A II. világháború utáni mélypont

Maga a háború is nagy pusztítást végzett a pszichológusok között, illetve sokakat kényszerített véglegesnek bizonyuló emigrációra, s mindez a szakmai folytonosság megszakadásához vezetett. A politikai diszkrimináció révén sokan kiszorultak a pszichológiából (pl. Várkonyi Hildebrand), mások emigrációba kényszerültek (mint Harkai Schiller).

A háborút követő néhány évben a megmaradt pszichológusok aktívan hozzáláttak a rekonstrukcióhoz. Ez azonban nem sokáig tartott. Az 1948–1960 közötti években a pszichológia ismételten hullámvölgybe került, nemcsak jeles képviselőit veszítve el, hanem képzési lehetőségeit és munkalehetőségeit is. A képzés a budapesti egyetem Bölcsészettudományi Karára korlátozódott, sokáig rejtett formákban. Kardos Lajos (1899–1985), képviselte tanszékvezetőként a pszichológia tudományát. {V-111.} Kardosnak szervezőként nem volt könnyű dolga, hiszen röviddel a kísérleti pszichológia képzés szervezésének kezdeti lépései, a lélektani tanszék megalakulása után (1947) jó évtizedre megkérdőjeleződött a pszichológia sorsa. Kardos vállalta azt a nehéz szerepet, hogy ezekben az években is védje a szakmai alapelveket, s kiálljon a tudományos minőség mellett.

Az ötvenes évek nyílt sztálinizmusa a rendszer és az ideológia logikájából fakadóan nyomta el a pszichológiát, egyrészt mert egyes irányzatai riválist jelentettek a marxista hegemón törekvések számára (pszichoanalízis), másrészt mert az emberrel kapcsolatos ismeretei szembeálltak a voluntarista, kommunista politikának az ember korlátlan alakíthatóságába vetett hitével. Erős volt a törekvés tehát az egész tudományterület felszámolására, illetve a maradványrészek más, ellenőrizhetőbb diszciplínák (pl. a pedagógia) alá terelésére.

Kardos a negyvenes évekre már nemzetközileg elismert tudós volt, akinek a hazai egyetemi világban kevés kapcsolata volt. Nemzetközileg különösen a Karl Bühler mellett Bécsben, valamint az alaklélektan hatása alatt végzett munkáit értékelik ma is. A megvilágítás konstanciával, valamint az árnyékoknak a látásban betöltött szerepével kapcsolatos monográfiája e területnek továbbra is klasszikusa. Kardos az észleléskutatók között az elsők egyike volt, aki a gondos kísérletezést a bátor matematikai modellálással kapcsolta össze. Későbbi munkái az állati emlékezettel kapcsolatosak (Kardos, 1988). A behaviorista tanuláslélektani hagyomány kritikus vizsgálójaként és felhasználójaként igen finom eljárásokat alakított ki a téri emlékezet vizsgálatára állatoknál. Három évtizedes kísérletezésen alapuló elmélete lényegében azt hirdeti, hogy az állatoknak képszerű emlékezetük van, mely a dolgokat azok elhelyeződésével együtt tárolja.

Kardosnak kulcsszerepe volt abban, hogy a nehéz évtizedekben megvédte a tudományos lélektan alapelveit, s a hatvanas években az ő irányításával indulhatott újra a szervezett önálló pszichológus-képzés Budapesten

Mérei Ferenc (1909–1985) volt ennek a nehéz korszaknak a másik kulcsszeplője, aki elsősorban a nevelésügy és a pszichológia kapcsolatát vitte tovább, főként egyetemen kívüli közegekben. Mérei francia egyetemi végzettségével Henri Wallont és Szondi Lipótot tartotta mesterének. Helyzete kivételes volt abban az értelemben, hogy nemcsak nemzetközi elismerést szerzett magának, hanem alakját itthon is legenda és tisztelet övezte és övezi. A háború utáni években egy ideig a kommunista nevelésügy vezetője, a társadalmi, politikai átalakulást a nevelés szakmai megújításával igyekszik összekapcsolni. Az első Kossuth-díjasok közé tartozik. Ezt azután a sztálinista logikának megfelelően teljes kizárás és kegyvesztettség követte. A forradalomban és az utána megjelenő értelmiségi szervezkedésben való részvétele miatt börtönbe zárták. Kiszabadulása után szinte magánegyetemként irányítja a magyar szociálpszichológia és a klinikai lélektan kezdeteit.

Mérei Ferenc

Legfontosabb tudományos adaléka az egyén és a csoport kapcsolatával függött össze, a jó és rossz hálózatokkal a demokrácia és az egyéni boldogság szempontjából. Sokat hivatkozott dolgozata, mely a nemzetközi pszichológia színterére helyezte őt, először 1947-ben jelent meg magyarul, 1949-ben pedig angolul. Alapgondolata az, hogy a csoport interakció egy élménytöbbletet teremthet, mely több, mint a puszta egyéni élmények összessége. Később ezeket a gondolatokat több irányba fejlesztette tovább: kialakította „utalás” fogalmát, mely a csoporthoz tartozásra való emlékeztetés szemiotikai eszköze. Ez a munka valójában börtönélményei hatására bontakozott ki. Kidolgozott egy elméletet a csoport és a vezetők {V-112.} kapcsolatáról is, mely szerint a hatékony vezetők mindig átveszik a csoport értékeit. Amint Erős Ferenc rámutatott (1995), Mérei a negyvenes évek oktatási reformjainak aktív politikus vezetője, amikor kegyvesztetté vált és még börtönbe is került, saját példájából két fontos dolgot tanult meg a közép-európai tudós helyzetéről. Először is az élet és a hatalom ingatag jellegét, a külső és a belső körök közti állandó váltásokat, ami azután a hatalom és a valódi emberi csoportok közti kapcsolatok mérlegeléséhez vezetett nála. Egy olyan elmélet és gyakorlat következett ebből, mely központi szerepet tulajdonít a spontaneitásnak, valamint a tudományos elemzés szintjén a spontán csoportformálódásnak.