre való tekintettel a helyi hagyományos viselet a mértékadó. Kivételt csak akkor tesznek, ha a halott még életében másként óhajtotta.
Általában nem húznak lábbelit a halottakra, hanem csak harisnyában temetik el őket. Lábukat szalaggal átkötözik, hogy egyenesen álljon.
A halott karját a katolikusoknál – ha keresztszülő – mellükön keresztbe teszik. {7-76.} Általában olvasóval kötik körül kezét, melybe vagy szentelt gyertyát állítanak, vagy – ha írástudó volt az illető – imádságoskönyvét. Akinek testével párhuzamosan nyugszik karja, annak bal hóna alá teszik a könyvét.
Mialatt az asszonyok a halott öltöztetésével végeznek, a férfiak általában felállítják a nyújtópadot, kiterítőt, ravatalt, hideg ágyat, amelyre – mint emelvényre – helyezik a halottat. A ravatal többnyire az első szobában van, az utcára néző két ablak között, a mestergerenda alatt, azzal rendszerint párhuzamosan. Általában a háznál lévő készségekből állítják össze. Másutt a ravatalt a templom pitvarából hozzák el a temetés idejére, s ahol a közösségi használatra szánt kellékeket – így a Szent Mihály lovát is – használaton kívül tartják.
Az – általában ember magasságú – ravatalt díszesen hímzett, vagy kifejezetten erre a célra készített, nemzedékeken át a családban őrzött halotti lepedővel takarják le.
A halottat vagy az alatta levő lepedő visszahajtásával, vagy újabb lepedővel derékig, mellig betakarják. Ezt hívják szemfedőnek. Néhol éjszakára teljesen betakarják a testet: „hadd aludjon”, s csak nappal vonják le róla derékig, térdig a szemfedelet. A halott fejéhez – családi, vagy közösségi tulajdonban lévő, templomban őrzött – halottas keresztet állítanak. Melléje kétoldalt – s ha tehetik; a halott lábához is – szentelt gyertyát tesznek.
Nemcsak a test minél zavartalanabb fenntartásáról, ünnepélyes elhelyezéséről igyekeznek gondoskodni, hanem a helyiséget is ennek megfelelően alakítják át. Kihordanak minden felesleges bútort a szobából – olykor az egész házból is –, hogy a vendégeket, halottnézőket, virrasztókat fogadhassák.
A halálesetet az elhunyt valamely férfi hozzátartozója vagy a gyászoló család megbízottja ünneplőbe öltözve jelenti be a közigazgatás és az egyház illetékeseinél: a halottkémnél, anyakönyvvezetőnél, lelkésznél, harangozónál.
Gyakran a bejelentést tévő személy látja el a további szervezési feladatokat. Rendszerint férfi, az elhunyt keresztapja vagy komája. Azonban nagyobb településeken a külön szerepkörré vált feladatokat mindig azonos személy, hajdúsági, kunsági elnevezéssel a funerátor, bejáró, illetve alkalmasint a bejárónő tölti be. A funerátornak kenyérkereső foglalkozása eljárni a halott dolgaiban, ezért általában éltes, jó eszű, írástudó személy, akinek olyan a szerepe a temetésben, mint a vőfélyé a lakodalomban.
A harang szavával válik közhírré a gyászos, közösségi figyelemre méltó esemény. A harangozásnak helyenként változó módja alakult ki, amely messzemenően függ a harangok számától. A halált bejelentő harangozásnak mindig van olyan része, amely magát a halál tényét adja hírül, valamint azt, hogy milyen nemű volt a halott, s felnőtt-e vagy gyerek. Kifejezhető a harangozással, hogy az elhunyt gazdag-e vagy szegény. Sőt, bizonyos mértékig érzelmet is kifejezhet a harangozó. Így a halottnak való harangozás egyik próbatétele volt a harangozó „hangszeres” tudásának. Az említett információkat ritmikai különbséggel és – ahol volt – a különböző harangok együttes vagy eltérő idejű használatának változataival lehetett kifejezni.
Amíg a halott a házban van, reggel, délben, este harangoznak neki. A község megbecsült halottjának mindegyik felekezet templomának harangja szól.
{7-77.} A hivatalos személyeken kívül a rokonokat, szomszédokat is illő volt meghívni, ezt nevezték hívogatásnak, gyászbahívásnak. A halálesetről sokszor nem élőszóval, küldött által, hanem halotthívó tábla küldésével adtak hírt. A temetési, kalandos társulatoknál az atya, a mester indítja útnak a táblát, ezt házról házra továbbadják, míg végül visszakerül elindítójához. A szokás ismert volt ott is, ahol ilyen társulatok nem működtek: Széken a sulykolóhoz hasonlóan kialakított temetési táblára írta az utca tizedese a megfelelő halott nevét, temetése napját, s adták családról családra. Akit nem hívtak meg, az csak a temetésre mehetett el, a torba nem. Ahol ez nem volt szokásban, ott ki-ki maga döntötte el, hogy a temetési szokássor mely részén illő megjelennie. Ugyanakkor értesítették a távolabb, más faluban, tanyán élő rokonokat is, hogy a temetésre össze tudjon gyűlni valamennyi hozzátartozó.
A gazda, gazdasszony halálának hírét nemcsak az embereknek, de az állatoknak is hírül adták.
A halott kiharangozása után a szomszéd, utcabeli, ismerős asszonyok, nagylányok még nappal elmennek a gyászos házhoz halottnézni. Ennek célja búcsúvétel a halottól – ezzel a megtiszteléssel mindenki tartozik neki, aki életében ismerte –, s egyúttal a hátramaradottak vigasztalása. A halott mellett mindig vannak a közeli női hozzátartozók közül, akik – ha magukban vannak – csendesen imádkoznak, zsoltárokat énekelnek. A halottnézők érkeztére azonban mindig fennszóval siratják a halottat. Általában nem jönnek üres kézzel, például tányérban lisztet, azon tojást visznek, kendővel szépen letakarva (pl. Holtmaroson).
Aki bátrabb, fellép a ravatal melletti lócára, közelebbről nézi meg a halottat. Aki fél, ijedt, retten, annak azt tanácsolják, hogy fogja meg a halott nagy lábujját, sőt gyermekekkel meg is csavartatják. Aki nem akar a halottal álmodni, a kezét fogja meg.
A halottas házhoz begyűlnek a szegények is imádkozni a halott körül. Őket illő megkínálni, amiért a halott nyugalmáért, üdvéért könyörögnek. Ahol vannak imádkozó asszonyok, azok együtt látogatnak el a megszomorodottakhoz, s alkalmi imákat mondanak, a katolikusoknál általában a Hétfájdalmú rózsafüzért. A protestánsoknál idősebb asszony diktálása után mondják a zsoltárokat.
A háziaknak mind a halottnézők, mind a halottért imádkozó szegények, mind pedig a virrasztók megvendégeléséről gondoskodniok kell. Mivel a legtöbb szokásváltozat szerint a megszomorodottak maguk nem főzhetnek, semmilyen ház körüli munkát nem végezhetnek, sőt sok helyütt a tüzet is kioltják a halottas háznál – így a szomszédokat kérik meg, hogy engedjék meg a konyhájukon való főzést. E munkában azonban legtöbbször maguk a szomszédok is kiveszik a részüket.
A kiterített halottat nappal siratják, éjjel virrasztják. Amíg a házban van, mindig van mellette valaki a keservesek közül, aki vagy fennszóval, vagy a maga csendességében siratja, siratgatja. A haldokló mellett soha nem szabad siratóba kezdeni, mert ha felríjják, felordítják, akkor csak nehezen tud meghalni, napokig vergődik élet és halál között. {7-78.} A temetés után pedig már magukban siratják a halottaikat az asszonyok: munka közben, mikor eszükbe jut a fájdalmas hiány, amikor életük fordulása különösen érezteti velük a veszteséget, s bármikor, amikor az emlékezéssel könnyíthetnek szívükön.
Siratásnak a halott közvetlen környezetében a továbbélőkben kiváltott fájdalmat, hiányérzetet, kiszolgáltatottságot kifejező, olykor szövegeket, máskor csak szövegrészleteket, mondatokat magában foglaló, a szélsőséges érzelmi állapotot kifejező, szavak nélküli kitörésekkel s gesztusokkal tagolt megnyilatkozást nevezzük. A szavak nélküli sirongatást, zokogást, zokkantást, rívást, ordítást nem nevezik siratásnak, s azt, aki túlzásba viszi, elfeledkezik magáról, bár általában megérti, de elítéli a közvélekedés. Szépen azok siratnak, „akik szivikből siratnak, nem szájikból. Akinek a szive az olvasó könyve.”
A siratók a közösségi hagyományban fenntartott szövegmintákat egyéni vonatkozásokkal kitöltő, önállósult folklóralkotások.
Aki szépen sirat, az az elhunyt életének valamely jellegzetes részletét, egy-egy emlékezetében felbukkanó élményt is belesző a siratóba. Aki nem tud siratni, egyszerűbben követi a hagyományos szerkezetet, kihagy részleteket, rövidít.
A virrasztás, virrasztó, virjasztó esti harangszótól virradatig tart. Ez idő alatt, vagy ennek egy részében az elhunyt hozzátartozóin kívül a rokonság, a szomszédok éppúgy megjelennek, mint a jó ismerősök, barátok, „jó emberek”: mindenki, aki úgy érzi, hogy valami köze volt a halotthoz, s „nem sajnál tőle egy utolsó bucsut venni”.
A virrasztó első estéjén többnyire a szűkebb rokonság, szomszédság jelenik meg, a virrasztó második estéjén szabad mindenki számára a megjelenés. Mindkét estére elvárják azonban azokat a – rokonsághoz nem feltétlenül tartozó – asszonyokat, embereket, akik híresen-szépen imádkoznak, jól énekelnek. A falvakban jól ismerik őket, s feladatuk és tisztségük, hogy hívásra, vagy hívás nélkül – csak a halotti harangszóból értesülve a halálesetről –, elmenjenek estére a megszomorodott házhoz.
Az asszonyok a halott körül ülnek le, s felváltva énekelnek, imádkoznak, halkan beszélgetnek. Mind az énekek, mind az imák sorrendje tetszőleges. Az elmondott szövegek nyomtatott vagy kézírásos énekeskönyvekből kerülnek közös elmondásra vagy diktálás utáni éneklésre. Ebben különösen fontos az ún. társulatos, imádságos, olvasós egyletes asszonyok szerepe, irányítása. A katolikusok Erdély-szerte az 1719-es Cantionale catholicum második kiadásának, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeit követik, melyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. A protestánsok az alkalomhoz a zsoltárok közül választanak.
A férfiak ezalatt rendszerint egy másik helyiségben, az asztal körül lócákon ülve együtt beszélgetnek, s ugyancsak énekelnek, imádkoznak. Általában azonban nagyobb szüneteket tartanak, mint az asszonyok, vagy rövidebbre fogva a megemlékezést beszélgetnek vagy kártyáznak dióban. Ők ugyancsak megemlékeznek az elhunytról, s latolgatják, hogyan lenne a legjobb a hátramaradottak élete, tanácsokat adnak, segítséget ajánlanak fel a jelenlévő férfi gyászolóknak.
Mind az asszonyokat, mind a férfiakat megkínálják a háziak itallal, kaláccsal, kenyérrel, fánkkal. Csíkszentdomokoson éjfélkor főtt ételt adnak a virrasztóknak. Az italt {7-79.} általában a halottra köszöntik. Hagyományőrző protestáns vidékeken éjfélnél tovább nem maradnak, míg a katolikusoknál virradatig vannak együtt a virrasztók.
A virrasztó első estéjén, mint említettük, elsősorban a vér- és műrokonság gyűlik össze a halottas háznál. Így fejezik ki összetartozásukat, s azt, hogy elfogadják, teljesítik a hagyomány által rájuk rótt feladatot. A virrasztón való megjelenés azonban alkalmat ad a rokoni kiscsoportban a hozzátartozójuk halála okán megváltozó belső pozíciórendszer felmérésére is. Az, hogy a virrasztókon a férfiak – az elemi családok társadalmi vezetői – általában külön helyiségben gyűlnek össze, alkalmat ad a vagyoni, társadalmi státus- és tekintélyrendszer átalakítására, a hozzá való alkalmazkodásra. A rokonságba nem tartozó, de egyéb szálakkal a családhoz kötődő személyeknek a második virrasztóbeli este ad alkalmat együttérzésük kifejezésére.
A koporsó a halált követő napon vagy a temetés napjára készül el. Fában gazdag vidékeinken, ahol élnek a fafaragás hagyományai, a század derekáig vagy a rokonságba, vagy a szomszédságba tartozó ügyes kezű parasztfaragó készítette el. Másutt azonban gyakran fordultak a helybeli vagy környékbeli asztaloshoz, faragómolnárhoz, kerékgyártóhoz a koporsómegrendeléssel. Égerszögön egy paraszt asztalos testvérpár azért volt mindenkor mentesítve a falumunkák alól, mert kötelesek voltak ennek fejében egyéb munkájukat félrehagyva haláleset alkalmával a falubelinek ingyenes koporsót készíteni.
A készítőket országszerte koporsósoknak, koporsókészítőknek, koporsókovácsoknak hívták. Magát a koporsót a Dunántúlon helyenként a halott házának is nevezik, másutt a sírt azonosítják ezzel a képzettel. A századfordulótól mind a Dunántúlon, mind az alföldi mezővárosokban üzletet nyitó temetkezési vállalkozóktól szerezték be a koporsót.
A koporsóhoz általában fenyő-, tölgy-, szilfát használtak, a gazdagabbaknak, az igen szeretett személyeknek diófából készítették. A kisebb, gyermekkoporsók hossza 64 cm, az asszonyoké általában 150–170 cm, a férfiaké 170–192 cm.
A koporsó színe országszerte kapcsolatot mutat a halott életkorával. Időseknek feketét, barnát, májszínt, sötétbordót választottak. A gyermekeknek fehér, világoskék, világoszöld színűt, vagy rózsaszínt. A lányok, legények koporsója szintén világos volt: fehér, kék, zöld.
A koporsót a sárréti pákászoknál saját csónakjuk helyettesítette. A csónakba való temetkezés emlékét igen kevés adat tartotta fenn, mindenekelőtt a Bodrogközben, a Szigetközben s a Tisza árterébe eső falvak szegényeinél. Úgy tudjuk, hogy csak a szegények vagy a társadalmi helyzetük miatt a közösségből kívül rekedők temetésekor használták a csónakot koporsóul (Tiszaladány).
Ugyancsak a vizek menti falvakban maradt fenn a vesszőből font, nádból kötözött koporsó emléke. Használatára azonban csak az igen szegények körében vagy kivételes állapotok között – háború alatt – került sor.
Rendkívüli körülmények között elhunytakat, gyilkosság áldozatait, törvényen kívüliek holttetemét koporsó nélkül temették el: gyékényfonadékba, nádkötésbe, lepedőbe csavarva.
A halott portájára érkezvén a koporsóval, azt nem viszik be a házba, csak amikor a halott belehelyezésére kerül a sor. Ezt általában koporsótételnek nevezik, s vagy a második nap délutánján, vagy a virrasztó második estéjén, éjfélkor ejtik meg. Sok helyen akkor helyezik a koporsóba a halottat, amikor az esti, halottnak való harangozás felhangzik. Előfordul, hogy külön harangoztatnak a koporsótételhez. Egyes hagyományváltozatok szerint illő a papot, lelkipásztort meghívni ez alkalomra, bár az egyházi liturgiában ez az aktus nem szerepel. A koporsótételre ugyanazok a személyek jelennek meg, mint a virrasztóban, bár itt sem az imádkozó asszonyoknak, sem az énekeseknek egyáltalán nincs – vagy csak kevés – szerepük.
A koporsóba a halottat hanyatt fektetik, kezét, lábát, fejét gondosan eligazítva. A kezében fogott olvasón, imádságoskönyvön, szentelt gyertyán kívül további tárgyakat helyeznek melléje, illetve vesznek le róla (pl. a drágább ékszereket). Ez utóbbit elsősorban azért, hogy a sírt senki ne háborgassa. Olykor a kezéről levett gyűrűket, a nyakláncát, esetleg aranyóráját egy vászonzacskóban titkon a feje alatti vánkosba rejtik, s így temetik vele.
A koporsóba helyezett tárgyak sora meglehetősen változatos. Valamennyit abban a hitben helyezik a halott mellé, hogy a túlvilágon azoknak hasznát veszi. A tárgyak egy része kifejezetten az elhunyt egyéni használatára szánt – ruha, használati eszköz, élelem, pénz –, más részük rontáselhárító, amulettszerű, az elhunyt nyugalmát s a továbbélők tőle való védelmét szolgálja. Kerülhetnek olyan – az említett kétféle típusú – tárgyak a koporsóba, amelyeket a már korábban elhunytak számára küldenek.
E koporsóba helyezett tárgyak eltemetését általában azzal indokolják, hogy az a halotté, személyes tulajdona, és joga, hogy magával vigye. Általános a hiedelem abban, hogy a túlvilágon használja ezeket. Ennek megfelelően úgy hiszik, hogyha valamely kedves vagy még életében meghagyott tárgyat vele nem temetnek, vagy kifelejtenek, a halott lelke kísérteni fog, amíg azt meg nem kapja. Ezért – saját nyugalmuk érdekében is – igen gondosan ügyelnek arra, hogy minden szükséges tárgy benne legyen a koporsóban.
A koporsóban fekvő halottra általában fodros, csipkés, hímzett szélű, fehér gyolcslepedőt borítanak szemfedőül. A legénynek – ha már házasodóban volt – jegykendőt terítettek arcára, a menyasszonynak pedig fátylával fedték le arcát. Kisgyermeknek anyja menyasszonyi fátylából tettek szemfedelet.
A koporsó lezárása az utolsó esemény, amely a gyászos házban történik, s egyúttal kezdete a temetkezési szokássor fő eseményének: a halott házából való kivitelének s elföldelésének. Tulajdonképpen ezt a fő eseménysort szokták temetésnek nevezni.
A koporsó fedelét a lezárásig általában nem tartják a halottas házban, hanem a fészer, pajta, csűr falához, ajtajához támasztják, ahonnan férfiak hozzák be ez alkalomra.
A szomszédok vagy a halott körül eddig is tevékenykedő asszonyok segítségével a halottat betakarják szemfedelével. Háttérbe szoruló szokás a szemfedő meghasítása. A katolikusoknál többnyire a halott arca felett hasítják el keresztirányba két vágással {7-81.} a szemfedelet, a protestánsok körében ritkábban, de ők lábtól az arcig hasítják fel egy mozdulattal a szemfedelet.
A koporsó leszegezése után a tetejére rászögezik a leánynak, menyecskének a virágcsokrot, legénynek, ifjú házasembernek a kalapját, virággal díszítve. A koporsót a legközelebbi férfi családtagok emelik karjukra, s úgy viszik ki a házból. A halott a koporsóban mindig úgy fekszik, hogy lába a menetirányban legyen.
A halottól való végső búcsúvételre a harangszó gyűjti egybe a végtisztességtevőket. Először – általában a nagyharanggal, vagy több harang összehúzásával – húzzák a híradót, félsírt, gödör számára valót. Ezután mintegy fél órával húzzák – általában a kisharanggal, vagy a kicsivel és a naggyal összehúzva – a kántornak, papnak valót, ami hírül adja, hogy elindultak a temetésre a jelzettek. A harmadik szakasz – általában ugyancsak a nagyharanggal – a gyűlő, amely a falubelieknek szól. A temetési szertartás alatt szünetel a harangozás. Amikor azonban a menet megindulva a koporsóval átlépi a gyászos ház portáját, elkezdik húzni – általában valamennyi harangot összehúzva – a kikísérőt, amely folyamatosan tart addig, amíg a menet a temetőbe nem ér. Szüneteket akkor tartanak, ha a menet útközben elénekel egy-egy verset, vagy megáll.
A búcsúzni érkezők a gyászoló ház portáján, udvarán gyülekeznek. A házon, kapun, a halottnak szóló első harangozás után, szokás kitűzni a fekete zászlót – melyet a templomban tartanak –, s onnan kérik el más gyászos holmikkal, gyászkészségekkel együtt, vagy a temetés napján a kapura tűznek egy tiszta, hímzett halottas lepedőt. Ahol leány vagy legény halott van, a Székelyföldön a kapura letört csúcsú fiatal fenyőfát tűznek, amelyet aztán a menettel visznek. A zászlót, lepedőt a menet távozása után azonnal leveszik, vagy a temetőből hazatérve.
A halott portája, udvara frissen felseperve várja a begyűlőket. A Hajdúságban és Szabolcsban szokás az ereszalját, az udvart, sőt a járda ház előtti részét is sárgahomokozni, friss fövennyel felszórni.
A végtisztességtevőket nyitott nagykapu várja. Az udvar, csűr, pajta közepén áll egy – általában hímzett vászonneművel leterített – asztal s egy szék, gondolkodószék, karszék a pap számára. Előtte egy lóca, támla nélküli két szék vagy kecskebak, általában ugyancsak fehér vagy hímzett lepedővel leterítve. Helyenként szokás a halálterítő, azaz mind az asztal, mind a koporsótartó letakarására való, csak temetések alkalmával használatos hímzett vászonterítők készítése.
A végtisztességtevők általában nemek szerint elkülönülve helyezkednek el úgy, hogy az asszonyok állnak a ház és a koporsó közötti oldalon, a férfiak pedig velük szemben. A szegények és a gyászolókkal semmilyen kapcsolatban nem lévők, vagy akik tartózkodásukat ki akarják fejezni, a nyitott kapuban, az utcán állnak.
A hozzátartozók koszorúikat vagy a kezükben fogják, vagy a ház tornácának könyöklőjére fektetik, illetve a tornác falába vert szögekre aggatják.
A lezárt koporsót a halott legközelebbi hozzátartozói hozzák ki az udvarra, fiatal házasok, lányok, legények koporsóját többnyire a halottal egykorú, ellentétes neműek viszik, mint majd később, a temetési gyászmenetben is. Amidőn a koporsót az udvarra kihozták, úgy helyezik el rendszerint, hogy lábbal a porta kapuja felé feküdjön benne a halott. A pap a ministránsokkal, a lelkipásztor a kántorral s mögöttük az iskolásokkal vagy a falubeli férfiak énekkarával a halott lába felől áll. Gyakori azonban, hogy a helyi hagyomány éppen azt várja el, hogy a fej felől álljanak, szembekerülve a nyitott kapukkal és a gyülekezet nagyobb részével. A koporsóhoz legközelebb a hátramaradott családtagok {7-82.} állnak. A halott fejénél a szülők, a házastárs, a gyermekek vagy testvérek, s tovább a láb felé a rokonsági fok csökkenő sorrendjében, valamint a koporsóval párhuzamos hátsóbb sorokban. A közeli hozzátartozók közé mindig odatartoznak a keresztkomák, keresztszülők, keresztgyermekek is. Ma már elhalványuló hagyomány általában meghatározta a nemek szerinti különbséget is. Ennek megfelelően vagy a halotthoz, vagy a házhoz viszonyítva jelölték ki a nők és férfiak helyét. Általában a halott bal oldalán álltak a nők, s a férfiak a jobbon. A halott legközelebbi női hozzátartozói felváltva vagy egyszerre a koporsóra borulva fennhangon siratták a halottat.
A katolikusoknál használatos temetési zászlókért a rokonság, szomszédság tagjai vagy pedig a társulatosok mennek el a templomba, ahonnan rendszerint a pappal, kántorral együtt indulnak a temetésre. Ugyanekkor hozzák el a körmeneti keresztet is. A gyászos ház udvarán a zászlósok a koporsó két oldalán sorakoznak fel a hozzátartozók között, vagy közvetlenül mögöttük. A keresztet tartó mindig a pappal áttellenben áll.
Ha a sírjelet temetés előtt a házhoz hozzák – rendszerint ez fiatalabb halottak esetében van így –, akkor azt általában vagy a koporsó lábtól, vagy fejtől való oldalán, a földre támasztva függőlegesen tartja valamelyik rokon férfi, vagy pedig a kiskapu, gyalogkapu közvetlen közelében támasztják a ház falához.
A halottat búcsúztató és áldó egyházi szertartás után Hódmezővásárhelyen a pap olvassa fel a nemzetséglevelet, általában azonban a kántor, vagy jól verselő parasztember rigmusokba szedve búcsúztatja el a halottat. Erre szokás szerint az elhunyt nevében valamelyik – rendszerint azonos nemű – hozzátartozója válaszol, többnyire szintén versben vagy egyszerű beszédben.
A búcsúztatók sokszor a halott nevében íródtak, s így fokozottabb a hatásuk. Leányok, legények temetésén általában a halottal azonos nemű barátnője vagy barátja mondja el a búcsúztató szövegét, rendszerint azonban nem ő írja.
A búcsúztatóban említett jelenlevő családtagoknak nevük említésekor elő kell lépniük. Az asszonyok általában ilyenkor hangosabban sírnak, siratnak, ráborulnak a koporsóra. A férfiak meghajtott, hajadon fővel lépnek a koporsó közvetlen közelébe, olykor ráteszik a kezüket.
Lányok, legények koporsójára teszik az udvaron való búcsúzás idejére – a Bácskában, illetve Északkelet-Magyarországon elterjedt szokás szerint – a halotti koronát. Ennek legegyszerűbb változata általában egy kendővel letakart tányérba tett virágcsokor, de sokszor almát raknak a tányérba, s abba szúrnak örökzöldet, virágokat, s köréje építik a virágdíszt. Főként görög katolikus falvakban. Az ifjú halott koronáját keresztanyja szokta készíteni s a temetésre elhozni, aminthogy ő helyezi a koporsóra is. Innen a menet indulásakor az elhunyt választott vagy ez alkalomra kijelölt jegyese, mátkája viszi a koronát a koporsó előtt.
A halottra várakozó szekér, fogatolt jármű a ház kapuja előtt áll az utcán. A századforduló óta elterjedt a falvakban s mezővárosokban a városi használatban megismert üveges, díszes, csak temetés alkalmával a koporsó szállítására használatos halottaskocsi, halálkocsi, pompakocsi, gyászkocsi, amelynek bérlését csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. Általában a család, rokonság tulajdonában lévő lovas, ökrös, bivalyos szekeret használták erre a célra. Ha tehették, négy, hat igavonót is befogtak (pl. Széken). Az állatokat ünnepien letisztogatva, felszerszámozva állították ki. A szekérre inkább idős halottak koporsóját tették, ha mégis fiatalokat vittek ki rajta, akkor hímzett vászonkendőket kötöttek rá (Körösfő).
{7-83.} A búcsúztató után, amint a koporsót felemelik – néhol rögtön azután, hogy kivitték a házból –, abban a helyiségben, amelyben a halott ki volt terítve, a koporsót tartó székeket felborogatják, vagy a vetett ágyat összedöntik, fazekakat, tálakat törnek (pl. Feketelak, Mezőség), nehogy a halott lelke ottmaradjon, s így hagyják, amíg a temetőből vissza nem térnek. Szokás a gazda halála esetén a lábasjószágot, a gazdasszonyén pedig a baromfit kiengedni az udvarra, amint azt a temetésre indulók elhagyták.
A halott temetőbe kísérése kifejezetten nyilvános esemény: a menetben részt vesznek mindazok, akik a halott búcsúztatásán megjelentek. A településen végighaladó éneklő menet bekapcsolja azokat is, akik a temetésen nem vesznek részt, s a folyamatos harangozás pedig kiterjeszti az esemény hatását az egész településre.
A temetési, halotti menet szokás szerint nem a legrövidebb utat választja a gyászos ház és a temető között. A katolikusok – a középkori hagyományok emlékeképpen – rendszerint betérnek a templomba, ahol a pap rövid beszédet mond, s beszenteli a koporsót, de a protestánsok is általában útba ejtik a templomukat, bár be nem mennek, hanem előtte megállnak s énekelnek. Gyakori szokás, hogy a halott szülőháza felé is tesznek kitérőt, amely előtt szintén megállnak s énekelnek. A menet – bármilyen kerülőt jelentsen is – mindenkor a település fő útvonalain igyekszik haladni, így terjesztve ki hatását csaknem az egész lakosságra, s így búcsúztatva el a halottat az egész falutól. A halottas menettel tehát éppen úgy igyekeznek közfigyelmet kiváltó és kielégítő útvonalat választani, mint a lakodalmi menet esetében.
A menetben részt vevők elhelyezkedését elsősorban az elhunyt életkora és neme határozza meg, aminthogy befolyással van a résztvevők létszámára is, bár ezt az elhunyt vagyoni, társadalmi helyzete, megbecsültsége szabja meg inkább.
A menetben részt vevők általában – idős férfi halotthoz – a következők szerint sorakoznak fel. Elöl a hivatalos egyházi képviselők haladnak az őket megillető kísérettel és jelekkel. A katolikusoknál a pap előtt viszik a templomi zászlókat, ha több van, akkor mellette is viszik a gyászlobogókat, ministráns gyerekek, társulatos asszonyok és férfiak. A reformátusoknál sokszor a kántor is itt halad az énekes diákokkal. Őket követik a legények, majd a házasemberek. Utánuk a koporsó következik, mely mögött a halott hozzátartozói haladnak. A menetet a lányok és az asszonyok csoportja zárja le.
Az idős halott koporsóját – a katolikusok rendszerint – a Szent Mihály lován, vagy szekéren szállították. A fiatal házasokét, legényét, leányét rúdon, karon vitték. Iskolás korú halottat négy-négy diáktársa viszi ki a temetőbe. A kisgyermek koporsóját pedig keresztapja, vagy anyja, idősebb testvére vállon, ölben, hóna alatt maga vitte, ha nehezebb volt, akkor kendővel kötve át. A gyermekágyas asszonyt abrosz alatt temetik. Koporsója fölé négy pálcára kötött, hímzett szélű abroszt emel mennyezetszerűleg a halott négy barátnője.
A házasulandó halott koporsója előtt viszik a sírjelét. Az időseké, házasoké általában már előbb kikerül a temetőbe. A lányoknak kendőt, a legényeknek bokrétát kötnek rá. Ha súlyosabb a sírjel, akkor a legény viszi, ha könnyebb, akkor legény halottét leány hordozza. A kendőt vagy kint hagyják a temetőben a sírjelen, vagy annak ajándékozzák, aki a sírjelet kivitte. Ugyancsak a koporsó előtt viszik – ahol ez szokásban van – a halott {7-84.} koronáját, virágcsokrot, mirtuszágat. Ezt a halott vőlegényének, illetve menyasszonyának tekintett fiatal viszi, kétoldalt a halottal azonos nemű kísérőkkel.
A fiatalok temetésén gyakori a zeneszóval való kikísérés. Ilyenkor a zenekar vagy a menet élén, vagy a koporsó előtt, vagy a menet végén halad, éppen úgy, ahogy a helyi hagyomány azt az esküvők alkalmával meghatározza. A zenekar összetétele is a más alkalmakkor megszokott összeállítást mutatja.
Amikor a menet a temető kapujába ér, a koporsóval rendszerint megállnak, sőt olykor a koporsót egyszer, háromszor hozzá is ütik a kapuoszlophoz, vagy lekoppantják a földre. Ezzel – mint mondják – „béköszöntik a halottat a temetőbe: új hazájába”.
Ahol nincsen koporsótévő, s a templomba sem mennek be, ott a pap a nyitott sírnál búcsúztatja el a halottat. A sírhoz érkező menet rendszerint ugyanúgy helyezkedik el, mint a búcsúztatásnál az udvaron. A koporsót a nyitott sír felett keresztbefektetett koporsóvivő rudakra helyezik úgy, hogy a szomszédos sírokban nyugvókkal megegyező irányban legyen a feje.
A búcsúztatás bevégeztével a rudak mellett két-három hosszú eregetőkötelet fűznek át, amelyekkel a koporsót lassan a sírba engedik. Ezt rendszerint a sírásók végzik.
Szokás a papot és a kántort mindjárt a nyitott sír mellett kifizetni. Ezt azzal indokolják, hogy így a halott látja, minden körülötte való szolgálatért tisztességgel megfizettek, s nem maradt utána adósság. Így is biztosítani vélik nyugalmát.
A sírba engedett koporsóra – vagy a padozatra – a jelenlévők egymás után, vetnek egy marék földet olyan sorrendben, amilyen rokonsági fokozatban voltak az elhunyttal, miközben békés nyugovást kívánnak a halottnak. Olykor maga a pap kezdi meg a rögvetést.
Gyakran a frissen hantolt sírt a hozzátartozók – vagy az ő vezetésükkel a jelenlévők – egyszer, háromszor megkerülik.
Elkészülvén a sírral a funerátor, vagy a temetés vezetőjének intésére elhallgat a harangszó, s következik a temetésben részt vevők munkájának, végtisztességtevők megjelenésének megköszönése és a torba való meghívás.
Gyakran valamennyi kikísérőt mindjárt a temetőkapubeli megvendégelésre invitálják.
A korán elhunyt kisgyermekeket, csecsemőket, újszülötteket, halvaszületetteket nem kísérték ki a temetőbe. Ha megkeresztelték, akkor rendszerint keresztapjuk vagy édesanyjuk vitte ki őket, saját maga ácsolta faládában, amely általában festetlen volt, vagy fehér, rózsaszínű. Gyakran a család valamely elhalt rokonának sírjába ásta, s annak sírjelére egy kicsit erősített, a kis halott emlékére.
Mialatt a temetőben folyik az elhantolás, a halott házában maradt asszonyok – rendszerint megbízható szomszédok, olykor a halottmosdató – kitakarítanak s előkészülnek a torra.
Ahol nem takarítják ki a házat a temetés alatt, s a tort is az udvaron, szomszédban {7-85.} tartják, ott mindezt rendszerint másnap végzik el. Ilyenkor kimeszelik a szobát, sőt az egész házat, s nagytakarítást tartanak. A földpadlót is újra tapasztják.
Nyugat-magyarországi adatok szerint a férj halála esetén nem bontják el a halotti ágyat, hanem a temetés utáni éjszakán az özvegynek abban kell aludnia, hogy megláthassa a férjét álmában.
Halotti tor, torozás – szerte a magyar nyelvterületen elsősorban a halott emlékezetére a temetést követő közös étkezés elnevezése. Amíg a halott a házban volt, rendszerint a virrasztók alkalmával rendezett közös étkezést utolsó vacsorának nevezték. Alkalmasint tornak hívták az elhunyt temetésének évfordulóin rendszeresen sorra kerülő közös halott-tiszteleti étkezéseket. Ez utóbbiakat az egyház igen erősen tiltotta, s a múlt század második harmadában el is maradt e szokás.
A temetésről hazatérők rendszerint nem lépnek azonnal a házba, hanem valamelyikőjük – a funerátor, valamelyik férfi hozzátartozó, esetleg az özvegy – az ajtóból háromszor bekiáltja a házba a halott nevét, vagy megkérdezi, otthon van-e. Erre rendszerint valamelyik házbeli takarító asszony tagadólag válaszol.
Általános szokás, hogy a házba lépve ki-ki legelőször is megmossa a kezét az ajtóhoz készített vízben.
A torba mindenkor hivatalosak az elhunyt hozzátartozói, rokonai, valamint a pap s kántor, kurátor mellett mindazok, akik a temetésben segítettek – funerátor, sírásók, koporsókészítők, sírjelkészítők, harangozó, énekesek, köszöntők, búcsúztatók, halottbíró –, továbbá a virrasztóban, a temetésen részt vevők, fáradozók. Ahol nincs mód arra, hogy egyszerre megvendégeljenek valamennyi meghívottat, ott rendszerint először a fáradozókat és kikísérőket látják el, s utánuk következnek az elhunyt hozzátartozói. A harangozónak rendszerint már a temetés megkezdése előtt küldenek élelmet s italt bőven, „hogy igen szépen húzza!”.
Miután mindenki asztalhoz ült, rendszerint közös ima következik, amelyet ritkábban a jelenlévő pap, általában a kántor, kurátor, idős férfi kezdeményez, aki ezután rendszerint rövid asztali áldást mond. A közös étek állhat – jobbára a protestánsoknál – kenyérből, kalácsból s borból vagy pálinkából, vagy pedig főtt ételből, illetve ételekből. Különösen fiatal, házasulandó korú halott torában adnak fel több étket, amelyek lényegében követik a lakodalmi ételsor fő fogásait.
A torban való táncolásról különféle adatok szólnak. Úgy látszik, hogy a közös együttlét, az ital s az a tény, hogy a torral a halott körüli közvetlen elvégzendő feladatok sora lezárult, alkalmat kínál arra, hogy a jelenlévőkben felszabaduló életkedv – a gyász, a szomorúság átcsapásaként – így nyerjen teret.
Kifejezetten a torhoz kapcsolódó táncokról kevés adattal rendelkezünk. Karcagon jegyezték fel a szokást, miszerint a torban összegyűltek közül az étkezés megkezdése előtt egy férfi lefeküdt a földre – mintegy az imént eltemetett halott megszemélyesítőjeként –, s a jelenlévő idősebb férfiak, báránybőr sapkájuk mellett égő gyertyákkal, s lassú csárdáshoz hasonló lépésekkel, egymás mögött haladva lassan körültáncolták.
Szeged-felsővárosi beszámoló szerint itt a torbeli evés-ivás végeztével egy asszony – ki a halott mellett énekelt – felállván az asztaltól, fejére borral teli üveget téve, a Kánai {7-86.} menyegző népi imádság verseit énekelve lassan táncolni kezd. E szokásra a Palócföldön is emlékeznek még, csakúgy, mint az énekelt szövegre.
Ahol házasulandó korú a halott, ott a fiatalokat még bíztatják is a táncra az elhunyt hozzátartozói, hiszen megítélésük szerint – ezzel tartoznak az elhunytnak, s annak is csak örömére szolgálhatnak ezzel. Ugyane meggondolásból a gyászoló szülők rendszerint kendőkkel, pántlikákkal ajándékozzák meg a jelenlévő fiatalokat, hiszen azokat úgyis az elhunyt lakodalmára szánták: „reakészültek s reafordítják a halottjukra es”.
| HALÁL | TARTALOM | GYÁSZ |