A kísérleti hagyomány kezdetei

Ranschburg Pál (1870–1945) játszott központi szerepet a kísérleti szemlélet tényleges megjelenésében és elterjedésében az orvosi karokon. Ő volt Magyarországon a kísérleti pszichológiai hagyomány megalapítója. Orvosi képzettségének köszönhetően eredményeit javarészt klinikai közegben kapta, s kulcsszerepe volt abban is, hogy bevezette a kísérleti pszichológiát a magyar gyógypedagógiai életbe.

Ranschburg Pál

Az első lélektani laboratórium a budapesti orvoskaron, a pszichiátriai klinika mellett, 1899-ben jött létre, Ranschburg Pál vezetésével, egy beteg adományából, Laufenauer Károly klinikai professzor támogatásával. Ranschburg gyakorlati munkássága mellett fontos alaptörvénnyel gazdagította az emlékezeti szakirodalmat: a homogén gátlás leírásával. Hasonló anyagok tanulása rontja azok felidézését (Ranschburg, 1902, 1914, 1923), és ezt homogén gátlásnak nevezte. A jelenség általános érvényűnek bizonyult, bevett módon Ranschburg-jelenségként utalnak rá. A mai kísérleti pszichológiában is sokat vitatják és sok kutatás foglalkozik vele.

Torda Ágnes (in Kiss, 1995) elemzi részletesen, hogy ennek az első laboratóriumnak a története sem volt konfliktusmentes. Az orvoskar sem látta szívesen azt a gondolatot, hogy kísérleti pszichológia előadásokat fog valaki tartani, s kialakít egy olyan laboratóriumot, melynek hivatása a lélek tanulmányozása. A kari bizottságok ismételten megkérdőjelezték még a Ranschburg javasolta kurzuscímeket is, valamint a közleményein megjelenő hivatalos hovatartozást, mikor is Ranschburg egy pszichofiziológiai laboratóriumra utalt. Ranschburg habilitációs eljárását is halogatták, s ez lényegében kiszorította őt az egyetemi körökből.

A kísérletezést Ranschburg átvitte az 1902-től, a Mosonyi utcában kialakított pszichofiziológiai laboratóriumba, mely gyógypedagógiai állomássá is vált. 1923-ban közölt kétkötetes áttekintése bemutatja, hogy hogyan gondolkozott ekkoriban egy komoly idegkutató az emberi lélekről. Korai szintetikus próbálkozás ez a kísérleti pszichológia összeegyeztetésére a kísérleti és klinikai idegkutatásokkal.

A 20. század végén két intézmény, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola Pszichológiai Laboratóriuma, valamint az MTA Pszichológiai Intézete egyaránt saját megalapítóját látja Ranschburgban, s tevékenységüket az ő gyógypedagógiai laboratóriumára vezetik vissza.

Nem Ranschburg volt az első, aki a kísérleti pszichológia módszereit használta Magyarországon. Lechner Károly, a kolozsvári egyetem első pszichiáter professzora, 1890 tájt reakcióidő-méréseket kezdett munkahelyén alkalmazni. Lechner azonban a módszereket csak mint a klinikai gyakorlat és az oktatás részét használta: mérései alapján nem próbált meg nemzetközileg {V-107.} elfogadott publikációkat közölni. Ranschburg viszont saját kísérleti vizsgálatait egyszerre tekintette a patológia és az emberi lelki élet általános törvényei szempontjából relevánsnak. Ranschburg követők hálózatát szervezte maga köré. Az ő mintaadásának köszönhető, hogy Magyarországon a klinikai célokra alkalmazott pszichológia és a kísérleti pszichológia két területe egymást átfedő szakmai hálózatokban bontakozott ki.

Révész Géza (1878–1955) a kísérleti gyakorlat másik elindítója. A budapesti radikális értelmiségi fiataloknak ahhoz a köréhez tartozott, akiknek rendkívül nagy volt a tudományos ambíciójuk, s politikai nézeteikben nyitottak s határozottak voltak.

Révész még magyarországi, illetve németországi egyetemi évei alatt megalapozta kísérletezői tekintélyét. Miután doktori fokozatot szerzett egy vezető német egyetemen G. E. Müller tanítványaként, a hallás területén vált tekintélyes szakemberré. Monográfiája biztosította számára, hogy bekerült a tankönyvekbe, sőt Edwin Boring (1942) híres érzékelés-pszichológia-történeti könyvébe is. Már ekkor kialakította másik visszatérő témáját: a különleges és korai tehetség vizsgálatát. Nyíregyházi Ervinről szóló dolgozata az egyik első részletes tehetségkutató tanulmány. Hollandiában tekintélyét részben évtizedes munkássága biztosította a tapintás terén (1938, angol összefoglalója: Révész, 1958), valamint egy akkor időszerűtlennek és problematikusnak tartott témával kapcsolatos publikációi és szerkesztői munkái, a nyelv keletkezésével, illetve a gondolkodás problémájával kapcsolatos kötetei.

Révésznek sikerült elsőként betörnie a laboratóriumi pszichológiával a bölcsészeti kar világába, s elsőként alapított Budapesten egy Pszichológiai Tanszéket 1918-ban. Nagy áttörés volt ez az intézmények és hálózatok tekintetében, nem volt azonban hosszú távú hatása. 1920-ban Révésznek el kellett hagynia az országot, mivel túl közel állt a forradalmak radikálisaihoz. Az ilyen összefonódások révén a pszichológia egésze egyszerre vált hiteltelenné a magas akadémikus világban és a köznapi politika földhöz ragadt szintjén. Révész tanszéke megszűnt. Egy jó évtizedbe került, mire a pszichológia újra meggyökerezett az egyetemeken; Budapesten Harkai Schiller Pál, Szegeden pedig Várkonyi Hildebrand Dezső (1888–1972) munkásságának köszönhetően. Várkonyi sokat tett Szegeden azért, hogy a modern pszichológia, elsősorban Piaget megjelenjen a tanárképzésben.

Maga az önálló tanszék a budapesti egyetemen azonban csak 1947-ben alakult újra. Révész Géza emlékét azonban őrzi a magyar pszichológia: Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny viseli az ő nevét, melyet minden évben megrendez az ELTE és a Magyar Pszichológiai Társaság.

Harkai Schiller Pál (1908–1949) a Budapesti Egyetem Lélektani Szemináriumának vezetője kísérletező és nagy ambíciójú elméletíró volt. Ő volt az első, akinek sikerült tartósan betörnie a kísérleti pszichológiával a Bölcsészkarra. Az ő nemzedéke már nem pusztán olvasott a kísérleti pszichológiáról, hanem a bölcsészkarokon egy működő kísérleti diszciplínává tette azt. Mindezt Harkai igen gyakorlatiasan valósította meg. Az elméletíró és kísérletező ugyanebben az időben a pályaválasztási tanácsadás és szelekció hálózatainak kialakításában is részt vett. Munkája azonban csonka maradt. A háború után politikai okokból neki is távoznia kellett, akárcsak korábban Révésznek, s Amerikában, fiatalon, balesetben hunyt el.

Munkássága tartalmában a két háború közötti legjobb törekvések összekapcsolásával próbálkozott meg. Az alaklélektanból és Kurt Lewintől átvette az embert motiváló tényezők kontextuális meghatározottságának gondolatát, Piaget-től a fejlődéseszmét, Karl Bühlertől pedig azt a gondolatot, hogy a viselkedés szerveződésének megértésében döntő szerepe van {V-108.} a jelek irányító szerepének. Ebből bontakozott ki nála a bonyolult viselkedéses jelenségek cselekvéselméleti megközelítése. Ez a hozzáállás számos, részben posztumusz közleményben, például a csimpánzok rajzairól, nemzetközi hírnevet is szerzett neki, elsősorban az 1970-es évek vége felé, évtizedekkel halála után.