Történeti áttekintés

A szőlőtermesztés fejlődésében a 19. század második fele hozott jelentős változást. Fontos kordokumentum Keleti Károly 1875-ben megjelent műve, a Magyarország szőlészeti statisztikája 1860-tól 1873-ig, amely még a több évszázados, hagyományos szőlő- és borkultúrát tárja elénk. Keleti Károly a statisztika tudományos módszereivel felmérte az ország szőlő- és borgazdaságát, a szőlőtermesztő vidékeket, a termelés kultúrállapotát, a szőlőfajtákat, valamint a tőkeművelés- és metszésmódokat. Ez idő tájt a szőlőterület összesen 426 000 ha volt, amelyen 76 borszőlőfajtát termesztettek. Az ültetvényekben a fajtákat többnyire keverten telepítették, jellemző volt az Alföldön a gyümölcsfa, zöldség és egyéb növények köztes termesztése is. Uralkodó tőkeművelési mód volt a tiszta fejművelés kopasz és rövidcsapos metszéssel (karó nélkül), illetve szálvesszős metszéssel (karózva). A filoxéravész előtti szőlőtermesztés a középkorból eredő pontuszi, kelet-mediterrán jelleget őrizte. A nyugat-európai fajták, a fejlettebb művelési módok és borászati technikák főként a nagybirtokok szőlőgazdaságaiban jelentek meg. Szakszerű borkezelés csak a nagy szőlőgazdaságokban valósult meg, gyakoriak voltak a borhamisítások. Egyes borvidékeken (hegyaljai, egri, badacsonyi, móri, neszmélyi, soproni, somlói, szekszárdi stb.) Európa-hírű borokat állítottak elő.

A hagyományos magyar szőlő- és borkultúra a filoxéravésszel zárult le. A szőlő- és borgazdaságban válságos helyzetet teremtő filoxéra (gyökértetű, Phylloxera vitifolii, Ph. vastatrix) 1875-ben tört be Magyarországra. A kártételt először Pancsován észlelték, majd 20 év alatt a kötött talajú történelmi borvidékek 60%-át kipusztította, csupán a homoktalajok ültetvényei menekültek meg a kártevőktől (a gyökértetű laza talajon nem tud megélni, járatai beomolnak). A filoxérapusztítás katasztrófát jelentett az egész ország számára. A századvégi kivándorlók között nagy számban voltak olyanok, akik a szőlők kipusztulása miatt váltak földönfutóvá. A szőlőterületek nagymérvű csökkenése miatt bortermő vidékeink jórészt elnéptelenedtek.

A filoxéra terjedése ellen a kormány számos intézkedést hozott (szaporítóanyag-zárlat, fertőzött tőkék megsemmisítése, Országos Filoxéra Bizottság felállítása stb.), ezek közül a legfontosabb a rezisztens amerikai oltóalanyok (Vitis riparia, V. rupestris) bevezetése volt 1881-ben. A szőlőfelújítási törvény (1896. évi V. tc.) értelmében a rekonstrukcióhoz szükséges alany- és oltványszőlőhöz kedvező áron lehetett hozzájutni, továbbá a törvény rendelkezett a szakmunkások kiképzéséről, pinceegyletek felállításáról, hosszú lejáratú állami kölcsönökről. A szőlőfelújítási törvény, amely elrendelte a Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás {IV-670.} és Ampelológiai Intézet létrehozását, egyúttal utat nyitott egy jelentős nyugat-európai korszerűsítési irányzat elterjedésének, és a borkultúra megújulását eredményezte.

A filoxéra terjedésével egy időben tért hódítottak a homoki szőlők, (Miklóstelep, Helvécia, Máriatelep stb.), előtérbe került a Kadarka telepítése. A homoki szőlőtelepítések nagy támogatója volt Koritsánszky János (Miklóstelep első igazgatója), Rácz Sándor (a budai vincellériskola tanára) és Herman Ottó. A homoki trágyázás gondolatát Cserháti Sándor vetette fel. A filoxéravész idején, a homokon meghonosodott szőlőműveléssel, hasznavehetetlen területeink nemzetgazdasági értékké váltak. A filoxéravész előtt a hegyi és a síkvidéki szőlők aránya kb. 11:1 volt, míg a felújítás után ez az arány 1:1-re változott. A rekonstrukció gyors ütemben haladt, így az I. világháború kitöréséig korszerűsített szőlőültetvények foglalták el az elpusztult szőlők helyét.

A II. világháború idején a szőlőterület 230 000 ha volt. A háború után megvalósított földreform következtében mintegy 27 000 ha ültetvény került a kistulajdonosok birtokába. Ez az intézkedés fokozta az extenzív művelésű szőlők területét és az ültetvények elaprózottságát (egy szőlősgazdára átl. 0,5 ha-nál kevesebb terület jutott). Az 1945 után beindult nagymérvű telepítés a helytelen gazdaságpolitika (kötelező beszolgáltatások, tagosítás, adóemelés stb.) következtében 1949-től megakadt, sőt 1949–1956 között mintegy 47 800 ha szőlő pusztult ki. 1949-ben kezdetét vette a szocialista nagyüzemi (állami gazdasági, termelőszövetkezeti) szőlőtermesztés kialakítása. 1961–1965 között 47 000 ha szőlőültetvényt létesítettek (főként az Alföldön), így az ültetvények területe 247 000 ha-ra növekedett.

A fajtakutatások már 1950-ben megkezdődtek. A munka során begyűjtötték az országban fellelhető fajtákat, majd morfológiai bélyegek alapján rendezték; leírták biológiai, termesztési, termés-, termék- és fogyasztási érték tulajdonságait, továbbá ismertté váltak ökológiai, használati és gazdasági értékei. A fajtakutatások eredményeként több hagyományos, termékeny, de gyenge minőségű bort adó fajtát töröltek a telepítésre engedélyezett szortimentből. Egyes fajták termőterületét csökkentették, illetve meghatározott helyre korlátozták, míg más fajták (a magasművelésben biztonságosabb és jobb borokat adó ún. világfajták) telepítését szorgalmazták. Megmaradtak az engedélyezett és ajánlott, illetve választékbővítő fajták jegyzékében az ún. hungaricumok, a különleges vagy jó asztali minőségű bort adó régi magyar fajták. A csemegeszőlő-fajtaválasztékban a magyar nemesítésű fajták nagy részaránnyal szerepelnek, közülük néhány világfajta lett, rezisztens szőlőfajtáinkat az ország határain túl is ismerik. A módszeres fajtakutatások eredményei reprezentatív, tudományos ampelográfiai művekben, monográfiákban jelentek meg.

A 20. század második felében végbement termesztéskorszerűsítés hatására a termőtájakon, borvidékeken az évszázadok során kialakult, hagyományos termesztési és borászati eljárások, szokások, néprajzi jellegzetességek eltűntek, nyomaik múzeumokban, skanzenekben lelhetők fel, hagyományait történeti, néprajzi munkák őrzik. A külföldről átvett új szőlő- és borkultúra (az alacsonyról a középmagas és magas tőkeművelésmódra való áttérés, a hozzájuk kapcsolódó metszésmódok stb.) uniformizálttá tette a mai kultúrát.

A szőlőkultúra 1990-es években kezdődött privatizációja megszüntette az állami és szövetkezeti nagyüzemek túlnyomó részét és lehetővé tette magángazdaságokká, részvénytársaságokká alakulásukat. Hegyközségek, feldolgozó és értékesítő szövetkezetek, érdekvédelmi szervezetek alakultak. A hazai tudományos fajtaérték-vizsgálatok és a legutóbbi korszerűsítés eredményeként nemzetközileg is {IV-671.} kiemelkedő módon alakítottuk át fajtaválasztékunkat. Napjainkban a szőlő- és bortermelés nagyüzemi időszakának típusborai helyett kezdenek előtérbe kerülni a tájborok (hungaricumok), ezt segíti a borok eredetvédelme is.

A magyar szőlészet szakembereinek nemzetközi elismertségét jelzi részvételük a Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Hivatal (O.I.V.) vezető testületeiben, bizottságaiban. Szőlészeti szakkönyvek és szerzők kaptak O.I.V.-díjat (Csepregi Pál, Edelényi Miklós, Kádár Gyula, Katona József, Dömötör János, Kozma Pál, Németh Márton).

Több külföldi szőlészeti és borakadémia magyar szakembereket választott soraiba (tagok többek között: Kozma Pál, Ásvány Ákos, Kállay Miklós, Csepregi Pál, Kádár Gyula).