A talajjavítás (melioráció) területi jellemzői

Talajaink mezőgazdasági hasznosíthatóságát számos eredendő és „szerzett” talajhiba (kövesség, csekély termőképesség, erős víz-, illetve sóhatás, savanyúság stb.) korlátozza. A természetes (genetikai) okokból csökkent termőképességű talajok egy részének megjavítását megkísérelni sem (volt) érdemes (többek között ezért nem terjedt ki a mezőgazdasági művelés pl. az erősen kavicsos, kőzettörmelékes váztalajokkal, rendzinákkal fedett térségekre), más, igen gyenge termőképességű talajfajták (pl. szoloncsák szikesek) gazdaságos javítására lehetőség sincs.

Talajaink többsége viszont különböző talajjavítási eljárásokkal termékenyebbé tehető. Ez utóbbiak közé részben azok a talajok tartoznak, amelyek egykor kedvező (vagy kedvezővé tett) tulajdonságait maga a mezőgazdasági tevékenység károsította, tehát a korábbi állapot helyreállítására (rekultivációra) van szükség.

Javításra szoruló talajaink közel 70%-a a savanyú talajok közé tartozik. E talajfajták összefüggő területeket borítanak hegy- és dombvidékeinken, de jelentős a kiterjedésük Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti felén, továbbá a Tisza és a Körösök völgyében. Meliorációra van szüksége szikeseink és homoktalajaink nagy részének is, amelyek közel egyenlő arányban (átlagosan 12–15%-ban) osztoznak talajjavítást igénylő földterületeinkből.

A hazai szikesek döntő hányada a Közép-Tisza-vidéken, a Berettyó és a Körösök vidékén, továbbá a Duna menti-síkságon található; a javításra szoruló homoktalajok nagy kiterjedésű területeket borítanak a Duna–Tisza közén és a Nyírségben, de jelentős arányban vannak jelen Belső-Somogy déli, sík vidékein és a Dráva mellékén is.

A savanyú, a szikes és a homoktalajok megjavításának, termékenyebbé tételének igénye fontos állami feladatként jelentkezett a mezőgazdaság kollektivizálását követően. 1947 és 1985 között a legnagyobb mértékű talajjavító tevékenység Nyugat-Magyarország savanyú talajaira terjedt ki (a melioráció Vas és Somogy megyék javítandó talajainak egészét, {II-64.} a Zala megyeiek 80–85%-át, a Győr-Moson-Sopron és Baranya megyeiek több mint felét érintette). Az alföldi megyék savanyú talajainak 50% feletti arányú javítására csak Hajdú-Bihar és Jász-Nagykun-Szolnok megyében került sor.

19. ábra. A talajjavítás alakulása
[Forrás: Balla Miklós szerk.: Tanulmányok hazánk környezeti állapotáról]

A szikes talajokra irányuló meliorációban Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar megyék állnak az élen (javítandó területük 85, illetve 55%-a meliorált), Bács-Kiskun, Békés és Heves megyék szikeseinek nagy része viszont évtizedek óta javítatlan.

A javítás alatt álló talajok aránya homokterületeinken a legalacsonyabb (még az e téren élenjáró Bács-Kiskunban is alig 25%, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Somogy megyében 20% alatti).

Az 1980-as években a talajdegradáció által legerősebben érintett vidékekre vonatkozóan a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi {II-65.} Minisztérium a talajok minőségének, illetve további állapotromlásuk megakadályozása érdekében nagyszabású talajjavítási programot indított el. Ennek keretében 33 kiemelt meliorációs térség kijelölésére került sor. A térségek közül különösen a Balaton és a Velencei-tó vízgyűjtő területén az 1980-as évek elején végzett meliorációs munkálatok kaptak nagy figyelmet, de jelentős talajjavítási tevékenység kezdődött el a Nyugat-Dunántúlon (a Marcal völgyében), a Dél-Alföldön és a Berettyó–Körös-vidéken, továbbá a Felső- és a Közép-Tisza-vidékén. Az 1980-as évek végének meliorációs tervei nagyrészt a kisebb kiterjedésű, ám mezőgazdasági szempontból jelentős térségek (pl. Sárköz, soproni szőlővidék) talajainak javítását irányozták elő.

Az 1990-es évek mezőgazdaságában a termőföldek jelentős hányadának magántulajdonba adása a talajjavítási tevékenység korábbi gyakorlatának, intézményei és szervezeti rendszerének alapvető átalakítását igényli.