Domborzati és felszíni viszonyok

Magyarország domborzatának alapvető jellemzői a felszín gyenge függőleges tagoltsága, az 1000 m-nél magasabb hegységek hiánya és a tengerszint felett 200 m-nél nem magasabb, alföldi jellegű területek uralkodó jellege.

Az ország jelenlegi domborzati képét megsüllyedt és a folyók által feltöltött, tágas síkságokká formálódott fiatal medencék, völgyekkel szabdalt hullámos dombságok és kiegyenlített felszínű, de rögökre darabolódott alacsony hegységek alkotják. Az alacsony középhegységek a síksági és dombsági felszínből fokozatosan emelkednek ki. Merészebb formák, sziklás lejtők, bércek és hegygerincek csak fiatalon kiemelkedett mészkő- és dolomitrögökön jelentkeznek (Pilis, Bükk).

Az országterület felszíni képében a hegységi, dombsági és síksági területeken két fő irány jelentkezik uralkodó módon: az északkelet–délnyugati és az erre merőleges északnyugat–délkeleti. Kéregszerkezeti (tektonikai) vonalakat jelölnek, csapásirányukban hegységek (Dunántúli-középhegység, Mecsek, Bükk) helyezkednek el, de sok esetben jelzik a folyók folyásirányát is (Rába- és Kapos-völgy, a Tisza völgye Záhony és Szolnok között, a Dráva, a Galga, a Sajó völgye stb.). A két fő szerkezeti irány rácsos hálózata különösen az ország nyugati felében jelentkezik markánsan. A két fő irány mellett egy harmadik, észak–déli csapásirány is erőteljesen érvényesül az ország felszínének tagozódásában. Ezt követik a zalai és a belső-somogyi meridionális völgyek, hosszú szakaszon a Zagyva, Váctól az országhatáron túl fekvő Vukovárig a Duna, Szolnoktól Titelig a Tisza.

Magyarország mai felszíne évmilliók ritmusos változásai nyomán alakult ki. Síksági, hegyvidéki és dombsági tájainak jelenlegi térbeli elhelyezkedése pliocén (az utóbbi 5,4–1,8 millió év) és pleisztocén (az utóbbi 1,8–0,01 millió év) kori. Ekkor formálódtak ki a mai ország felszínének nagy domborzati egységei, rajtuk a holocén időszak (az utóbbi 10 {II-18.} ezer év) viszonylag keveset változtatott. Közöttük a két nagy kiterjedésű, folyók által feltöltött síkság, az Alföld és a Kisalföld alakjában és anyagában is a legfiatalabb.

Az ország felszínét magmatikus eredetű (gránit, andezit, riolit és bazalt), átalakult (fillit és gneisz), valamint különböző korú tengeri-tavi és folyóvízi, továbbá széltől felhalmozott üledékes kőzetek (300 millió évesnél idősebb karbonkori mészkő és agyagpala; 250 millió évesnél idősebb permi vörös homokkő és konglomerátum; 200 millió éves triász mészkő, dolomit és márga, 67 millió évesnél idősebb jura-kréta mészkő és márga; 22–56 millió éves eocén-oligocén mészkő, márga, homokkő és agyag; 0,01–2 millió éves pleisztocén kavics, homok, lösz és vályog; végül a 10 000 évesnél fiatalabb óholocén kavics, homok és iszap; holocén réti agyag és tőzeg; újholocén öntéshomok és öntésiszap) képezik. Ezek az üledékek a felszínfejlődésnek a földtörténeti ókor, a paleozoikum (az utóbbi 250–570 millió év) óta egymást váltó tengeri és szárazföldi periódusaiban képződtek és halmozódtak fel.

A mai felszín a harmadidőszak (1,8–67 millió év) végétől az egész Kárpát-medencére kiterjedő kiemelkedés és az emelkedő keretben besüllyedő alföldi medencék ellentétes irányú és jellegű elmozdulásának eredményeként alakult ki. A kéregmozgások során a földtörténeti ókor és középkor, azaz a mezozoikum (az utóbbi 67–570 millió év) kőzetei, valamint az óharmadidőszaki (22–66 millió éves) kőzetek túlnyomó része a mélybe süllyedt és ma az alaphegység részeit képezi. A föléjük települt újharmad- (1,8–22 millió éves) és negyedidőszaki (1,8 millió évesnél fiatalabb) tengeri-tavi-szárazföldi eredetű üledékek és vulkáni kőzetek pedig a fedő képződményekhez tartoznak. A különböző korú kőzetek és üledékek a mai hegységekben és medencékben az azokat létrehozó szerkezeti mozgásoktól meghatározott irányokba és szintekbe települve helyezkednek el a felszínen és a mélyben.

A felszíni domborzatot alakító tektonikus mozgások irányai sok esetben nemcsak a felszín arculatán, hanem a folyóhálózatban is visszatükröződnek. A végbement ellentétes irányú kéregmozgások méreteit mutatja, hogy az utolsó (pannon) tenger üledékeit ma a középhegységek területén 300 m körüli tszf.-i magasságban, míg a süllyedékekben 3000 m mélyen találjuk meg.

Az ország felszínén jelentkező szintkülönbségek a felszín alattiaknál jóval mérsékeltebbek. Hazánk legmagasabb pontja (1015 m, Kékes) és legalacsonyabb térszíne (78 m, Szegedtől délre) között a szintkülönbség csak 937 m.

Az ország területének 39%-a 75–125 m tszf.-i magasságú, kis (0–10 m/km2) szintkülönbségű tökéletes síkság. Ehhez a domborzattípushoz főként az Alföld középső és déli része, a Duna menti síkság és a Kisalföld nyugati fele tartozik. A 80–200 m tszf.-i magasságú, esetenként 25–50 m/km2 szintkülönbséget elérő egyenetlen síkságok aránya 34%. Közéjük tartoznak mindenekelőtt az enyhén hullámos felszínű Duna–Tisza közi síkvidék, a Nyírség, a Kisalföld keleti és déli része, továbbá a Dunántúli-dombság nyugati harmada. A Nyírség és a Duna–Tisza közi hátság homokbuckás felszínű hordalékkúp-területén viszont 100 m/km2 szintkülönbségű részeket is találunk.

Változatos felszínű, 130–550 m tszf.-i magasságú dombságok és hegylábi felszínek (szintkülönbség: 10–200 m/km2) alkotják az ország területének 20%-át. Nagy részük az Északi- és a Dunántúli-középhegység részhegységeinek peremén, továbbá a Dunántúli-dombvidéken és a nyugat-magyarországi peremvidéken található. Az 5%-os területi arányt képviselő, 350–750 tszf.-i átlagmagasságú {II-20.} hegységeink (felszíni szintkülönbségük 100-250 m/km2 közötti) az alacsony középhegységek közé tartoznak. A legnagyobb (250 m/km2 fölötti) szintkülönbségi értékeket mutató hegységterületek (a Visegrádi-hegység, a Börzsöny, a Mátra, a Bükk, az Aggteleki-karszt, a Zempléni-hegység, továbbá a Mecsek és a Kőszegi-hegység) kiterjedése alig 280 km2.

Tájföldrajzi felosztás szempontjából hegységeink két nagyobb és több kisebb egységre különülnek. A Dunántúli-középhegység (tagjai: a Bakony, a Vértes, a Gerecse, a Budai-hegység és a Pilis) összefüggő vonulatai, valamint a különálló Villányi-hegység és a Mecsek túlnyomórészt a földtörténeti középkorban és harmadidőszakban keletkezett kőzetekből épülnek fel. Felszínük kialakításában gyűrődések, vetődések és pikkelyeződések, felületi lepusztulás (denudáció), karsztosodás, valamint lineáris erózió játszották a fő szerepet.

Az Északi-középhegységben (részei: a Visegrádi-hegység, a Börzsöny, a Cserhát, a Mátra, a Bükk, az Aggteleki-karszt és a Zempléni-hegység) az előbbiekhez hasonló korú, azaz középkori és harmadidőszaki kőzeteket, nagyobbrészt viszont a harmadidőszaki vulkánosság termékeit (láva és tufa) találjuk. A hegységek mai formáit a harmad- és negyedidőszaki gyűrődések, pikkelyeződések, felületi és vonalas erózió, a jégkorszaki kifagyásos lejtőpusztulás és suvadás alakították ki. A Visegrádi-hegység felépítésében és a felszínfejlődésben a Börzsönnyel azonos jellegű vonulatait a Duna áttöréses völgye különíti el az Észak-középhegység többi részétől.

Elszigetelt helyzetűek a nyugati országhatáron emelkedő ókori eredetű hegységeink, a Soproni- és a Kőszegi-hegység, a Dunántúli-középhegység déli előterében a Velencei-hegység, a Mecsektől keletre a felszínre bukkanó Baranyai-gránittönk, valamint a Zempléni-hegység határmenti sávjában fekvő Zempléni-szigethegység. Anyaguk ókori kristályos pala, fillit, gránit és gneisz. Felszínüket alacsony tönkökké formálták az évszázmilliók felszínpusztító erői.

A dombvidékek részben a Dunántúl (Tolnai-, Baranyai-, Somogyi-, Zalai-, Vasi- stb. dombságok), részben az Északi-középhegység északi előterében (Nógrádi-, Hevesi-, Borsodi-, Szerencsi- stb. dombságok és a Cserehát) találhatók. Laza üledékből álló felszínüket a felületi és a vonalas erózió különböző mértékben tagolta.

A legalacsonyabb magassági szinten fekvő síkságok (Alföld, Kisalföld) túlnyomórészt folyóvízi, tavi és széltől szállított anyagokból épültek fel, de egyes területek (pl. a Marcal-medence) letarolással is kialakulhattak. A vízfolyásokhoz viszonyított helyzetük szerint alacsony ártéri síkságokat (a Duna és a Tisza mente, Körös-vidék, Bodrogköz stb.), ármentes löszös síkságokat (Mezőföld, Bácska, Hajdúság), futóhomokos (Nyírség, Duna–Tisza köze) és hordalékkúp-síkságokat (Szigetköz, Észak-Alföld, Kemeneshát stb.) különböztetünk meg, amelyeket esetenként többféle erőhatás együttesen is formálhatott (pl. a Békés–Csanádi-hátat).