Talajpusztulás és talajvédelem

Az ország talajainak évszázadok alatt kialakult termékenységét gyors ütemben csökkenteni, sőt megsemmisíteni képes talajerózió (talajlepusztulás) kisebb-nagyobb mértékben minden lejtős mezőgazdasági területünket veszélyezteti. Különleges formája a szélerózió (defláció) főként homokvidékeink talajaiban és növényzetében okoz károkat. A talajeróziónak számos kiváltó (csapadék- és lejtőviszonyok), illetve befolyásoló (a talajok szinttagozódása, a talajszintek fizikai, vízgazdálkodási tulajdonságai, pillanatnyi nedvessége, a növényborítás sűrűsége stb.) tényezője van. Mértéke messzemenően a helyi földrajzi viszonyok függvényeként alakul. Az erózióveszély országos helyzetéről – éppen e tényezők lehetséges kombinációinak nagy száma miatt – nem könnyű árnyalt képet adni. (Az eróziós kártétel mértékéről, az erózió fokozatainak 20. század végi területi megoszlásáról az 6. táblázat és a 18. ábra nyújt tájékoztatást.) A hazai talajerózió terén várható további változások előrejelzéséhez, s ennek alapján a védekezési módok kimunkálásához azonban nélkülözhetetlen a talajpusztulás dinamikájának (a folyamat talajon belüli sebességváltozásainak) ismerete, az a megfigyelés, hogy a talajpusztulás talajtípusonként törvényszerűen eltérő sebessége elsősorban szintjeik kolloidtartalmával függ össze. (A felhalmozódásos eredetű öntésekre és lejtőhordalékokra, a hidromorf réti és láptalajokra, valamint a váztalajok egyes típusaira ez a megállapítás értelemszerűen nem vonatkozik.)

A hazai talajcsoportok közül erózióveszély elsősorban a barna erdőtalajokat, a csernozjom talajokat és a homoktalajokat fenyegeti.

Barna erdőtalajaink lepusztulásának sebességét alapvetően az határozza meg, hogy kilúgzási és felhalmozódási szintjük agyagtartalma között van-e lényeges különbség. Az ország két leggyakoribb és nagy területeken művelésbe vont erdőtalajtípusa esetében:

– a Ramann-féle barna erdőtalajok (barnaföldek) legjellemzőbb (típus-) bélyege, hogy szelvényükben az agyagtartalom egyenletes eloszlású, ezért a lepusztulás egyenletes sebességű;

– az agyagbemosódásos barna erdőtalajok „névadó” sajátossága, hogy felhalmozódási szintjükben agyagtöbblet van, ezért az agyaghiányos felső szint rohamos lemosódása után felszínre került, tömődött, ellenálló szintben a lepusztulási folyamat sebessége hosszabb időre jelentősen lefékeződik.

A löszön (löszből) kialakult, egész termőrétegükben humuszos, de a mélység felé fokozatosan csökkenő humusztartalmú csernozjom talajok lepusztulása értelemszerűen gyorsuló tendenciájú.

A homoktalajok deflációs pusztulásának mértékét ugyancsak az elemi homokszemcsék összetapadását garantáló ragasztóanyagok (szerves és szervetlen kolloidok) mennyiségi és minőségi viszonyai határozzák meg. A deflációnak legjobban a homokon kialakult erdőtalajok állnak ellent, mivel szelvényükben rendszerint mindkét kolloidfajta megtalálható (humusz, illetve különböző vasvegyületek, sőt agyagásványok). Érthetően sérülékenyebbek viszont az utóbbiakat nélkülöző talajtípusok (humuszos homok, csernozjom jellegű homok); s végül szabadon hordja a szél a futóhomok-talajok különálló szemcséit, amelyek csupán átmenetileg, nedves állapotban összetapadva képesek a deflációval dacolni.

{II-63.} Az erózió elleni védekezés módjai sokfélék; megválasztásuk elsősorban attól függ, hogy kivitelezéséhez milyen anyagi és technikai eszközök állnak a gazdálkodó rendelkezésére. A hazai talajvédelemben évszázadok óta alkalmaznak különböző műszaki és agronómiai talajvédelmi eljárásokat. Hegy- és dombvidéki területeinken elterjedtek az előbbi, a lejtők profiljának „átszabását”, tagolását, meredekségének csökkentését stb. célzó, rendszerint nagy tömegű föld megmozgatásával járó, munkaigényes és költséges beavatkozások (sáncolás, teraszolás, vízfelfogó övárok létesítése stb.). Nagy hagyományai vannak az adott mezőgazdasági térség sajátságaihoz ésszerűen igazodó területhasználatot, művelési módot, a termőföld védelmének egyszerű, olcsó és ötletes megoldásait egyesítő agronómiai eljárásoknak is (amelyek viszont a szocialista mezőgazdaság évtizedeiben a kollektivizált termőföldek művelésekor gyakran háttérbe szorultak a tervgazdálkodás termeléscentrikus utasításait betartani kénytelen állami gazdaságok és termelőszövetkezetek talajvédelmi tevékenységében). Természetesen a kétféle eljárást kombináltan is alkalmazzák (a művelési ágaknak a lejtőszögtartományok szerinti megosztása, differenciált táblásítás, talajvédő fasorok és erdősávok létesítése, szintvonalas – a lejtés irányára merőleges – szántás, talajvédő növénysorrend stb.), különösen az értékes növényi kultúrák (pl. szőlő) termőterületein.