{8-262.} A MUNKA VILÁGA


FEJEZETEK

MUNKABÉR ÉS RÉTEGZŐDÉS

A munkásság társadalmi helyzetét alapjaiban határozta meg, hogy abból a bérből élt, amit munkáltatójától kapott fizikai munkavégzése és szaktudása „áraként”. Igazán a 19. század második felében vált egyértelművé „a munkabér a munkaerő ára” tétel igazsága, mert a tőkés gyáriparban markánsabban fejeződött ki, mint a feudális korban. A munkabér formája, mértéke szakmák és munkakörök szerint is tagolta a munkásságot. Megállapítható, hogy 16. század elején még sokkal kisebb távolságok voltak a munkabérek között, mint a 19. század végén. 1516-ban II. Ulászló kiadta a bányamunkások első bérszabályzatát, amelyben limitálta a heti munkabéreket. E szabályzat szerint a bányafelügyelő és az olvasztár (rézkohónál) 1–1 forint, a tárnamester és a helyettes bányafelügyelő 90–90 dénár, a jó ércvájár és a jó kohómunkás pedig 70–70 dénár fizetésre jogosult. A lista végén álló segédvájár és a külszíni betanított munkás (vitlázó és udvari dolgozó) járandóságát 50–50 dénárban állapította meg a fenti limitáció (Kemény G. 1977: 29). Azaz a sor elején és a sor végén álló dolgozók bére 2:1 arányban állt egymással.

Ózdon 1899-ben a napszámosok többségének hetibére nem érte el a 10 koronát. Ugyanakkor magas volt a 30–40 koronát kereső szakmunkások számaránya. A 60 koronánál többet keresők aránya azonban elmaradt az országos vasipari átlagtól (Birta I. 1968: 268). A „Rima” ezt a bérrendszert a természetbeni juttatások országosnál magasabb színvonalával szokta megokolni. Mindenesetre a 19. század végén a gyáriparban elfogadott volt már a 4–5-szörös, a „tisztek”-re is tekintve pedig a 8–10-szeres bérkülönbség (az erdélyi és bánsági bérekhez lásd: Vajda L. 1981: 195).

Nehezen felmérhető jelentősége van annak a ténynek, hogy a gyáripari munkásság bérezésében már a 19. század vége előtt túlsúlyba került az akkord-, régiesen szólva a szakmánybérezés, azaz a teljesítményelvű munkavégzés. „Szakmányos vájár”-t és „szakmányos öntőmunkás”-t említ már a bányászat első hazai bérszabályzata 1516-ban, s a 16. század óta adatolható a szakmányos bérmunka a mezőgazdaságban is. A 19. század végén jelen volt például a feudális viszonyokat konzerváló Torockó iparűzésében: „A szakmányosok nem napszám, hanem mázsaszám szerint fizetendők, lett légyen a kifejtett vagy szétrobbantott és kihordott vagy elrakosgatott terü vaskő vagy péreg”, azaz meddőkőzet (Jankó J. 1893: 185). A bányászok teljesítménye munkakörük szerint meghatározott egységekben volt mérhető. A Zsil-völgy szénbányáiban a fejtést végző vájárok „köbméter-szakmányban”, a szállítók „csilleszakmányban”, a tárnák biztosítását, aládúcolását végző ácsok, „darabszakmányban” dolgoztak. Új csillék előállítása, új vasutak lerakása is szakmányban történt. Gyalár, Nagyág kohóinál a vaskő pörkölését, a nyersvas-, az öntvény- és acéltermelést, a kovács-, lakatos- és (minta-) asztalosmunkát is szakmányban számolták el (Vajda L. 1981: 358).

Salgótarján környékén a bányászok akkordban dolgoztak, amit ők is szakmánynak mondtak magyarul. Keresetük a kitermelt szén mennyiségétől függött, azt viszont a szénréteg elvékonyodása, a geológiai viszonyok gyakori változása folyton veszélyeztette. Ennek következtében a bérből élő telepi bányászréteg meglehetős létbizonytalanságban {8-263.} élt (Sándor V. 1954: 633; Szabó Z. é. n.: 137). Az akkord- vagy darabbér terjedését a gyáriparban a gépesítés fokozódása, a különböző üzemrészek kooperációja és kölcsönös függősége is elősegítette. Olyan vasipari „vertikumban”, mint az ózdi vasmű, az üzemrészek egymást űzték a munkában. Hiszen a kemencemunkás, aki a hengerműnek megfelelő hőfokra hevített acélt kellett hogy kiadjon, nem lehetett tekintettel arra, vajon a hengermű feldolgozta-e már a másik kemence által „kiadogatott” vasat. Amennyiben belátó volt és tovább várt, esetleg „elégette a vasat”, s a selejtkárt az ő keresetéből vonta le a vállalat. Előfordult, hogy két-három kemence is rácsengetett a hengersorra, hogy hozza a tüzes vasat. Ilyenkor a hengerészek sem gondolhattak az ebédjükre, hanem tovább hajtották magukat pillanatnyi megállás nélkül.

A nagyüzemi munkafolyamatok nagyfokú szervezettséget, szoros kooperációt kívántak meg minden üzemrésztől és a munkacsapatok (brigádok) minden tagjától. Mindezt a munkafolyamatok balesetveszélye, a munkások életvédelme is megkövetelte. Az ózdi vasművek már 1901-ben akkordbérrendszerben foglalkoztatta a munkások 67%-át (Birta I. 1968: 279). Országosan a gyáripar egészét tekintve is a darabbér volt már 1900-ban a bérezés fő formája (55,5%). Napszámbért a külső munkások, a javító és karbantartó szakmunkások, a segéd- és betanított munkások, tanoncok kaptak (Sándor V. 1954: 633; Tausz A. 1976: 643; Vajda L. 1981: 358).

Iparági és területi eltérések mindig léteztek a gyári munkabérek nagyságában. Erdélyben és az Északi-Kárpátok ipari övezeteiben a munkabérek lényegesen alacsonyabbak voltak, mint a fővárosban, a Felföld déli övezetében vagy a Dunántúl iparvidékein. A nemzetiségi körzetek munkásai az iparban is kevesebb bérrel beérték, mint a magyarok. Ezért alkalmazták őket tömegesen a fővárosban. Budapest szeszfőzdéi a századfordulón majdnem kizárólag felföldi szlovák munkásokat alkalmaztak, akik beérték 2–3 krajcárral alacsonyabb munkabérrel, mint a többiek. A resicai vasgyárban 1859-ben a szakképzetlen román munkás napibére 15–18 krajcár, a szakképzetlen német munkásé 18–21 krajcár volt (Sándor V. 1954: 644; Vajda L. 1981: 196).

Egy-egy iparág válsága kisebb-nagyobb térségek munkástársadalmát sújtotta. Gömör, Szepes, Abaúj-Torna ércbányászata és vasipara az 1870 és 1900 közötti években nagyon megszenvedte a vasgyártás területi átrendeződését, elköltözését a kőszéntelepek közelébe. Ebben a nyomasztó helyzetben a régi iparvidéken a bányászok, kohászok, hámormunkások munkabérét leszállították, s a munkanélkülivé vált lakosok között már 1877-ben „lábra kapott” a kivándorlás a kassai iparkamara jelentése szerint.

A századforduló magyarországi munkabérezésének több feudális kori eleme létezett, amit a dolgozók egyre nehezebben viseltek el. Sérelmes volt az ún. „ráadás”, az ingyen végzett munka. 1900 körül a téglagyárak 1000 tégláért átlagosan 2 forint bért fizettek, de elvártak 100 tégla „ráadást” is. Bányákban a csillések csak a szén kiszállításáért kaptak bért, a bányafa be- vagy kihordását ingyen kellett elvégezniük (Sándor V. 1954: 633). A ráadás a kapitalizálódó mezőgazdaságban élő ledolgozásra, a fogattal nem rendelkező agrárproletárok kaszás-kapás robotjára emlékeztet bennünket.

A 19. század utolsó harmadában állandó feszültségforrás már a természetbeni bérezés. {8-264.} Különösen vidéken volt szokásban, hogy a vállalat lakás, ellátás vagy más jogcímen visszatartotta a munkabér egy részét. Ezért már az 1872. évi VIII. tc. 72. §-a kimondta, hogy a gyáros köteles készpénzben kifizetni munkásai bérét, mégpedig hetente, ha másképpen nem egyeztek meg. Meghagyta azt is, hogy a munkáltató szeszes italokat, árukat nem hitelezhet a munkásainak. Az első ipartörvény ezen rendelkezése azonban írott malaszt maradt. Az 1884. évi második ipartörvény megengedte, hogy a munkást belegyezése esetén a vállalat lakással, tűzifával, földhaszonélvezettel, élelemmel, orvossággal lássa el a munkabére terhére. Az erdélyi sóbányászok bérében az 1890-es években búza és kukorica is szerepelt, továbbá tűzifa, az átlagos piaci áron számolva. Kincstári vállalatoknál a munkások bérébe beszámították állataik legeltetésének díját s a sóbányászok sójárandóságát is. Mindazonáltal a Zsil-völgyi és a bánáti bányászok még 1903–1904-ben is azért harcoltak, hogy hetente kapjanak munkabért és a vállalatuknak törvény tiltsa meg a természetbeni fizetést (Rézler Gy. 1938: 90, 169; Vajda L. 1981: 197).

Csökkentették a munkabér összegét a változatos jogcímeken megállapított levonások is. A bányászatban századok óta a munkás fedezte a lőpor, a kéziszerszámok, a világító eszközök és anyagok árát. Torockón a bányász 16–25 krajcárt kapott egy mázsa vaskő kihordásáért, s naponta két mázsánál többet kihordani nem tudott. Szűkös krajcárjaiból „kell fedezni a munkásnak a szerszámok, lőpor és világítás árát” (Jankó J. 1893: 186). A pécsi szénbányákban 1893-ban, ha a csapat (Khür) által kivájt és kiszállított napi 25–30 rizni (kutya, azaz kisebb csille) szén között valamelyikben „fél méter” meddőkőzetet talált az ellenőr, büntetés címén az egész napi bért levonták a csapattól (Sándor V. 1954: 637). A selejtet más iparágakban is munkabérlevonással torolták meg.

Az 1900 körüli nominálbérek tehát ritkán egyeztek meg a ténylegesen kifizetett bérekkel. Például a bányászok fizetéséből tucatnyi jogcímen vontak le kisebb-nagyobb összegeket (Sándor V. 1954: 651). József Attila Munkások című versében nagyon is valós helyzetet írt le:

„A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.”

Az összes levonást azonban hiba lenne egy nevezőre hozni és egyöntetűen „munkabér-fosztogatás”-nak minősíteni. A társládák járulékai (a munkabér 4–6%-a), az állami és községi adók, az iskolapénzek és egyházi illetékek jogossága aligha vitatható. Valójában a lakással, fűtéssel, élelem- és ruhabeszerzéssel kapcsolatos gyári levonások is csak akkor vitathatók, ha a vállalat a saját üzletei és monopolhelyzete révén tisztességtelenül magas árakat számított fel.

A gyári munkabérek országos alakulását az 1920 és 1945 közötti években a természetbeni juttatások csökkenése jellemzi. Eltérések főként iparágak között figyelhetők meg. Újpesten 1929-ben a textilmunkások heti és évi bére csupán a felét érte el a villamos erőműben dolgozók átlagbérének. Akkoriban a heti átlagos gyáripari kereset 24–34 pengő között volt (Földes Gy. 1980: 311).

Bérviszonyait és fogyasztási szokásait tekintve a gyári munkásság zöme az 1860 és 1940 közötti évtizedekben élesen elkülönült a társadalom más osztályaitól: a parasztságtól {8-265.} és az önálló kisiparos rétegektől élesebben, az átmeneti és alkalmazotti rétegektől kevésbé kontúrosan. Társadalmi helyzetét, tudatállapotát a munkaadóhoz fűződő kiszolgáltatott helyzete, napi függősége határozta meg. Ez a bérrabszolgaság olykor elviselhetetlenebbnek bizonyult, mint a parasztok jobbágyi helyzete a feudális korban.

MUNKAIDŐ, MUNKAREND

A munkások egész éves foglalkoztatására legtöbb iparágban csak a gőzgépek beállítása után nyílt lehetőség. Idény jellegű volt a patakok vízhozamához kényszerűen igazodó hámoripar, a szénégetők évi ritmusától függő vasolvasztók, öntők, s a több feltételtől függő bányászat legtöbb ága. A sóvágók hagyományosan ősztől tavaszig dolgoztak, s a szénbányák is a téli hónapokban alkalmaztak több munkást, termeltek ki több szenet. Szezonális hullámzás figyelhető meg az élelmezési iparban (malmok, cukor- és konzervgyárak) és az építőanyag-iparban is.

Egész éves és napi 24 órás üzemmenet először a kohászatban, az acélgyártásban alakult ki a 19. század utolsó két évtizedében. A napi munkaidő és munkarend iparáganként kisebb eltéréseket mutatott. Munkacsúcsok idején, illetve piaci konjunktúra esetén a gyárak munkásigénye megnőtt, más időszakokban megcsappant. Mégis a gyári munkás életét a földművesnél, kisiparosnál sokkal inkább megszabta a kötött munkarend, a napi munkába járás kényszere. Életmódját – s vele a családjáét – a nagyüzemhez való alkalmazkodás szigorú parancsa határozta meg.

A munkaidő hosszát országos törvény csak 1884-ben szabályozta először, s akkor is jórészt a munkaadó és a munkavállaló egyezségére bízta. Akkor a munkanap hosszát 16 órára korlátozták, másfél órás ebédszünettel. Budapesten általában 12 órás, vidéken 14–16 órás műszakokat tartottak a gyárak, de előfordult 18 órás munkanap is. Az 1884. évi ipartörvény kötelezte a munkáltatót, hogy munkásait elengedje ünnepi istentiszteletre. Azonban a bányatörvény egyáltalán nem foglalkozott a munkaidő hosszával. Az 1891. évi XIII. tc. végül elrendelte a vasárnapi munkaszünetet (vasárnap reggel 6 órától hétfőn reggel 6 óráig). Munkaszüneti nappá nyilvánította Szent István ünnepét, augusztus 20-át is. A munkásság az 1880-as években végig kitartóan harcolt a vasárnapi munkaszünetért és a munkanap szabályozásáért, rövidítéséért (Rézler Gy. 1938: 91; Sándor V. 1954: 627; Birta I. 1968: 278).

A vaskohászatban, acéliparban folyamatos üzemmenet alakult ki az 1880-as és 1890-es években. Országosan 12 órás munkaidőben és két műszakban dolgoztak. A nappali és az éjjeli műszakban dolgozó munkáscsapatok reggel 6 és este 6 órakor váltották fel egymást a tüzes kohók és kemencék mellett. Ózdon a századfordulón még 24 órázással történt a váltás: a „nappalos” műszakon dolgozók vasárnap reggel 6 órától hétfőn reggel 6 óráig dolgoztak. Valójában váltás előtt fél órával minden munkásnak a munkahelyén kellett lennie, hogy a következő sikta (Schicht) csapatában biztosítsa a helyét. A 12–18 órás munka azonban annyira kimerítette őket, hogy aki 2–3 siktát teljesített egymás után, az kapott utána egy fizetetlen pihenőnapot (porátka, prjatka). Éppen ezért a vasműnek nem két, hanem három schichtre való munkás volt a standjában (készenléti állományában). Így a betegek s a porátkázók {8-266.} helyett mindig rendelkezett elegendő tartalékkal (Birta I. 1968: 278; Vass T. 1976: 13).

A bányászatban az 1900-as évek elején csak nappal dolgoztak, többnyire reggel 6-tól este 6 óráig. Kőszénbányákban általános volt a 12 órás munkanap 1 órás pihenővel; a vasércbányászatban a 10–12 órás, a nemesérc- és sóbányákban a 8 órás műszak tekinthető általánosnak. A tordai sóvágók napi 8 órát, az egercsehi szénbányászok napi 12 órát dolgoztak akkoriban (Jankó J. 1893: 154; Csiffáry G. 1979: 131). A bányákban is fél órával előbb kellett megjelenni, mert a leszállást névsorolvasás, munkaívkitöltés és ima előzte meg. „Már hat előtt megcsendült a bányatoroknál a fölállított vaslemez jelző, amely föld alá hívogat – írják az egyik salgótarjáni szénbányáról –. A gyűlteremben felolvassák neveiket, együtt vannak-e mindannyian, azzal megimádkoznak, s fekete, kormos munkásöltönyben egykedvűen cammognak a tárnába vagy az aknakútba. Ott a bányalabirintus tornácaiban elválnak egymástól. Megy mindenki a kijelölt helyére. A tárna… sötét, rejtélyes sikátorain, ha két ily troglodita összetalálkozik, horkantva mondja: Glück auf” (idézi Molnár P. 1977: 229).

A nyolcórás munkanapot sok vállalat, bányatársaság bevezette már a törvényes rendezés előtt. 1935-ben kormányrendelet, majd 1937-ben a XXI. tc. mondta ki végül kötelező érvénnyel. Az átállás fokozatosan haladt, s a munkások 10–10%-a még a következő években is 9, illetve 10 órát dolgozott naponta (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 199; Tausz 1976: 644). Folytonosan termelő üzemek ekkor vezették be a napi három műszakot. Műszakváltást azóta tartanak reggel 6-kor, délután 2-kor és este 10 órakor. Változott a sikták megnevezése is, a nappalos és az éjszakás mellé belépett a délutános jelző. Meg kellett oldani a munkáscsapatok hetenkénti rotációját is a három műszakon át. Délutános munkahét után éjszakás lett a csapat, majd a következő héten nappalos. A munkások többsége a nappalos műszakot bírta jobban és az éjszakás műszaktól szenvedett legtöbbet. Nyári hőségben szívesebben dolgoztak éjszaka. Természetesen a műszakok ritmusához igazodott a munkáscsaládok élete is. Éjszakás héten a dolgozók délelőtt aludtak, s a feleségek védték nyugalmukat, intették csendre a gyermekeket.

A heti (havi) munkaidő csökkenése az 1960-as évektől a három műszakos üzemmódot nem változtatta meg, de a porátkázás (szabadnap) rendszere átalakult.

Melegüzemi munkahelyeken a munkások félórás időközökben ablézolták (váltották) egymást. Azonban a feszített munkatempó, az 50–60 fokos hőség, a kötelező munkaverseny ezzel a könnyítéssel is végtelenül kimerítette szervezetüket.

MUNKAHELY, BETEGSÉG, BIZTOSÍTÁS

Az ipari munkahelyek jellege iparáganként eltérő, de van néhány közös, a mezőgazdaságtól vagy akár a kisipari műhelyektől lényegesen eltérő vonásuk. Nem véletlen, hogy az éhező agrárproletariátus sokáig vonakodott lemenni a bányába. Nógrádban, Borsodban az első bányásszá lett generáció szülei még hangoztatták, hogy „majd akkor fognak a bányában dolgozni, ha ablak lesz rajta.” Isten szabad ege alól nem akaródzott leszállni a föld alá, a sötét, szűk vágatokban hajladozni, ahol ezer veszély leselkedik az emberekre. Az ércbányák alacsony, szűk fejtéseiről fateknőben, {8-267.} vaskosárban, bőrzsákban hozták ki az ércet. Meggörnyedve, sőt gyakran négykézlábra ereszkedve kúsztak a szűk folyosókon. Ezért alkalmaztak szívesen serdülő fiúkat a hazai bányákban éppúgy, mint Angliában, s a világ más részein is. Nagybányán zóborlónak nevezték azokat a 13–17 éves fiúkat, akik teknőben húzták ki az ércet a szűk járatokból (MTSz II. 1046). Az ércbányász sokszor vizes, sáros vágatokban követte a telért. A gyakran feltörő vizet az utóbbi két évszázadban már szivattyúval távolították el a bányákból. Nagyobb vízbetörés esetén azonban a szivattyúzás sem segített, s elveszett a munkahelyük, odalett a keresetük, míg új érre nem leltek.

Szénbányákban a por okozott szilikózist, a lopakodó metángáz okozott robbanást és bányatüzet. A geológiai viszonyoktól függően változott a bányaomlás veszélye, s ezzel együtt a tárnák biztosításának, aládúcolásának jelentősége. Emberáldozatokat követelő bányaszerencsétlenségek az elővigyázat és a biztosítás ellenére is előfordultak a legtöbb bányavidéken. Torockón, ha a bánya valakire rátört, akár életben maradt, akár meghalt, nem vették ki. A pap kiment a bányához, megtette a szolgálatot, s azzal hagyták a bányászt pusztulni (Jankó J. 1893: 190). Ez a szokás még a középkori ember fatalizmusát tükrözi. A 19. század második felében már több gondot fordítottak a bányamentésre, a bányatüzek oltására, az omlás által elzárt emberek kiásására.

Legtöbb szerencsétlenség a szénbányákban fordult elő. Sajnos, a munkahelyek zöme ott is olyan volt, hogy a bányásznak sokszor guggolva, sőt hason fekve kellett dolgoznia. Munkáját a legnagyobb fizikai nyomorúságok közepette végezte. A dományi (Krassói–Szörény m.) bányában például a századfordulón a „menekülés útja” mindössze egy 90 cm magasságú üreg volt, holott a törvény 290 cm magas menekülőutat írt elő (Sándor V. 1954: 672). A bányaomlások gyakori oka volt a dúcolás, a munkavédelem hiánya. Ugyanis a vállalatok csak a szénért fizettek, az ácsolatért nem. A bányászok gyakran késlekedtek a dúcolással, deszkázással, mert több szenet és több pénzt akartak. A besztercebányai bányakapitányság jelentése szerint 1869 és 1900 között a salgótarjáni szénmedence bányáiban 97 halálos, 607 súlyos és 2559 könnyű baleset történt. Egy-egy bányaszerencsétlenség országszerte nagy megdöbbenést keltett, mert megírták az újságok. 1897-ben előfordult, hogy egyetlen bányaszerencsétlenségnek 69 halálos áldozata és 29 súlyos sebesültje volt (Sándor V. 1954: 671; Molnár P. 1977: 215).

Eltekintve az említett veszélyekről, a bányászat önmagában is kimerítő fizikai munka, miközben ugyancsak összepiszkolódik az ember. Más ipari munkahelyekkel ellentétben az 1910-es és 1920-as években a bányászoknak még mindig maguknak kellett megvenni a szerszámot: csákányt, lapátot, fejszét, olajmécset, majd karbidlámpát, ha dolgozni akartak (Egercsehiről lásd Csiffáry G. 1979: 130).

Veszélyes üzem a gőzgépet használó gyáriparban kezdettől fogva mindenütt volt. A gyáripari átlagot messze meghaladó mértékben jelentkezett munkahelyi veszély a vas- és acélgyártás területén, az olvasztárok, martinászok, hengerészek munkájában. Ózdon, Diósgyőrön, Csepelen még az 1950-es években is gyakori a halálos kimenetelű üzemi baleset, különösen az égési sérülés. Az azbesztkötény és -kesztyű, s a tudatos munkavédelem csak az 1960-as évektől vált kötelező – sajnos gyakran megszegett – előírássá. Ózdon az 1930-as években a „hengerészek bebugyolált lábbal állnak a kígyóként kiszaladó izzó vasszalag mellett, fogóval megragadják és gyors mozdulattal {8-268.} átvetik a fejük felett [hogy betegyék a következő hengerszékbe]. Futóhengerek [görgők] hordják magukon a zömök vastömböket és roppant szerkezeteket [darukat] egy-egy ember kormányoz üvegkalitkából rövid, határozott mozdulatokkal” (Szabó Z. é. n.: 155). A vas- és acélgyártásban a kemencékből kicsapódó mérges gázok, s a fokozott munkazaj is maradandó egészségkárosodást okoztak. Kohászati üzemek környékén különösen sok rokkant, leszázalékolt munkás élt minden korban.

Magyarország gyáripari munkahelyeiről a 20. század elején a korai kapitalizmus angliai viszonyaira emlékeztető képet festenek az iparfelügyelői jelentések. Egy budapesti csavargyárról írják: „A műhelyek bűzös, piszkos lyukak, mosdóeszköznek vagy szellőzőkészüléknek nyoma sincs.” Közel 5000 hazai üzem közül mindössze 109-ben voltak mosdóhelyiségek. Az 1910. évi jelentésben olvasható: „A tuberkolózisnak oly mérvű terjedése észleltetett egyik szövőgyár nőmunkásai között, hogy egy év alatt csaknem egynegyed részük betegedett meg” (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 99). Az erdélyi bányamunkások között az 1880–1890-es években az elégtelen és hiányos táplálkozás következtében terjedt el a pellagra. Országosan is lesújtó képet rajzolnak a munkásság egészségi állapotáról a 19. század végéhez közeledvén. Az Általános Munkás Betegsegélyző jelentése írja 1888-ban: „Egyletünk betegségi és halálozási statisztikája évről évre azt igazolja, hogy a munkásosztály – és leginkább a fővárosi – egészség és szívósság tekintetében mindjobban hanyatlik. Fiatal egyének, kik alig 1–2 évig tagjai az egyletnek, betegségbe esnek, elsínylenek és meghalnak” (idézi Sándor V. 1954: 662).

Betegség és baleset a napi keresetből élő munkáscsaládokat sokkal nehezebb helyzetbe hozta, mint a tartalékkal rendelkező paraszt- vagy kisiparos családot. Bizonyára ez magyarázza a bányászok, gyári munkások egymás iránti szolidaritásának korai kialakulását. A kereső munkás természetesnek találta, hogy munkanélküli társa az ő szűkös keresetéből kapjon segélyt. Egyik szaktársuk aláírási ívvel járta végig a szakszervezet tagjait, s a szombati fizetés után begyűjtötte a megajánlott összegeket. Az összegyűlt pénzt átadták a segélyre szoruló családnak. Az így kapott segélyt nem volt szokás visszafizetni (Braun Róbert 1973: 126–127). A polgári társadalom nem igazán értette, sőt olykor gyanakvással szemlélte a munkásszolidaritásnak ezeket a megnyilvánulásait.

Sajátos intézménye volt a munkástársadalomnak az egykori bányászcéhekig visszavezethető társláda, régi német nevén Bruderladen (Hörmann, F.–Martischnig, M. 1987: 73). Kezdettől fogva a munkások szélesebb körű biztosítását szolgálta. Betegség, rokkantság, halálozás esetén segélyezte a munkást és családját. Az ózdi gyárban rögtön az alapítás után, 1847-ben felállították a gömör-szepesi bányászatból számukra már ismerős társládát. A „Murányi Unió” vasgyári munkásainak társpénztára 1809-ben létesült (Eisele G. 1907: 495). Salgótarján bányászai 1876-ban szervezték meg a társpénztárt. Belépéskor 1 forint belépési díjat fizetett mindenki, s tagsági könyvet kapott a be- és kifizetett összegek igazolására (Birta I. 1968: 284; Szabó Z. é. n.: 138). Az ózdi vasgyári munkásság társpénztárának 1882-ben újrafogalmazott alapszabálya kimondta, hogy tagok csak a vállalat állandó munkásai lehetnek. Elzárták a felvétel lehetőségét a napszámosok és más ideiglenes alkalmazottak, illetve a belépéskor már beteges, nyomorék dolgozók elől. Kirekesztették a 45 éven felüli és a 15 éven aluli munkavállalókat is. Betegség esetén a társpénztári munkás és családja {8-269.} orvosi segélyben, gyógyszerben részesült, szükség esetén kórházi ápolást és kórpénzt (táppénzt) kaphatott. A kórpénz napi összege 1882 és 1902 között az ózdi társpénztárnál kétszeresére nőtt, de legfeljebb 20 hétig volt igényelhető. Már az 1882. évi ózdi alapszabály is rendelkezett az öregségi és rokkantsági biztosításról. Legalább 10 szolgálati és tagsági évet írt elő. Özvegyi nyugdíjként a tagnak járó összeg felét állapították meg. Mindkét szülő elhalálozása esetén a tagok gyermekeit árvasegélyben részesítették (Birta I. 1986: 285–287).

Országosan csak az 1891. évi XIV. tc. iktatta törvénybe a betegsegélyző pénztárak és nyugdíjintézetek felállítását. Talán ezért is tartotta fontosnak Jankó János a tordai sóvágókról megjegyezni, hogy a munkások nyugdíjviszonyai rendezve vannak, s jelölte meg a társpénztári vagyonuk pontos összegét (Jankó J. 1893: 155). Akkoriban a törvény előírásaihoz kellett igazítani a régebbi társládák alapszabályait is, amit Ózdon vonakodtak megtenni. Az országos rendezéssel véget ért a munkások társládáinak önálló, ágazati és lokális eltéréseket is felmutató története.

MUNKANÉLKÜLISÉG. NŐI ÉS GYERMEKMUNKA

Az ipari népesség számának növekedésével párhuzamosan nőtt meg időről időre a munkanélküliek száma. Gazdasági válságok idején a munkanélküliek nyomora hallatlan méreteket öltött. 1875-ben írta a Munkás Heti-Krónika, hogy bár a bányatörvény 14 napi felmondási időt ír elő, a bányászokat mégis bérfizetés nélkül bocsátották el munkaadóik. Sokuknak az utolsó kabátját vagy párnáját foglalták le adóssága fejében, sokukat pedig az adósok börtönébe csukattak (Sándor V. 1954: 57). A bányabezárást mindenütt elszegényedés, elvándorlás, sőt kivándorlás követte. Torockóról kirajzottak a férfiak ácsmunkára, hídépítésre, a leányok elmentek szolgálni Kolozsvárra, Tordára (Jankó J. 1893: 195–196). Nógrád és Borsod ipari körzeteiből továbbra is az Alföldre jártak aratónak, szüreti munkásnak, a salgótarjániak szerint matyónak. Ezt a sok százados hagyományt még az 1960–70-es években is követték az Ózd és Borsodnádasd környéki falvak „kétlaki” munkásai. Nyári szabadságuk idején mentek le az alföldi gazdaságokba aratást vállalni (Nemcsik P. 1976a; Molnár P. 1977: 232). Gazdasági válság, elbocsátások idején mindig az üzemhez lazábban kapcsolódó kétlaki, betanított és segédmunkásoknak mondtak fel először.

A századfordulón (1900-ban) a kormányzat Munkaközvetítő Intézet felállításával igyekezett segíteni az ipari munkanélküliek helyzetén. Sajnos érdemben nem tudta enyhíteni a munkát kereső emberek gondját. 1901-ben 25 ezer fővárosi és 10 ezer vidéki munkás volt kereset nélkül. A fővárosi munkaközvetítőben évente 80 ezernél több álláskeresőt regisztráltak, a felajánlott munkahelyek száma viszont csupán 4050 ezer között mozgott (Rézler Gy. 1938: 170).

Minden korábbinál súlyosabb munkanélküliséget idézett elő a gazdasági világválság az 1920–1930-as évek fordulóján. Magyarországon 1931 elején 156 ezer ipari munkanélkülit tartottak nyilván. Ózdon 1932 nyarán 2500 kereset nélkül maradt munkást számoltak. Családtagokkal együtt ez legalább 7000 embert jelentett (Tausz A. 1976: 635; Réti R. L. 1980: 240). Sokan tartották fenn magukat hatósági ínségmunkából, a bányák meddőhányóin (hald, haldány) folytatott széngyűjtésből, különféle {8-270.} napszámosmunkából és mezőgazdasági részes kapálásból, részes aratásból. Az ipari körzetek falvaiban a gazdák olcsóbban kaptak aratót, mint az alföldi mezőgazdasági körzetek gazdái.

Salgótarján vidékén haldásasszonyoknak hívták azokat a nőket, akik gyermekeikkel a meddőhányókon guberáltak, s a zsákokba gyűjtött törmelékes szén értékesítéséből tengették életüket (Dömötör T. 1954: 163). Miközben a munkanélküli férfiak eljártak munkát keresni egészen messzi tájakra, sőt külföldre, a családot az asszonyoknak kellett eltartani. Az apa hetekig, esetleg hónapokig távol volt, mert többnyire gyalogosan vagy kerékpáron vágott neki az útnak. Sok ózdi vasmunkás elindult otthonról egy talicskát maga előtt tolva, hogy valahol kubikosmunkát találjon. Asszonyaik úri házaknál vállaltak mosást, takarítást; mások varrással, horgolással próbáltak meg egy kis keresethez jutni. Sokan járták az erdőt, gyűjtötték a gombát és a vadgyümölcsöket, hordták haza a száraz ágakat tüzelőnek. Elvállalták a parasztgazdaságok és háztartások piszkos, nehéz munkáit (tapasztás, meszelés, kenderáztatás és -törés).

Magyarországon a gyári munkásnők száma az ipari forradalom első szakaszában alacsony maradt. Az 1880. évi népszámlálás adatai szerint a nők aránya az ipari keresők között mindössze 10%-ot tett ki. Akkoriban csupán a dohány- és cukorgyárak, a tégla- és cserépgyárak foglalkoztattak nőket jelentősebb számban (Lackó M. 1960: 615). A téglagyárakban hajnali 4–5 órakor kezdődött a munka. Szakadt, piszkos ruhákba öltözött asszonyok és leányok cipelték a sarat, akik aztán piszkos odukban, szalmán találtak éjszakai nyugalmat a hosszú munkanap után (Lackó M. 1960: 615; Sándor V. 1954: 623). Bányák és vasgyárak kevés nőt alkalmaztak. Kivételnek látszik a dorogi kőszénbánya és téglagyár társulata, ahol 1875-ben a munkáslétszám felét nők és gyermekek tették ki. A nőket a téglaüzem, a fiúkat a bánya foglalkoztatta. Hunyad és Krassó-Szörény megye bányászatában a nő- és gyermekmunkások aránya 1900-ban elérte a 13,5%-ot. Évi átlagban 850 nő- és 3455 gyermekmunkást foglalkoztattak. A nőket csak külszíni kisegítő – főleg szén- és ércválogató – munkára alkalmazták, de a fiúkat leküldték a szűk és veszélyes tárnákba is (Vajda L. 1981: 374–376). 1900 körül az állandó gyári munkásságon belül a nők aránya országosan alacsony volt. A munkásnők fő típusát nem a géphez kötött betanított munkás, hanem a dohány-, a cukor- és a téglagyári női napszámos jelentette (Lackó M. 1960: 616).

Salgótarján és Ózd vidékén az ipari szakmunkások feleségeinek az 1950–1960-as évekig nem volt kereső foglalkozása. Rendes szakmunkás felesége otthon maradt és a háztartást vezette, gyermekeit nevelte. „Nagy szégyennek számított, ha egy esztergályos vagy más vasas feleségének dolgoznia kellett” (Dégh L. 1952: 292–294). Nehézipari körzetekben a kétkeresős családmodell az 1960-as években már erősebben hatott, de kevés volt a női munkahely. Országos statisztikák szerint az 1930–1940-es években az ipari munkások asszonyai és leányai sokkal nagyobb arányban kényszerültek kereső állásokba, mint a többi társadalmi réteg asszonyai. Erre Budapesten és a Kisalföld városaiban a textilipar, cukor- és konzervipar több lehetőséget nyújtott, mint az északi iparvidéken.

A nő munkavállalását kikényszerítő körülmény volt a kereső családfő halála, kivándorlása vagy rokkantsága. Az egyedül maradt munkásasszonyoknak még a kohászatok {8-271.} is igyekeztek munkahelyet teremteni. Ezekben a munkáscsaládokban a gyermekek gyakran maradtak szülői felügyelet nélkül. Legtöbb helyen a nagyobb gyerek vagy valamelyik jószívű szomszédasszony felügyelt a kisebb gyermekekre (Braun Róbert 1973: 110). József Attila gyermekkorának számos mozzanatát általánosítani lehet a férfi és apa nélkül maradt magyar munkáscsaládok életére.

A magyar iparfejlődésben sem ismeretlen a gyermekmunka. Nálunk is alkalmaztak 10 év körüli fiúkat a régi bányákban, mígnem az 1884. évi ipartörvény a gyermekmunkát is szabályozta. Alkalmazásukat a 12 éves korhatárhoz kötötte és a gyermekek számára rövidebb munkanapot írt elő. Az 1885. évi országos iparstatisztika adatai szerint – a tanoncokat nem számítva – 12 000 gyermek dolgozott az iparban, s közülük körülbelül 5300-an a bányákban (Sándor V. 1954: 622; Lackó M. 1960: 614). Egy percig sem szabad azt hinni, hogy helyzetük sokban különbözött az angol gyermekmunkásokétól Charles Dickens korában. A 12 éves korában munkába lépő „bányászgyerek” Salgótarján környékén az 1910-es években kezdetben könnyebb munkát kapott. Neki már nem kellett annyit cipekednie, mint a nagybányai zóborlóknak, akik bőrzsákokban húzták ki az ércet a szűk tárnákból. Egyik emlékező nyugdíjas szavai szerint: „Egy bányásznak tanulni kell sokféle munkát és mégis kicsibe veszik, rongyos bányásznak nevezik. Legalább egy évig cúgos gyerek, penészpucoló egy évig. Másik és harmadik év letelik neki, mint csillés. Már három év telt el és akkor jelentik ki segédvájárnak. Két év múlva vájár. Akkor öt évig bányászkodott, mikor megkapta a vájárságot” (Dégh L. 1952: 219–222). A vaskohászatban vasíró, kenő lehetett a szakképzetlen kiskorú fiúkból. 1901-ben a vas- és fémiparban dolgozó munkások 11%-a volt kiskorú. Már 12–13 éves korában bekerült a fiú a gyárba. Nem is dolgozni járt, hanem segédkezni, nézelődni. Ivóvizet vitt a munkásoknak, homokot szórt a henger alatt levő vasra, majd leseperte, hogy fel ne hólyagosodjon (Birta I. 1968: 280).

A később gyáriparivá lett szakmák oktatását már a céhek szabályozták. Alsó-Mecenzéf hámorkovácsainak 18. századi céhkönyve szerint a céhmester gondoskodott a tanoncok szegődéséről és szabadulásáról, a kovácslegények eskütételéről. 1788-ban királyi rendelet írta elő, hogy a „mesterségre álló” inasok legalább két esztendeig kötelesek előbb iskolába járni és iskolai bizonyítványaikat bemutatni (Kiszely Gy. 1968: 33). Az 1900 körüli években a hazai gyáriparban mintegy 11 000 tanonc dolgozott. Tanoncidejük első évei alatt valójában a végsőkig kizsákmányolt gyermekmunkások szerepét töltötték be. Az 1930-as években napi 14–16 órás munkaidőt töltöttek le a kisipari műhelyekben. Olykor még ezt a munkaidőt is meg kellett toldaniuk túlórákkal. Minderre következett még a heti 9 órás tanoncoktatás (Lackó M. 1960: 615; Földes F. 1961: 387). A szakmunkássá válás továbbra is a termelési gyakorlatban felhalmozott tapasztalatokon alapult, nem az elméleti oktatáson.

Egyes nagyvállalatok példaadó módon rendezték a szakképzés ügyét. A „Rima” ózdi inasiskolája például középiskolai színvonalat ért el. A gyárhoz tartozó elemi iskolában is a szakmai képzés érdekeit vették figyelembe. Súlyt helyeztek a vasgyártás technológiájával kapcsolatos fogalmakra, értelemgyakorlatokra s a rajztanításra. Már a 19–20. század fordulóján tradíció volt Ózdon, hogy a „gyári iskolából” kikerült fiúk az inasiskolába mentek, s egy életre a „Rima” kötelékeibe léptek (Birta I. 1968: 289–290).