A talajtan és a talajtérképezés a II. világháborúig

A talajtan hazai fejlődésének első (1779–1858) és második (1858–1891) szakasza egyaránt színvonalcsökkenéssel és pangással zárult. Sem Tessedik Sámuel, sem Szabó József nem ruházta át tudományát tanítványaira, utódaira.

A talajtan, vagy ahogy akkor nevezték, az agrogeológia, harmadik történeti szakaszában {IV-580.} (1891–1909) indult újra fejlődésnek. Kezdetét a Földtani Intézet Agrogeológiai Osztályának megszervezésétől, 1891-től számíthatjuk. Ez az osztály Európában a második olyan szervezet volt, amelynek fő feladata a talajok térképezése és vizsgálata lett. Elkezdődött az egyes községek, majd vármegyék talajviszonyainak felvétele. A nemzetközi kapcsolatok felélénkítésével, s különösen az orosz talajtani iskolával létesített kapcsolatokkal megindult az elszakadás a porosz agrogeológiai felvételezés módszereitől.

A talajtani tudomány történetének negyedik szakasza (1909–1931) a Budapesten tartott Első Nemzetközi Agrogeológiai Konferenciával vette kezdetét. A magyar szakemberek miután meggyőződtek a dokucsajevi talajtan elveinek igazáról, vállalták azt a szerepet, hogy a tanokat a nyugati szakemberekkel is megismertetik. A konferencia tanácskozásai, valamint a közös kirándulások, az összes résztvevőt meggyőzték arról, hogy minden egyes országról – elsősorban az uralkodó talajtípusokat feltüntető – átnézetes talajtérképet kell készíteni. A különböző földrajzi övezetek talajképződményei csak akkor hasonlíthatók össze egymással, ha éghajlati és domborzati viszonyaik azonosak. A talajtípusok egységes elnevezésére pedig csak ezeknek a térképeknek elkészítése után kerülhet sor. A konferencia határozata értelmében rendelte el a Földtani Intézet igazgatója az eddigi részletes felvételek felfüggesztését és az átnézetes talajtérképezési munkák megkezdését. Az adatok térképszerű feltüntetésén kívül feldolgozták a talajok kémiai összetételét is. Ezek az igen részletes és a korabeli talajvizsgálatok szintjét felülmúló vizsgálatok segítségével már a talajban lejátszódó folyamatokra is lehet következtetni. Ballenegger Róbert vizsgálatai és a kémiai elemzésekből levont következtetései tették igazán teljessé a klímazonális talajtérképet, s adták meg a magyar talajtanra általában jellemző, a kémiai elemzésekkel adott megalapozottságot.

Treitz Péter és munkatársai, Ballenegger Róbert, valamint Timkó Imre, az ország klímazonális talajtérképeinek elkészítésével maradandó és úttörő munkát végeztek.

Az Alföld szikes talajainak felvétele 1926-ban Treitz és munkatársai nevéhez fűződik.

A negyedik történeti szakasz idején még egy irányzat fejlődött ki, a ’Sigmond-iskola. ’Sigmond Elek először az első agrogeológiai konferencián lépett a nyilvánosság elé a talajvizsgálatok módszerére vonatkozó előadásával. Nemzetközi viszonylatban is élenjárók a szikesekre, a kicserélhető nátriumra és a sófelhalmozódásra vonatkozó kutatásai. A talajok vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a talajok viselkedését nagymértékben befolyásolják a kolloidok felületén adszorbeált kationok, továbbá hogy ez a jelenség bizonyos mértékben összefügg a talajképződést irányító folyamatokkal. Ennek alapján dolgozta ki osztályozási rendszerét, amelyet dinamikusnak nevezett. A talajtan általános kérdéseire vonatkozó véleményét az Általános talajtan (1934) c. könyvében foglalta össze.

Míg Timkó Imre és Sümeghy József geológus felvételi munkája 1931–1951 között agrogeológiai jellegű volt, Kreybig Lajos a növénytermesztésben érvényesülő talajtulajdonságokat térképezte. Ez az 1931-ben végzett felvétel lett alapja azután a később mind szélesebb körben használt felvételezési módnak. ’Sigmond érveinek és tekintélyének engedve az átnézetes talajtérképeken is feltüntették a dinamikus talajrendszer jelzéseit. Ezzel a térképezés módszere állandósult, és egységesen alkalmazták húsz éven át. Eredményeként a II. világháború idején, Európában elsőként, elkészült hazánk egész területének 1:25 000 méretarányú talajtérképe.

A tudomány fejlődését a gyakorlat is nyomon követte. Az országosan széles körben {IV-581.} megindult szikjavítási akció számos talajtani szakember közreműködését igényelte. A szikes talajok javításának elméleti kérdései kerültek a kutatások középpontjába. A ’Sigmond-iskola neves képviselőit (Herke Sándor, Arany Sándor, Di Gléria János és Prettenhoffer Imre) eredményeik révén külföldön is megismerték. Nagy fellendülés volt tapasztalható az öntözéssel kapcsolatos talajtani kérdések megoldásában is.