{V-39.} Jogbölcselet

A jogbölcselet művelésének műhelyei a 20. századi Magyarországon is – a korabeli Európa más országaihoz hasonlóan – elsősorban az egyetemek, pontosabban a jogi karok jogbölcseleti tanszékei voltak. Hazánkban a kiegyezéskor csak egy jogi kar működött, a budapesti egyetem eredetileg 1667-ben Nagyszombaton alapított jogi kara, amelyen a természetjog majd az észjog alakjában 1769 óta folyt a jogbölcselet oktatása. A jogászképzésnek és így a jogbölcselet oktatásának és művelésének további, csekélyebb jelentőségű intézményei voltak a jogakadémiák vagy más elnevezéssel jogi líceumok. A kiegyezés után rohamosan fejlődő magyar társadalomnak egyre több jogászra és közigazgatási szakemberre volt szüksége. A polgári fejlődés igényeinek az egyetlen jogi kar és a kis létszámú jogakadémiák már nem feleltek meg. Nyilvánvalóvá vált új egyetemek és ezeken belül új jogi karok alapításának szükséglete. Az 1872. évi XIX. tc. hozta létre Kolozsvárott, a négy karból álló egyetemet. A 20. század elején további egyetemek illetőleg jogi karok alapítására került sor: az 1912. évi XXXVI. tc. alapján 1914-ben kezdte meg működését a pozsonyi és a debreceni jogi kar.

A magyar jogfilozófia európai mércével mérhető önálló tudomány rangjára a 19. század végén emelkedett, korábbi hazai képviselői ugyanis jóformán semmi eredetiséget nem árultak el, a német jogfilozófusok – Kant, korábban Martini közvetítésével Wolf – gondolatait visszhangozták. A magyar jogbölcselet ebben az értelemben vett önállóságának a megteremtése és a további fejlődés megalapozása Pulszky Ágost (1846–1901) nevéhez fűződik. Pulszky volt az is, aki hazánkban véghezvitte a jogbölcseletnek azt a nagy szemléleti váltását, amelyik Európa fejlettebb területein a 19. század elején ment végbe, a túlhaladott természetjogi szemlélettel szemben a pozitivizmust vitte diadalra. A természetjogi irányzatra az volt a jellemző, hogy az állam által alkotott pozitív joggal a természetjogot, az ideális jogelvek öröknek tekintett rendszerét állította szembe. E felfogás következetes képviselői a jogbölcselet egyik alapvető kérdésére, a jog fogalmának a kérdésére azt a választ adták, hogy jog csak az, ami a természetjogi elveknek vagy az ész elveinek megfelel, vagyis jog az, ami igazságos. Ez a jogbölcseleti felfogás igen jelentős szerepet játszott a polgári átalakulás folyamán, a polgári értékeknek megfelelő jogi követelések megfogalmazásában. A polgári berendezkedés kialakulásával majd megszilárdulásával a polgári jogi követelések pozitív joggá váltak, a természetjogi fölfogás korábbi funkciója fölöslegessé vált, hátrányai egyre nyilvánvalóbbá váltak, és azt a jogbölcseleti gondolkodás perifériájára szorította a jogpozitivizmus áramlata. A jogpozitivizmus különböző változatainak közös jellemzője volt, hogy a jogi jelleg kritériumát, vagyis a jogfogalom kérdésére adott válasz alapját nem az elvont ideális elveknek való megfelelésben, nem az elvont igazságosságban látták, hanem azt a tények világában keresték. A jogpozitivizmus képviselői különböztek viszont abban, hogy ezt a jogi jelleget megalapozó ténylegességet hogyan ragadták meg. Pulszky Ágost jogbölcselete a pozitivizmus sajátos, szociológiai változatát képviselte. Kiindulópontjában ugyan megegyezett a korabeli kontinentális jogbölcselet uralkodó áramlatának, a törvénypozitivizmusnak a felfogásával, amikor azt írta, hogy „a jog … mindig mint az állam akarata jelentkezik”. Herbert Spencer elméletén alapuló szociológiai szemlélete azonban megóvta a törvénypozitivizmus egyoldalúságaitól, rámutatott arra is, hogy „a jog fogalma mindig túlterjed összes megtestesítésén, és kapcsolatos a közösség nemcsak fennállásának, hanem egyszersmind fejlődésének {V-40.} föltételeivel”. Ennek megfelően végül is a jogot azon szabályok összességeként határozza meg, „amelyek a társadalom tényleges, az állam által elismert létföltételeit ölelik föl, és amelyek államilag kikényszeríthetők”. Pulszky elméletében helyet kaptak a pszichológiai mozzanatok is, amennyiben a jogérzetnek is jelentős szerepet tulajdonított. Fölfogása azonban nem válik pszichologizálássá, mivel a jogérzet fejlődésének társadalmi magyarázatára törekszik.

Alapvetően Pulszky fölfogását folytatta és fejlesztette tovább utóda és tanítványa, Pikler Gyula (1864–1937), aki a budapesti egyetemen 1886-tól a jogbölcselet tanára. Első publikációi a közgazdasági tárgykörben íródtak, legjelentősebb jogbölcseleti munkái az 1890-es években születtek, ezekben fejtette ki ún. belátásos elméletét (Bevezető a jogbölcseletbe, 1892; A jog keletkezéséről és fejlődéséről, 1897). E művek 19. századi megjelenése ellenére Pikler egyértelműen a 20. századi magyar jogbölcselethez tartozik, egyrészt azért, mert a század első évtizedében több munkájában is továbbfejlesztette elméletét, másrészt pedig azért is, mert a század első fele jogbölcseleti vitáinak középpontjában Pikler állt. Pikler a pozitivizmus szellemében a tudományos és társadalmi haladás meggyőződéses híve, ami közéleti szerepvállalásaiban is kifejeződött. A Társadalomtudományi Társaságnak megalakulását (1901) követően elnöke. Szellemi hatása tetten érhető a Huszadik Század indításánál (1900). Szerepet játszott a Társadalomtudományok Szabadiskolájának (1906), továbbá a Galilei Körnek (1908) az alapításánál, a Társadalomtudományi Könyvtár kiadásánál is. Élesen bírálta a 19. századi magyar jogbölcselet akkorra már vitathatatlanul túlhaladottá vált uralkodó áramlatait, az észjogi és a történeti jogi iskolát, ami a jobboldali politikai körök részéről támadásokat váltott ki. Az észjogi fölfogással szemben a Nyugat-Európában mintegy két évtizeddel korábban virágkorát élő, Comte és Spencer nevével fémjelezhető pozitivista eszmerendszer alapján fogalmazta meg bírálatát. Ennek a pozitivizmusnak a jogbölcselet területén jellemző vonása volt az ún. metafizikaellenesség, vagyis a filozófia és a jogbölcselet közötti szoros kapcsolatnak az elutasítása. A filozófiának nem lehet köze a jogbölcselethez, a filozófia nem tudomány: „a filozófia ott kezdődik, ahol a tudomány végződik”. Filozófiára a jogbölcseletben nincs szükség, mert a bölcselet alapkérdései az ember számára jogi nézeteit illetően teljesen közömbösek; bármilyen filozófiát is fogadjon el az ember, végeredményben úgyis csak jogérzete alapján cselekszik. Ennek az elutasításnak és a tudományos objektivitás követelményének a jegyében Pikler élesen szembeállítja a természetjogot és a jogbölcseletet. A természetjog szerinte nem tudományos jogbölcseleti irány, hanem az emberi történelem során vissza-visszatérő sajátos gondolkodásmód, jogbölcselői magatartás, amikor a jogbölcselők a szenvtelen tudomány helyett saját fölfogásukat adják elő. A múlt jogbölcseletének minden iránya természetjogi jellegű volt. Ezzel szemben a jogbölcselet pozitív tudomány: a jog világának sajátos törvényeit tárja föl.

Végkicsöngését tekintve a jog fejlődését a népszellem fogalmával magyarázó történeti jogi iskola kritikája is hasonló: képviselői nem igyekeznek kideríteni, hogy melyik az a tényező, amelyik a népszellemet formálja; nem keresnek és nem állapítanak meg tudományos törvényszerűségeket. Ezeket a törvényszerűségeket úgy lehet föltárni, ha a „népszellem” fogalmát lélektani úton tovább bontjuk az egyének cselekedeteit meghatározó tényezők föltárására.

Pikler kritikai észrevételei is jelzik, hogy a jogbölcselet feladatának a jog fejlődése és működése objektív törvényszerűségeinek, a jog társadalmi előföltételeinek és társadalmi hatásának a kutatását tekintette, és a pozitivizmus természettudományos {V-41.} tudományeszményének megfelelően ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a jogbölcselet a jognak tulajdonképpeni tudománya, ugyanolyan értelemben, mint a természettudomány a többi természetnek”. Ez a megfogalmazás azonban nem pusztán a jobb megértést szolgáló hasonlat volt, hanem naturalista redukcionizmust fejezett ki, a társadalmi jelenségeknek előbb pszichológiai jelenségekre, majd azoknak biológiai-idegfiziológiai jelenségekre való visszavezetését, illetőleg azokkal való magyarázatát jelentette. Pikler az emberi cselekedeteket az anyag változásainak, az energiaváltozások sajátos formájának tekintette. A jogbölcseletnek a természettudományok folytatásaként és alkalmazásaként az energiának az egész társadalomban való átalakulásával kell foglalkoznia. Az államot és a jogot is a társadalom tagjainak természete határozza meg, és semmiféle nagyobb változás nem állhat be az állami életben, mielőtt az emberek természete megváltozott volna. A társadalomtudomány és ezzel együtt a jogbölcselet nem más, mint az egyének testi és lelki természetének, mechanizmusának vizsgálata. Pikler magyarázó elméletének központi kategóriája a célszerűségi belátás, általában ezen alapul az emberek cselekvése. Az emberek szükségleteik kielégítése érdekében olyan megoldásokat keresnek és olyan eszközöket alkalmaznak, amelyeket ebből a szempontból a leginkább alkalmasnak tartanak. Ezért a jogot más társadalmi intézményekhez és a különféle közösségekhez hasonlóan alapvetően az emberek célszerűségi belátása hozta létre, bár kivételesen – a célszerűségben való tévedés következtében – más tényezők is hatnak. A belátás a célszerűséget akarja megvalósítani. Célszerűségen a biológiai célszerűséget értette, azaz az élet fönntartását, a szükségletek kielégítését. Ez Pikler belátásos elméletének alapgondolata, ami egyben azt is jelenti, hogy az emberek olyan társadalmat, olyan intézményeket, olyan jogot létesítenek, amilyen az adott ismereteiknek megfelel s aminőt helyesnek, megvalósítandónak, ésszerűnek, célszerűnek tartanak. A célszerűségi belátás nemcsak a jog létét alapozza meg, hanem annak fejlődését is, amiből viszont a hatályos jog közvetett igazolása következik, hiszen a jogfejlődés útja nem egyéb, mint egyre jobb és megfelelőbb jogintézmények fölismerése, föltalálása. A fejlődés és benne a jogfejlődés is szakadatlan haladás a tökéletesebb felé; a jogfejlődés egyirányú fejlődés, az adott jogrendszer tehát mindig az addig ismert legtökéletesebb jogrendszer. Ezzel összhangban a jogot a mások érdekeit is figyelembe vevő együttműködés kényszerrel biztosított szabályaiként határozza meg. Ezek mint együttműködési szabályok rendszerint általánosan, mindenki számára hasznosak, még az egyenlőtlenség olyan intézményei is, mint a jobbágyság. Ezért a jogszabályok többsége az alávetettek beleegyezésével jön létre és marad fönn. Pikler a jog igazságosságát azonosította annak célszerűségével, vagyis amikor a szükségletek ütközéséből eredő konfliktusokat a célszerűség alapján rendezik.

Mivel az emberi közösségek is a célszerűségi belátás alapján jönnek létre, ezért államelmélete abból indul ki, hogy nincs elvi különbség a különböző társadalmi egyesületek és az állam között. Ennek a fölfogásának abban a – a hagyományos nemzetállami értékrend képviselői által provokatívnak, sőt ellenségesnek tartott – megfogalmazásban is hangot adott, hogy „a legmagasabb rendű emberi egyesületek (azaz az államok is) épp úgy keletkeznek, mint a legközönségesebb kaszinók”. A nemzetállam abszolutizálásával azonban nemcsak idézett megfogalmazásai, hanem a társadalmi fejlődés tendenciájáról vallott fölfogása is szemben állt. Az államok sokaságát átmeneti állapotnak tekintette, szerinte a célszerűségi belátás nagyobb egységeket fog létrehozni. A jogfejlődés tendenciája a jog szabályozó szerepének {V-42.} növekedése és a jogi szabályozás szélesedése felé mutat. Az emberiség a szükségletek egyre táguló körét fogja kielégíteni a jog segítségével. A jog fejlődése a szükséglet kielégítésére vonatkozó technikai ismeretek fejlődésében, az együttműködés fejlődésében, és a kényszer alkalmazásának fejlődésében egyaránt megnyilvánul majd.

Belátásos elmélete alapján fejti ki büntetéselméletét is, amelynek tengelyében a büntetések igazságosságának, hasznosságának és célszerűségének az azonosítása áll, ami föltételezi, hogy a büntetés további bűncselekmények megakadályozása által nagyobb rosszat hárít el, mint ameny- nyit maga okoz. Mindebből Pikler a büntetésnek három elvét vezeti le, amelyeket a hatékony büntetés szükségessége, a minimális büntetés és az arányos büntetés elveinek nevezhetünk. Az első esetében arról van szó, hogy a bűncselekmények elkövetését és ezáltal az emberek szenvedését csökkentő büntetéseket kell alkalmazni; a második elv szerint azt a legkisebb büntetést kell alkalmazni, amelyiknek még bűntetteket csökkentő hatása van; a harmadik szerint pedig a legkisebb büntetést is akkor kell alkalmazni, ha kisebb rosszat ró az emberekre, mint amekkorától őket megóvja. Pikler Gyulának az a törekvése, hogy belátásos elméletét megalapozza, és hogy a célszerűségi belátást elemi pszichofizikai tényekre vezesse vissza, azzal a következménnyel járt, hogy 1907–1908-tól kezdve a társadalmi és jogbölcseleti kérdések vizsgálata helyett a belátás pszichológiai, illetőleg fiziológiai folyamatának föltárása felé fordult és a közélettől is visszavonult. Életpályájának és tudományos munkásságának ez a második szakasza azonban már nem tartozik a 20. századi magyar jogbölcselet körébe.

Somló Bódog (1873–1920) a magyar jogbölcselet külföldön kétségtelenül a legjobban ismert és elismert alakja. Pályája két szakaszra bontható, annak ellenére is, hogy a két szakasz nem szigetelhető el egymástól hermetikusan, hiszen Somló nézeteinek a változását bizonyos folyamatosság jellemezte. E fönntartás ellenére is helytálló az a megállapítás, hogy pályájának első felében a Pulszky és Pikler által fémjelzett pozitivista szociológiai jogbölcselet képviselője volt, míg 1908 után munkásságára az újkanti filozófia és jogbölcselet nyomta rá bélyegét. Első korszakára jellemző, hogy a szociológiai szemlélet képviselői – kezdetben elsősorban Pikler, emellett Spencer és Marx – gyakoroltak rá hatást. Ezeket az elméleteket ugyanakkor bírálja is, igyekszik kialakítani saját álláspontját, amelyben változnak a hangsúlyok, és egyre erőteljesebbé válik a kritikai hangvétel. Ebben a korszakban írt művei eklektikus jellegűek maradnak. Számos szociológiai tanulmányt is publikált. Jogbölcseleti tárgyú művei közül a legjelentősebbek az Állami beavatkozás és individualizmus (1900), a Jogbölcselet (1901) és a Jogbölcseleti előadások (1906). Ezekben kifejtett fölfogásának leginkább jellemző és figyelemre méltó fejtegetései a jogbölcselet sajátosságaival, a társadalmi törvényszerűségek jellegével és az állami beavatkozás kérdésével foglalkoznak. A jogbölcseletet azon az alapon állítja szembe a tételes jogtudománnyal, hogy ez utóbbi a tételes jogi ismereteket rendszerezi újra, elsősorban a jogalkalmazás megkönnyítése, másodsorban didaktikai célokból, a jogbölcselet viszont nem a jogról szóló ismereteink egységbe foglalása, hanem más ismereteinknek a jogiakkal való szintetizálása; az általános filozófia egy része, s feladatát akkor töltheti be, ha felülemelkedik a jogtudomány belső öszefüggésein, és a legtávolabbi összefüggéseket kutatja. A szociológia az a tudomány, amelynek segítségével a jog és más társadalmi jelenségek kapcsolata megragadható. A jog modern bölcselete és szociológiája egy és ugyanaz. A jogbölcselet szociológiai jellege Somló számára ekkor még Pikler nyomán azt is jelenti, {V-43.} hogy mivel a jog emberi cselekvések eredménye, és emiatt végső törvényei nem különböznek az emberi cselekvés végső törvényeitől, a jogbölcseletnek „a lélektannak és az élettannak alapvető tanaiból kell kiindulnia, ha reális alapon akar nyugodni”. A jogbölcseletnek mint alapkutatásnak a haszna abban van, hogy segítségével a jog „távolabb fekvő okait” kutathatjuk, ami a sejtbiológiai kutatások és az orvostudomány kapcsolatához hasonlítható. A jogbölcseleten belül is leíró és normatív jogbölcseletet különböztet meg. Az első főbb kérdéskörei: miként jön létre a jog; miben nyilvánul meg a hatása; mik belső fejlődésének szükségszerűségei, törvényei; a normatív jogbölcseleté pedig a helyes jog kutatása, az, hogy milyen legyen a helyes jog, mik a legfőbb elvei ennek. Somlónak a társadalom törvényszerűségeiről vallott fölfogását az jellemzi, hogy köztes megoldást keres egyrészt az ideáltipikus idealizmus és a materializmus között, másrészt pedig a különböző materialista törekvések egyesítésére törekszik. A „társadalomtudományi materializmust” ajánlja a jogbölcseleti problémák megoldásához, mert ha föltárjuk a gazdasági mozgások törvényeit, eljuthatunk a jogi mozgások törvényeihez. Ugyanakkor bírálja is, és azzal szemben az eszmék közvetítésének a fontosságát hangsúlyozza, hiszen „a gazdasági viszonyokból magukból még semmilyen jog nem következik”.

A kor egyik fontos problémája, az állami beavatkozás egyébként nagy visszhangot kiváltó vizsgálata során, a legfontosabb elméletek kritikai elemzése után arra a következtetésre jut, hogy az állami beavatkozás célja a „természetes átmenetek egyengetése”, a társadalmi átmenetek megkönnyítése kell, hogy legyen. Fejlődésének irányát abban látta, hogy: „az állam beavatkozása egyre nagyobb körre terjed, de az emberek szabadsága ennek a mindenkori beavatkozásnak megváltoztatására is egyre nagyobb lesz. Növekvő állami szabályozás növekvő politikai szabályozással karöltve: ez a fejlődés iránya – mindenre kiterjedő állami szabályozás és tökéletes szabadság ennek a szabályozásnak a megállapítására, vagy megváltoztatására: ez a fejlődés ideálja”.

Somló 1908-ra tehető módszertani fordulatát megelőzően több vitába is belekeveredett, így többek között korábbi mesterével, Piklerrel is. Ezzel egyidejűleg a közélettől is fokozatosan visszavonult és eltávolodott a Huszadik Század körétől is. A szociológián belüli viták hatására a szociológia egészét tartja immáron alkalmatlannak a jogbölcseleti problémák megoldására. A jog értékmérői (1910) c. tanulmányában elutasítja azt a most naturalisztikusnak nevezett, korábban általa is képviselt fölfogást, amelyik a jog helyességét a társadalmi élet törvényszerűségeinek segítségével akarja kimutatni. A kauzális törvényszerűségek és a normativitás közötti kapcsolat föltételezésével gyökeresen szakítva e kettőnek, a létnek és a legyennek a kanti-újkanti szétválasztását fogadja el, az előbbiek vizsgálatát a szociológia, az utóbbiakét pedig a normatív tudományok, így többek között az etika és a jogbölcselet illetékességi körébe utalva. A jogfilozófia feladata mindenekelőtt az, hogy magát a jog fogalmát tisztázza, és mindazon kérdéseket, amelyek megoldása „egyszerűen a jog lényegéből adódik”. A másik nagy kérdéskör a jog értékelésének a területe. A jog értékességét azonban a jogfilozófia nem döntheti el, az ehhez szükséges mértékeket sem produkálhatja racionális úton, azok számára érzelmileg adottak: a helyes jog mértéke az erkölcs. A jogbölcselet csak módszertant szolgáltathat a kérdés eldöntéséhez. Feladata abban áll, hogy az értékek rendszertelen halmazát rendszerré tegye, állapítsa meg egymáshoz való viszonyukat.

A jogfilozófia másik nagy alapproblémáját – a jog fogalmát és a lényegéből eredő kérdéseknek a tisztázását – Somló a németül {V-44.} megjelent Juristische Grundlehre (Jogi alaptan, 1917) c. könyvében tárgyalja, amelynek egy magyar nyelvű kivonatát is elkészítette (Jogbölcsészet, 1920). A mű az újkanti jogbölcselet nemzetközi mércével is kimagasló teljesítménye, elsősorban ez szerzett Somlónak európai hírnevet és megbecsülést.

Somló gondolati kiinduló kérdése, hogy a jogászi gondolkodás mögött milyen legáltalánosabb fogalmak húzódnak meg, a jog fogalmának milyen fogalmi előfeltevései vannak. Úgy véli, a kérdést a tartalom és a forma megkülönböztetése segítségével lehet megválaszolni: a történetileg változó joganyagban a tartalom az esetleges és különböző, ami állandó és változatlan, az nem más, mint a jogi forma. Erre a megkülönböztetésre építi föl a jogtudományok rendszerét, abból kiindulva, hogy a jogi szabályok rendszerbe foglalása a kérdések két különböző körének megoldását igényli és kétféle módszert kíván. Az egyik kérdéskör annak tisztázására irányul, hogy mit követelnek és mit írnak elő a jogszabályok, a másik pedig arra vezet vissza, hogy mit is kell értenünk jogi követeléseken, eltekintve azok tartalmától. Az utóbbi kérdés természetszerűen megelőzi az előbbit. Egy jogrendszer kifejtése előtt tudnunk kell, hogy mit is kell jogrendszeren értenünk. E két kérdéskör alapján a jogtudományokat jogi tartalomról és jogi formáról szóló jogtudományokra osztja föl Somló. Az első csoporton belül a jogszabályok egy meghatározott csoportjának tartalmát rendszerbe foglaló tételes jogtudományt, a jogi tartalmakat értékelő jogpolitikát és a jogtörténetet különbözteti meg. A jogi formáról szóló jogtudomány egyedül a jogi alaptan, amelyik határozottan eltekint a jogszabályok tartalmától, és kizárólag azt vizsgálja, mit kell értenünk jogszabályon, és melyek azok az igazságok, amelyek minden jogszabályra vonatkozóan megállapíthatók. Ez utóbbi jogtudomány a jog formáját tartja szem előtt. A jog tartalmával foglalkozó tudományok fölött áll, azoknak előföltétele.

A jogtörténet, a jogpolitika és különösen a tételes jogtudomány igényli a jog fogalmát, szüksége van a jog fogalmában rejlő valamennyi elem pontos kidolgozására, mert ezek ismerete híján nem képes kielégítően elvégezni legsajátosabb feladatát: a jogi szabályok tartalmának rendszerbe foglalását.

A jogi tartalom változásával a jogtudományok legáltalánosabb fogalmai (pl. a szerződés) is megváltozhatnak, ezzel szemben a jog fogalma és az azzal adott alapfogalmak (pl. jogi kötelezettség) minden jogtudomány számára olyan alapot jelentenek, ami független a jogi tartalom bármilyen változásától. Ezeket a fogalmakat nevezi Somló jogi alapfogalmaknak, és azoknak a jogra vonatkozó igazságoknak a kifejtését, amelyek a jog mindenkori tartalmától függetlenül megállnak, és az előzőekből következően szükségképpen formai jellegűek, jogi alaptannak. A jogi alaptan a jogbölcselet egyik része, a másik a helyes jog kérdésével foglalkozó jogi értéktan.

Somló jogi alaptanának bővebb ismertésére nincs helyünk, csupán annak központi kérdésére térünk ki röviden. A jog fogalmán Somló egy rendszerint engedelmességgel találkozó, széles körre kiterjedő és állandó jellegű legmagasabbrendű hatalom szabályait érti. Tisztában van vele, hogy ebben a meghatározásban több bizonytalan kifejezés is szerepel, amelyeket igyekszik pontosítani, de hozzáteszi, hogy ezek meghatározatlanságát és képlékenységét mégsem tudjuk teljesen megszüntetni. A jogfogalom bizonyos mérvű képlékenysége, széleinek csipkézettsége ugyanis hozzátartozik annak fogalmához. Aki a jog tükörsimára csiszolt fogalmát akarná megadni, az már e ponton eltévesztette feladatát.

Moór Gyula (1888–1950) a két világháború közötti magyar jogbölcselet vezető személyisége. Itthon nagy tekintélynek, Európa-{V-45.} szerte elismertségnek örvendett, ezt azonban nem annyira elmélete eredetiségének, mint inkább szintézisre való törekvésének, illetve világos és logikus kifejtésmódjának köszönhette. Somló Bódog tanítványaként kezdte pályáját, első írásaiban Stammler újkantiánus jogfilozófiája kritikai földolgozására vállalkozik. Moór jogbölcselete alapvetően szintén az újkanti irányzatba sorolható, fölfogása számos ponton szoros érintkezést mutat Somló újkanti korszakával, akit egyébként mindvégig igen nagyra tartott. Több esetben is úgy tűnik, hogy Somló gondolatát fejti ki, bontja ki Moór. Az újkanti filozófia szigorú értelmezésétől már legfontosabb művében, a Bevezetés a jogfilozófiába (1923) c. könyvében is eltért, amennyiben szintézisre törekedve a jog kauzális összefüggéseinek a vizsgálatát is a jogbölcselet feladatának tekintette. Pályája utolsó évtizedében elméletének ez a sajátossága fölerősödik, némi hangsúlyváltás figyelhető meg Moórnál, mindenekelőtt a filozófiai alapokat illetően. Fölfogása távolodott az újkanti filozófia módszertani kérdéseket előtérbe állító és a „van” és a „kell” világát élesen és mereven elválasztó marburgi irányzatától, és közeledett annak Rickert nevével fémjelzett, a szellemi értékek problémáját hangsúlyozó, a kauzális valóság és a szellemi értékek közötti értékes valóság szféráját elismerő bádeni irányzatához, valamint Nicolai Hartmann ontológiájához. Arra azonban már nem maradt ideje, hogy e jelzett hangsúlyváltozásoknak megfelelően jogfilozófiája egész rendszerét megújítva kifejtse.

Moór a jogfilozófián belül tudományelméleti és jogelméleti részt különböztet meg. Az első részben a főbb jogfilozófiai irányzatok mellett a jogfilozófia mibenlétét, főbb problémáit és a jogtudományok módszertani kérdéseit tárgyalja. A jogfilozófiát Moór szakfilozófiának tekinti. Amíg a filozófia vizsgálódása a mindenség egészére irányul, és azokat az előföltevéseket vizsgálja, amelyekre minden szaktudomány támaszkodik, addig a jogfilozófia mint szakfilozófia vizsgálódását a mindenségnek csak egy részletére, a jogi jelenségek világára korlátozza, az összes jogtudomány előfeltevéseit kutatja, és ennek megfelelően hasonló kérdéseket tesz föl a jogi jelenségek világa tekintetében, mint a filozófia a világ egészére vonatkozóan. A jogfilozófia mint szakfilozófia különbözik a jogtudományoktól. A jogtudományoknak Moór – Somlóhoz hasonlóan – három nagy csoportját különbözteti meg: a tételes jogtudományok, az okozatos jogtudományok (jogtörténet és jogszociológia) és az értékelő jogtudományok (jogpolitikák) csoportját. Míg ezek a jogtudományok mindig a jog tartalmát vizsgálják valamilyen szempontból (szisztematikus kifejtés, kauzális összefüggések föltárása, értékelés), addig a jogfilozófia vizsgálódása mindig formális jellegű. Ezt a megállapítást Moór azzal a már említett újkanti állásponttal indokolja, hogy a forma valamely jelenségnek állandó jellemző vonása, a tartalom pedig mindaz, ami e jelenségcsoporton belül változó. A jogfilozófia létjogosultságát az adja, hogy a jogtudományok olyan előföltevésekre épülnek, olyan fogalmakat tételeznek föl, amelyeket meghatározni maguk nem tudnak. A jogtudományok föltételezik a jog fogalmát, de azt meghatározni nem tudják; föltételezik a jog változását, de azt megmagyarázni nem tudják; végül a jog fogalma föltételezi, a tételes jog pedig magába foglalja az érték fogalmát, a jogpolitika pedig a joganyag értékelését tekinti feladatának. Mindez föltételezi az értékek mibenlétének, egymáshoz való viszonyának, a jog értékmérőjének és értékelése módszereinek a tisztázását, amit viszont a jogtudományok szintén nem tudnak nyújtani. Ezeknek a problémáknak a megoldására a jogfilozófia az illetékes, és ennek megfelelően a jogelméletet mint a jogfilozófia azon részét, amikor az közvetlenül tárgyával, a joggal foglalkozik, három problémakör alkotja. Az {V-46.} első a jogi alaptan, vagyis a jog fogalma és a vele öszefüggő problémák tárgyalása, a második a jogelméleti jogszociológia, a jog okozatos összefüggéseinek általános szinten történő tárgyalása, a harmadik a jogi értéktan, vagyis a helyes jog problémájának a vizsgálata.

A jog fogalmát Moór úgy határozza meg, hogy az olyan valósággal érvényesülő társadalmi szabályok összessége, amelynek érvényesülését végső sorban fizikai kényszer alkalmazásával is biztosítja a legerősebb társadalmi hatalom. Ez a meghatározás igen közel áll Somlóéhoz, ugyanakkor a tényleges érvényesülés elemének a definícióba való fölvétele azt is jelzi, hogy Moór szintézisre törekedett a jog norma és valóság elemeinek a megragadását illetően. Moór jogelméletének a jog kauzális összefüggéseivel foglalkozó fejezete túl általános és kevéssé kidolgozott. Jogi értéktanának alapgondolata, hogy a jog helyességének az erkölcs a mércéje, ami ugyan objektív, de nem abszolút mércét jelent. A jog helyessége egyrészt csak egy adott történelmi helyzethez mért relatív helyesség lehet, másrészt pedig az erkölcs tartalma sem mentes a relativitástól, még ha az abszolút érték igényével lép is föl. A különböző erkölcsi fölfogások közötti vita tudományosan nem dönthető el, ezért a jogfilozófia nem tehet egyebet, mint hogy megjelöli azt az erkölcsi fölfogást, amelyet a jog értékelésénél alkalmaz. Moór saját fölfogása mércéjének a keresztény nemzeti erkölcsöt nevezte meg.

Horváth Barna (1896–1973) a két világháború közötti magyar jogbölcselet másik jelentős, Moórnál jóval eredetibb alakja, aki 1949-ben emigrációba kényszerült és ígéretes pályafutása derékba tört. Legfontosabb művei a Németországban publikált Rechtssoziologie (Jogszociológia, 1934) és a Jogelmélet vázlata (1937), amelyekben szinoptikus és eljárási jogelméletnek nevezett fölfogását fejti ki. Horváth Barna is az újkantiánus filozófiából indult ki, és a természeti valóság és az értékek szigorú elválasztása fényében indul neki a társadalom és a jog elemzésének. Látja azonban azt is, hogy a társadalmi jelenségekben az okozati valóság és az értékek, illetve eszmék egybefonódnak, így, miközben kiindulópontja első lépéseként ezek külön tárgyiasságát rögzíti, második lépésként a külön tárgyiasságok „összenézését”, „együtt-nézését” vagy más szóval „szinoptikus” gondolati megragadását hangoztatja. E nézőpontjából ered egész társadalomszemlélete is. Egész elmélete nem más, mint a két elszakított szféra „összenézése”, és eközben a külön tartás szükségességének állandó hangoztatása. Azt is lehet mondani, hogy így, miközben minden erőfeszítése arra irányul, hogy meghaladja az újkantiánus Lét és Legyen elválasztását, és minden kritikai elemzése ezen elválasztás hátrányos következményeit hangsúlyozza pl. a jog vonatkozásában, maga is foglya maradt az újkantiánusok kérdésfeltevéseinek. Horváth a külön tartott ismereti tárgyakként felfogott két szférát csak gondolati tárgyként tartja együtt-nézettnek és felfoghatónak. Szerinte a jog nem ismerettárgy, hanem normáknak és tényeknek, tehát egymást kizáró ismerettárgyaknak bizonyos séma szerinti folytonos kölcsönös egymásra vonatkoztatásában álló szemléletmód és ennek társadalmi objektivációja. Ez az egybevető (szinoptikus) módszer alapgondolata. Vagyis ez nem összetevő (szintetikus), hanem csupán együtt-néző vagy egybevető (szinoptikus).

Horváth jogbölcseletének „eljárási” jelzője arra utal, hogy a jog nem puszta norma és nem is merő tény, hanem a kettő kapcsolata, elvont magatartásminta és ennek megfelelő tényleges magatartás. E kettőnek gondolati kapcsolata az eljárás, és ezért a jogot mint legfejlettebb társadalmi eljárást lehet definiálni. A jog nem puszta norma, hanem tényleg érvényesülő, tényekben pozitiválódó jogesetekről leolvasható norma – vagyis eljárás.

{V-47.} Ebben a megfogalmazásban már elhalványul az újkantiánus Lét és Legyen dualizmus problémaköre, és az angol jogelmélet hatására bírói esetjogi szemlélet áll előttünk: a jogot a perek szituációiban konkretizált normák, illetve maga a konkretizálás folyamata, és nem egyszerűen a tételes jogként kihirdetett elvont jogszabályok jelentik. Horváth jogelméletének bírói esetjogi szemléletét mutatják a jogalkotás, a jogalkalmazás és a jogértelmezés közötti összefüggésekre vonatkozó elemzései is. Ezek szerint a jogtétel még nem a teljesen kész jog, ennélfogva a jognak mindig csak töredékes, kiegészülésre váró értelme és jelentése van. A jogalkotás sem merő teremtés, nem semmiből alkotás. Ezt fejezi ki a történeti iskolának, az angol common law doktrínának és a szabadjogi iskolának az a közös alaptétele, hogy a jogot önkényesen „csinálni” nem lehet, hogy a jogot voltaképpen nem is alkotjuk, nem teremtjük, hanem csupán „megtaláljuk”.

Az 1945-tel bekövetkező rendszerváltozás természetesen a magyar jogbölcselet helyzetét és alakulását is nagymértékben meghatározta. A háború utáni első években még a korábbi időszak jogbölcselőinek (Moór, Horváth Barna, Szabó József és Bibó István) munkái is megjelentek, a Sztálin szellemében Visinszkij által értelmezett marxista jogelmélet – kezdetben zömmel fordítások alakjában – még csak mint az egyik álláspont jelent meg, de már ekkor sem tagadta, hogy perspektivikusan egyeduralomra tart igényt. A „burzsoá” jogtudománnyal szembeni kritika egyre durvult, az új időkhöz nem igazodó képviselőit adminisztratív intézkedésekkel hallgattatták el és távolították el a pályáról. A fordulat éve után kizárólagossá lett a Visinszkij-féle sztálinista és vulgármarxista jogtudomány, az ún. szocialista normativizmus, méghozzá csaknem az 1950-es évek végéig annak is sztálinista változata.

A szocialista normativizmus megalapozása Visinszkij nevéhez kapcsolódik. Ez a fölfogás a szovjet jogelméletben korábban uralkodó szociologizáló és pszichologizáló nézetekkel szemben, Kelsenhez hasonlóan a jog normajellegét hangsúlyozta, ennyiben bizonyos fokig előrelépésnek is tekinthető volt. Ugyanakkor elméleti hiányosságain és hibáin túl legfőbb negatívuma az volt, hogy a sztálini politikai gyakorlatot alátámasztó elmélet volt, amit szimbolikusan jelez az is, hogy megalapozója egyben a sztálini perek főügyésze volt. A szocialista normativizmus elnevezés arra utal, hogy a jog normajellegét egyoldalúan túlhangsúlyozta, annak értékvonatkozásait kifejezetten elutasította, valóságtartalmának vizsgálatát pedig – az eredeti marxi fölfogással szembefordulva – mellőzte. Ezek a sajátosságai hasonlítottak a 19. század második felében uralkodó törvénypozitivizmusra (vagy más néven szövegpozitivizmusra) és a Hans Kelsen nevéhez fűződő tiszta jogtan normativizmusára. Az a tény könnyítette meg e normativizmus számos elemének máig tartó hatását, hogy a magyar jogászok gondolkodásában korábban jórészt ezek a normativista fölfogások domináltak. A szocialista normativizmus további jellemző vonásaiként pedig verbális vulgármaterializmusát, a törvényesség sajátosan fetisizált értelmezését, propagandisztikus hangsúlyozását, instrumentalizmusát, valamint etatizmusát és voluntarizmusát emelhetjük ki.

A szocialista normativizmus vulgármaterializmusa is verbális és elvont maradt, ami azt jelentette, hogy a jog társadalmi összefüggéseit csak nagy általánosságokban, ezáltal a valós összefüggéseket is, mindenekelőtt a gazdaság jogot meghatározó-befolyásoló szerepét, eltúlozva és meghamisítva ábrázolta. Ez fejeződött ki a jog osztályjellegének eltúlzásában, a ténylegesen meglévő osztályjellegű mozzanatok kizárólagossá nyilvánításában, a jogágaknak közvetlenül a társadalmi viszonyokra való ráépítésében, eltéréseiknek közvetlenül a társadalmi viszonyokkal {V-48.} való magyarázatában, mindenekelőtt pedig a hatályos jog gazdasági-társadalmi meghatározottságának az alternativitás lehetőségét tagadó értelmezésében, ami egyértelműen apologetikus jellegű volt: a hatályos jog szükségképpen olyan, amilyen, vagyis nem lehet másmilyen, tehát tökéletes. Ugyanakkor e fölfogás gyakorlatilag elutasította a konkrét jogintézmények társadalmi összefüggéseinek a vizsgálatát, és a szociológiai vizsgálatokat mint burzsoá áltudományt utasította el. A jogelmélet feladatává kizárólag az éppen hatályos jog normáinak – és csak a normáinak – jobb esetben is csupán prakticista és didaktikus, de sokkal inkább propagandisztikus ábrázolását, valamint a burzsoá jog és jogelmélet kritikáját tekintette, és így gyakorlatilag a hatályos jog apológiája volt, azt a dolgozó nép érdekeinek maradéktalanul megfelelő és a munkásosztály akaratát kifejező szabályok összességének tekintette.

A tematikusan átfogó jellegű szakirodalom legnagyobb hányadát kezdetben, az ötvenes évek elején szovjet fordítások és a szovjet jogelmélet alapján írt írásbeli tananyagok tették ki, amelyek szerzői között Antalffy György, Halász Pál, Szabó Imre és Vas Tibor nevét kell megemlítenünk, úgy is, mint a szocialista normativizmus legismertebb képviselőiét. A jogbölcseletnek a politika szolgálólányává tétele a gyakori aktuálpolitikai változások körülményei között nem kedvezett monográfiák írásának, a rövidebb cikkek pedig a politikai elvárásokhoz igazodtak. A korszak jogelméletéhez hozzátartoztak a nem minden politikai szándék nélkül szervezett, a kritika és önkritika dramaturgiáját is fölhasználó viták is. Ezek közül a gazdasági jogról, valamint a jog konstans elemeiről folytatott vitákat említjük meg, mint – a korra és nem a jogbölcseletre – jellemzőeket. Érzékeltetésül idézzük az utóbbi vita egyik „eredményét”. Sztálin tanítása szerint mihelyt a fölépítmény osztályjellege megszűnik, megszűnik fölépítmény lenni. A jog pedig fölépítmény, tehát osztályjellegű. Ami nem osztályjellegű, az nem lehet jog. A konstans elem a jogban nem lehet osztályjellegű, tehát nem jog. Mindezek alapján tehát megállapíthatjuk, hogy a jogban jogi jellegű konstans elemek nincsenek.

A jogbölcseleti műhelyek annyiban változtak, hogy megszűntek a jogakadémiák és fölfüggesztették a debreceni jogi kar működését, a szovjet modellnek megfelelően viszont létrehozták a MTA Állam- és Jogtudományi Intézetét, amelynek igazgatója először Vas Tibor, majd Szabó Imre volt. Az 1980-as évektől megkezdődött az új jogi karok alapítása: először Miskolcon, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Károli Gáspár Református Egyetemen és Debrecenben hoztak létre új jogi kart.

Az államszocializmus időszakának vezető jogbölcselője és a marxista–leninista, ún. szocialista normativizmus reprezentánsa Szabó Imre (1912–1991) volt. Számos hasonló pozíciót betöltő kelet- és kelet-közép-európai kollégájától előnyösen különböztette meg nyelvismerete, a nyugateurópai és amerikai szakirodalomra is kiterjedő műveltsége, amely összefüggésben nyilván nem volt közömbös az a tény, hogy az egyetemet a polgári demokratikus Csehszlovákiában, Prágában végezte el. Beregszászi születése révén a szláv nyelvekben is otthonosan mozgott, ami lehetővé tette számára, hogy a szovjet jogelmélet eseményeiről gyorsan tájékozódjék. Különösen a hatvanas és a hetvenes években született írásairól mondhatjuk, hogy azok kulturáltságukkal jelentős mértékben elütöttek az ötvenes évek primitív cikkeitől, és Szabó Imre a nyugati jogfilozófusok számára is megbecsült vitapartnernek számított. Ezek a relatíve kedvező vonások természetesen nemcsak Szabó személyes kvalitásainak, hanem a politikai helyzet változásának a következményei is voltak. Ugyanakkor későbbi műveiből sem hiányzott teljes {V-49.} mértékben az ötvenes évek szemléletével való kontinuitás. Leegyszerűsítve és némiképp pontatlanul Szabó Imre jogelméletét mint a Kádár-rendszer egyik, a rendszer keretei között is viszonylag konzervatív jogbölcseletét jellemezhetjük. Művei közül elsőnek A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (1955) c., joggal híres-hírhedtnek nevezett monográfiáját kell megemlítenünk, részben hatása miatt, részben pedig mert jól mutatja Szabó elméletének jellemző vonásait. A mű erénye – és ez teszi lehetővé még ma is kellő kritikával való használatát –, hogy bőséges anyag alapján, többnyire korrekt módon idézve dolgozza föl anyagát. Többet nyomnak azonban a latban a mű negatívumai: kritikája előítéletes és külsődleges, számonkérő jellegű, elsődleges mércéje a marxizmus–leninizmustól való távolság, amit az elméletek gyakran félreértelmezett politikai hatásának (viszonylag haladó és reakciós) a vizsgálata egészít ki, az elméleti kritika ily módon túlpolitizálódik. Szabó kísérletet sem tesz a bírált elméletek problematikájának megértésére, az immanens kritika módszerét is csak szórványosan alkalmazza. A századforduló táján bekövetkező társadalmi változásokat sommásan mint az imperializmus megnyilvánulásait marasztalja el, és minősíti szintén imperialistának az ezekre a problémákra adott jogbölcseleti válaszkísérleteket. Különösen markánsan mutatkozik ez meg az újkanti jogfilozófia, Somló és Moór ábrázolása során. Szerinte ez a „jogbölcselet minden tekintetben reakcióssá vált, reakciósabbá, mint a pozitivista jogbölcselet; azzal, hogy a jogbölcseleti kutatás és ezzel együtt a jogászok figyelmét a létező jogról, a „van”-ról a megvalósítandó, spekulatív módon föllelhető jog, a „kell” felé, vagyis a realitás lehetőségei helyett az irrealitás világa felé, a földről az ég felé fordította, a jogbölcseletet teljes mértékben megfosztotta a tudományos jellegtől, és a szubjektivizmus, a fideizmus felé vezette. Szabó hatását sokáig éreztető kritikájának az elméleti tartalma – saját szavai szerint – az volt, hogy a maga egészében el kell vetni a „helyes jogról” szóló idealista fölfogást, s egészében a „helyességet” mint különálló filozófiai kategóriát; le kell számolni e „helyes jogi” elmélet alapjaival s annak minden vonatkozásával, úgy hogy a „helyes jog” jelszava valamiféle új, állítólag marxista értelmezésben se térhessen jogéletünkbe vissza.

Szabó Imre

Szabó Imre jogelméleti álláspontját legszemléletesebben két szisztematikus monográfiája, A jogszabályok értelmezése (1960) és A szocialista jog alapján ismerhetjük meg. Az előbbi egy konkrét, mind elméleti, mind gyakorlati szempontból fontos kérdés kapcsán, széles szakirodalmi anyagra támaszkodva, részletezően fejti ki álláspontját, a második pedig a marxista–leninista jogelmélet rövidebb, elsősorban az oktatás szempontjait szem előtt tartó összefoglalására vállalkozik. A címtől eltérően ugyanis a könyvben nemcsak a szocialista jogról van szó, hanem a ma már megmosolyogtató elvi bevezetés alapján, miszerint a szocialista jog is jog, a jognak mindazokról az általános kérdéseiről is, amelyek a szocialista normativizmus koncepciója szerint a jogelmélet tárgyát képezik. Így tárgyalja a jog fogalmát, a jogi alapelvek szerepét, a törvényességet, a jogrendszerek csoportosítását, a jogalkotást, a jogforrásokat és a jogszabálytani kérdéseket, a jogalkalmazást, a jogviszonyokat, az alanyi jogok és kötelességek viszonyát és a jogrendszer tagozódását.

Szabó Imre munkássága jól, a kor viszonyaihoz mérten színvonalasan mutatja ezeket a sajátosságokat. Kisebb korrekcióktól eltekintve elméleti alapállásához mindvégig hűséges maradt, Visinszkij halála (1954) és politikai tevékenységének látványos elítélése (1956) után évekkel is (1963) a Visinszkij által a terror légkörében levezényelt, a szovjet jogtudományt sztálinizáló, a szovjet állam- és jogtudomány {V-50.} kérdéseiről 1938-ban rendezett szövetségi értekezletet igen pozitívan értékelte, Visinszkijt lényegében csak azért marasztalta el, mert nem volt elég apologetikus: „megállt a kényszernél, nem fejezte ki, hogy a szocialista jogot a dolgozók mind nagyobb mértékben önként követik, mert fölismerik hogy az érdekeiknek felel meg”.

Ennek megfelően monográfiájában a jog általános fogalmát Szabó is olyan magatartási szabályok összességeként határozta meg, amely az uralkodó osztálynak a termelési viszonyok által objektíve meghatározott akaratának kifejezése és amelynek érvényesülését az államhatalom kényszerítő ereje biztosítja. A jogfogalom két lényegi eleme a jog gazdasági meghatározottsága és akarati jellege.

Ez a jogmeghatározás átvezet a szocialista normativizmus másik jellemző vonásához, voluntarizmusához. Ez a voluntarizmus két vonatkozásban nyilvánult meg: egyrészt mint elméleti, másrészt mint politikai voluntarizmus.

Az előbbi a jog már idézett akaratként való meghatározásában nyilvánult meg, amiben egyben e fölfogás dogmatizmusa is kifejeződött. E voluntarizmus hivatkozási alapját ugyanis Marxnak és Engelsnek az, a Kommunista Kiáltványban szereplő megállapítása képezte, hogy „jogotok csupán osztályotok törvényre emelt akarata”. Ez a megfogalmazás a 19. században uralkodó akaratelméletek (a jog mint népakarat, általános akarat stb.) terminológiájában megfogalmazott politikai jelszó volt, ami politikai manifesztumban elfogadható volt. Az akaratelméletek azonban polgári formájukban is számos félreértést és elméleti torzulást idéztek elő, mivel változatos formákban ugyan, de a jog pszichológiai jelenségként való megközelítését sugallták, és eléggé terméketlen vitákhoz vezettek. A 20. századi jogbölcselet ezt a fölfogást egyértelműen meghaladta, a szocialista normativizmus pedig e meghaladott fölfogáshoz kapcsolódó politikai jelszót emelte elméleti szintre, és dogmatizmusa miatt ahhoz betű szerint ragaszkodott is. Ez a dogmatizmus szélsőségesen konzervatív volt, és az adott politikai viszonyok között az elméleti voluntarizmus hátrányait jelentősen fölerősítette, ami különösen az osztályakarat általánosságának az értelmezése kapcsán domborodott ki.

Szabó e fölfogás más képviselőihez hasonlóan hangsúlyozza ugyan, hogy az osztályakarat nem egyéni akaratok összessége, ennélfogva nem az egyének pszichológiai értelemben vett akaratán alapul, hanem olyan akarat, amely az uralkodó osztály közös érdekeinek általános formában való kifejezése.

Szabó szerint az osztályakarat nem alapul az individuális akaratokon, nem önkényes, de azt nem mondja ki, hogy nem pszichológiai értelemben vett akaratról van szó. Igaz, azt sem mondja kifejezetten, hogy az, de a fizikai személyek megemlítése arra utal. Szabó szerint ugyanis az osztályakaratot természetes személyek, méghozzá az erre hivatott természetes személyek (méghozzá a munkásosztály pártja által erre hivatott személyek) fedezik föl és fejezik ki, az tehát ennyiben pszichológiai értelemben vett akarat, illetve azok összessége, de – mondja Szabó – nem egyszerűen az, amit úgy is lehet érteni, hogy az pusztán az individuális akaratok egy bizonyos részeinek, szelvényeinek az összessége. Kifejezetten csak annyit mond Szabó, hogy ez az akarat nem önkényes, hanem általános, de hogy pontosan a formát tekintve mit jelent ez az általánosság, arról hallgat.

Ennek az akaratfölfogásnak a terméketlenségét és sajátos dilemmáját jól jelzi a Peschka Vilmos és Szotáczky Mihály között az 1960-as években lezajlott vita. Ha az osztályakaratot úgy értelmezzük, hogy az nemcsak tartalmilag, hanem formailag is általános, akkor az vagy egy individuumok fölötti általános osztálytudatot tételez föl, a népszellem szocialista változatát, {V-51.} ami nyilvánvalóan nem fogadható el egy materialista filozófia számára, vagy pedig meghatározott mennyiséget mint az osztályakarati minőség mértékét, amikor is az osztályakarat általánosságának a kritériumát a pszichológiai értelemben vett individuális akaratok mennyiségi kérdéseként kell megközelítenünk. Ezt az álláspontot képviselte lényegében Peschka Vilmos. Ez az út demokratikus következtetésekhez vezet, de elméletileg számos problémát vet föl. Az adott terminológia keretei között a mérték meghatározása problematikus, a filozófiai elemzés szintjén nem állítható, hogy a bárhogyan meghatározott rész azonos az egésszel, a részt kifejező különös pedig maga az általános. Ahhoz, hogy kimondjuk, hogy az akarat általánossága a többségi döntés függvénye, ki kell lépnünk a politikai rendszer, a döntési mechanizmus szintjére, szakítani kell politikailag a párt vezető szerepével, elméletileg-filozófiailag pedig a jog akaratként való fölfogásával. Föl kell akkor ugyanis tenni azt a kérdést, hogy miben rejlik az érdekek és akaratok általánossága, miben különbözik az a fogalmak és a leíró kifejezések általánosságától. Ez a kérdésföltevés viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az általános nem azonos az egésszel, méghozzá nemcsak terjedelmileg nem azonos, hanem jellegét és tartalmát tekintve sem, objektivitása – ha egyáltalán van értelme erről beszélni – nem eleve adott, megváltozhatatlan, alternatívák nélküli objektivitás. Ezen az úton tehát a rendszer apológiája helyett kritikájának elméleti megalapozásához jutunk el.

A másik lehetséges értelmezés, az akarat pszichológiai jellegének a következetes elutasítása esetében az akarat puszta metafora, amikor is általánosságának kritériuma nem lehet más, mint bizonyos közös érdekek általánosságának való megfelelés. Az általános akarat csak tartalmilag általános, és formáját tekintve individuális akarat, és közömbös, hogy mennyiségileg hány akarat felel meg ennek. Ezt képviselte Szotáczky. Ez az értelmezés filozófiailag korrekt, elfogadhatóbb, mint a pszichológiai értelmezés, ugyanakkor alkalmas bármiféle politika önkény igazolására, tetszés szerinti jogszabályok természetjogias apologetikájára használható föl, mondván hogy az felel meg az általános érdekeknek és a termelési viszonyoknak.

A szocialista normativizmus politikai voluntarizmusa azt jelenti, hogy e fölfogás szerint a joggal bármit, vagy szinte bármit el lehet érni, meg lehet tenni, ami annak a tagadását jelentette, hogy a jog saját törvényszerűségei korlátozzák politikai fölhasználhatóságát – ismét csak éles ellentétben az eredeti marxi fölfogással. Ezt a voluntarizmust a szocialista jog aktív, előremutató, progresszív szerepének a jelszavába csomagolták.

Ez a politikai voluntarizmus egyben etatizmust és instrumentalizmust is jelentett. Etatizmusa abban nyilvánult meg, hogy túlhangsúlyozta a jog állami jellegét, elhanyagolta a jognak az állammal közvetlenül össze nem függő sajátosságainak, így mindenekelőtt a jog érvényesülésének és egyes strukturális vonatkozásainak a vizsgálatát; továbbá minden társadalmi problémát állami-jogi eszközökkel megoldhatónak tekintett. Instrumentalizmusa a jognak kizárólag a politikai célok eszközeként való fölfogását, illetőleg ennek az eszközszerepnek az eltúlzását fejezte ki. Ez az instrumentalizmus tovább, a szocialista normativizmus föllazulásának és fölbomlásának időszakában is megőrződött, hiszen az instrumentalizmus nem jelent szükségképpen voluntarizmust, azaz akarat számára bármire és bármikor alkalmas eszközként való fölfogását a jognak.

Szabó Imre jogbölcseletében különösen markánsan mutatkozik meg a törvényesség sajátos értelmezése és fetisizálása. E sajátos értelmezés egyik lényeges eleme a törvényesség általános fogalmának az elutasítása azzal az érveléssel, hogy a törvényesség {V-52.} fogalma konkrét társadalmi tartalmától elvonatkoztatva nem határozható meg, lényege egyedül formai elemekkel nem ragadható meg. Ennek kifejtése során meglepő őszinteséggel jellemzi az államszocializmus jogát, kimondva, hogy a törvényesség általános tartalma nem az emberi jogok biztosítása, az nem azonos a demokrácia érvényesülésével sem. Az állampolgári jogok kategóriája azért sem lehet tartalmilag fogalmi eleme a törvényességnek, mert az állampolgári jogoknak szintén nem lehet olyan általános fogalmát kialakítani, amely a tőkés rendszerben és a szocialista rendszerben hirdetett, illetőleg érvényesülő állampolgári jogokat azok társadalmi valóságában egyaránt magába foglalná. Márpedig a törvényesség fogalmát, ugyanúgy mint általában a jogi alapelvekét, a marxista jogelmélet nem egy elképzelt természetjogból vezeti le, hanem az adott társadalmi rendszerből. A szocialista törvényesség szocialista jellegű és tartalmú szabályok érvényesülését jelenti, vagyis meghatározott osztálytartalmú jogszabályoknak következetes, mindenkire és mindenkivel szemben való általános érvényesítését. A szocialista társadalom és állam lényegéből folyik, hogy a szocialista rendszernek megfelelő magatartást mindenkitől megköveteli, illetőleg az ezzel ellentétes magatartást mindenkivel szemben egyaránt megtiltja. A szocialista alkotmányok egyaránt biztosítják mindenkinek az egyesülési jogot olyan egyesülésre, amely megfelel a szocialista társadalom és állam célkitűzéseinek, a dolgozók érdekeinek, de ugyanúgy egyaránt tiltanak minden olyan egyesülést, amely e célkitűzésekkel, illetőleg érdekekkel szemben áll. Ilyenképpen a törvényesség mindig csak konkrét, az adott társadalmi rendszer és jogtípus jellegének megfelelő lehet. Ennek alapján vagy burzsoá, vagy szocialista törvényességről beszélhetünk, mint a törvényesség két történeti formájáról. Az általános fogalomnak ez az elutasítása a törvényesség formális értelmezését jelenti, annak a jogszabályok betartásával és betartatásával, vagyis a jogrenddel való azonosítását. Ily módon eltűnik a törvényességnek a jogi normák tartalmával szemben támasztott követelmény jellege, a követelmény jelleg pusztán mint a bármilyen tartalmú hatályos jog betartásának a követelménye jelenik meg. Szabó törvényességfölfogásából sem hiányzik az apologetika, amikor is azt írja, hogy „a szocialista jogtípust fejlődésének minden szakaszában és minden formájában a szocialista törvényesség érvényesülése és állandó szilárdulása jellemzi”, bár az – teszi hozzá – „nem szükségszerűen zökkenőmentes”. Az előbbiek szerint értelmezett törvényesség fetisizálása egyrészt a sztálini típusú törvénytelenségeknek, másrészt pedig a bíróságok jogfejlesztő szerepének az elutasítását és ez utóbbi összefüggésben az államszocializmusra jellemző szigorú centralizációt fejezte ki és egyben rányomta bélyegét a jogalkalmazás, ezen belül is különösen a jogszabályértelmezés elméleti tárgyalására is.

A jogszabályértelmezés kapcsán Szabó abból indul ki, hogy a nyelv és a gondolkodás megfelel egymásnak, a jogszabályok szövege azok lényegét fejezi ki, és az értelmezés mindvégig ennek az elvi megfelelésnek a keretei között marad, ezért annak a jogszabály létrehozására irányuló történetileg kötött akarathoz kell ragaszkodnia. Szabó tehát a törvényhozó történeti akaratára alapozó ún. szubjektív értelmezéselmélet híve a jogszabályoknak a „törvény okosabb mint a törvényhozó” jelszavával önálló értelmet tulajdonító objektív elméletekkel szemben. A jogalkalmazó törvényi kötöttségeit hangsúlyozza, bár korábbi megfogalmazásaitól eltérően szélsőségesnek nevezi e kötöttségnek az ismert Montesquieu-féle megfogalmazását, miszerint a bíró nem más, mint a törvény szája. A jogalkalmazás nem mechanikus-automatikus művelet, hanem a jogalkalmazó tudatos tevékenysége; abban {V-53.} jelentős szerepe van a szocialista jogalkalmazó jogtudatának, szocialista meggyőződésének. A jogalkalmazás értékelő elemeket is tartalmaz, annak azonban nemcsak kereteit határozza meg a jogszabály, hanem tartalmi irányát, sőt egyenesen tartalmát is. A jogalkalmazásnak ebből az értelmezéséből is következően Szabó elutasította a bírói jogalkotás minden formáját, így a legfelső bíróságok döntéseinek jogforrási jellegét is, mondván hogy azok sem új magatartásszabályt nem tartalmaznak, sem pedig nem rendelkeznek kötelező erővel. Egyébként ez a tétel volt Szabó Imre jogelméletének az az eleme, amelyik a jogászok többsége számára nyilvánvalóvá tette, hogy a szocialista normativizmus által adott ábrázolás nem fejezi ki hűen a kor valóságát.

Az 1960-as évek második felétől a magyar jogbölcseletet a szocialista normativizmus meghaladására irányuló törekvések jellemezték, köszönhetően a szabadabb szellemi légkörnek és a Kádár-korszak reformjainak. Ezek az elméleti törekvések kezdetben a szocialista normativizmus rendszerén belül, egy-egy kérdés újszerű és többnyire kritikai megfogalmazásában nyilvánultak meg, a későbbiekben azonban szétfeszítették annak elméleti és szemléleti kereteit, új elméleti-filozófiai orientációt kerestek maguknak, építve a hatvanas évek ún. marxizmus-reneszánszára és a marxizmuson belüli pluralizálódásra. Ezeknek a törekvéseknek a kezdeti eredményeire építve 1970-ben jelent meg az állam- és jogelmélet I. világháború utáni hazai tankönyve, amelynek jogbölcseleti fejezeteit Samu Mihály és Szotáczky Mihály írták.

Samu Mihály (1929–) számos tanulmányban a szocialista normativizmus vulgármaterializmusával szemben az állam és a jog viszonylagos önállóságát hangsúlyozta, A szocialista jogrendszer tagozódásának alapja (1964) c. monográfiájában elutasította azt a fölfogást, amely szerint a jogágakat az azonos társadalmi viszonyokat szabályozó jogi normák alkotják, és ezzel szemben a jogrendszer tagozódásának az alapját a magatartási szabályok eltérő tartalmában és formájában, vagyis a jogalanyok eltérő jellegű magatartásának különböző módszerekkel történő szabályozásában látta. Az inkább államelméleti tárgyú és csak részben jogbölcseleti jellegű A hatalom és az állam (1977) c. könyvében a jognak mint hatalmi jelenségnek a társadalmi integrációban játszott szerepét hangsúlyozta és a szocialista normativizmusnak a jogot a politika eszközének tekintő instrumentalizmusát bírálta. Munkásságának további említendő eleme a jogpolitika mint közvetítő szféra önállóságának a hangoztatása, a jogpolitika tudományos megalapozásának a lehetősége és szükségessége, és ezáltal is a voluntarizmus elutasítása. (Jogpolitika – jogelmélet, 1989).

Szotáczky Mihály (1928–1998) A jog lényege (1970) c. monográfiájában a szocialista normativizmus osztályakarat-fölfogásának a vulgarizáló elemeit kívánta a már előbb jelzett módon meghaladni.

Péteri Zoltán (1930–) elsősorban a jog-összehasonlítás elismertetésével és jogelméleti-módszertani alapjainak a tisztázásával járult hozzá a szocialista normativizmus meghaladásához és egyben a magyar jogásztársadalom látókörének a bővítéséhez.

A szocialista normativizmus kritikája és leküzdése terén a legnagyobb hatást Kulcsár Kálmán és Peschka Vilmos munkássága váltotta ki. Kulcsár Kálmán (1928–) a szocialista normativizmus valóságidegenségével szemben a jogszociológia felé fordult. A jogbölcselet szempontjából legfontosabb művei: A jogszociológia problémái (1960), A szociológiai gondolkodás fejlődése (1966), A jogszociológia alapjai (1976), A modernizáció és a magyar társadalom (1986), Politikai és jogszociológia (1987), A modernizáció és a jog (1989). Kulcsár már az 1960-as évektől kezdve a szociológiai jogelméletek elemzésén keresztül igyekezett {V-55.} a jog működésébe mélyebb belátást nyerni, és központi élményét a pusztán állami döntéssel létrejövő „papírjog” és a mindennapi életben lévő szabályszerűségek közötti összefüggések elemzése jelentette. Kezdetben úgy látja, hogy a jogszociológia általános elmélete azonos lehet a jogelmélettel, és ily módon küzdhető le a szocialista jogelmélet normativizmusa, a későbbiekben azonban egyre inkább a két diszciplína különbségét állítja az előtérbe, és ennek megfelelően munkásságának zöme a hetvenes évektől az önálló tudománnyá vált jogszociológia, illetőleg az általános szociológia területére esik, amely azonban közvetve továbbra is jelentős hatást gyakorolt a szűkebben vett jogbölcselet fejlődésére és az egész jogi közgondolkodás alakulására, mindenekelőtt azáltal, hogy a jog társadalmi összefüggéseinek és kötöttségeinek a föltárásával a szocialista normativizmus voluntarizmusának konkrét és meggyőző kritikáját adta.

Kulcsár Kálmán

Peschka Vilmos (1929–) tekinthető a 20. század utolsó harmada legjelentősebb magyar jogfilozófusának, aki a szocialista normativizmus kritikájából kiindulva impozáns elméleti építményt hozott létre. Már korai munkáiban (A jogviszonyelmélet alapvető kérdései, 1960; Jogforrás és jogalkotás, 1965) Lukács György filozófiájára támaszkodva törekedett a szocialista normativizmus meghaladására. Az osztályakarat általánossága kérdésében a már jelzett módon demokratikus töltetű, és tendenciájában messzire ható kritikát fogalmazott meg és állást foglalt a bírói gyakorlat jogalakító szerepének és a Legfelsőbb Bíróság irányelvei és elvi döntései jogforrási jellegének az elismerése mellett. A modern jogfilozófia alapproblémái (1972) c. munkájával a kortárs nyugat-európai jogbölcselet problematikájával szembesítette és gazdagította a hazai jogtudományt, ennek kapcsán a jog értékességének és igazságosságának a kérdéskörében dolgozta ki a maga elméletét, amelynek alapvető gondolata az volt, hogy a jog értékét és értéktelenségét az dönti el, hogy mennyiben járul hozzá az emberi lényeg kibontakozásához és realizálódásához. Peschka fölfogásának központi gondolata, hogy a jogot sajátos visszatükrözésnek és olyan objektivációnak fogja föl, amelyen belül eltérő fejlettségű és fokozatú jogi objektivációk jönnek létre a jogi normáktól a jogügyletig és a jogviszonyokig, és amelynek a működésére az jellemző, hogy befogadói tudat nélkül a jogi objektiváció mint olyan nem létezik, vagyis amit nem alkalmaznak, nem követnek, az nem lehet jog. A befogadói tudatnak ebből a nélkülözhetetlenségéből az is következik, hogy a jogi objektiváció normatív tartalma annak határai között némileg módosul, amikor az újra fel- és elismerő tudat a jogi objektivációnak az adott szituációban aktuális és érvényes tartalmát megállapítja. E jogbölcseleti koncepció megfogalmazásai közül A jogszabályok elmélete (1979) és A jog sajátossága (1988) c. munkákat emeljük ki. Az elsőben Peschka a legfejlettebb jogi objektiváció, a jogi norma tekintetében, a másodikban pedig átfogó és egyben összefoglaló jelleggel fejtette ki elméletét. Különösen az utóbbi időben írt munkáiban – nem előzmények nélkül, éppen a befogadói tudat szerepének korábbi elemzéseire támaszkodva – nagy figyelmet fordított a jogi hermeneutika eredményeire, a jogot egyenesen a hermeneutika modelljének nevezve (Appendix „A jog sajátosságához”, 1992). Peschka jogfilozófiájának a jelentősége abban foglalható össze, hogy a jogi objektivációk összetettségének hangsúlyozásával nemcsak a normativizmus elméleti alapjainak megsemmisítő kritikáját végezte el, de egyben olyan elméletet dolgozott ki, amelyik amellett, hogy a jognak többrétegű, a pozitivizmus és a természetjog egyoldalúságainak a meghaladását ígérő koncepcióját nyújtja, lehetőséget teremt a modern jogfilozófia eredményeinek az integrálására, valamint a jog strukturális problémáinak, társadalmi {V-56.} összefüggéseinek és értékvonatkozásainak a szintetizálására.

Peschka Vilmos

Varga Csaba (1941–) a szocialista normativizmustól való elszakadás sajátos útját járta be. Sokáig ő is Lukács György filozófiájára támaszkodva fejti ki jogbölcseleti kérdésekben vallott álláspontját (A jog helye Lukács György világképében, 1981; Kísérletek Lukács nyomán. [Politikum és logikum a jogban], 1987), és az 1980-as években írt munkáiban – nem utolsósorban a jogszociológia közvetlen fölhasználhatóságába és racionalizáló hatásába vetett remények alapján – erős az instrumentális szemlélet. A jog a politika eszköze vallotta ekkor Varga Csaba, és a törvények preambulumát, illetve a miniszteri indokolás funkcióját mint a politikai célkitűzés manifesztációját helyezte a középpontba. Ugyanígy a kodifikáció történeti fejlődésében a csúcsot számára a tudatos állami jogalkotás jelenti még ekkor (A kodifikáció mint társadalmi-történeti jelenség, 1979), és vaskos tanulmányban üdvözli 1980-ban Philip Selznick és Philippe Nonet nagy vitát kavart könyvét, amelyben a jog politikai instrumentalizációjáért lelkesedve a jog struktúráinak alapos átszabását ajánlja megfontolásra (Átalakulóban a jog?, 1980). Az 1980-as évektől éles fordulat tapintható ki fölfogásában. A jogalkalmazás természetét kutatva a mechanikus jogalkalmazó képével szemben a bonyolult kölcsönhatásokat, a jogszabály és az egyedi eset egymásra vonatkozását hangsúlyozza. A jog nem egyszerűen szinonimája vagy éppen logikai vetülete a tételezett jognak, hanem olyasvalami, amit a tételes jogból mindig létrehozunk, ami a tételes jog közegén keresztül állandó formálódásban van. Ezzel párhuzamosan Varga fölfogásának filozófiai alapjai is módosulnak, abban mind meghatározóbbá válik a modern nyelvfilozófia és a kulturális antropológia hatása. Ennek a szemléleti változásnak az eredménye A bírói ténymegállapítási folyamat természete (1992) c. kötet. Előadások a jogi gondolkodás paradigmáiról (1998) c. munkájában jogelméleti és a tágabban vett jogi gondolkodás modellértékű típusainak a kidolgozásra tesz kísérletet, hangsúlyozva a jogi okfejtés és érvelés kulturális összefüggéseit és a kommunikáció társadalomalakító hatását.

Tamás András (1941–) korábbi műveiben erős Hegel-hatást mutatva elemezte a normativitás és bírói jogalkalmazás természetét, a jogtudat és jogérvényesülés dialektikáját (Bíró és társadalom, 1977). Az 1980-as évek óta írásaiban a skandináv realizmus hatása tapintható ki. Hangsúlyozza a norma és a tény elkülönítésének viszonylagosságát és az érvényesség és az érvényesülés egymáshoz való szoros kötődését (Állam- és jogelmélet, 1998). Az utóbbi években érdeklődésének középpontjában a jogalkotás jogbölcseleti kérdései állnak.

Sajó András (1949–) tudományos pályafutásának a kezdetére Peschka Vilmos jogfilozófiájának és a jogszociológiának, különösen Kulcsár Kálmánnak a hatása nyomta rá bélyegét. Szerteágazó munkásságának jelentős része nem is a jogbölcselet, hanem a jogszociológia területére esik, vagy a két diszciplína határvidékére. A normativizmus mérsékelt és korszerűsített változataihoz képest is alapvető elmozdulást jelent nála a jog eszközszerepével kapcsolatos szkeptikus álláspontja. „A jog a politikai célkitűzések eszköze” tételt a jog sajátos racionalitása oldaláról opponálja (Jogkövetés és társadalmi magatartás, 1980), és egy sor elemzésében igyekszik a jog formális racionalitásának összetevőit felmutatni. A normativista jogelmélet szövegpozitivizmusától való másik eltávolodás Sajónál a Kulcsár által kezdeményezett jogszociológiai irányban figyelhető meg: a jogalkotás folyamatában létrehozott normák az átfogó társadalmi normavilág összefüggésein keresztül realizálódnak csak, és ez hamar kimutatja a korlátokat az állam tetszőleges normaalkotása előtt. Nagy visszhangot váltott {V-57.} ki Kritikai értekezés a jogtudományról (1983) c. műve, amelyben a jogtudomány tudományjellegét kérdőjelezi meg. További jelentős munkái: Látszat és valóság a jogban (1986), Társadalmi-jogi változás (1988), Gazdaság és jog kapcsolata jogelméleti szempontból (1989), Az önkorlátozó hatalom (1995).

Pokol Béla (1950–) tudományos működéseinek kezdeteire szintén Lukács György társadalomontológiájának erős hatása nyomta rá bélyegét. Később Niklas Luhman szociológiája és annak kiterjedt jogbölcseleti elemei és vonatkozásai vonzották, majd Luhmann időközben módosult elméletét kritikailag földolgozva dolgozta ki saját társadalomfölfogását (A professzionális intézményrendszerek elmélete, 1991), majd annak, valamint a kortárs nyugat-európai, elsősorban német jogbölcseleti szakirodalomnak a kritikai elemzése alapján saját komplex jogelméleti koncepcióját. Ennek középpontjában a hagyományos normativizmus monolit szemléletének a határozott elutasítása áll, amelynek az elméleti bázisát a jog rétegeinek – a törvényszövegnek, a doktrinális-jogdogmatikai rétegnek, a bírói esetjognak és az alkotmányos alapjogok és a vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlat rétegének – a megkülönböztetése képezi. Újabb keletű tanulmányait Jogelméleti vizsgálódások (1994, 1998) c. kötete tartalmazza.

Visegrády Antal (1950–) munkássága említendő még a magyar jogbölcselet kortárs művelő közül. Jelentősebb művei A bírói gyakorlat jogfejlesztő szerepe (1988) és A jog hatékonysága (1997).