{IV-579.} Talajtan és agrokémia

FEJEZETEK

A 19. században nyert igazolást, hogy a növények gyökereiken keresztül vizet és tápanyagokat vesznek fel a talajból. Ennek felismerése, valamint a természettudományok rohamos fejlődése tette lehetővé, hogy a talajról már ne csak elmélkedjenek, hanem vizsgálatok segítségével ismereteket is szerezzenek. A tudományág fejlődésében ez a szakasz a talajt, mint a földművelés tárgyát, és mint a növények tápanyagforrását tekintette. Ezért elsősorban a szántott réteget és a tápanyagtartalmat vizsgálta.

Nyugat-Európában először F. A. Fallou (1794–1877), Szászországban élt tudós, Pedológia vagy általános és különleges talajtan (1862) c. munkájában lép fel azzal az igénnyel, hogy a talajra, mint önálló természeti képződményre tekintsünk. A Fallou nyomdokain kialakult iskolát, mivel alapszemlélete és módszereinek zöme a geológiából származott, agrogeológiai iskolának nevezték. Az agrogeológiai iskola a talajok tulajdonságaiban mutatkozó különbségek nagy részét a kőzet tulajdonságaiból vezette le. Az egymástól távol eső területek hasonló kőzeten kialakult talajainak összehasonlítása során azonban kitűnt, hogy ezek között jelentős különbség van. Így bebizonyosodott, hogy egymagában a kőzetből kiindulni nem elégséges a talaj tulajdonságainak megismeréséhez és értékeléséhez. Az agrogeológiai iskolával szinte egy időben fejlődött ki az agrokémiai iskola. Ennek kimagasló egyéniségei, Albrecht Thaer (1752–1828) és Justus von Liebig (1803–1873), a talajt elsősorban tápanyagforrásnak tekintették. Míg Thaer a talaj humuszanyagait tartotta fontosabbnak, s a növények táplálkozását a talaj szerves anyaga nélkül elképzelhetetlennek vélte, addig Liebig a talaj ásványi sóit gondolta a növénytáplálkozás forrásának.

A nyugat-európai fejlődéssel párhuzamosan indult meg a talajtan kialakulása Kelet-Európában, elsősorban Oroszországban, ahol is a föld értékelésének szükségessége vonta maga után a talajok nagy területen való tanulmányozását. A talajtan tudományos elismerése Oroszországban Vaszilij Vasziljevics Dokucsajev (1846–1903) munkájának köszönhető, akinek 1883-ban megjelent tanulmánya a tudományos, önálló talajtan mérföldköve. Dokucsajev felismerései közül ki kell emelni a talaj és a növény közötti kölcsönhatást. A másik nagy jelentőségű munkája az első tudományos talajosztályozás volt, amelynek hatása mind a mai napig is eleven; sok elnevezése nemcsak az orosz nyelvben vált általánosan használttá, hanem a mai nemzetközi talajtani szaknyelvben is tovább él (csernozjom, podzol, szolonyec stb.). Dokucsajev harmadik, igen lényeges megállapítása a talajok övezetes elhelyezkedésének felismerése volt.

Egységes nemzetközi talajtani tudományról a Budapesten 1909-ben tartott Első Agrogeológiai Konferencia óta beszélhetünk. Ekkor kezdődött meg azután az a kölcsönhatás, amely az eredmények kicserélésén és egymás országainak – elsősorban a talajviszonyoknak – megismerésén alapult. A 19. század végére mindkét tudományterület, a talajtan és az agrokémia az önálló, a nemzetközileg is egységes tudománnyá válás küszöbén állt.