{V-23.} Brandenstein Béla (1901–1989)

Böhm szubjektív idealizmusa és Pauler objektív idealizmusa után Brandenstein Béla ideálrealizmusnak nevezett rendszert alkotott. A rendszerét adó hatalmas ifjúkori művével, a Bölcseleti alapvetés eredeti német kiadásával (Grundlegung der Philosophie) már igen korán elismerést szerzett magának. Hosszú pályáján terjedelmes életművet hozott létre. Brandenstein szerint a bölcseleti megismerés lehetőségeire irányuló kérdések nem előzetesen, hanem csak a filozófiai vizsgálódások menetében tisztázhatók, a filozófia tételei saját tárgyuknak megfelelően kereshetők meg. Brandenstein alapvető módszerre a dolgok fenomenológiai megragadása, majd az ezek fennállását biztosító elvek reduktív-regresszív, visszakövetkeztető feltárása, amely bizonyos értelemben indukciót és dedukciót is tartalmazhat. Brandenstein rendszerének megalapozó elve „a dolog fennáll” legáltalánosabban elgondolt tétele. Ezt tárgyalja a Fennállástan (ontológia). A dolog három „valóság-előtti” alaphatározmánya a tartalom, a forma és az alakulat. A Tartalomtan (totika) az egyedi minőséggel, a Formatan (logika) a vonatkozásokkal, az Alakulattan (matematika) a mennyiséggel foglalkozik. Míg az ontológia a dolgot legáltalánosabb fogalma szerint vette, magát a világot realitásként a Valóságtan (metafizika) vizsgálja a változás, erő, anyag és Isten témáin keresztül. A valóság ismét három vonatkozást mutat, s eszerint tagolódik tovább a rendszer a gyakorlati valóságot megvilágító Cselekvéstanra (pragmatika), az elméleti tevékenységet leíró Tudománytanra (teoretika) és az esztétikumot megragadó Művészettanra (poietika). Ezeket egyesíti és a rendszert lezárja az Erkölcstan (etika), amelynek tárgya a teljes szellem és élet. Az erkölcsi érték nemcsak a gyakorlati jó fogalmát tartalmazza (mert beszélünk tudományos és művészi erkölcsről is), hanem egyesítve az igaz, a jó és a szép elvét, a valóság és érték újkori kettészakadásával szemben szellemi élettökéletességet jelent.

Brandenstein hangoztatta a keresztény humanizmus mindenkori jelentőségét. Az ember az életfejlődés betetőzése, akihez a személyes szellemi lét a méltó. Az ember természeti és természeten kívüli lény egyszerre, akinek egysége és kettőssége együtt adja hiteles képét. Végső belátásként állítja, hogy az emberi természet csak természetét meghaladó módon lehet teljesség. Az ember és a világ Istenre mutat, vele lesz teljes. E teocentrikus világfelfogásban a filozófia így a teodiceához s a katolikus teológiához vezet. Fő művei: Grundlegung der Philosophie. 1., 3. (1926, 1927); 2–6. (1966–1970); Bölcseleti alapvetés (1935); Az ember a mindenségben. 1–3. (1936–1937); A cselekvés elmélete (1929); Művészetfilozófia (1930); Etika (1938); A lét forrásai (1940); Kierkegaard (1934); Platón (1941); Nietzsche (1942); Das Bild des Menschen und die Idee des Humanismus (1948); Leben und Tod. Grundfragen der Existenz (1948); Der Aufbau des Seins (1950); Új szellemkor felé (1952); A művelődés válsága (1952); Von Werdegang des Geistes in der Seele (1954); Vom Sinn der Philosophie und ihrer Geschichte (1957); Warheit und Wirklichkeit (1965); Bewusstsein und Vergänglichkeit (1975); Logik und Ontologie (1976); Grundfragen der Philosophie (1979); Das Problem einer philosophischen Ethik (1979); Wesen und Weltstellung des Menschen (1979); Was ist Philosophie? (1981).