Lukács György (1885–1971)

Lukács György

A marxizmus nemzetközi hírnevet szerzett teoretikusa a filozófus és esztéta Lukács György A lélek és a formák (1910) c. könyve az első egzisztencialista műnek tekinthető. A regény elmélete (1916) c. munkájában a modern világot a kiteljesedett bűnösség korának fichtei fogalmával jellemezte. 1918-ban csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, ekkori marxista elveit Taktika és etika (1919) c. kötetében fejtette ki. A Tanácsköztársaság idején közoktatásügyi népbiztos és – katonák tizedelését elrendelő – politikai komisszár volt. Ezután Bécsben, Berlinben, 1933-tól Moszkvában élt. Történelem és osztálytudat (1923) c. nagy hatású műve az eldologiasodás kategóriáját állította középpontba. 1945-ben hazatért, a marxizmus érdekében éles kritikai tevékenységet fejtett ki, szerepet vállalt az ellentétes irányokat képviselő gondolkodók (Hamvas Béla, Bibó István, Prohászka Lajos) félreállításában. Jelentős filozófiatörténeti alkotása A fiatal Hegel (1948) c. monográfiája. Doktriner szellemben írta meg A polgári filozófia válságát (1947), majd Az ész trónfosztása (1954) c. könyvét, amely az egész újkori irracionalista filozófiát és számos egyéb jelentős elméletet a nácizmushoz vezető áramlatként ábrázolta. Idős kori főműve az esztétikai rendszerét adó Az esztétikum sajátossága (1963), és a posztumusz műként megjelent A társadalmi lét ontológiájáról (1976), amely a munkát a társadalmi gyakorlat modelljeként tette központi fogalommá. Lukács a filozófiai problémákat társadalmi problémákként kezelte, dialektikus módszerével minden kérdést a marxizmus és a szocializmus igaza szempontjából ítélt meg. Vezérelve szerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus” (Népszabadság, 1967. december 24.).