A két világháború között: szaktudomány és szociográfia

A jogszociológus: Horváth Barna

Horváth Barna 1925-től 1949-ig a jogfilozófia professzora volt Szegeden, (Észak-Erdély visszacsatolása után Kolozsvárott, a háború után pedig ismét Szegeden oktatott). 1949-ben, miután tudatták vele, hogy csak marxisták tölthetik be a jogelméleti professzori állást, az Egyesült Államokba emigrált. 1950-től 1956-ig a politikatudomány, a nemzetközi jog és a jogelmélet tanára a New York-i Graduate Faculty of Political and Social Science The New School of Social Research-nél. Hatalmas tudományos művet hagyott maga után, amely egyaránt kiterjed a jogfilozófia, a szociológia, az etika és a politológia területére, s amelynek feldolgozásával tudománytörténetünk még adós. Munkásságának középpontjában az a tudományelméleti tézise áll, amely szerint a társadalomtudományok ún. szinoptikus módszerű tudományok. E felfogását először a Berlinben 1934-ben megjelent Rechtssoziologie című írásában terjesztette a nemzetközi „scientific community” elé, s lényegét néhány évvel később a következőképpen fogalmazta meg: „Kiindulva a tény és érték logikai ellentétéből, arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a kettőnek a kapcsolata a tárgyi világban nem lehetséges, mert ellentétes törzsfogalmak és törvényszerűségek alatt álló, logikailag ellentmondó fogalmakból felépített ismerettárgy képtelenség. Ha mégis vannak olyan gondolattárgyak, amelyek tény és érték kapcsolatát jelentik, akkor ezek nem a tárgyi világnak, hanem az alanyi szemléletnek a tüneményei”. A tény és az érték tehát egymásra visszavezethetetlenek, de a tudományos tevékenység során és a gyakorlatban mégis kapcsolatba kell őket hoznunk egymással, „össze kell néznünk” őket, s ez az össze- vagy egybenézés a szinopszis. Hallgatóinak ezt a bíró példáján magyarázta el. A bíró – és minden jogalkalmazó – tevékenysége abban áll, hogy valóságos tényállásokat vonatkoztat normákhoz, jogszabályi tényállásokhoz; a bírónak jogszabályokon szelektált tényismeretre és tényállásokon szelektált jogszabályismeretre van szüksége. Ami ily módon a bíró agyában létrejön, az egy gondolati képlet – vagy ahogyan a Rechtssoziologieben nevezi – reflexív gondolati képződmény. Szerinte a „tény és érték között olyan viszony van, mint Kant {V-79.} szerint az okozatosság és a szabadság között… a szociológiának nem egy, hanem két tárgya van, amelyeket azonban nem tárgyi mivoltukban, hanem kapcsolatuk szerkezete és sorsa tekintetében tanulmányoz. A kritikai szociológia tehát elutasítja a naturalista és realista, az empirikus és spekulatív irányok egyoldalúságait”. Az így felfogott szociológiai szemléletmód minden társadalmi jelenséget mint kauzális és axiológiai determináció alatt lévő jelenséget tekint. Másként: az emberi cselekvést nemcsak a külső körülmények, de a célok és normák is meghatározzák. A szociológia „az egymást érintő spontán magatartások tényállásait tevő tényelemeket és az értékmérőiket alkotó értékelemeket – egymáson kiválogatván őket – gondolatban egymásra vonatkoztatja, és ezzel csupán a szemlélő gondolkodásában fennálló reflexív sémába foglalja azokat össze”. Ezzel a reflexív sémával figyeli aztán a szociológus az összes kauzális és axiológiai sorokat a társadalomban. Ily módon a politika és a technika is szinoptikus művelet a cselekvők részéről, hiszen: „minden eszköz a természetnek valamely céllal kapcsolatban nézett darabja”. A társadalom tagjai tehát értékmegszabta célokat tűznek maguk elé, ehhez választják ki a tények közül azokat az eszközöket, amelyek okként működnek az okozat-cél elérésében.

Horváth Barna már az 1930-as évek végén nagyobb tanulmányt szentelt a közvélemény problémájának, sőt maga is végzett egy kisebb közvélemény-kutatást, amely angol és német fordításban is megjelent. A közvélemény ellenőrzése című tanulmányban meghatározta a közvélemény fogalmát, elhatárolta a hasonló jelenségektől, vizsgálta a sajtó, a rádió hatását a közvéleményre és javaslatot tett egy ideális közvélemény-ellenőrző és -kutató intézet felállítására. Okfejtésének alaptézise az, hogy „ameddig a szabadság, a személyiség az eszményünk, addig öntudatos, szabad vélemények nélkül nincs erkölcs, és szabad közvélemény nélkül nincs magas színvonalú társadalom”. Ezért van szükség közvélemény-kutató intézetre, amely a törvényhozás és a kormány mellett önálló, független szervezet lenne, és magának nem volna hatósági jellege. Szerepe lenne egyfelől a közvélemény tárgyilagos tisztogatása, előkészítése, ellenőrző bírálata, másfelől pedig feltárása. Voltaképpen tehát a közvetlen demokrácia módszereinek a parlamentarizmusba való beillesztéséről van szó.

A szociológus szociográfus: Erdei Ferenc

Az 1930-as évek népi szociográfiájáról számos kitűnő monográfia áll rendelkezésre. Az ezen irányzathoz tartozók közül azt emeljük ki, aki a szociográfiát valódi szociológiává emelte. Erdei egy sajátos társadalmi struktúra koncepciót alkotva felvázolja a magyar társadalmat a kiegyezéstől az 1940-es évek elejéig (a munka címe megtévesztő: Magyar társadalom a két világháború között).

Erdei szerint két felső, a történelmi-nemzeti és a modern polgári társadalom alkotja a magyar társadalom „magas” szerkezetét, s ezek alatt helyezkedik el a paraszttársadalom. A három társadalom „térbelileg” is elkülönül egymástól. Pontosan meg lehet határozni azokat a termelési és társadalmi szerepeket, amelyeket a három szerkezet tagjai betöltenek. A nemzeti társadalom sajátította el azokat a szerepeket, amelyek „már a rendi társadalomban is kialakultak és megszerveződtek, tehát a nagybirtokos gazdálkodás és az egész állami és egyházi élet”. E három szerkezetben helyezkedik el a három nagy társadalmi csoport: a történelmi arisztokrácia, az úri középosztály s a nemzeti kispolgárság. Ezzel szemben a modern polgári társadalom terrénumát „az egész ipari termelés, a kereskedelmi forgalom és a hitelélet… a szellemi és politikai élet üzleti vállalkozásai”, tehát a modern polgári társadalom szerkezetei: a kapitalista vállalkozás, a kisipar és kiskereskedelem, {V-80.} valamint a szabad értelmiségi pályák. Ezen képletekben találhatók az osztályok: a polgári arisztokrácia, a polgári középosztály és a kispolgárság. A paraszti társadalom pedig mindkét előbbi szerkezet alatt helyezkedik el, amely „rendi társadalmi formák között él”, azonban ezzel együtt osztálytagozódással bír, s ezért „se nem rend, se nem osztály tehát a parasztság, hanem szabályszerű osztályrétegződésnek a szerkezete, közös rendi-paraszti társadalmi formákkal”. A parasztság helyét tehát Erdei tablóján úgy lehet kijelölni, hogy gazdasági helyzete annak az alján van, aminek a tetején a történelmi-nemzeti társadalom, tehát elsősorban az uradalomban, illetve a falun, mint gazdák, kisparasztok, törpebirtokosok, romlott parasztok stb. A munkásság a modern polgári társadalom társadalom alatti helyzetét foglalja el. Vannak átmeneti típusok is, a történeti nemzeti társadalomból a parasztpolgárok, a munkásságból pedig a felső szakmunkás réteg indult el a polgárosodás felé.

A térbeli elkülönülés szempontja melletti döntő dimenzió, amely Erdei koncepcióját áthatja, a magyar társadalom kettős szerkezetbe tagolódása. Az egyik szerkezetet az osztályhelyzet alkotja, a másikat az ettől eltérő társadalmi állapot. Utóbbi miatt a magyar társadalom rendies jellegű.

A „kettős szerkezet” koncepciója lehetővé teszi Erdeinek, hogy a magyar társadalomban meglévő rendies formaképződmények továbbélését a részletekben felülmúlhatatlanul ábrázolja. Ebben a vonatkozásban műve a műalkotások tökélyére emelkedik, s ezért meghaladhatatlan. A probléma abból adódik s ott kezdődik, hogy Erdei, amit általános elméleti síkon helyes tézisként kimondott (az életnek és formáinak állandó ellentmondásos együttlétezéséről), a különös elméleti síkon tagadja annak állandó hangoztatásával, hogy a modern polgári társadalomban csak tiszta osztályhelyzetek vannak (például a munkásról egy helyütt azt mondja, hogy „gazdasági helyzete egyben társadalmi állapota is, mert közvetlenül, tárgyi érvényű társadalomformák nélkül él osztályhelyzetében”), az egyes konkrét elemzések síkján viszont ismét visszaállítja az általános elméleti síkon kimondott tézis érvényét, ámde utóbbinak ő maga nincsen tudatában.

Erdei tehát abból az ideológiai állásfoglalásból eredően, amely szerint csak a szocializmus felé lehet fejlődés Magyarországon, már a korabeli Magyarország társadalmi struktúrájának vizsgálatában mellőzte a modern polgári társadalom (gazdasági, szociális és politikai) társadalmasulásának formáit („formaképződését”) megvizsgálni.

Miként a „formaképződési zavarokra” a megoldást a munkásosztályba helyezte, hasonlóképpen a nemzeti probléma megoldásának zálogává is a munkásosztály válik: „Jelentékeny eredménye azonban a két világháború közti társadalomfejlődésnek, hogy éppen a munkásság ismerte fel a fejlődés nemzeti útját, tehát azt a követelményt, hogy a magyar társadalomnak igazi nemzeti termelőközösséggé és társadalomszerkezetté kell átalakulnia, s politikai eszméiben egyformán képviseli a haladás elvét éppen úgy, mint a nemzet általános eszméjét.”

Ez az elemzés már jelzi, hogy Erdei egyre inkább közeledett a kommunista állásponthoz. 1945 után miniszterként feladta elképzelését a parasztpolgári fejlődési alternatíváról. Azonban ifjúkori nagy munkái a magyar paraszttársadalomról, koncepciója a magyar városról és a tanyákról kitörölhetetlen helyet biztosítanak neki a magyar szociológiatörténetben.