A talajhasznosítás, a talajművelés hatása hazánk talajainak fejlődésére

Talajaink évezredek alatt kialakult természetes termékenységét, azaz a származásuk, képződésviszonyaik által meghatározott víz- és tápanyag-szolgáltató képességét az emberi társadalom évszázadok óta igyekszik hasznosítani, illetve kedvezőtlen tulajdonságaikat a hasznosíthatóság érdekében megváltoztatni. E tevékenység különböző formái kezdetben csekély, később egyre növekvő mértékű és mind nagyobb területre kiterjedő hatást gyakoroltak a talajok eredeti tulajdonságaira és termékenységére.

A talajok termőképességének növelését célzó beavatkozások részben közvetve, azaz bizonyos talajképző tényezők megváltoztatásával (pl. erdőirtás, a talajvízszint lesüllyesztése), részben közvetlenül, azaz a talajok fizikai, kémiai és biológiai állapotának esetenkénti gyökeres átalakítása révén (lazítás, tömörítés, műtrágyázás, meszezés stb.) történhetnek.

Magyarországon a talajok hasznosítása és művelése több mint tíz évszázadot ível át: nyelvünk szláv kölcsönszavaiból arra lehet következtetni, hogy a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében már viszonylag fejlett állattenyésztést és ekés földművelést talált. (Még távolabbi múltra tekint vissza a viszonylag kis területekre kiterjedő, ám az egykori talajtakaró teljes megsemmisítésével járó szőlőtermesztés, amit – jóval a honfoglalás {II-60.} előtt – a rómaiak honosítottak meg a Dunántúlon, az egykori Pannonia provincia területén.)

A magyar tájak arculatát, s bennük a talajok természetes állapotát őseink legeltető állattenyésztése (nomád pásztorkodása) még csak kevéssé befolyásolta. E tevékenység terjeszkedésének, kártételének (rágás, tiprás) következményei kezdetben csak a pusztákkal szomszédos erdőségek leromlásában, megritkulásában, visszaszorulásában és a talajok gyenge szárazodásában, illetve lepusztulásában mutatkoztak meg.

A nomád pásztorkodást fokozatosan felváltó és Magyarországon a 12. századtól egyre nagyobb ütemben tért hódító földművelés viszont – a talajtakarót érő közvetlen, drasztikus fizikai beavatkozásával – minden addiginál hatásosabb talajképző-módosító tényezővé lépett elő. Földműveseink először értelemszerűen az alföldek sík, ármentes, füves térségeinek legjobb termékenységű csernozjom és réti talajait vonták művelésbe. Ezek kimerülése után – nem ismervén a tápanyag-utánpótlást – az alföldi erdőfoltok, majd a szomszédos hegylábi-dombsági lejtők erdeinek kiirtása révén jutottak újabb és újabb – ám felfelé haladva művelésre egyre kevésbé alkalmas erdőtalajokkal fedett – mezőgazdasági területekhez.

A növekvő földterületigény a 19. századtól a hidromorf talajok – költségesebb és fejlettebb műszaki-technikai színvonalat megkívánó – művelésbe vonására irányította a társadalom figyelmét: alföldjeink egykor hatalmas kiterjedésű vizenyős területeit a mocsarak kiszárításával, a lápok lecsapolásával, de főként a folyószabályozásokkal fokozatosan alkalmassá tették a mezőgazdasági művelésre. A századfordulót átlépő magyar mezőgazdaság számára művelésbe vonható szabad földterületek már csak igen korlátozott mértékben álltak rendelkezésre és a 20. század közepére az országban a mezőgazdasági célú „területszerző” tevékenység több évszázados időszaka lényegében lezárult, sőt, ellentétes irányú változások (a szántó-, a rét- és a legelőterületek csökkenése) indultak meg. A művelés alól kivett területek egy részét erdősítették, más részüket – gyakran pazarló módon – egyéb nem mezőgazdasági célokra (ipartelepek, utak, vasutak stb. építésére) vették igénybe. Ezzel egyidejűleg a mezőgazdasági területeken olyan gazdálkodástípus általános elterjedése vette kezdetét (nagyüzemi mezőgazdaság), aminek következményei (az ipari, bányászati, közlekedési és egyéb emberi – antropogén – tevékenység hatásaival kiegészülve) a hazai talajok – és a jelenkori fejlődésüket meghatározó-befolyásoló tényezők – sajátosságaiban még nagyon hosszú ideig érzékelhetők lesznek.

Az említett talajhasznosítási tevékenységformák az idők folyamán Magyarország minden nagy (zonális, illetve azonális) talajcsoportját érintették, bennük kedvező és kedvezőtlen változásokat egyaránt előidéztek.

Csaknem kizárólag kedvezőtlen irányú minőségváltozást szenvedtek el a fizikai beavatkozásokra legérzékenyebb csernozjomok. Elsőként a zárt fűtakarójától megfosztott és rendszeresen fellazított sík vidéki talajok kitűnő, morzsás szerkezete esett áldozatul a művelőeszközök mechanikai aprító hatásának, ami számos további következménnyel járt: a keletkezett porszemcséket a száraz, növényborítás nélküli időszakokban a szél sok helyütt kifújta és elszállította; a finom anyagnak a barázdafenékbe mosódása és beiszapolódása alföldjeink nagy területein a jellegzetes, erősen tömődött, a víz, a levegő és a gyökerek számára szinte átjárhatatlan „antropogén” talajszint, az ún. „eketalpréteg” képződéséhez járult hozzá.

Dombságaink lejtős térszínein mindezt az erózió súlyosbította: az eketalpréteg {II-61.} miatt a talaj mélyebb rétegeibe beszivárogni nem képes csapadékvíz teljes mennyisége az elporosodott szántott réteg gyors lepusztítására koncentrálódhatott. E folyamatok következményeként csernozjom talajaink jelentős része többé-kevésbé elvékonyodott, illetve vízgazdálkodási tulajdonságainak leromlása miatt vált csökkent termékenységűvé; a teljes degradáció (minőségromlás) helyein – a talajképző kőzet felszíni kibukkanásain – pedig a termőtalaj kritériumainak alig megfelelő földes kopár váztalajok keletkeztek.

18. ábra. A talaj termékenységét gátló tényezők
[Forrás: Bulla Miklós szerk: Tanulmányok hazánk környezeti állapotáról]

Ezzel szemben erdő- és hidromorf talajaink művelésbe vonása általában termékenységük, művelhetőségük (összességében: hasznosíthatóságuk) határozott javulását eredményezte. Mindez a bennük antropogén hatásra (erdőirtás, illetve lecsapolás-víztelenítés) fellépő, hasonló következményekkel járó folyamategyüttesnek, a talajklimatikus szárazodásnak (azaz mezőségiesedésnek, sztyeppesedésnek) köszönhető, ami mindkét talajcsoport fejlődését a csernozjomképződés irányába fordította.

Az erdőtalajok sztyeppesedésének két fontos sajátossága van: egyfelől az erdőirtások nyomán, a több szintből álló növényzet párolgáscsökkentő hatásának megszűnése következtében a talajoldat immár felfelé is mozog, s a korábban éppen általa leszállított – és az altalajban felhalmozódott – szénsavas meszet újra a szelvénybe emeli (visszameszeződés), másfelől a lágyszárú kultúrnövényzet holt szerves anyagának bakteriális lebontása nyomán keletkezett sötét, állékony, neutrális humuszanyagok a morzsás talajszerkezet kialakulásának (következésképpen a víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodás javulásának) feltételeit teremtették meg.

A hidromorf talajok víztelenítését követő talajklíma-változás mindenekelőtt a mállási folyamatok lefékeződésében, a levegőzöttség javulásában és az ugyancsak csernozjom jellegű humuszképződésben nyilvánult meg.

Mindeme közvetett folyamatok hatásának eredményeként alakultak ki mindkét talajcsoport átmeneti jellegű és termékenyebb talajféleségei: hegységszegélyeink {II-62.} barnaföldjeiből csernozjom barna erdőtalajok, a réti talajokból réti csernozjomok vagy a láptalajok kiszárítása (csatornákkal való lecsapolása) nyomán az ún. telkesített rétláptalajok stb.