| Erdészettudomány | TARTALOM | Alapozó munka a 19. században |
FEJEZETEK
Az erdőgazdálkodásnak, mint évszázadokon át külterjes, ún. őstermelői ágazatnak szakmává szerveződését a 18. század végén, a 19. század elején a faanyag (mint ipari alapanyag és energiahordozó) üzemszerű újratermesztésének igénye indította meg. A nyugat-európai ipari forradalom, a világgazdasági (s egyben társadalmi) korszakváltás Magyarországon is kezdte éreztetni hatását. A természeti erőforrások felértékelődtek. A török háborúk utáni újjáépítés, majd az urbanizáció, az úthálózat fejlesztése, a mélyművelésű bányák, a kohók üzemeltetése, a puskaporgyártás stb. rendkívül sok fát emésztett fel. A fahamu vizes oldatának lepárlása révén nyert hamuzsír a magyar gazdaság egyik legfontosabb exportcikke volt. Előállítása érdekében hatalmas erdők faanyagát hamvasztották el.
Mindez oda vezetett, hogy a Kárpát-medence abszolút fabőségén belül lokális fahiány mutatkozott, éppen a társadalmi-gazdasági szempontból legfontosabb térségekben: a nagyobb városok, ipartelepek környékén és a bányavidékeken. A bécsi udvari haditanács pedig honvédelmi szempontok miatt a török birodalommal még mindig határos fátlan dél-alföldi térség erdővel való betelepítését szorgalmazta.
Történelmi fejlődését tekintve az erdészettudomány hazai kialakulását a 18. század közepére – második harmadára tehetjük. Mária Terézia 1762. október 22-én úgy döntött, hogy a Selmecbányán 1735 óta működő bányatisztképző iskolát (Berg-Scola) három professzúrából álló mérnökképző akadémia rangjára emeli. {IV-592.} Az akadémia szervezeti felépítését és tantervi utasítását 1770. április 3-án hagyta jóvá. A „Systema Academiae Montanisticae” előírta, hogy az akadémián tanuló praktikánsokat az erdészeti ismeretekből is alaposan ki kell képezni. A „Systema” jóváhagyását jelentő egymondatos királyi határozatban Mária Terézia még külön is kihangsúlyozta: „…az erdők művelésére is különös gonddal legyenek…”
Mindezt 1808-ban egy még fontosabb államhatalmi intézkedés követte: az önálló erdőmérnök-képzés beindítása a Selmecbányán létesített, de a bányászati akadémiától független Erdészeti Tanintézet (Forstinstitut, Forstkabinet) felállítása. Ennek első professzora a németországi Wolfenbüttelből pályázat révén Selmecbányára került dr. Wilckens Henrik Dávid volt, aki 1809 februárjában kezdte meg előadásait.
Wilckens származását azért is szükséges megemlíteni, mert jellemzi azt a fontos tényt, hogy a magyar erdészettudomány művelése a német erdészettudomány eredményire alapozva vette kezdetét. Mivel magyar erdészeti szakirodalom (könyv- és szakfolyóirat-kiadás) abban az időben egyáltalán nem létezett, a kor elméletileg is igényesebb erdészei az országba gyéren beszivárgó német szakkönyveket, az erdész-klasszikusok: H. Cotta, W. L. Pfeil, J. Ch. Hundeshagen, G. L. Hartig műveit tanulmányozhatták.
Wilckens professzor munkássága mérföldkő a magyar erdészettudomány történetében. Az Erdészeti Tanintézet munkájának megszervezése, tananyagának kidolgozása során egyben feltárta e tudományág belső összefüggéseit. Fennmaradt ötkötetes, Forstkunde (Erdőismeret) című jegyzete is a tudományág első legnagyobb magyarországi összefoglalása. (Bár csak az ún. alsó fokú erdészettanra terjed ki és tudományrendszertani felosztásán erősen érződik a német erdészettudomány már említett hatása.) Szorgalmazta a tanintézet ellátását szakkönyvtárral, szertári felszereléssel, tanüzemekkel, erdészeti botanikuskert, tanulmányi erdő és csemetekert létesítését.
A professzor kezdeményezéseiből már kicsillan az arra irányuló törekvés, hogy az erdészettudomány ne szorítkozzék csupán a gyakorlati tapasztalatok összegyűjtésére, hanem leíróból kísérletező tudománnyá váljék.
A szaktudomány gyökereire való rövid visszatekintést érdemes annak megemlítésével zárni, hogy a 18–19. század fordulója táján Selmec mellett több erdészeti oktatási intézmény is létrejött az országban: Liptóújváron (1796), Kismartonban (1806), a Keszthelyen 1797-ben alapított Georgiconon belül az erdész és vadász oskola (1806), Nagyszebenben (1817). A pesti egyetemen is oktattak felső fokon erdőgazdaságtant 1777–1814 között. Kiemelendő a liptótújvári intézet, amely erdészeti népiskolaként indult, de 1803-tól mint „Forst- und Nationalhauptschule”, felsőfokon és ténylegesen magas színvonalon oktatta az erdészettudományt. Tulajdonképpen Liptóújvár (Hradek) lett volna a magyar erdőmérnökképzés alkalmas székhelye, ha a bécsi udvar politikai okokból nem hívta volna életre Selmecbányán a „Forstinstitut”-ot és nem ítéli elsorvasztásra a hradeki főiskolát.
| Erdészettudomány | TARTALOM | Alapozó munka a 19. században |