A 19. századi magyar filozófiai előzmények vázlata

A múlt század első harmadában a hazai gondolkodásban számos filozófiai irány talált visszhangra. A klasszikus német filozófia nagyjainak, Kant, Fichte, Schelling és Hegel filozófiájának egyaránt akadtak követői és ellenfelei. Állandó vonulatot képezett a katolikus gondolkodás a hagyományos teológia keretei között. Mások empirikus felfogást vallottak vagy eklektikus, illetve filozófiatörténeti jelleggel művelték a bölcseletet. A 19. század első két évtizedében még a 18. század végén kialakult Kant-vita állt az érdeklődés homlokterében, míg az 1830-as években a Hegel körüli vita került előtérbe. A kor neves gondolkodója, Köteles Sámuel (1770–1831), aki kanti indíttatású, majd az ún. egyezményes filozófiához jutó önálló eszméket vallott. Az egyezményes filozófia antihegeliánus fogantatású, két fő képviselője Hetényi János (1786–1853) és Szontágh Gusztáv (1793–1858). A Kant-követő Wilhelm Traugott Krug (1770–1842) harmónia-elvéből kiindulva céljuk a magyar nemzeti filozófia kialakítása volt. Az egyezményes vagy harmonisztikus filozófia fő elve a kalobiotizmus, az élet széppé formálásának gyakorlati élettudománya, amely a metafizikával szembenállva az ellentétek kiegyenlítésére törekszik. Az egyezményesek nagy ellenfele Erdélyi János (1814–1868), a hegeli filozófia híve, aki velük szemben a filozófia teoretikus jellegét védelmezte. Jelentős Kerkápoly Károly (1824–1891) hegeliánus munkássága, továbbá Horváth Cyrill (1804–1884) piaristának a rendszerek kiegyenlítését célzó, ún. konkretizmusa. Kiemelkedő Eötvös József (1813–1871) {V-14.} államelméleti műve, amelyben a kor uralkodó eszméit, a szabadság, az egyenlőség és a nemzet fogalmát elemzi. A 19. század harmadik harmadában a pozitivizmus és a neokantianizmus eszméi jutottak túlsúlyra a hazai gondolkodásban. A pozitivizmus, amely a reformkor óta jelen volt, a kiegyezést követően több hullámban megerősödött, s európai visszaszorulásával ellentétben az 1880–1890-es években Magyarországon az egyik meghatározó jelentőségű eszmeáramlattá vált. A másik fő irány a neokantianizmus volt, amely a 19. század közepén kezdett kibontakozni, s az 1880-as évektől Böhm Károly (1846–1911) önálló rendszerében nyerte el legjelentősebb formáját.

Kerkápoly Károly

Hetényi János

Horváth Cyrill