A szociológia eltörlésének kora: 1945–1956

A hosszú tartam szociológusa: Bibó István

A hosszú tartam kifejezést a nagy francia történész Fernand Braudel dolgozta ki a több száz éves társadalmi folyamatok időbeliségének megjelölésére. Szerinte a hosszú tartam vizsgálatában eltűnik a különbség a történettudományi és szociológiai megközelítés között. Ebben az értelemben tekintjük Bibót szociológusnak. Bibó ugyanis a magyar és európai történelmet több száz, sőt ezeréves perspektívában szemlélte és ábrázolta. Ma már nem lehet történelmet vizsgálni Bibó olyan nagy tanulmányait figyelmen kívül hagyva, amelyeket a zsákutcás magyar történelemről, a német hisztéria keletkezéséről, az államhatalmak elválasztásáról stb. írt.

Bibó István nem hagyott maga után olyan koherens művet, mint például Eötvös A XIX. század uralkodó eszméit. Ennek ellenére az, aki az egész életművet ismeri, nem szabadulhat a gondolattól, hogy koherens egésszel áll szemben, csak éppen a tartalom nincs egységes szerkezetbe, egyetlen harmonikus rendszerbe foglalva. De ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ne volna meg az oeuvre belső, gondolati formája, amelyet azonban a befogadó olvasónak magának kell, nem létrehoznia, de felfedeznie és kibányásznia. Ami nem is olyan nehéz művelet, „csupán” a belső elvet kell megtalálnunk, amelynek konkretizálódása, inkarnációja a Mű, egy elvet, amely a társadalmi-történelmi matériának formát ad, s amelyből mint sugárzó centrumból számunkra az Egész minden részlete transzparenssé válik. Egy ilyen elv, ami mindent átfog és magában foglal, szükségképpen elvont kell hogy legyen. S azért mondjuk, hogy ennek megtalálása nem olyan nehéz művelet, mert Bibó nem foglalkozott filozófiai problémákkal. Egy kivétel van csupán, ez pedig Az európai társadalomfejlődés értelme.

Ez az a mű, amelyben – mint Bibó mondja, „valamiből ki kell indulni” – felvesz egy tételt, amelyet az egzisztencialista filozófiából vesz át, s ami először a már említett, 1953–1956 között keletkezett kéziratos vázlatban bukkan fel. E tétel szerint az ember akkor vált emberré, amikor rádöbbent, hogy meg fog halni, s ettől kezdve a halálfélelem leküzdésére különböző technikákat dolgozott ki. Az egyik ilyen technika a vallás, a másik – amely a másik embertől eredő halálos fenyegetés leküzdésére szolgál – két részre oszlik: egyfelől a másik ember uralom alá vetésére irányul, másfelől pedig olyan technikák kidolgozására, amelyek a kölcsönös halálos fenyegetésnek az uralom minimalizálása révén történő kiküszöbölését célozzák. Az ilyen uralomminimalizálási technikák először a görögöknél bukkantak fel, bár Bibó szerint a kínai fejlődésben is mutatkoztak nyomai. Ezek a kezdemények, ha nem is nyomtalanul, de elmerültek a történelemben, hogy aztán új alapon, a kereszténység és ezen belül olyan gondolkodók hatására, mint Szent Ágoston és Szent Tamás, ismét fejlődésnek induljanak, {V-82.} aminek következtében a hatalom immár defenzívába szorul, igazolnia kell magát. „Mi más az állam, mint egy nagy rablóbanda, ha kivész belőle az igazság szelleme?” – idézi Bibó Szent Ágoston kérdését. A hűbéri, szabályozott, az alattvaló jogait is garantáló alá-fölérendeltségi viszony is e folyamatba illeszkedik, s szervesen visz tovább a rendi szabadságok kialakulásához, utóbbiak pedig beletorkollanak a francia forradalom által inaugurált emberi jogokba, hogy mindmáig érvényben maradjanak, s amelyekre vigyázó szemeit vetheti, és kell, hogy vesse a földünk boldogtalanabbik végén élő emberiség. „A szabadságjogok kialakult, polgárinak bélyegzett, de valójában egyetemes nyugati technikája: a parlamentarizmus, többpártrendszer, sajtószabadság, bírói jogvédelem, független bíróság, a közigazgatással szemben való bírói jogvédelem együttes rendszere az egész nyugati kultúrkör egyik legnagyobb, legmaradandóbb és legsikeresebb társadalomszervezési teljesítménye, és egyben a maga távoli keresztény gyökereivel tulajdonképpen az egyetlen reális és tartósan eredményes társadalomszervezési lecsapódása a keresztény erőszakmentesség programjának.”

Látjuk tehát, hogy egy antropo-ontológiai tényállás képezi Bibónál az elvet, a kezdetet, amelyhez az az empíriából derivált politikai filozófiai tétel csatlakozik, amely szerint a félelem leküzdésének helyes módját a nyugat-európai fejlődésben kidolgozott uralomminimalizáló technikák jelentik. Az első kijelentés tényítélet, a második értékítélet, amely empirikusan megállapítható tényeken alapszik. Az értékek ugyanis – mint ezt Bibó szegedi professzorától, a jogfilozófus Horváth Barnától megtanulta – pozitiválódnak, azaz tényekben jelennek meg, s ezért a tényekből nem vezethetők le – empirikus érvényességük is van, s ezért a politikai-világnézeti értéktételezés a történelmi valóságból igazolást meríthet. Éppen ezért Bibó számára a politikaelmélet nem olyan értelemben tudomány, ahogyan a természettudományok vagy egyes társadalomtudományok. A politikusnak, de a politika elméleti művelőjének is tisztában kell lennie azzal, hogy működéséből nem iktathatók ki „a politikai állásfoglalás, a politikai cselekvés… intuitív, szuggesztív, művészi” elemei. Ezért a politikai elméletek mindegyike voltaképpen koncepció az emberiség közösségi fejlődéséről, lehetőségeiről, értelmes, kedvező irányú célkitűzéseiről, amelyek sohasem léphetnek fel a tudományos egzaktságnak és a teljes bizonyosságnak az igényével. A politikai elmélet művelése felelősségteljes tevékenység, „ezért nincs nagyobb ellensége az ilyen felfokozott felelősségnek, mint az a gyermeteg, önelégült elbizakodás abban, hogy valaki vagy valakik tudományosan egzakt politikai program birtokában vannak, és ezt gondolkodás, felelősségtudat és töprengés nélkül az emberiség boldogulására fordíthatják, és erre nekik valamiféle kulcsuk van”. Bibó a maga történet- és politikai filozófiai vázlatát is ilyen javaslatnak tartja az emberiség alapbaján (a félelmen) való segítésre, amely javaslat érvényessége attól függ, hogy szuggesztív erejénél fogva képes-e az embereket és közösségeiket cselekvésre mozgósítani.

Bibó egy materiális értéketika álláspontján van. Az érték, amire vonatkoztat, az uralomminimalizáló – végeredményben: an-archikus – közösség, amely olyan embereket foglal magában, akik a halálfélelemnek uralom révén történő leküzdését elutasítják maguktól. Bibó ezáltal egy szekularizált üdvtörténethez jut, azzal a jelentős különbséggel, hogy az üdvtörténeti felfogások számára Isten országának megvalósításához el kell jutnia az emberiségnek, Bibónál viszont az an-archikus állapot csupán esély, amelynek a megvalósítása nem kikerülhetetlen kényszerűség az emberiség számára. „Nincs meg az a kényelmes helyzetünk, hogy természettörvényként {V-83.} állíthassuk fel a társadalom helyes és mind jobb és jobb fejlődésének a szabályát.” Az üdvtörténetben Isten országának megvalósulását pozitív normák előírásai testesítik meg, amelyek felé haladni kell. Bibónál a szabadságnövelő és -biztosító technikák (mint például többpártrendszer, parlamentarizmus, független bíróság) nem örök tételezés eredményei, hanem történetileg hatékonynak bizonyult módszerek. Nincs normatív erejük az adott formájukban (jól látszik ez például Bibónak a parlamentre, a hatalmi ágak elválasztására vonatkozó fejtegetéseiben), hanem csak mintegy manifesztációja, egy a formák mögött meghúzódó és mindig új emanációkban konkretizálódó értéknek: az uralomnélküliség és félelemnélküliség állapotában elképzelt emberi közösségnek.

A félelem mint filozófiai antropológiai elv és a nyugat-európai társadalomfejlődésben kitermelődött félelemleküzdő, uralomminimalizáló tendenciák és technikák –, ezek a fogalmak konkretizálódnak Bibó életművében, s a konkréciónak ez a folyamata adja a belső gondolati formát, amely a felszíni „textuális formátlanság” mögött rejlik, s létrehozza a gondolati koherenciát.

Ez az a társadalomfilozófiai elméleti keret, amelyen belül Bibó nagy történetszociológiai jellegű tanulmányai mozognak. Legyen szó akár a nagyhatalmak közötti ideológiai ellentétek miatt a nemzetközi jogi intézmények „bénultságáról”, a német fasizmus eredetéről, a kelet-európai kisállamok „nyomorúságáról”, a zsákutcás magyar történelemről, a zsidókérdésről és antiszemitizmusról, a magyar demokrácia válságáról, a létező szocializmus szabadságnélküliségéről, vagy a közigazgatási területbeosztásról, az 56-os forradalomról: Bibó minden okfejtését áthatja az az aspektus, amely társadalomfilozófiai kulcsfogalmából következik, nevezetesen, a hatalom humanizálásának aspektusa (Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–III. kötet. Bp., 1986; IV. kötet. 1990).