A talajtan és az agrokémia a II. világháború után

1951 után a hazai talajtani tudomány történetének hatodik szakaszát a genetikai irányzat újraéledése jellemzi. A talajok genetikai térképezésénél hasznosított átnézetes talajismereti térképek anyagát új szelvényekkel egészítették ki. Ennek részletes és sokoldalú vizsgálatával igyekeztek feleletet kapni a talajok keletkezésének kérdésére. Adataik alapján szerkesztették meg 1:200 000 méretarányban az ország genetikai talajtérképét (Stefanovits Pál és Szűcs László), amely azonban nyomtatásban nem jelent meg, csak alumíniumnyomaton sokszorosítva vált ismertté. Ennek módosított változata 1960-ban, majd 1967-ben jelent meg. A térképezés során szerzett tapasztalatokról részben cikkekben számoltak be, részben Stefanovits Pál Magyarország talajai (1956, 1963) c. könyvében tette közzé megfigyeléseit. Géczy Gábor elvei szerint készültek el azok a talajismereti és -hasznosítási térképek, amelyeknek célja a középszintű mezőgazdasági tervezés megalapozása volt. Nem ez azonban az egyetlen munka, amely az átnézetes térképezés befejezése után újra felvette a talajtérképezés fonalát. A Kreybig-féle elvek alapján készített térképek sem nagy átfogó kép megrajzolására, sem a talajtani adatok egy mezőgazdasági üzem viszonyainak vonatkoztatására nem voltak alkalmasak. Ennek pótlására indultak meg az üzemi talajtérkép-felvételek. Az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet által kidolgozott és végzett üzemi genetikai talajtérképek mérete 1:10 000. Itt is a genetikai talajföldrajzi osztályozási rendszert alkalmazták, mint az áttekintő térképeken. A mind általánosabban elfogadott genetikai szemlélet, a talajban lejátszódó folyamatok megismerése érdekében, számos új módszer bevezetését tette szükségessé. Így alakult ki az agyagásványok minőségét, a finomszerkezetet kutató, majd az izotópok alkalmazásán nyugvó vizsgálatok sora, valamint a humusz minőségét jellemző különböző módszerek széles skálája. A talajfizikai vizsgálatok is fellendültek, amelyben nagy része volt Klimes-Szmik Andornak, a Talajfizika és talajkolloidika (1957) c. könyv (Dvoracsek Miklós és Di Gléria János mellett) egyik szerzőjének. Di Gléria eredményei a talaj savanyúságának jobb értelmezéséhez vezettek, Szabolcs István és munkatársai pedig a szikesek részletesebb megismeréséhez járultak hozzá vizsgálataikkal. Az alkalmazott talajtan is jelentősen fejlődött. Elterjedt az öntözés, ehhez kapcsolódva megnőtt a vízgazdálkodási kutatások iránti igény. A homoktalajok termékenységének fokozása érdekében Egerszegi Sándor kidolgozta réteges homokjavító módszerét. Tovább terjedt és fejlődött a szikesek és a savanyú talajok javítása, irányt véve a kis javítóanyag-adagok, valamint a gipsz szélesebb körű alkalmazása felé.

A térképezési munka három területen folyt: országos talajpusztulási térképek, a vízgyűjtők iránytervei, valamint üzemi kiviteli tervek készültek. Ezzel párhuzamosan lendültek fel azok a kutatások, amelyek egyrészt az erózió és a defláció jelenségeit, folyamatait derítették fel, másrészt a talajvédelem lehetőségeit, legjobb módszereit és ezek hatását vizsgálták. E téren kiemelendő Fekete Zoltán munkássága, aki több vonatkozásban is hozzájárult e témakör fejlesztéséhez.

A II. világháború után, a földosztást követő komolyabb mezőgazdasági döntés a Talajjavítások Miniszteri Biztosságának létrehozása volt (1948, vezetője Ébényi Gyula). A talajjavítás és a talajvédelem {IV-586.} gyakorlati feladatait 1950-től az Országos Talajjavító és Talajvédelmi Vállalat szakemberei végezték el, öt talajlaboratórium vizsgálataira támaszkodva.

A második téeszesítést követően indult a háború utáni korszak legnagyobb agrokémiai akciója, a műtrágyázást népszerűsítő, terjesztő és egyben hatékonyságát bizonyító Országos Egységes Műtrágyázási Tartam Kísérletek (OEMTK).

Az OEMTK terveinek elkészítésére és a kísérletek beindítására az akkori Földművelésügyi Minisztérium 1965-ben kiadott utasítása alapján került sor. A tervezet fő célja az volt, hogy az ország egyes természetföldrajzi tájain és fő talajtípusain olyan egységes kísérleti hálózatot hozzanak létre, amely, jól reprezentálva a mikro- és makroökológiai sajátosságokat, támpontot ad egyrészt a növekvő adagban a talajba juttatott műtrágyák hatékonyságának megítélésére, másrészt informatív jellegű adatokat szolgáltat a műtrágyaszükséglet országos tervezéséhez. Akkor még nem volt közvetlen kutatási cél a műtrágyázás és a természeti környezet kapcsolatának vizsgálata. Az 1990-es évek végén már a műtrágyázás talajra, talajvizekre, a termés minőségére, a növényi károsítókra stb. kifejtett közvetlen hatásának tanulmányozása is fontos feladat. Ehhez az OEMTK eltérő ökológiai viszonyokat reprezentáló kísérleti hálózata nyújt igen jó lehetőséget. A kutatási program tudományos és gyakorlati igényeknek megfelelő kidolgozását, Láng Géza vezetésével, Bocz Ernő, Debreczeni Béla, Sarkadi János, Sváb János és Wellisch Péter végezte. Az OEMTK szakmai felügyeletét 1966-tól a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Növénytermesztési, 1986-tól Agrokémiai Tanszéke látja el. A kutatási program keretében 1966-ban és 1967-ben összesen 26 kísérleti helyen indult meg a kutatómunka. Anyagi támogatás hiányában az 1990-es évek végén 9 maradt meg.

A szabad földi kísérletek nagyobb részében a fő cél az optimális műtrágyaadag meghatározása volt, vagyis a műtrágyaigény becslése. A különböző tájakon, talajokon beállított adag-arány kísérletek általában a klasszikus tápelemhiány-sémával, 3-6 ismétléssel, tartamjelleggel folytak, eltérő növényi sorrend mellett, hogy az időjárás és a növényváltás műtrágya-szükségletet módosító hatását is megbecsülhessék. E munkák eredményeit foglalja össze Sarkadi János Trágyázási kísérletek. 1955–1964. (1967), illetve Debreczeni Béla és Debreczeni Béláné szerkesztésében a Trágyázási Kísérletek. 1960–1990. c. könyv.

A talaj-mikromorfológiai kutatásoknak jelentős múltja van Magyarországon. Az első hazai talaj-vékonycsiszolatot 1916-ban Vendl Aladár geológus készítette. 1943-ban Arany Sándor látogatást tett Walter Kubiena, a módszer kidolgozójának laboratóriumában, hazatérve beszámolt tapasztalatairól. Az 1950–1960-as években a mikromorfológiai kutatásokat Stefanovits Pál és Rózsavölgyi János indította újra, barna erdőtalajok vizsgálatával.

Az első, részletesebb talajásványtani vizsgálatokat Vendl Aladár végezte a Sven Hedin, valamint Stein Aurél belső-ázsiai expedíciója során gyűjtött mintákon. Vendl nevéhez fűződnek az első hazai ásványtani vizsgálatok a Csepel-szigeti és a hatvani cukorgyári talajokon. A 20. század elején a kutatók felismerték, hogy az adszorpciós komplexumnak egyik lényeges összetevője a szervetlen, ásványi fázis, amelyet ’Sigmond humusz zeolit komplexumnak nevezett el. Később bebizonyították, hogy ezek az ásványi alkotóelemek az agyagásványok. A hazai talajásványtani kutatások ígéretes indulását jelezte, hogy Fekete Zoltán tollából Ásványtan és geológia mint talajtani propedeutika címmel 1941-ben megjelent a talajtanhoz kapcsolódó ásvány-kőzettani és geológiai ismeretek magas színvonalú, korát messze megelőző szintű összegzés. Stefanovits Pál és munkatársai készítették el a hazai talajok agyagásvány-társulásainak térképét. 1993-ban Talaj- és agrokémiai vizsgálati {IV-587.} módszerkönyvet adtak ki, Buzás István szerkesztésében. Szendrei Géza Talajásványtan (1995) c. monográfiája az ásványoknak a talajtulajdonságok meghatározásában játszott szerepét és elterjedését tárgyalja.

A II. világháború utáni években a talajtan és az agrokémia szakterületén négy kérdéskörre helyeződött a hangsúly:

1. Talajkészleteink mennyiségi, minőségi felmérése és az abban különböző hatásokra bekövetkező változások folyamatos nyomon követése. Az elmúlt évtizedekben itt hallatlan fejlődés ment végbe világszerte, a korszerű talajosztályozási rendszerek kidolgozásától, a különböző célú, tartalmú és léptékű hagyományos talajtérképezéstől kezdve a számítógépes technika és távérzékelés új eredményeit is felhasználó számítógépes adatbázisokig, információs és monitoring rendszerekig, amelyek lehetővé teszik a talajról szerzett információk különböző célokra történő, egyszerű, gyors és sokoldalú felhasználását (pl. földértékelés, talajhasználat-tervezés, környezetvédelem).

2. A talajfolyamatok szabályozásának tudományos megalapozása (folyamatok leírása, kvantifikálása, meghatározó és befolyásoló tényezőinek feltárása, mechanizmusának tisztázása); talajdegradációs folyamatok (víz vagy szél okozta talajerózió, talajsavanyodás, szikesedés, szerkezetleromlás, tömörödés, biológiai degradáció) megismerése, modellezése, előrejelzése, azok eredményes megelőzése, kiküszöbölése, vagy bizonyos tűrési határig történő csökkentése érdekében; a talaj vízháztartásának kvantitatív jellemzése, a talajnedvesség-szabályozási beavatkozások tudományos megalapozása; az elemek (növényi tápanyagok, potenciálisan káros anyagok) biogeo-kémiai ciklusának tanulmányozása a talaj–víz–növény–felszín közeli atmoszféra rendszerben; a talajban végbemenő biológiai folyamatok alaposabb megismerése azok kedvező irányú befolyásolása céljából.

3. A korszerű növényi tápanyagellátás alapelveinek és módszereinek kidolgozása, a talaj- és növényvizsgálatoktól kezdve a különböző szintű (laboratórium, tenyészedény, kisparcella, üzemi tábla) kísérleteken és a modellezésen keresztül, a modern növénytáplálási szaktanácsadás számítógépes szakértői rendszereinek megalkotásáig.

4. A talaj–növény–állat–ember tápláléklánc szennyeződésének megakadályozása, mérséklése, káros ökológiai és (állat)egészségügyi következményeinek kiküszöbölése, csökkentése.

A fenti négy témacsoport egyes elemei időről időre különböző hangsúlyt kaptak, amelyet gyakran a hazai (gazdaság)politika elvárásai, néha pedig a tudományterület fejlődésének rövidebb-hosszabb idejű divatirányzatai, egyik szélsőségből gyorsan a másik szélsőségbe átcsapó elvárások határoztak meg.

A talajtanos-agrokémikus szakemberek több nagy országos program munkájában tevőlegesen is részt vettek: pl. Magyarország agroökológiai potenciáljának felmérése (1978–1982); a biomassza sokoldalú felhasználásának lehetőségei (1981–1983); az alkalmazkodó mezőgazdaság rendszere (1988–1992); az AGRO-21 (1993–1995); az Agro Qualitás program (1990-es évek), valamint a Cselőtei László és Harnos Zsolt irányításával folyt aszályelemzés MTA-program (1987–1992).