Protestáns filozófia
Protestáns gondolkodóink filozófiai érdeklődése legfőképpen azzal a problémával kapcsolatban érvényesült, amelyet a reformáció eszmevilágának fokozatos elvilágiasodásaként tapasztaltak. Többnyire előtérben állott ezért náluk Friedrich Schleiermacher (1768–1834) értékelése; vele szemben Sřren Kierkegaard (1813–1855) egzisztenciális filozófiáját és Karl Barth (1886–1968) dialektikai teológiáját, Isten és az ember radikális különbségének elvét alapul véve a szétszakítottság, a válsághelyzet érzetéhez és az egzisztencialista áramlat valamely válfajához jutottak. Mindennek kialakulásához sodródó nemzeti történelmünk átélése erősen hozzásegítette jelentős részben erdélyi nemzedéküket. Kierkegaard értékeléséhez járult hozzá Koncz Sándor: Kierkegaard és a világháború utáni teológia (1938) c. műve. – Az említett tendenciák jellemzik mindenekelőtt Tavaszy Sándor (1888–1951) gondolatvilágát. Ebből a szempontból bírálta az újkori filozófia számos irányzatát, különösen a világ megragadására törő ismeretelméletet, az eszményekkel törődő értékfilozófiát és a társadalmat átalakítani kívánó szociológiai cselekvésfilozófiát, mert mindezeket tulajdonképpen nem az ember érdekli. Ezzel szemben Tavaszy az emberhez való visszatérést, az ember egzisztencialitásának visszaállítását sürgette a filozófiában. Nézeteire hatott Martin Heidegger és Ferdinand Ebner keresztény egzisztenciálfilozófiája. Filozófiai művei: Schleiermacher philosphiája (1918); A jelenkor szellemi válsága (1923); A nyugat-európai kultúra Spengler filozófiájának tükrében (1924); Világnézeti kérdések (1925); Apáczai Csere János (1925); A dialektikai theológia problémája (1929); Kierkegaard személyisége és gondokozása (1930); A theológiai irányok átértékelése (1931); A lét és valóság. Az exisztencializmus filozófiájának alapproblémái (1933); Az ethika mai kérdései (1939); A theológia a tudományos életben (1941). – Nagy hatású életművet alkotott Ravasz László (1882–1975) református püspök. Böhm Károly tanítványa volt. Felfogásában vallás és filozófia egységet képeznek. Sajátos ideatant alakított ki, az ember igazi világának az ismeretek, az állandó eszmék körét tekintette. Valóság és érték, lét és cselekvés kettősségében gondolkodott, a cselekvés terét a szellemen keresztül folytatott önfenntartásnak látta, a szellem és az ismeret így nála az élettel azonosult. Hangoztatta a szociális gondolatot a keresztyénség nevében; eszmei-politikai téren egyaránt szembenállt a marxizmussal, a német és szovjet totalitarianizmussal, valamint a nyugati kapitalista anyagelvűséggel. Vonatkozó művei: Látások könyve (1917); Kicsoda az ember? (1918); A socialismus evangéliuma és az evangélium socialismusa (1921); Keresztyénség és erkölcs (1925); Isten rostájában, 1–3. (1941); Emlékezéseim (1992). – Széles körű alkotó tevékenységet folytatott Makkai Sándor (1890–1951) református püspök, akinek világnézetére, mint írta, Böhm Károly „nemes szellemisége” volt alakító hatással. {V-29.} Gondolkodásában az értelem és a hit átjárták egymást; Isten felső értékként, axiológiai teljességként jelent meg, akinek életközeliségét hangoztatta. A dialektikai teológia felé tájékozódva bírálta a protestáns racioanalizmust, és a hitet elveszítő puszta kultúrkereszténységet, s úgy látta, a modern gondolkodás szem elől tévesztette a helyes emberképet. Nemzeti megújulást, a nemzeti műveltség emelését, s új nemzetfogalmat, a szellemi magyarság kiépítését sürgette. Vonatkozó művei: A hit problémája (1916); Az értelem és hit harca (1919); A vallás az emberiség életében (1913); A vallás lényege és értéke (1923); Egyedül (1934); Az élet kérdezett, 1–2. (1935); Magyar nevelés, magyar műveltség (1937); A nemzetnevelés terve (1939). – Böhm Károly tanítványa volt Varga Béla (1886–1942) unitárius püspök, aki vizsgálódásaiban részben a fenomenológia módszerét, részben a redukció elvét követve a valóságból az objektív logikumot kikövetkeztethetőnek tartotta. Lételméletének központi fogalma a Paulernél és Brandensteinnél is megtalálható fennállástan (szubszisztenciatan, hiparchológia), amely legáltalánosabb létmódnak nem a létezést, hanem a fennállást tekintette. Ez a valós létezőkön kívül a matematikai elvek, a relációk és a jelentések körét is tartalmazza. Hangsúlyozta a metafizikai megalapozás szükségét a gondolkodásban. A metafizikát az egyetemes létező alapelveinek foglalataként, illetve az igazságnak a létezőben feltűnő megnyilvánulásaként határozta meg. Fő művei: A lelkiismeret (1909); Böhm Károly, 1–2. (1913); Valóság és érték (1915); A logikai érték problémája és kialakulásának története (1921); Gondolatok a neveléstan értékelméleti megalapozásához (1922); A szubszisztencia fajai. Adatok a hiparchológiához (1928); Az individualitás kérdése (1932); A pedagógia alapkérdése (1936); Bölcseleti írások (szerk., bev.: Balázs Sándor, 1979). – Tankó Béla (1876–1946) szintén Böhm Károly tanítványa volt. Munkássága jelentős részben különböző filozófiai irányzatok keresztény szempontú értékelésére és kritikájára irányul. Böhm értékelméletét igen fontosnak tekintette a keresztény gondolkodás megújulása szempontjából. Filozófiai művei: Nietzsche erkölcsi értékelése és a keresztyénség erkölcsi elvei (1909); A XIX. század ethikai válsága (1912); Kant vallásphilosophiája (1916); Kant vallástana (1925); Kant elődei (1930); A világnézet kérdése és a református elvek (1939); Tudomány és vallás (1940). – Számos értékes filozófiatörténeti művet alkotott továbbá Szelényi Ödön (1877–1931), Raffay Sándor (1866–1947) és Trócsányi Dezső (1889–1962). – Nem kifejezetten a protestáns eszme, hanem a filozófiatörténet gazdag bemutatása és összefoglalása jellemezte Halasy-Nagy József (1885–1976) egyetemi tanár munkásságát. Saját felfogása, filozófiatörténeti kiegyensúlyozottsága mellett, a szellemtörténethez és a kantianizmushoz áll közel. Műveiben áttekintette a filozófia mibenlétéről kialakult nézeteket, a legfontosabb irányokat, beleérző képességgel ábrázolta a filozófia művelésének emberi vonatkozásait. Legfontosabb művei: A görög atomista fizikusok filozófiájának alapvonalai (1907); Pascal (1912); A filozófia története (1921); Taine (1922); A mai filozófia főirányai (1923); Az ethika alapvonalai (1925); Két filozófus: Platón és Kant (1926); Gondolkodók (1926); A modern gondolkodás (1927); A fejlődés eszméje (1929); A filozófia nagy rendszerei (1930); A filozófia kis tükre (1933); Pauler Ákos (1933); Az antik filozófia (1934); Aristoteles metafizikája (1935); Schopenhauer (1938); Mai politikai rendszerek (1940); Ember és világ (1940); A politikai tudomány kezdetei. Platon és Aristoteles (1942); Történeti bevezetés a filozófiába (1942); Az ember lelki élete (1943); A filozófia (1944); Életeszményeink változásai (1948).