A magyar szociológia intézményesülésének kora: 1963–1989

Az 1956. évi forradalom leverése után a Kádár-rendszer legitimációs kényszerével magyarázható, hogy az 1960-as évek elejétől ténykutatások formájában lassan-lassan, szinte észrevétlenül újraéled a szociológia. E folyamat legfontosabb állomásai a következők voltak: 1963-ban az MTA Filozófia Intézetében létrejön egy kutatócsoport, amely a korábbi miniszterelnök, Hegedűs András vezetése alatt 1965-ben önállóvá válik Szociológiai Kutatóintézet néven.

A Központi Statisztikai Hivatalon belül a társadalmi rétegződés vizsgálata indul, amely 15 000 háztartásra terjed ki. E kutatásokból írja meg könyvét Ferge Zsuzsa Társadalmunk rétegződése címmel 1969-ben. Figyelemre méltó kutatások indultak a városszociológia területén (Szelényi Iván, Konrád György).

Az 1960-as években egyes egyetemeken már tanítottak szociológiát (ELTE BTK, Szegeden és Pécsett az Állam- és Jogtudományi Karokon, 1972-től a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen). Az 1967-ben létrejött MSZMP Társadalomtudományi Intézetben 1968–1971 között posztgraduális szociológusképzés keretében képezték ki a közeljövő szociológusait (tanárok: Huszár Tibor, Kulcsár Kálmán, Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván; néhány ott végzett hallgató: Kolosi Tamás, Gombár Csaba, Szegő Andrea, Böhm Antal, Pál László, Csákó Mihály, Léderer Pál, Nagy Endre).

1970-ben megalakult az ELTE Bölcsészettudományi Karán a Szociológia Tanszék Huszár Tibor vezetése alatt, s egy kísérleti nappali évfolyam is elindult.

Az 1970-es években tovább folyt az intézményesülési folyamat. 1969-ben létesült a Tömegkommunikációs Kutatóközpont Szecskő Tamás vezetése alatt. 1970-ben a Központi Statisztikai Hivatalban létrejött társadalmi mobilitás, társadalmi rétegződés {V-84.} és szegénység kutatásával foglalkozó szekció (Andorka Rudolf, Cseh-Szombathy László, majd Kemény István vezetésével).

Cseh-Szombathy László

Időközben azonban – a 68-as prágai tavasz elnyomásával nagyjából párhuzamosan konzervatív ellentámadás indult a reformerők ellen, amely a tudományt is elérte. Először Hegedűs Andrást váltották le a Szociológiai Kutatóintézet éléről 1968-ban, majd az 1970-es évek elején sor került a renitens filozófusokra és szociológusokra. Az azóta „filozófus-per”-nek nevezett leszámolási eljárás nyomán külföldre kényszerült távozni Heller Ágnes, Kemény István, Szelényi Iván és Konrád György (utóbbiak főként a közösen írt, Az értelmiség útja az osztályuralomhoz című antimarxistának ítélt könyvük miatt).

Az 1970-es évek második felére csökkent a politikai nyomás, a vezetés belátta a szociológia szükségességét egy realistább társadalomirányításhoz. Ennek eredményeként születtek a párt illetékes grémiumai részéről állásfoglalások a szociológia oktatásának kötelezővé tételéről a felsőoktatásban, amelynek eredményeként aztán az ELTE Szociológiai Tanszék 1979-ben megindította a nappali szakos szociológusképzést. Újabb szociológiai tanszékek létesültek (Szegeden 1979-ben, Pécsett 1981-ben). 1978-ban létrejött a Magyar Szociológiai Társaság, Szalai Sándor elnökletével.

Számos szociológiai folyóirat indult, vagy vett fel szociológiai profilt (Valóság, Szociológia, Társadalomtudományi Közlemények, Kultúra és Közösség, Jel-Kép, Szociológiai Figyelő).

Számos empirikus kutatást folytattak: mobilitás (Andorka Rudolf), értelmiségvizsgálatok (Huszár Tibor), jogszociológia (Kulcsár Kálmán), munkaszociológia (Héthy Lajos és Makó Csaba), társadalmi rétegződés (Kolosi Tamás), értékvizsgálatok (Hankiss Elemér), életmód (Losonczi Ágnes, H. Sas Judit), agrár- és faluszociológia (Márkus István), cigányságkutatás (Kemény István), településszociológia, oktatásszociológia, családszociológia, kommunikáció, egészségszociológia stb.

A magyar szociológia az 1980-as évekre intézményesült és nagymértékben professzionalizálódott (1995-ben megindult a PhD képzés az ELTE és a Közgazdaság-tudományi Egyetem együttes gondozásában). A szociológusok egyre inkább bekapcsolódtak a nemzetközi szociológiai tudományos fórumok munkájába.

A magyar szociológia szociográfiai vonulata sem szűnt meg, számos kiváló munka született (ideértve a szintén nagy hagyományú irodalmi szociográfiát; Csoóri Sándor: Pillantás a toronyból; Csák Gyula: Mélytengeri áramlás stb.). Erről tanúskodik a Magyarország felfedezése című könyvsorozat.

1989-ben egy új korszak kezdődött Magyarország történetében, s ennek szociológiája és szociológiatörténete most íródik.