A századforduló európai filozófiájának fő irányai

Azok a magyar filozófusok, akik a századforduló táján kezdték alkotó pályájukat, az európai filozófia több uralkodó irányzatából meríthették eszméiket. A hegeli filozófia felbomlásával Európa-szerte a metafizika-ellenes elméletek kerültek előtérbe. Ez volt a vezérelve az Auguste Comte (1789–1857) által létrehozott pozitivizmusnak, amelynek gondolkodói a tapasztalati tudományok rendszerét, az egységes tudomány eszméjét s a fejlődés elvét hirdették (Herbert Spencer, 1820–1903). Az irányzat képviselői számos ponton kapcsolódtak a kor naturalista, materialista, biologizáló és szociologizáló tanaihoz. A pozitivizmus fél évszázados virágzás után lassan átadta a helyét a szintén metafizika-ellenes irányultságú neokantianizmusnak, amely Oscar Liebmann (1840–1912) felhívása nyomán az 1860-as években indult útjára, s a marburgi iskolában (Herman Cohen, 1842–1918; Paul Natorp, 1854–1924), valamint az értékproblémát előtérbe helyező badeni iskolában (Wilhelm Windelband, 1848–1915; Heinrich Rickert, 1863–1936) teljesedett ki. A pozitivizmusnak és a neokantianizmusnak döntő szerepe volt a magyar filozófia 19. század végi újjáéledésében. Ezek mellett a klasszikus racionalizmus ellenhatására jelentős irracionalista áramlat alakult ki (Arthur Schopenhauer, 1788–1860), amely az 1880-as években Friedrich Nietzsche (1844–1900) filozófiájában tetőzött, majd Henri Bergson (1859–1941) életfilozófiájában folytatódott. Ez utóbbiak hatása kisebb mértékben szintén észlelhető a 20. század eleji magyar szellemi életben. Hosszú válság után a katolikus filozófiában meghatározó jelentőségűnek bizonyult XIII. Leó pápa Aeterni patris kezdetű enciklikája (1879), amelynek nyomán kibontakozott a neoskolasztika, azon belül a neotomizmus – hazai katolikus gondolkodásunkat is átható – eszmeköre.