Katolikus filozófia

Prohászka Ottokár

A 19. század végétől kibontakozó neoskolasztika számos jelentős filozófust és teológust adott szellemi életünknek. A mozgalomban tevékeny szerepet játszott a már említett Kiss János (1857–1930), aki a hit és a tudás harmonizálását, a racionális {V-25.} gondolkodás erejét, Isten megismerhetőségét és létének bizonyíthatóságát hangoztatta. Filozófiai művei: Az értelmi ismeretek keletkezése (1894); Az okságról és az oksági elvről (1909); Isten megismerése a látható világból (1909). – A 20. század eleji katolikus megújulás apostola volt Prohászka Ottokár (1858–1927) püspök. Lefordította a Rerum novarum c. enciklikát, ennek szellemében szociális katolicizmust hirdetett. Természetfilozófiai kérdéseket tárgyalt Isten és a világ (1890), valamint Föld és ég (1902) c. könyveiben. Az egész erkölcsi és szellemi élet, a kultúra keresztény újjáalakítására és korszerűvé tételére törekedett. Ennek érdekében írta A diadalmas világnézet (1903), Modern katolicizmus (1907), majd Kultúra és terror (1918) c. munkáit. Összegyűjtött műveit Schütz Antal adta ki 25 kötetben (1928–1929). Filozófiai téren legfontosabb Az intellektualizmus túlhajtásai c. akadémiai székfoglalója (1911), amely keresztény keretek között az életfilozófia, a teljes élet, illetve a mérsékelt realizmus szellemében száll szembe az egyoldalú racionalizmus irányzatával, amelyre a modern világ válságát vezette vissza. – A keresztényszociális tanok hazai képviselője volt a vallástörténettel és nyelvészettel is foglalkozó Giesswein Sándor (1856–1923), aki szerint a társadalom megújításában a kereszténység feladata a morális alapok megteremtése. Legfontosabb idevágó munkái: Történelembölcselet és szociológia (1904); Társadalmi problémák és keresztény világnézet (1907); A szociális kérdés és a keresztényszocializmus (1914). – Platz Bonifác Ferenc (1848–1919) Tudásunk korlátai (1910), Természettudomány és igazság (1910) c. és más munkáiban a világ és az ember teremtésének hagyományos tanát védelmezte a természettudományokkal, az evolúció és a pozitivizmus eszméivel szemben. – Kozári Gyula (1864–1925) szerint nem a kereszténység és a természettudományok között van ellentét, hanem csak az utóbbiakra hivatkozó önkényes pozitivizmus jelent problémát, mert szétrombolta a régi erkölcsöt és a szellem tekintélyét. Fő művei: Korunk bölcselete (1892); Descartes és Szent Tamás (1897); Comte, a pozitivizmus és az evolúció, 1–3. (1905); Pascal (1914). Ugyanakkor megpróbálta a két irányzat összeegyeztetését is: A positivismus és a katholicismus mint szövetségesek (Athenaeum, 1904–1905). – Jehlicska Ferenc (1879–1939) a marxizmus, a liberalizmus és a pozitivizmus, főleg Pikler belátásos elméletét bírálta a katolikus társadalmi tanítás és etika szemszögéből. Főbb művei: Társadalmi kérdés és etika (1908); Erkölcs és vallás (1912); A modern polgári jog és a katolikus keresztény erkölcstudomány (1913); Pikler belátásos elmélete (1908). – Pécsi Gusztáv (1874–1947) természetfilozófiai kérdésekkel foglalkozott. Ellenezte Newton tételeit és két könyvet (Kritik der Relativitätstheorie Einsteins, 1923; A relativitás elméletének liquidálása, 1924) írt a relativitáselmélet cáfolatára. Használatban volt Cursus brevis philosophiae (1906–1909) c. tankönyve. Fellépett Prohászka Ottokár ellen. – Bognár Cecil Pál (1883–1967) főként természettudományi, pszichológiai és értékelméleti kérdésekkel foglalkozott. Amellett érvelt, hogy a fizikai folyamatok a teremtés tényére mutatnak. Értékelméletében a normatív tudatból szintén Istenre következtetett, egyúttal rámutatott, hogy az újkor tragikus folyamata a normák alkonya, ami a társadalom széthullásához vezet. Főbb művei: A fizika alapfogalmainak és alapelveinek ismeretelméleti vizsgálata (1911); Okság és törvényszerűség a fizikában (1919); Logika (1922); Értékelmélet (1924); A normák alkonya (1930); Pszichológia (1935); Az iskolás gyermek (1935). – Korának egyik legkiemelkedőbb katolikus filozófusa és teológusa volt Schütz Antal (1880–1953) piarista, aki a hagyományt és a modern tudományt kivételes rendszerező elmével és problémaérzékenységgel egyesítette. Alapeszméje a philosophia perennis, a tomista szellemű, s az igazságra tekintő keresztény bölcselet {V-26.} volt. Ennek kifejtését adta A bölcselet elemei (1927) c. munkája, amely kitűnik a téma tagolásának korszerűségével, a létrend, az értékelmélet és a tudományelmélet eredeti tárgyalásával. Összegző tevékenységének gyümölcse hatalmas műve, a Dogmatika, 1–2. (1923), valamint az Aquinói Szent Tamás szemelvényekben (1943) és a Logikák és logika (1941) c. munkái. Ő rendezte sajtó alá Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit 25 kötetben. Az egységes keresztény világnézet ad keretet Őrség. Korkérdések és tájékozódások (1936) c. könyvének. A keresztény történelembölcseletet fejtette ki Isten a történelemben (1932) c. művében. További fontosabb művei: Főbb elméletek az értelmi ismeretek eredetéről (1904); Kezdet és vég a világfolyamatban (1907); Az Istenbizonyítás logikája (1913); Az örökkévalóság (1937). – Átfogó szemléletével, rendszerező képességével és gazdag fogalmi készletével tűnt ki a hazai neotomizmusnak nemzetközileg is jelentős képviselője, a hatalmas összefoglaló műveket alkotó Horváth Sándor (1884–1956) dominikánus szerzetes. A filozófia fontos feladatának tekintette, hogy az igazolja az ember megismerő képességét. Kimutatta a valóság tárgyi jellegének evidenciáját, objektív, de jelentéssel bíró létét. Ezt a reláció elmélete tárja fel; hangsúlyozta a reláció valóságát, s azt, hogy a megismerés modellje a valóság és az alany intencionális egysége. Ezt tárgyalták Metaphysik der Relationen (1914) és A fizikai és pszichikai világ egymásrahatása (1914) c. művei. Különleges társadalomfilozófiai és etikai jelentőségűek azok a munkái, amelyek Aquinói Szent Tamás alapján megvilágítják a természetjog szerepét és azt a szociális kérdésre alkalmazzák. A tulajdonfogalom elemzésében rámutatott annak kettős, egyéni és közösségi vonatkozásaira, egyfelől alapvető jognak, másfelől a közjó és a szociális igazságosság szempontjából nem abszolútnak, hanem korlátozhatónak tekintette. Vonatkozó művei: Eigentumsrecht nach dem hl. Thomas von Aquin (1929); A természetjog rendező szerepe (1941). Alapvetőek összefoglaló művei: Aquinói Szent Tamás világnézete (1924); La sintesi scientifica di San Tomaso d’Aquino (1932); Der thomistische Gottesbegriff (1941); Hitvédelmi tanulmányok (1943); Örök eszmék és eszmei magvak Szent Tamásnál (1944); Synthesis Theologiae Fundamentalis (1948); Tractatus Philosophici Aristotelico-Thomastici (1949). Etikai témákat tárgyalnak De virtute religionis (1929), De moralitate (1939) és De voluntate humane (1930) c. munkái. – A konzervatív katolikus gondolkodó Somogyi József (1898 –1948). Pauler Ákos tanítványa volt, s ideatanában a pauleri filozófia továbbfejlesztésén fáradozott. Részletesen elemezte és bírálta a husserli fenomenológiát. Számos művében keresztény alapú kritikáját adta a fajelméletnek. Sokat foglalkozott a nemzeti kérdéssel és a nevelés elméletével és történetével. Munkái: Az indukció elmélete (1921); A fenomenológia történeti és kritikai vizsgálata (1926); A lényeg problémája (1926); Az intuíció (1929); Das Problem der intuitiven Erkenntnis (1930); Az ideák problémája (1931); A kultúrfölény problémája (1932); A modern filozófia válsága (1933); Eugenika és etika (1934); Tehetség és eugenika (1934); Átöröklés és nevelés (1935); A létezés kezdete (1936); A faj (1940). – Trikál József (1873–1950) a keresztény világnézet értékét vallotta, amelybe szervesen beleépítette a természettudományok elveit és eredményeit. Kiemelte a lélek teremtő tevékenységét, az intuíció és a fogalmi gondolkodás együttműködését. Bírálta a pozitivizmust és a marxizmust, hangsúlyozta az újidealizmus feltámadását, a metafizika igényét és a keresztény szintézis időszerűségét. Fontosabb művei: Duns Scotus voluntarizmusa és a modern realizmus (1907); Bevezető a középkori keresztény bölcselet történelmébe (1913); Egység felé (1914); A lélek teremtő tevékenysége (1919); Természetbölcselet (1924). – Várkonyi Hildebrand Dezső (1888 –1971) első munkáiban ismeretelméleti {V-27.} kérdésekkel, a tudat, a térszemlélet és az indukció problémáival foglalkozott. Későbbi kutatási területe a lélektan és a pedagógia volt. Kismonográfiája: Aquinói Szent Tamás filozófiája (1923). – Nagyformátumú, átfogó műveket alkotó filozófus volt Jánosi József (1896–1965) jezsuita: Világnézeti típuskutatás (1934); A szellem (1935); A bölcseleti megismerés határainak kérdése (1936); Bölcselet és valóság (1940); Az erkölcs metafizikai gyökerei (1943). Hangsúlyozta a valóság megismerhetőségét és a szellem potenciálisan végtelen, az abszolútumra mutató természetét. Etikában megfogalmazott elve szerint a valóság határozza meg azt, aminek lennie kell. – A korszerű neoskolasztika fontos képviselője, a keresztény társadalomfilozófia és filozófiatörténet kiváló művelője volt Kecskés Pál (1895–1976). Idevágó fő művei: A keresztény társadalomelmélet alapelvei (1938); A bölcselet története (2 kiad. 1943); Szent Ágoston Breviárium (1960); Az erkölcsi élet alapjai (1967). – Az etika, a lelki és a világnézeti típusok összefüggéseit vizsgálta Noszlopi László (1901–1991). Értékelméleti abszolutizmust képviselt, s az etikát és egész filozófiáját az érték szeretetének elvével a szintetikus szeretet fogalmára alapozva. Művei: A szeretet (1932); Jellemlátás és jellemképzés (1935); A világnézetek lélektana (1936); A szeretet lélektana és bölcselete (1944); A meghamisított szellem korszaka (1946); Megmentő és felemelő szeretet (1975). – A katolikus társadalomelmélet és szociálpolitika neves szakértője volt Kovrig Béla (1900–1962). A társadalompolitikában az egyenlő elosztást igyekezett legfőbb elvként elfogadtatni. Főbb művei: Szociálpolitika (1936); A magyar társadalompolitika, 1920–1945 (1954). – Mihelics Vid (1899–1968) a társadalomfilozófia, a szociológia és a jogfilozófia terén alkotott. Műveiben katolikus szempontból, a szociális enciklikák szellemében elemezte a társadalmi problémákat. A keresztényszocializmus és a kereszténydemokrácia teoretikusa volt. Egyén és közösség viszonyában a liberális individualizmus, valamint a bolsevik s nemzeti-szocialista kollektivizmus és totalizmus szélsőségeivel szemben a keresztény társadalomelmélet egyedül helyes irányát vallotta. Fő művei: Az új szociális állam (1931); Világproblémák és a katolicizmus (1934); Keresztényszocializmus (1933); A szociális kérdés és a szocializmus (1935); A Beveridge-terv (1943); Katolikus tanítás a tulajdonjogról (1946). – Széles körű, keresztény-szellemtörténeti alapú társadalomfilozófiai munkásságot fejtett ki Dékány István (1886–1965). Az egyoldalú gazdaságszemlélettel szemben a társadalmat sokoldalúan, az érték és a kultúra szempontjait is figyelembe véve közelítette meg. Kutatta a modern társadalom szerveződési mechanizmusait. Az osztályszemlélet sematizmusát a rétegek szerepének hangsúlyozásával bírálta. Fő művei: A történelem elmélete és filozófiája (1919); Tömeglélektani jelenségek a társadalomban (1920); Társadalomalkotó erők. Bevezetés a társadalomelméletbe (1920); A tiszta társadalomelmélet alapvetése (1920); Társadalmi normák (1923); Államszociológiai dolgozatok (1925); Tudományelméleti alapok a társadalomtudományban (1926); A marxista osztályelmélet (1927); A társadalmi szervezés értéke (1930); A szellemtörténet történelemelméleti alapon megvilágítva (1931); Politikai lélektan (1932); A társadalomfilozófia alapfogalmai (1933); A történelmi kultúra útja (1935); Pedagógiai elvek (1936); Bevezetés a neveléstanba (1937). – Politikaelmélettel foglalkozott, a liberalizmus és a marxizmus bírálatát adta Ottlik László (1895–1945) munkáiban: A marxista társadalomelmélet (1922); A társadalomtudomány filozófiája (1926); A politikai rendszerek története (1940); Bevezetés a politikába (1942). – Vallásfilozófiai és vallástörténeti témaköröket dolgozott fel Kühár Flóris (1893–1943): A keresztény bölcselet története (1927); A vallásbölcselet fő kérdései (1930); Egyetemes vallástörténet, 1–2. (1936). – Tekintettel a katolikus világnézet érdekében {V-28.} kifejtett széles körű szellemi hatására, megemlítendő Bangha Béla (1880–1940) jezsuita munkássága. A közéleti katolicizmus aktív szervezője volt. Összegyűjtött munkáinak, 1–30. (1942–1943) egyes kötetei: Hit és világnézet, 1–2.; Eszmék és elmélkedések; Világhódító kereszténység. – Az ókeresztény bölcselethez kapcsolódnak Babura László (1874–1930) biográfiái: Szent Ambrus élete (1925); Szent Jeromos élete (1926); Nagy Szent Gergely élete (1927). – A 20. század közepén a hazai patrisztika egyedülálló vállalkozása volt Artner Edgár (1895–1972) alapvető műve: Ókeresztény egyház- és dogmatörténet a vallástörténet megvilágításában (1946). – Az ő nyomdokait követte Ivánka Endre (1902–1974) legjelentősebb művével: Plato Christianus (1964).