Szellemtörténet, kultúrfilozófia
A szellemtörténeti irány vezető alakja Kornis Gyula (1885–1958) piarista. A filozófia {V-30.} számos ágával foglalkozott. Pszichológiájában a lelki élet egységét hangsúlyozta. Történetfilozófiája az eszmék és az egyéni tényezők eltérő szerepét elemezte, a kultúrát fejlődési folyamatként fogta fel. Érdeklődése – kultúrpolitikusi mivoltában is – kiterjedt a nemzeti eszményekre és művelődésre. Jelentősek magyar filozófiatörténeti kutatásai. Fő művei: A magyar bölcsészeti műnyelv fejlődése (1908); Az ismerés a priori elemei Platónnál (1908); A pszichológia jelen állása (1910); Okság és törvényszerűség a pszichológiában (1911); Wilhelm Dilthey (1913); Értékelmélet és pedagógia (1913); Történelem és pszichológia (1914); A lelki élet, 1–3. (1917–1919); Wilhelm Wundt (1921); Bevezetés a tudományos gondolkodásba (1922); Történetfilozófia (1924); A magyar művelődés eszményei 1777–1848, 1–2. (1927); Magyar filozófusok (1930); Kultúra és nemzet (1930); Szellemi élet (1938); A tudományos gondolkodás (1943); Tudomány és társadalom (1944). – Eredeti gondolkodásával tűnt ki Prohászka Lajos (1897–1963). A szellemi alakulatok körében megkülönböztette az individuális szellemet, valamint az általa létrehozott és függetlenedett objektív szellemet, mint amilyen az állam, tudomány, művészet. Az objektív szellem vizsgálata jelenti a kultúrfilozófia és a történetfilozófia tárgyát. A kultúrtörténelemből, mint a szubjektív és az objektív szellem találkozásából, a szellem megjelenési formáiból tárható fel az emberi mibenlét. A vándor és a bujdosó (1934) c., nagy visszhangot kiváltott művében a népeknek sorsközösségük által kialakított közösségi formákat tulajdonított (nemzettipológia, nemzetkarakterológia). Míg a németséget vándorként, a magyarságot bujdosóként írta le, amely a nyugati és a keleti szellem között magányossá és bujdosóvá lett saját hazájában. 1948 után, a kommunista rendszerben Prohászkának a teljes mellőzöttség és kitaszítottság jutott osztályrészéül. Fő művei: Az élet, mint tett és mű (1926); Zur Theorie des Gegenstandes (1928); Vallás és kultúra (1928); Pedagógia, mint kultúrfilozófia (1929); Hegel (1931); A vándor és a bujdosó (1934); Az oktatás elmélete (1937); Történet és kultúra (1946). – Karácsony Sándor (1891–1952) sajátos magyar filozófiát alkotott, amellyel az ifjúság nemzeti érzésének erősítését kívánta megalapozni. Az ember közösségi létéből társas-lélektani, társas-logikai képződmények származnak. Ilyen a nyelv mint jelrendszer, a művészet mint jelképrendszer és a társadalom mint tettrendszer. A nemzeti mivolt e jelrendszerek megértésében nyilvánul meg. Ezen az alapon igyekezett a magyar gondolkodás és a magyar vallás jellemzőit leírni. Vonatkozó művei: A neveléstudomány társas-lélektani alapon (1938); Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon (1938); A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja (1939); A magyar világnézet (1941); Magyar ifjúság (1946). – Joó Tibor (1901–1945) szellemtörténeti felfogását a pozitivizmussal és a materializmussal szembesítette. Történelemmagyarázatában az egyéni és a kollektív elem helyes viszonyát kereste. Hangsúlyozta, hogy a történelem és az egyén megismételhetetlen, s a korszellemet az egyénre mint forrásra vezette vissza. Az egyén megismeréséhez azonban törvényszerűségek felismerésén át lehet eljutni. Megkülönböztette a természettudományos és a szellemtudományi, ún. strukturális törvényeket. Ezekkel az elvekkel a 20. század eleji német szellemtörténet fogalmaihoz kapcsolódott. A nemzeteszméről szóló munkáiban a sajátosságok történeti és múlandó jellegét kiemelve bírálta a nemzetkarakterológia szellemét. Vonatkozó művei: A történetfilozófia feladata és Ernst Troeltsch elmélete (1931); Bevezetés a szellemtörténetbe (1935); A magyar nemzeti szellem (1938); A magyar nemzeteszme (1939); Magyar nacionalizmus (1941).