| Magyar szociológiatörténet | TARTALOM | A két világháború között: szaktudomány és szociográfia |
FEJEZETEK
A magyar szociológia forrásvidéke még nincs pontosan feltérképezve. Tudunk művekről, írásokról, amelyeket szociológiaiaknak vehetünk attól függően, hogy melyik szociológiai paradigmát fogadjuk el. Így pl. ha az empirikus modellt fogadjuk el paradigmának (Lazarsfeldet követve), akkor a kameralisztikával kellene kezdenünk, amely a 13. században keletkezett, mint a bürokratizálódó államigazgatás statisztikai adatgyűjtő, és az adatokat rendszerező, a gyakorlati politikát segítő, leíró jellegű és igényű tudománya. Az ilyen műfajú munkákat megtalálhatjuk Magyarországon is, már a 18. században. Ide sorolhatjuk pl. Tessedik Sámuel (1742–1820) A parasztember Magyarországban című írását, amelynek alcíme és mottója is jól mutatja a kameralisztikai aspektus lényegét. Ugyanis az alcím azt vetíti tárgyáról előre, hogy a parasztember „micsoda és mi lehetne; egy jó rendbe szedett falunak rajzolatjával egyetemben”. A tényfeltáró értelmiségi alapbeállítottsága ez, aki diagnózist készít, majd javallatot nyújt a jobbításra, mégpedig a fejedelemnek – mint egy szorgos államhivatalnok –, csak éppen itt az írót nem hivatali kötelesség, hanem értelmiségi ethosz készteti megszólalásra. A munka mai szemmel nézve szociográfiai és néprajzi jellegű, témája pedig a paraszti gazdálkodás és életmód aktuális problémái, amelynek tíz okát igyekszik feltárni, az iskolázottság hiányától a három-négy napos lakodalmakon keresztül a szántóföldeknek a parasztportától való nagy távolságáig. Ugyancsak tényfeltáró jelleggel, de történeti áttekintéssel is szolgál Berzeviczy Albert (1763–1822) A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon című munkája.
Még számos ilyen és ehhez hasonló néprajzi-szociográfiai írást lehetne felvonultatni a magyar társadalomkutatás előzményeiből, de inkább csak az érdekesség kedvéért említsük meg két költőnk két kameralisztikai jellegű tényfeltáró munkáját. Az egyik Kölcsey Ferenc A szatmári adózó nép állapotáról, a másik Berzsenyi Dániel A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól című munkája. Ezek az írások hihetetlenül érzékletes képet nyújtanak a korabeli magyar népéletről. Mindazonáltal megmaradnak a kameralisztikai hagyományon belül, szerzőik előtt példaképként – különösen az erkölcsök romlottsága láttán – antik történetírók nagy társadalmi tablói lebegnek.
A szociológia igazi forrásvidékét azonban hazánkban a pozitivizmus recepciójánál lehet megtalálni. Erről kitűnő monográfia tudósít részletekbe menően (R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történetírás Magyarországon). De akik a pozitív tudományos episztemológiát vallják magukénak, nem okvetlenül hivatkoznak Comte-ra, hanem általában elfogadják, hogy a modern tudományosság nem a spekulációra, hanem a tapasztalatra épít. De nem tekintik magukat szociológusnak, ezt majd csak a századelőn mondják magukról Jászi Oszkár és elvbarátai. De a pozitív tudományosság nyomai már a 19. század első felében fellelhetők az összes szóba jöhető tudományban a néprajztól a nyelvtudományon keresztül a filozófiáig. Csak két példát {V-66.} említünk: Kemény Zsigmond Forradalom után című, 1850-ben megjelent híres esszéjében a politikai eseményeket egy ún. politikai „erőműtan” alapján elemzi, amelynek központi fogalma a „súlyegyen” a legkülönbözőbb társadalmi erők között. A tudomány és politika feladatát abban látja, hogy – a spontán egyensúlyra törekvő erők útjából az akadályokat (mint például a kommunizmus, a republikanizmus) elhárítsa. De megtaláljuk a pozitivizmus nyomait Kossuth Lajosnál is, aki egy beszédében arról szól, hogy ugyanazon törvények kormányozzák az emberi viselkedést, mint a tengerparti homok mozgását, s az országok jövőjét a számba jöhető faktorok számbavételével szinte matematikai pontossággal ki lehet számolni. A példákat számolatlanul folytathanánk. Mégis emeljünk ki egy egyébként is jelentős alakot, Széchenyi Istvánt, annál is inkább, mert őt már a századelő szociológusa, Bolgár Elek is a szociológia előfutárának tekintette.
Széchenyi irodalmi életműve kategorizálhatatlan. Nemcsak azért mert – mint minden neokantiánizmus előtti társadalomtudományi ambíciójú mű – nem értékmentes, hanem tudatosan azzal a céllal készült, hogy használjon valamely szűkebb vagy tágabb közösségnek, sőt egyenesen az egész emberiségnek (mint Comte ambíciója volt). És nem is csak azért, mert a tudományágak mai differenciálódottsága mellett besorolhatatlan valamelyik tudományterületbe, hiszen úgyszólván ez majdnem minden 19. századi tudományos művel így van. Hogy csak egy, a maga korában nagy hatású műre utaljunk: Henry Sumner Maine A jog őskora című műve címével ellentétben nemcsak a jogtudományban, de a néprajzban és a szociológiában is befogadott mű volt, s az a felosztása, amellyel a társadalmakat státus és kontraktus típusúakra osztotta, alapvető szerepet játszott Ferdinand Tönnies és Herbert Spencer történeti társadalomtipológiájában, amennyiben Maine-t követve előbbi közösségi és társadalmi, utóbbi militáns és indusztriális társadalmak között tett különbséget. Ilyen szempontból nincs különbség Széchenyi munkái és a kor más művei között. Legfeljebb azt lehetne mondani, hogy Széchenyi munkássága a politikatudomány körébe tartozik, mivel társadalomgazdasági, kulturális és közintézményi reformokat javasol, amelyek csak a hatalomeloszlás megváltoztatásával lehetségesek – és ennek Széchenyi tudatában is van. Ebben az értelemben intencióját tekintve Comte-tal áll szinkronban, hiszen utóbbi is azért műveli szándékai szerint a tudományt, hogy reformokat vezessen be, először egy új szellemi, majd új közigazgatási rendszerrel. Csakhogy Széchenyi nem tudományt csinál, hanem felhasználja a tudományt – mégpedig sokféle tudományt –, kezdve a közgazdaságtantól a történettudományon és természettudományokon keresztül az agrárgazdaságtanig. Széchenyi nem politológus, nem közgazdász, nem agronómus, nem történész, nem teológus, és még csak nem is szakfilozófus, hanem bölcselő abban az értelemben, ahogyan a költészet bölcseletéről beszél Thomas Stearns Eliot egy tanulmányában, s írásai műfaji szempontból abban a magasabb értelemben esszék, ahogyan majd Lukács György a „kísérletet” leírja a Lélek és a formákban. Nem az Életről szólnak, hanem Az életről. Hegel „populáris filozófusoknak” nevezi a rendszert nem alkotó, de mély gondolkodókat (mint Cicero és Pascal), akik „művelt szellemmel” beszélnek az ember legnagyobb kérdéseiről. Széchenyinél az a varázslatos, hogy nemcsak a legnagyobb kérdésekről beszél, hanem a legföldönjáróbb, gyakorlati problémákról is. Mintha Montaigne, Pascal, Swedenborg, Kierkegaard nemcsak Isten, a lélek és szellem rejtelméről szóltak volna, hanem egyben az egyesületi {V-67.} élet fontosságáról, a folyószabályozásról, a vámokról és a hitelkonstrukciók közgazdasági jelentőségéről is.
Széchenyi a magyar szociológiatörténet szempontjából két sajátossága miatt jöhet tekintetbe. Először is azért, mert episztemológiája teljesen pozitivista, ami azt mutatja, hogy Magyarországon a művelt értelmiség köreiben a spekulatív filozófiával szembeforduló elméleti beállítottság ismeretes és – legalábbis Széchenyi esetében – elfogadott, és mint szemléleti és tárgyalási mód alkalmazott volt. Széchenyi nem ismeri a pozitivizmus kifejezést a Hitel írásakor, de beszél egy „nevetlen tudományról”, amely „úgy mint a földmérés s csillagászat csak lassan lassan fejlődtek ki mostani tökéletesb létekre, de ma már száraz és csalhatatlan számolás s mechanikai számok által folytattatnak”, s kifejti nézetét, amely szerint ez a – több helyen matematikai egzaktságúnak felfogott – vizsgálódási módszer általánosan – s nem csupán a közgazdaságban – alkalmazandó. Azt mondja ugyanis, hogy „a földművelés, gazdaság, kereskedés, pénz dolga, nemzeti gyarapodás csak lassan bontakoztak ki, de ma már valamelly bizonyos elvekre állíttattak, s ma már a tapasztalás s hasonlítás által felvilágosított tudományok segítségével jó formán s elég bizonyosan meg tudjuk előre mondani: milly következést szül p. o. a legelők felosztása, papiros-pénz, jutalmak.” (Széchenyi István: Hitel. Hasonmás kiadás. Bp., 1979). Aztán hozzáteszi, hogy ezt a – tapasztalásra és összehasonlításra épülő módszert – kell nekünk is alkalmaznunk, hogy előre láthassuk a következményeit valaminek vagy valamely döntésnek. Az hogy Széchenyi e módszert kifejezetten az erkölcsi tudományokban is alkalmazandónak tartja, mutathatja a francia eredetet, ahol az erkölcsi tudományok a társadalomtudományokkal azonosak.
Másodszor Széchenyi nemcsak szociológiai szempontból fontos, hanem szélesebb eszme- és értelmiségtörténeti szempontból is. Egyrészt azért, mert szinte ideáltipikus tisztaságban felmutatja az elmúlt százhatvan év modernizációpárti értelmiségi törekvéseinek legfontosabb sajátosságait, másrészt mert egy olyan általános és politikai világnézetet képvisel, amely az ún. harmadikutas ideológiákhoz sorolandó. Ami a modernizációs értelmiségi beállítottságot illeti, itt csupán a nyugatorientáltságra hívjuk fel a figyelmet (feltételezve Széchenyi munkásságának fő vonásaiban való ismeretét). Közismert, hogy Széchenyit anglomániával vádolták, de ő ezt tudatosan vállalta. A Hitelben oldalakon keresztül magyarázza, hogy aki Angliát bejárta „ki nem magyarázható belső édes érzéssel fogja ott látni a törvény előtti egyenlőséget, a nemzeti szellem, közlélek, publicitás és sajtószabadság által való csudálatos kifejlést s felemelkedést; örömmel fogja szemlélni egész vidékek álomképhez hasonló virulását, az emberiség jussai lehető legnagyobb szentségét”. „Anglia szigete világunknak úgyszólván középpontja.” Széchenyi azt is látja, hogy ott is vannak súlyos társadalmi problémák (például a manufaktúrások, azaz az ipari munkásság „nyomorúságai”): „Minden nemzetben van jó, van rossz; fogadjuk el a jót, ne eresszük be a rosszat”. A nagy nyugati nemzetektől vegyük át „kivált ízlés, mesterség, művészet, tudomány és szokásokban” ami jó, mégpedig úgy és azért, mert – mint majd aztán a Kelet Népében később részletesebben kifejti – keletről jött népként velük szemben mi még ifjú nép vagyunk. Széchenyi tehát a „westernizáló” modernizációs út hirdetője, de nem kívánja vakon másolását a nyugatnak. „Tartassék meg a régi jó rend elszánt akarattal, ahol pedig látszik a társasági machina akadozása, ott állíttassék új rugó, friss tengely, ép fogú karika; a rozsda pedig sehol se szenvedtessék, de halkkal vakartassék le, hogy semmi se törjék.” A harmadikutas koncepciók Széchenyi-féle nyitányát még számos fogja követni a {V-68.} Jászi Oszkár-féle „liberális szocializmustól” a népi írók különböző polgár és kisparaszti elképzelésein keresztül Bibó István transzkapitalista „an-archikus” társadalomvíziójáig.
Másrészt Széchenyi megtestesítője a kelet-európai (sőt tágabb értelemben a perifériához tartozó) országok értelmiségi ethoszának. Ennek lényege abban van, hogy az értelmiségi, miután megtapasztalta országa gazdasági és kulturális elmaradottságát a fejlett nyugati nemzetekhez képest, életének belső értelmévé teszi országának és népének felzárkóztatását, mint Széchenyi fogalmazza „a dicsőbb nemzetek sorába”. Hogy az általa számtalanszor variált gondolatot egyetlen jellemző helyről idézzük: „csak honnosi s övéi közt élhet megelégedetten az ember, ha már egyszer körülnézte a világot s létének dele elérkezett, s mennél hátrább van hazája, annál inkább tartozik annak elővitelén fáradozni”.
Eötvös fő tudományos műve (A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra), amely németül jelent meg először, és ezért külhoni olvasók is méltatták (például a francia Laboulay, többek között, John Stuart Mill A szabadságról című könyvével veti össze, s Eötvösnek nyújtja át a győztesnek járó pálmát), azzal lepte meg olvasóját, hogy az államtudomány tapasztalati alapra helyezésének szükségességét nem korának pozitivistáival, hanem Francis Baconra visszanéző érvekkel támasztotta alá. Azt fejtegeti, hogy korának államtudománya elmaradott a természettudományokhoz képest, s körülbelül olyan állapotban van, mint Bacon idején a természettudomány, amikor az életelixírt kutatták. Szerinte az államtudomány gyakorlati tudomány és ezért sikerességét az bizonyíthatná, ha az államélet nyugodt mederben folyna Európában. Hogy ez nincs így a nagy francia forradalom óta, az annak tulajdonítandó, hogy azok az eszmék (a szabadság, egyenlőség és nemzetiség), amelyek a 19. század politikacsináló államférfiait és tudósait mozgatták, eltorzított értelemben vétettek és alkalmaztattak, s ez vezetett ahhoz a kontemporális helyzethez, amikor a keresztény polgárosodás alapjai forognak veszélyben, s a legnagyobb baj nem az, hogy alapintézmények megtámadtatnak, hanem az, hogy – miként a francia forradalom idején – „senki sem mert a fennálónak védelmére kelni”. Mert: „A család, a birtok, minden megtámadtatik, mi az emberi társadalmat eddig összetartá… Már közel az idő, midőn szilárd respublicai nézetek senkit sem fognak a reactionarius névtől megóvni, s ki a tömegeknek tetszeni kíván, kénytelen lesz a család iránti szeretetet a tesvériségen elkövetett árulásnak, a birtokot lopásnak nyilvánítani”. E szövegrész, azon túl, hogy Proudhon híres mondását idézi, arra is utal, hogy Eötvös talán olvasta a Kommunista Kiáltványt is. Látnoki szavai utólag kasszandraian hatnak: „Nem a communista elvek győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen elveket valaha is más valósítsa meg, mint az abszolutizmus. S azért a communizmus győzelme mindenkor egyszersmind a despotizmusé leend”.
Eötvös hivatkozott könyvében sorra veszi azokat az ellenérveket, amelyeket fel szoktak sorakoztatni az ellen, hogy az államtudományt tapasztalati alapon műveljük. Ezek közül legérdekesebb a mag-hasonlata, amellyel Eötvös lényegében felfedezi, hogy a társadalmi törvényszerűségek csak tendenciaszerűen érvényesek. Ő maga is jó pozitivista módjára több társadalomtörténeti törvényszerűséget állapít meg. Ezek közül talán a társadalmi haladásról felállított három törvény a legérdekesebb: 1. Minden haladás különböző egyéniségek érintkezésétől függ (ellentét eszmék és társadalmi erők között); 2. A haladás irányát mindig az uralkodó eszmék határozzák meg; 3. A haladás {V-69.} mértéke a szükségletektől függ (azaz: a szükségletek fejlődése mennyire ragadja ki a népeket természetes apátiájukból).
Mai értelemben Eötvös államszociológiát művelt, azaz az államot társadalmi kontextusban értelmezte és magyarázta. Bár Eötvös egyéb munkáit is szociológiai szemlélet jellemzi, annak, hogy mégsem tekinthetjük szociológusnak, csak a szociológia előfutárának (miként például Montesquieu-t az egyetemes szociológiatörténetben), legfőbb oka abban rejlik, hogy a szociológia mint tudomány státusának episztemológiai problémáját nem tematizálta.
Ezt pótolja (jelenlegi ismereteink szerint) elsőként Pulszky Ágost.
Pulszky Ágost Pulszky Ferenc fia, aki – miután apja 1848-as tevékenysége miatt emigrációba kényszerült – középiskoláit Londonban és Torinóban végezte. Bár jogi egyetemre az 1860-as években már Pesten járt, paradigmaváltást hajtott végre a jogbölcselet terén (miután a jogbölcselet professzora lett), mert az addig jogbölcselet címszó alatt értett észjogi irányzatot felcserélte a jogszociológiaival. Egyetemi előadásaiban minden jogintézményt társadalmi-történeti beágyazottságában tanított, új szellemet hozva az oktatásba. Ez nagy hatást gyakorolt olyan tanítványaira, mint például Jászi Oszkár.
Fő műve A Jog és állambölcselet alaptanai 1885-ben jelent meg (saját fordításában egy évvel később Londonban is kiadták), amelyben a tudományok felosztását tekintve nagyjából Comte-ot követi, itt tematizálja a szociológia helyét a tudományok között. Még ő is magán viseli az átmenetiség bélyegét, ami abban mutatkozik meg, hogy a szociológiát négy tudomány komplexumának tekinti. Ezek a következők: közgazdaságtan, moráltudomány, politikatudomány, állam- és jogbölcselet.
Pulszky szerint a társadalom társasággal szembeni elhatároló mozzanatát a tudatnak az az aktusa alkotja, amellyel felismeri a társasághoz tartozók közös életérdekeit és szükségleteit, ezek kielégítését és biztosítását mint célt, mint eszményt kitűzi. (Ebben Eötvös hatása mutatkozik meg, aki atyai barátja volt.) Ugyanis „egyeseknek derengeni kezd lassanként azon viszony tudata, amelyben a vágyak tárgyát képező életérdek létesítése a fennálló viszonyokkal szembenáll, és mint eszmény megalakul azon állapot képe, amely érvényesítése által elnyeretnék. Ennek következtében cél gyanánt körvonalazva kitűzik többé-kevésbé megfelelő alakban”. A célt először csak néhányan fogalmazzák meg, főként akiknek létérdekei nincsenek kielégítve, majd eszméjük fokozatosan megnyeri a tömegeket, míg végül az általuk létrehozott társadalom (tulajdonképpen egy makrotársadalmi csoport) „uralkodó alakját ölti magára: azt, amelyben mint állam jelentkezik”.
Pulszky tanítása szerint a társadalmak állandó harcban állnak egymással. Az államivá tett társadalommal szemben állnak az alárendelt társadalmak, amelyek vagy fejlődők és hatalomra törnek, vagy a hatalomról aláhanyatlottak, s míg az előbbiek, amelyeknek érdekei nincsenek kielégítve, s éppen ezért eleinte csak titokban szervezkednek mint „önkéntes, magánjogi szövetkezetek és társulások”, addig az utóbbiak, túljutva azon a perióduson, amikor még harcot folytatnak az új uralkodó társadalommal, mert nem látják még át, hogy hatalmuknak befellegzett, támaszai és oszlopai lesznek az új rendnek mint önkormányzati körök. Így például a nemzeti elven nyugvó társadalomban fellelhetni a korábbi uralkodó társadalmakat (a vérségi-családit, a helyi-szomszédságit, a hódító-kizsákmányolót, az egyházit, amelyek mint család, város, hadsereg, egyházak a jog által is elismert autonómiával bírnak ámde ugyanakkor megtaláljuk már a nemzeti társadalomban is az új életérdek csíráit, az eljövendő új uralkodó társadalom kezdeményeit is, {V-70.} ami nem más, mint a nemzetek fölötti gazdasági társadalom: erről tanúskodnak az elszaporodó nemzetközi szervezetek és a szocialisztikus törekvések.
Látható, hogy Pulszky tulajdonképpen középutat keresett a liberális és szocialisztikus tanok között, s bár végső mondandója az, hogy „amíg az emberiségnek van mersze haladnia, amíg folyton új meg új célok keletkeznek, új meg új cselekvési terek nyílnak meg, egyszersmind új intézmények teremtésére, új szervezetek létesítésére, új jogszabályok alkotására van szükség, az állam tudatának, akaratának, tevékenységének új feladatai merülnek fel”, ez sohasem terjedhet addig, hogy a munka szervezését is magába foglalja, ami Pulszky számára a kommunizmussal egyenlő. Túlmegy tehát a liberális koncepción, s – mint történeti tipológiájából láttuk – megjelenik elméletének horizontján egy nemzetek fölötti gazdasági társadalom, amelynek realizálódásáról a szociális mozgalmak tanúskodnak. Ez azonban nem lesz szocialista, hanem megmarad a kapitalista társadalom egy tökéletesített változatának.
Pulszky tehát ideológiailag szociálliberális gondolkodónak tekintendő. Nem véletlenül írta ő az első tudományos igényű munkát a szociális problémákról, A munkáskérdésről címmel (1890). Pulszky országgyűlési képviselő, rövid ideig kultuszminisztériumi államtikár is volt, s ő lett az 1901-ben megalakult első szociológiai egyesület, a Társadalomtudományi Társaság első elnöke.
Az első szociológiai folyóirat 1900-ban jelent meg Magyarországon, Huszadik Század névvel. Alapítói húszas éveikben járó fiatalemberek, akik elégedetlenek voltak mind a félfeudális (ahogy nevezték) Magyarországgal, mind az akadémiai tudományossággal. Mint vezéralakjuk, Jászi Oszkár később elmagyarázta: elégedetlenek voltak az áporodott tanokkal, és új filozófiai és tudományos orientációt kerestek. A szociológia tűnt számukra alkalmasnak arra, hogy egyfelől valóságos problémákat tárjanak fel, másfelől az eredményekre támaszkodva reformterveket kovácsoljanak. Szépen fejezi ki törekvésüket Jászi visszatekintő beszéde 1910-ből: „Szociológia! Ez volt a szó, amely szintetizálta törekvéseinket: a természettudományok diadalmas erejében való hitünket, a rájuk alapított társadalomtudományi kutatást és az ezen felépülő új népboldogító politikát a benthami igazságosság szellemében. Ez volt a célunk és Herbert Spencer az ideálunk”. Nem csoda, ha ennek eredményeként „kezdett a szociológia azzá a csatakiáltássá válni, aminőnek azóta is megmaradt, s amelynek ez az érzelmi-politikai velejárója ismeretlen a többi nemzetek történelmében. A szociológia valóságos választóvízzé lett, amely a magyar polgári társadalmat egy progresszív és egy reakciós részre osztotta” (Jászi Oszkár publicisztikája. Bp., 1982).
Eme program terjesztésére a választott műfaj a tudományos publicisztika volt. Az alapítók később részint a tudományban, részint a politikában jelentős szerepet játszottak. Ezek: Somló Bódog, Hegedűs Lóránt, Gratz Gusztáv, Wolfner-Farkas Pál és a már említett Jászi Oszkár. A lap indítása előtt levelet írtak Herbert Spencernek, hogy az ő nyomdokain járó szociológiai folyóiratot akarnak indítani. Az öreg Spencer biztatólag válaszolt is nekik, levele olvasható a folyóirat első számában.
Mint ez a kis intermezzo is sejtetni engedi, az ifjú szociológusok episztemológiailag és módszertanilag a 19. századi Comte–Spencer-féle paradigmán belül helyezkedtek el. Ezen belül azonban a tőlük nem sokkal idősebb tanáruk, Pikler Gyula belátásos elmélete gyakorolta a legnagyobb hatást rájuk. (Ez indokolja, hogy őt, aki egyébként 1906-tól a Társadalomtudományi Társaság elnöke lett, e {V-72.} korszakban tárgyaljuk.) Somló Bódog vele közösen készített egy munkát a totemizmusról 1900-ban. Jászi és Somló először a marxizmus hívei voltak, majd később Durkheim hatására eltávolodtak a belátásos elmélettől. A Társaság és a Huszadik Század (amely hivatalosan nem volt a Társaság folyóirata, de mindkettő vezetésében ott voltak a radikális szociológusok) szociológiaelméleti és módszertani szempontból négy korszakon ment keresztül 1918 áprilisáig, majd a Tanácsköztársaság alatt mindkettő megszűnt. Az első két év eklektikus képet mutat. Eleinte még Rákosi Jenő is tagja a Társaságnak és a konzervatív-liberális Concha Győző, a jogi kar politikatudományi tanszékének nagy tekintélyű vezetője, Pikler és Pulszky Ágost színvonalas bírálója, a szociológia mint önálló tudomány ellenzője. 1902-ben a szerkesztőségbe fogadják a marxista Szabó Ervint, s ettől kezdve a politikai irányvonal radikalizálódik, ami 1904-re a radikálisok és a mérsékeltebb liberálisok (Hegedűs, Gratz, Wolfner-Farkas) között konfliktussá, majd 1906-ban szakítássá alakul. A szociológusok „lázító nézetei” miatt parlamenti interpellációkig eljutó botrányok törnek ki, először 1901-ben Pikler, majd 1903-ban Somló körül. Előbbi esetben a Társadalomtudományi Társaság nemzetközi felhívására olyanok lépnek fel Pikler mellett a tanszabadság védelmében, mint Benedetto Croce s az angol Fabiánus Társaság, Somló Bódog mellett pedig Ady Endre áll ki. 1907-ben a pécsi Szabadoktatási Konferencián tör ki botrány a radikális szociológusok fellépése miatt (például Ágoston Péter azt hirdeti előadásában, hogy a magyar történelemben méltóbb helye van Dózsa Györgynek és Martinovics Ignácnak, mint Pázmány Péternek és Zrínyi Miklósnak). Ezután a vezéralakok radikalizmusa mérséklődik, feladják a nagy elméletek – mint a marxizmus és a spencerizmus – varázsa alatti működésüket, s különösen Jászinak Durkheimmel való párizsi találkozása után egyre inkább a magyar valóság empirikus kutatása felé fordulnak. Ezen irányváltás eredménye lesz Braun Róbert nagy szociográfiai munkája (A falu lélektana), Somló Bódog gazdasági antropológiai búvárkodása (A csere az ősi társadalomban) és Jászi nagy műve a nemzetiségi kérdésről (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés). Közben a Társaságnak progresszív oldalon is baráti versenytársai alakulnak: a Galilei Kör, amely 1908-ban alakul (első elnöke Polányi Károly) és a Vasárnapi Kör, amely – mint Lukács György nyomán mondhatjuk – a „progresszív idealistákat” tömöríti (Mannheim Károly, Hauser Arnold, Jászi Alice, Tolnai Károly, Fogarasi Béla), akik a szociológiai pozitivizmust „laposnak” tartják.
Pikler Gyula tudományos pályáját egy 22 éves korában írt közgazdaságtani munkával kezdi (Ricardo érték- és megoszlástana, 1886), s csak pár évvel később fordul a jogelmélet felé. Már e munkájában olyan problémát exponál – nevezetesen a neokantiánizmus Sein és Sollen közti különbségtevését, mint Ricardo közgazdaság-tudományi és gazdaságpolitikai művei közti különbséget – ami pár év múlva elvezeti egy értékmentes jogszociológia megteremtésének kísérletéhez. Mindez 16 évvel azelőtt történik, hogy Max Weber meghirdeti az értékmentes szociológiát. Egy ilyen elképzelés, melyet 1892-ben tesz közzé Pikler, szükségképpen visszhangtalanul marad, s ő is felhagy azzal, hogy továbbgondolja az érdekes, de inkonzisztens kísérletet. Inkább kidolgozza belátásos elméletét, amely tulajdonképpen egy érdekes hiperracionalista elméleti konstrukció. Ezzel párhuzamosan lélektani munkákat is ír (például Az objektív létben való hit lélektana címűt), s mivel e munkáit németül írja, inkább ezekkel szerez magának nemzetközi elismerést (van például egy olasz recenzense, aki egyik munkáját Freudéval veti össze). Végképp fel is hagy {V-73.} a szociológiával, s az 1910-es évektől kizárólag lélektannal foglalkozik. Tanítványai – kezdetben lelkes követői – elpártolnak tőle, s végképp elmagányosodik. Jászi egy helyen azt mondja róla, hogy teljesen önállóan majdnem felfedezte a történelmi materializmust. Ezt belátásos elmélete alapján mondja (amelyről az idős Jászi majd úgy fog nyilatkozni, hogy Pikler megcáfolta a materializmust).
Nézzük röviden az értékmentes jogszociológia megteremtésére irányuló kísérletét. Pikler, persze, nem értékmentességről beszél, hanem egy olyan jogelméletről, amely nem lehet világnézetileg elkötelezett – mint ő fogalmaz –, nem helyezkedhet semmilyen végső jogmeggyőződés szolgálatába. Végső jogmegyőződésen ő politikai-jogi világnézetet ért, egyfajta igazságossági „ideológiát”. Ekként fogalmaza meg fő tételét: „A jogérzet mélyen benne van az emberi lélek belsejében. Évezredek óta vitatkoznak egyesek azon, hogy mi a jogos, harcolnak osztályok osztályokkal és népek népekkel, mindegyik a maga igazáért… Az igazságosság végső kérdéseinek tudományos megoldása nemcsak lehetetlen, hanem szükségtelen is, mert a természet minden embernek jogérzetet adott, amely az ő számára eléggé megoldja a kérdéseket… Minden faj, minden osztály, minden egyén jogérzete tényező az emberiség fejlődésében, és nincs filozófia, amely a különböző meggyőződéseket egy csapással kibékíteni tudná… semmiféle jogérzet legvégső alapjainak helyességét bizonyítani nem lehet. Tagadom, hogy azon nagy harcokban, amelyeket különböző jogfelfogások egymással vívnak, tudományosan dönteni lehetne, hogy például tudományosan be lehetne bizonyítani, hogy a patriotikus és kozmopolitikus, az uralmi vagy a békeeszmény közül az egyik jogos, a másik jogtalan… Ily eszményeket át lehet érezni, lehet értük küzdeni, de egyedüli jogosultságukat az ellenkező eszményekkel szemben bizonyítani nem lehet… a tudomány képtelen bebizonyítani, hogy ez eszmény diadalra jutása az örök jognak megfelel, hogy ez eszményt kell kitűznünk”.
Ha Pikler csak ennyit mondana a tudomány lehetőségeiről, akkor bízvást mondhatnánk, hogy Weber előtt egy speciális területen felfedezte az értékmentes szociológiát. Csakhogy Pikler nem áll meg itt, és miközben a végső célok közötti döntés tudományos lehetetlenségét állítja, felvesz egy abszrakt legvégső célt, amire minden ember törekszik, és ez a boldogság. Ezt a gondolatot Pikler az utilitarizmustól kölcsönzi. Annak ellenére – fejti ki –, hogy a végső célok között dönteni nem lehet, mégis „egy, legmélyebben fekvő archimédeszi pont, úgy látszik… megmarad, és ez a boldogság utáni általános absztrakt vágy, amelyben mindnyájan megegyezünk. Nem lehet-e bizonyítani, hogy a végső célok, a legmélyebb érzelmek bizonyos elrendezése, szóval egy bizonyos lelki természet biztosítja a lehető legnagyobb boldogságot? És nem lehetne-e az ebből folyó, az ennek megfelelő jogot tehát a helyes, az igaz, a természetjognak nevezni?”
Pikler tehát egyszerre állít két, egymásnak ellentmondó tételt. Egyszer azt mondja, hogy a tudomány hiába magyarázza az empirikus embernek, hogy jogérzete helytelen végső jogi meggyőződést tartalmaz, másfelől meg azt állítja, hogy az „ideáltipikus” emberből levezethető természetjogi maximák előbb-utóbb megteszik a hatásukat, az emberek feladják jogérzetük igazságossági értékmércéit, és az objektív, tudományosan felállított boldog ember értékmércéit fogadják el.
A belátásos elmélet már felbukkan csírájában az értékmentességi elmélet inkonzisztens részében, amikor is Pikler arról beszél, hogy az emberek képesek az igazságérzetüket feladni, s ráhelyezkedni a célszerűségi belátás álláspontjára. Például az emberek valaha a vallási türelmetlenség álláspontján voltak, míg be nem látták, {V-74.} hogy a vallási türelem mellett „boldogabban” élhetnek. Ezt racionalista embereszmény transzformálja valósággá: a belátásos elmélet. A kiinduló fogalom a szükséglet. A szükségletek kétfélék. Vannak elsődleges (lényegében biológiai szükségletek) és másodlagos szükségletek, de utóbbiak csak az elsődlegesek mennyiségi variációi, és ezért végső soron minden másodlagos szükséglet az elsődlegesre vezethető vissza. Egy vers elolvasásával járó műélvezet lényegileg csak olyan élvezet, mintha egy jót ennénk. Az így felfogott szükségletek lényegében történelmileg állandók. Ami változik, az a szükségletkielégítés eszköze. Az emberek például belátták, hogy táplálkozási szükségleteiket jobban kielégíti a földművelés, mint a gyűjtögetés – s akkor áttértek a földművelésre. A történelem folyamán ekként csak a szükségletkielégítési eszközök fejlődnek. Természetesen nemcsak fizikai eszközökről van szó, hanem társadalmi technikákról is. A jog egy szociális technika, s a jogszabályok változását az a belátás mozgatja, amellyel az emberek rájönnek: egy új jogszabály jobban kielégíti táplálkozási, szexuális stb. szükségletüket, mint a korábbi. Az emberek mindent ilyen racionálisan találtak fel és ki. Az államot hajdan úgy hozták létre, mint ma egy klubot. A kettő között nincsen tudati strukturális különbség. Miután létrejött az új eljárás, technika stb., egy idő után érzelmek kötődnek hozzá; a hazaszeretet lényegileg a nemzetállamhoz fűződő érzelem, s ha majd az emberek az államnál jobb szociális eszközt fedeznek fel szükségleteik fedezésére, el fog enyészni. Ilyen és ehhez hasonló tanai (mint például az, hogy lehetetlen kívánalom az, hogy az ember úgy szeresse felebarátait, mint önmagát) miatt támadták Piklert a nemzeti tudományok művelői és a konzervatív újságírók. A pécsi Szabadoktatási Konferencia után Pikler a kedélyek lecsillapítására kénytelen volt nyilatkozni, hogy radikális elvbarátai és az ellentábor között csak az eszközökben, és nem a célokban van különbség.
Pályája két markánsan elkülönülő részre oszlik. Első korszakában, amely 1910-ig tartott, Somló a spenceri evolucionista szociológia befolyása alatt állt. Ekkor a naturalista szociológia módszertani és filozófiai alapelveit követte. Míg eleinte az individuális pszichikum felől közelített – Pikler belátásos elméletét követve – a társadalomhoz, addig e korszak második felében Somló olyan szociológia kialakítására törekedett, amelyben az individuumok közti objektív viszonyok magyarázzák a társadalom lényegi működését. A második korszak teljesen elüt az elsőtől. A második korszak művei – bár problematikájukban nem különböznek a korábbiaktól, és ennyiben a kontinuitás fennáll – mindannak cáfolatát tartalmazzák, amit szerzőjük az elsőben állított. Az 1910-es évektől kezdve ugyanis Somló elhagyta a naturalista szociológia területét, s míg korábban azt tanította, hogy a jogfilozófia nem lehet más, mint jogszociológia, most radikálisan elválasztja a kettőt egymástól, s ő maga immár par excellence jogfilozófiát, majd tiszta ismeretelméletet művel, s egy formális etika megalkotására tesz kísérletet.
Somló szociológusi korszakának legnagyobb hatású műve, az 1903-ban megjelent Állami beavatkozás az individualizmus. A mű tulajdonképpen egy vitairat Spencer liberalista, állami beavatkozás elleni nézeteivel. Somló azt akarja bizonyítani, hogy az állami beavatkozás nem „természetellenes”, és ehhez készít elméleti alátámasztásul egy olyan koncepciót, amelyben már nem az individuális lélektanból, hanem az egyén és környezet kölcsönviszonyából indul ki. Kulcsfogalom az individuum alkalmazkodása környezetéhez. Ez lehet közvetlen (például a szervezet küzdelme a bacilusokkal) és közvetett. Utóbbi azt jelenti, hogy a szervezet maga {V-75.} és a környezete közé a tudat közvetítésével reagál, mégpedig akként, hogy létrehoz különböző alkalmazkodási eljárásokat. Ilyenek a gazdaság, a jog, a művészet, a morál stb. A közvetett és közvetlen alkalmazkodás között nincsen elvi különbség, mindkettő csak a biológiai szervezet alkalmazkodása. Azt mondani, hogy az egyik természetes, a másik pedig mesterséges (mint Spencer teszi), a régi dualista világszemlélet maradványa. Másfelől, Somló azt igyekszik bizonyítani, hogy az állami beavatkozás önmagában nem veszélyes a személyes szabadságra, mégpedig azért nem, mert a történelem folyamán egyre több ember tud beleszólni a törvényalkotásba, aminek következtében az emberek egyre spontánabbul viselkednek jogkövetően.
Somló szándéka az volt e művel, hogy kiálljon egyfajta „katedraszocialista” pozíció mellett és a liberalizmus ellen. Igencsak meglepődött, mikor a legképzettebb marxista, Szabó Ervin felvilágosította egy, a könyvéről írott nagy bírálatban, hogy az eredeti marxi tanok szerint a szocializmusban az állam szerepe nem növekedni, de csökkenni fog; Marx és Engels azt tanították, hogy az állam el fog halni. Somlót e bírálat aztán arra ösztönözte, hogy tovább folytassa vizsgálódásait a társadalom „lényegéről”. A marxizmussal szembeni distanciált pozíciója szerint, bár a gazdaság fontosságát hirdető felfogás közelebb áll az igazsághoz, mint az idealista, amely az eszméknek tulajdonít döntő szerepet, a marxizmus téved amikor a társadalom lényegét a termelésben véli megtalálni. Felfogása szerint a társadalom lényege a cserében és forgalomban van, ami összeköti az embereket. Ezért kezdi vizsgálni a primitív társadalmakat. A primitív társadalmak iránti érdeklődés régi keletű a magyar szociológiában. Már Pulszky Ágost elkezdte ezt (H. S. Main A jog őskora című művének lefordításával és a hozzá írt terjedelmes kommentárokban), és szervesen kapcsolódik ehhez a vonulathoz Somló is, akinek etnológiai munkásságát két részre oszthatjuk. Az elsőhöz tartozó munkákban a néprajzi adatokat, Spencer módjára, igazolásként használja elméleti tételekhez. A másodikhoz egy mű tartozik – amelyet a brüsszeli Solvay-intézetben eltöltött egyéves kutatómunka eredményeként tesz közzé –, az először németül megjelent Der Güterverkehr in der Urgesellschaft (később angolra és franciára is lefordítják, magyarul a Gazdagság őskorából címen, a Huszadik Század 1909-es évfolyamában jelent meg). Ezzel a munkájával Somló a modern gazdasági antropológia előfutárává vált. Mint egyik méltatója, Sárkány Mihály írja: „Az ajándékcserék és a leadási kötelezettségek arra a következtetésre késztetik Somlót, hogy a vizsgált népek körében a javak fogalmának fejlett formájával találkozunk mind a törzsek között, mind a törzsön belüli szférát illetően, amelynek megismerése nélkül nem alalkulhat ki helyes képünk a gazdaságról ezen a fejlettségi fokon. Igen komoly és első ízben megszületett felismerésről van szó, amely a Polányi utáni antropológiában úgy írható le, mint a reciprokatív és redisztributív szféra összefonódása a törzsi gazdaságban, aminek első, jól dokumentált példáit majd csak 13 év múlva teszi közzé Malinowski a Trobriand-szigetek csereviszonyainak leírásában. Egyúttal olyan felismerés volt ez, amely igen jótékonyan befolyásolhatta volna a kutatásokat.” A műre hivatkoztak a korban néhányan (M. Mauss, W. Schmidt, F. J. Micha), sőt a marxizmus nagy öregje, Karl Kautsky a Neue Zeit hasábjain igyekezett megcáfolni Somló „antimarxista” tanait. Ami Polányi Károlyt illeti, ő a reciprocitás fogalmát Malinowskitól és Thurnwaldtól eredezteti, és azt mondja, hogy ezt az integrációs sémát ő „kiegészítette a redisztribúcióval és árucserével”. Jászi egy 1948-ban hozzá írt levelében, mikor megismerkedik Polányi gazdaságtörténeti munkájával, felhívja a figyelmét arra, hogy Somló hasonló dolgokat {V-76.} írt a század elején. Válaszában Polányi szégyenkezve ismeri el, hogy bár Somló egyetemi előadásait hallgatta, egyáltalán nem emlékezett azokra, mikor saját fogalmait kidolgozta.
Kétségtelenül Jászi Oszkár volt a motorja a századelő szociológiai műhelyének. Intellektuális érzékenysége, eredendően politikus alkata, jó szervezőképessége tették alkalmassá e szerep betöltésére. Elméleti téren inkább gyorsreagálású interpretátornak tekinthető inkább, mint eredeti gondolkodónak. Inkább szociológus volt, aki képes az elméleti fogalmakat eredetien alkalmazni, hihetetlenül jó érzéke volt lényeges társadalmi folyamatok megragadására, értelmezésére, és ebből politikai cselekvési programok kidolgozására. Eme tulajdonságainak köszönhetően vált alkalmassá például arra, hogy az európai szellemi irányzatokat hozzáasszimilálja a sajátos magyar viszonyokhoz, s több írásában meggyőző kísérletet tegyen a „szabad gondolat magyar gondolattal” való ötvözésére. Számára a polgári radikalizmus olyan harmadikutas világtörténeti alternatíva volt, amely lehetőséget adott volna a félfeudális maradványok leküzdésére, az Eötvös–Deák-féle magyar nemzeti liberalizmus hagyományainak folytatására és egy olyan szocializmuskoncepció kidolgozására, amelyet egyszer majd úgy határoz meg: szabad, anti-etatisztikus, kooperatív szocializmus. Szabadságon a politikai szabadságjogok garantálását, anti-etatizmuson a centralizációt mérséklő önkormányzati rendszert, kooperáción pedig az osztályok – állam által ösztönzött – együttműködését értette. Gazdaságra vonatkozó elképzelése a nagytőke, a nagybankok és a nagybirtok valamilyen megrendszabályozását foglalta magában, a kismagántulajdon virágzása mellett. Hatott rá Henry George, aki keresztény alapon akarta megoldani a tőke és munka ellentétének problémáját az ún. föld telekérték adó bevezetése révén. Ugyancsak centrális helye volt a földkérdésnek és a parasztság problémájának radikális – olykor liberális szocialistának nevezett – politikai elképzeléseiben.
Jászi szociológiai felfogására először Pikler és Spencer hatott. Első könyve (Művészet és erkölcs, 1901) e felfogásban fogant. Az 1904-ben megjelent A történelmi materializmus állambölcselete a revizionista marxizmust tükrözi. A jövő útja a szocializmus felé vezet, de forradalom helyett a munkásságnak a parlamentarizmus kompromisszumos technikáját ajánlja. A szocializmusban az osztályok és az állam sem fog eltűnni; az osztályok azért nem, mert azok szerinte társadalmi funkciókra elkülönült specializálódott embercsoportok, az állam pedig azért nem, mert ősi funkciója nem az elnyomó, hanem a szervező. Ezután nagy fordulat következik be szociológiai felfogásában annak hatására, hogy 1905-ben Párizsban találkozik Durkheimmel. Itt rádöbben, hogy mennyire el vagyunk maradva a tudomány terén. A sokk hatására Jászi számára a modern szociológia azonossá válik Durkheimmel és iskolájával, s ennek fényében számol le saját korábbi nézeteivel. Az immanens kritika alapját a durkheimi társadalmi tény fogalma és azok a módszertani szabályok képviselik, amelyeket Durkheim a Des Régles de la méthode Sociologiqueban rögzített. Ezeket ismerteti a Huszadik Században, majd elmondja aggályait, végül azzal fejezi be írását, hogy Durkheim „módszerének alapgondolata helyes! Tények kellenek nekünk! És újra tények!”. Majd később így rögzíti a feladatot: „Olyan sui generis társadalmi törvényszerűségekkel állunk szemben, amelyekről az introspekció nem is álmodott, s amelyek egy, az egyéntől független, önéletű társadalmi realitás elismerésére kényszerítik a gondolkodót... Tehát objektív kauzálsorokat kell felállítanunk a történésben, úgy mint Marx tette, vagy például {V-77.} Sombart a Moderner Kapitalismusban vagy Grosse az Anfange der Kenntnisben, vagy Kropotkin a Mutual Aidben, vagy Durkheim a Suicideben.”
Jászi ekkorra teljes egészében tisztában volt azzal, hogy Durkheimmel vége a 19. századi Comte–Spencer-féle pozitivista filozófiai szociológiának. Kifejti ugyanis, hogy Durkheim iskolája abban különbözik a korábbitól, hogy nem akarja felállítani a társadalomnak valamely végső alapelvét. „Kétségtelen – szögezi le Jászi –, hogy ami termékeny munka ma a szociológiában történik, az egy jól lehatárolt jelenségnek pontos kikutatásában áll. Meghatározni pontosan egy jelenséget és keresni annak összefüggéseit és kölcsönhatásait más jelenségekkel: ez a munka az egyedüli, amely pozitív tudásunkat növelni fogja a társadalmi fejlődés törvényszerűségeiről.” E törvényszerűségekhez úgy juthatunk, ha az ember egymásmellettiségeket, egymásutániságokat kutat a jelenségek között, s belőlük a társadalmi tények kauzális rendjét tárja fel. A specializálódás a szociológiát is eléri, és az „általános eszmék helyett azzal az élő valósággal igyekszik megismerkedni, amelyet gazdaságnak, jognak, erkölcsnek, vallásnak, művészetnek nevezünk”.
Jászi végképp feladja a pozitivizmus előítéleteit. Hadakozik ugyanis az ellen, hogy mechanikai és biológiai törvényekre lehetne visszavezetni a társadalmi törvényeket. Ha volnának is ilyen törvényeink, csak egy – bár felette értékes, talán nélkülözhetetlen – munkahipotézist nyernénk, amely sok eltévelyedéstől és hiábavaló munkától megkímélne, amely eddig nem is sejtett kapcsolatokat derítene fel e jelenségek között, de a társadalmi realitás sui generis vizsgálata akkor is épségben maradna. Hisz minden magasabb rendű jelenségsor hozzáad valamit az alacsonyabb törvényszerűségekhez, és pont ez a plusz az, amely őt ama kevésbé összetett világtól megkülönbözteti. Ez a plusz pedig a szociológiában éppen a társadalmi a biológiaival szemben. Ennek törvényeit pedig másutt nem kereshetjük, mint a társadalomban.
Jászi még ennél is előbbre lép, hiszen idáig csupáncsak a mechanikai és biológiai törvényszerűségek eszközjellegét posztulálta, később viszont egy példában már társadalmi törvények egyik fajtájáról, a gazdasági törvényekről mondja ki ugyanezt. „Nem tudom például elképzelni, hogy Méray törvénye vagy más hasonló konstrukció mit mondhatna a bűn, a prostitúció, a család, a nevelés kérdéseiben amaz általános összefüggésen kívül, amelyek ezen jelenségeket a gazdasági élettel – vagyis a társadalom anyagi folyamataival – összefűzik.”
E nagy váltás eredménye az, hogy Jászi maga is empirikus kutatásba fog, amelynek eredménye a nemzetiségi kérdésről írott nagy mű, mert véleménye szerint minden ország szociológusainak a saját országuk jellegzetes társadalmi problémájával kell foglalkozniuk, s az eredmény így és éppen ezáltal lehet egyetemes jelentőségű. Ily módon Jászin keresztül Durkheimnek is köszönhető, hogy a szociológusok empirikus irányba mozdultak el, például a Galilei Kör pályázatot hirdetett szociográfikus munkák megírására. Jászinak igaza lett, amikor a Huszadik Század tizedik évfordulóján úgy fogalmazott, hogy „felfedeztük Magyarországot”. Valószínűleg ennek köszönhető az 1930-as években indult, majd az 1960-as években újraindult, Magyarország felfedezése című könyvsorozat.
Jászi 1920 májusában emigrál, először Bécsbe, majd az Egyesült Államokba. Egy kis vidéki egyetemen, Oberlinben lesz egyetemi tanár. A háború és béke szociológiájáról tart előadásokat, miután megjelent angol nyelvű könyve a Habsburg monarchia felbomlásáról. Kiterjedt levelezést folytat. 1945 után reménykedik a hazatérésben, de 1947-es hazalátogatása és Rákosival való találkozása után rá kell döbbennie, hogy emigrációja véglegessé vált. {V-78.} Antikommunizmusa egyre erősebb lett. Súlyos agyér-elmeszesedésben szenvedett, már csak az vidította fel, ha magyarul beszélhetett valakivel. Tudatzavaros állapotaiban Ady Endrével társalgott. Még megérte 1956-ot, de elborult aggyal már nem vett róla tudomást. 1957 januárjában halt meg.
| Magyar szociológiatörténet | TARTALOM | A két világháború között: szaktudomány és szociográfia |