A néprajzzal karöltve

A II. világháború utáni korszak kulturális antropológiai vonatkozásai a Vajda-féle iskolához kötődnek. Vajda László (1923–) 1948-tól tanított a budapesti egyetemen, s elsősorban filológiai-ősrégészeti módszerű, elméleti igényű munkásságot folytatott. Mivel érdeklődése elsősorban Afrika felé fordult, tanítványaival „felosztották” a világot: pl. Bodrogi Tibor kapta Óceániát és Délkelet-Ázsiát, Boglár Lajos Dél-Amerikát, Diószegi Vilmos Szibériát; mindannyian nemzetközi hírű kutatókká váltak. Vajda munkássága a német kultúratörténeti kutatások egy komplex egyetemes történetbe hajló változata felé kanyarodott, s kiteljesedése már nem Magyarországon zajlott le. Ergológia és technológia (1951) c. egyetemi jegyzete ma is kötelező szakirodalom a felsőoktatásban. Vajda azt a szót, hogy antropológia, soha ki nem ejtette a száján, mégis tanulmányai és felfogása alapján a II. világháború utáni korszak első kulturális antropológusaként értékelhető. Írásai döntően az Ethnographia hasábjain jelentek meg. Ezek közül kiemelkedik A néprajzi anyaggyűjtés módszere és jelentősége (1954) c. tanulmánya, {V-164.} mely a legnagyobb hatást gyakorolta a szakmára. A német Wilhelm Mühlmann irányzatát követve – de annak rasszizmusát egyértelműen elvetve – a kutatások középpontjába, a néprajzot történeti tudományként fogva fel, az etnikai differenciáltság tanulmányozását és az etnikum szintjén megragadható kulturális egység felmutatását állította. Afrikai témákat kutat, mitológiával, pásztorkultúrákkal, illetve Eurázsia népeivel foglalkozik. Legfontosabb munkája Untersuchungen zur Geschichte der Hirtenkulturen (1968) címen látott napvilágot. A Vajda utáni korszakot több kiemelkedő személyiség reprezentálta. Mindenekelőtt Bodrogi Tibor és Boglár Lajos, de rögtön velük együtt kell említenünk Diószegi Vilmos és Hofer Tamás nevét is.

Bodrogi Tibor (1924–1986) hosszú időn keresztül fogta össze és irányította a hazai etnológiát. Mint a Néprajzi Múzeum főigazgatója (1961–1968), az MTA Néprajzi Intézetének osztályvezetője, majd igazgatója (1978-tól haláláig), komoly tekintéllyel rendelkezett a kutatási programok elindításához, a Gondolat Kiadónál a nemzetközi antropológia neves szerzőinek magyar nyelvű megjelentetéséhez. Ebben az időszakban adták ki Magyarországon Franz Boas, Lewis Henry Morgan, Sir James George Frazer, Kaj Birket-Smith, Leo Frobenius, Johann Jacob Bachofen, Bronislaw Malinowski és Margaret Mead műveit. Bodrogi szervezte meg a Kultúra világa (1965) c. sorozatban a világ népeinek bemutatását, Mitológiai ábécé (1970, 1973, 1978, 1985) kötetében a mítoszok áttekintését. Messzi népek magyar kutatói (1978)címmel antológiát szerkesztett, amelyben a 17. századtól a 20. századig ismerteti meg az olvasót 29 magyar utazó és kutató néprajzi, etnológiai tapasztalataival. A kulturális antropológián belül döntően a művészet érdekelte; művészetetnológiai tanulmányai mellett ő foglalta össze Óceánia (1956), Afrika (1967) és Indonézia művészetét (1971), s publikálta mutatós könyvekben. A Törzsi művészet I–II. (1981) c., általa szerkesztett és munkatársaival közösen írt monumentális munkája megjelenése óta egyedülálló és páratlan kivitelezésű mű. Bodrogi könyveit több világnyelven is kiadták. Külföldön elismert szociálantropológusnak számított. Leginkább a brit szociálantropológia strukturális-funkcionalista irányzatával értett egyet. Legfontosabb elméleti munkája Lewis Henry Morgan és a XIX. századi evolucionizmus (1982) c. disszertációja, mellyel akadémiai doktori fokozatot szerzett. Jelentősebb műve még a Mesterségek születése (1961), a Társadalmak születése (1962), de ide sorolható a magyar–uráli rokonsági rendszer viszonyait elemző tanulmánya, vagy a magyar matriarchátus kérdése a Népi Kultúra – Népi Társadalom (1977), illetve az Ethnographia (1985) hasábjain. Bodrogi, a muzeológus, az elméleti kutató, a művészetelemző, klasszikus értelemben vett terepmunkát soha nem végzett. Egyetemes néprajzot, szociálantropológiát adott elő a szegedi, a debreceni és a budapesti egyetemen, tanítványokat hagyva maga után (pl. Vargyas Gábor).

Diószegi Vilmos (1923–1972) Bodrogi kortársa és rövid ideig munkatársa az akadémiai intézetben. Rendkívül gazdag örökséget hagyott az utókorra, mind a múzeumi gyűjteményeket, mind kutatási anyagait tekintve. A samanizmus kutatójaként járt Törökországban, Mongóliában és több alkalommal Szibériában. Gyűjtött a burjátok, a szojotok, a szagájok és a karagaszok között. Diószegi is erősen kötődött a magyar néprajzkutatás törekvéseihez, hiszen fő munkaterülete a honfoglalás előtti hitvilág feltárása volt. Egyik fő műve, A pogány magyarok hitvilága (1967, 1973, 1978, 1983) is ezt tükrözi. Elsősorban a samanizmussal foglalkozott, szinte megszállottként, s a legkülönbözőbb nézőpontú vizsgálatokat végezte. Monografikus feldolgozásait összehasonlító elemzésekkel fejlesztette tovább, amelyek {V-165.} során etnohistóriai és etnogenetikai folyamatokat tárt fel. Feldolgozásai során néprajzi, nyelvészeti és művészeti szempontokat is figyelembe vett. Sámánok nyomában Szibéria földjén (1960) és Samanizmus (1962) c. könyve, valamint A honfoglaló magyar nép hitvilága („Ősvallásunk”) kutatásának módszertani kérdései (Etnographia, 1954), illetve A sámánizmus-kutatás történeti tanulságai (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1971) c. művei, tanulmányai mérföldkőnek számítanak a sámánkutatásban. Legnagyobb érdeme a 15 000 tárgyból és 1100 kötetből álló Sámánhit Archívum létrehozása Budapesten, amelyet a nemzetközi tudományos közélet is kincsesbányaként tart számon.

A hazai kulturális antropológia kiemelkedő egyéniségei sorába tartozó Hofer Tamás (1929–) élete, munkássága hosszú éveken keresztül összefonódott a néprajztudománnyal. Döntő szerepet vállalt a magyar kulturális antropológia kibontakoztatásában, s a későbbiek során az 1990-ben megindult egyetemi oktatásban. A Néprajzi Múzeumban Fél Edittel közösen hozta létre a közel 4000 tárgyat számláló Átány gyűjteményt. Muzeológusi munkáját dicséri az általa gyűjtött több ezer tárgy, húszezer fénykép és diapozitív. Több ezer oldal kéziratát, valamint más beleltározott gyűjtését az Etnológiai Adattár őrzi. Elsősorban paraszti közösségekben végzett terepmunkákat, itthon és külföldön, társadalomnéprajzi vagy gazdasági antropológiai vizsgálatokat végezve közöttük. Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében szinte nincsen olyan magyar nyelvterület, ahol ne kutatott volna (Dél-Dunántúl, Szigetköz, Csallóköz, Vágmellék, Tiszántúl, Kalotavidék, Gyimes stb.), de járt a kanadai magyar farmerek és a mexikói parasztok között. Európában is számtalan területen végez további antropológiai terepmunkákat, erősítve ezzel az európai etnológiai kutatásokat. A nemzetközi szakirodalom főképp az átányi terepmunkára épülő műveit ismeri, melyeket Fél Edittel közösen jegyzett: Proper Peasants. Traditional Life in a Hungarian Village. (1969), Bauerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. (1972), Gerate der Átányer Bauern. (1974).

Hofer nevéhez fűződik a Magyarok Kelet és Nyugat közt című kiállítás és konferencia megrendezése 1994-ben a Néprajzi Múzeumban. Ez szervesen beleillett kutatási témájába, mely a nemzeti kultúrákat, a nemzeti jelképeket vizsgálta kulturális antropológiai szemmel. Egyetemi előadásain is ezt a problémakört járja körül és ismerteti meg hallgatóit a patriotizmus, a történelmi emlékünnepek, Európa, vagy egy magyar falu antropológiai vizsgálatával.

Boglár Lajos (1929–) a kulturális antropológia magyarországi intézményrendszerének létrehozásában játszott jelentős szerepet. Iskolateremtő tevékenységét az intézményi háttér kialakulásánál ismertetjük részletesen. Boglár is Vajda-tanítványként került kapcsolatba a szakmával. Elsősorban mint az amerikai kontinens őslakosságának kultúráit kutató szakértőt ismerik világszerte, e témában számtalan tanulmányt, cikket publikált nemzetközi folyóiratokban és jelentette meg könyveit több nyelven is. Ars poeticája, hogy a kulturális antropológia terepmunka nélkül nem művelhető, ezért még felsorolni is nehéz tekintélyes számú helyszíni kutatásait. 1959-ben a brazíliai nambikuarák között dolgozott, majd 1967–1968-ban és 1974-ben Venezuelában, az Orinoco folyó mellett élő piaroa indiánoknál folytatott terepmunkát. Az 1980-as években rendszeresen járt Brazíliába a guarani indiánokhoz, kultúraváltási folyamatokat vizsgálva. 1991-től több alkalommal végzett gyűjtőmunkát Francia Guyanában a wayanák, később a brazíliai botokudo (sokleng) nép között, de ugyanilyen figyelmet fordított a Veszprém megyéből elszármazott magyar és sváb közösségek kutatására Dél-Brazíliában. Minden alkalommal gyűjtött tárgyakat is, gyarapítva {V-166.} ezzel a Néprajzi Múzeum és más hazai gyűjtemények kollekcióját. Terepmunkáiról több könyvben és tanulmányban számolt be, ezek közül kiemelkedik a Trópusi indiánok között (1966), a Wahari. Az őserdei kultúra (1978) c. könyve, valamint a Nambikuara vocabulary (Acta Ethnograpica, 1960), A nyugat-brazíliai nambikuara indiánok néprajza (Néprajzi Értesítő, 1960) és a Diario Guarani (Artes Populares, 1985) c. tanulmánya. Boglárt vallásantropológusként is számon tartják (pl. A vallás és mitológia strukturalista vizsgálatáról. Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1970; Vallás és antropológia. 1995; Mítosz és kultúra: két esettanulmány. 1996).

Bodrogihoz hasonlóan őt is vonzotta a művészet és az antropológia viszonya. A Törzsi művészetben a dél-amerikai trópusi őserdei indiánok művészetéről írt. E témakör terméke az Indián művészet Mexikótól Peruig (1983) c. könyve. Nekrei (1998) c. kötetét Németországban adták ki. Mint a vizuális antropológia lelkes híve és művelője, rengeteg fényképet készített terepmunkái és múzeumi kutatásai során, amelyeket a különféle kultúrák elemzésénél használt fel. Több szakmai filmet készített a venezuelai piaroákról, Brazília kultúráiról, a mátraalmási parasztemberekről, a wayana indiánokról, a dél-brazíliai magyarokról és svábokról, valamint a bödönhajót készítő cigányokról.

Sárkány Mihály (1944–) afrikanista a gazdasági antropológia hazai szakértője. A szociál-, a gazdasági antropológia, valamint az afrikanisztika előadója az ELTE néprajz és kulturális antropológia szakán. 1971-től jelentős terepmunkát végzett az MTA Néprajzi Kutató Csoport Társadalomnéprajzi Osztályának szervezésében Varsány községben, ahol egy falu teljes társadalmi és kulturális képének feltárása volt a cél. Sárkány ebben a kutatási programban a gazdasági viszonyokat és a társadalmi szerkezet vázát tárta fel. Eredményeit Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalomnéprajzához. (1978) c. munkájában foglalta össze. A gazdasági antropológia tárgykörében is számos tanulmányt írt (pl. A gazdálkodás etnográfiája és a gazdasági antropológia. Dissertationes Ethnographicae, 1978).

Járt kutatóúton Kelet-Afrikában is, s mint afrikanista az okiotok csereviszonyainak elemzését végezte el az Ethnographia hasábjain. 1998-ban jelent meg a Közösségek közötti csere c. könyve.

Tudománytörténeti írásai közül kiemelkedik Elméletek és korszerűség a magyar etnológiában (1991) c. műve. Mérföldkövek a kulturális antropológiában (1997) c. kötetében a nemzetközi antropológia kiemelkedő egyéniségeit és munkásságukat ismerheti meg részletesen a hazai szakma és a nagyközönség is. Sárkány Vargyas Gáborral együtt indította 1995-ben a Magyar etnológia sorozatot.

Az 1980-as években az ELTE Bölcsészettudományi Kar Folklore Tanszékén – Voigt Vilmos tanszékvezető nyitottságának és széleslátókörűségének köszönhetően – már kifejezetten antropológia elnevezéssel megjelölt kurzusokat hallgathattak a néprajz szakos egyetemisták. Az egész szemesztert kitöltő előadásokat (pl. Bevezetés a szociálantropológiába, Politikai antropológia, Gazdasági antropológia) eleinte csak külső megbízott előadók tartották (pl. Bodrogi Tibor, Boglár Lajos, Ecsedy Csaba, Sárkány Mihály). 1984-től Sárkány Mihály, Borsányi László és Kézdi Nagy Géza főállásúként, Boglár Lajos részfoglalkozású előadóként tanított a Folklore Tanszéken. Voigt Vilmos ugyanakkor szervezeti kereteket is biztosított az etnológiai kutatómunkához, azzal, hogy 1982-ben teret engedett, illetve támogatta az Afrikanisztikai és a Latin-Amerika Munkacsoport létrejöttét, Biernaczky Szilárd és Boglár Lajos vezetésével. Számos előadássorozat, hazai és nemzetközi konferenciák, kiállítások jellemezték ezt a korszakot, amelynek kiemelkedő eredménye az Etnológiai Társaság megalakítása 1983-ban, {V-167.} amely később beolvadt a Magyar Néprajzi Társaságba Etnológiai Szakosztály néven.

Voigt Vilmos publikációs lehetőséghez is juttatta etnológus kollégáit azzal, hogy az Artes Populares tanszéki évkönyv idegen nyelvű számait amerikanisztikai tanulmányok megjelentetésére engedte át, amelyeket Boglár és Kézdi szerkesztett. Útjára bocsátotta másik tanszéki sorozatát, a Folklor Today elnevezésű, de magyar nyelvű kiadványt, amelyben szintén etnológiai és amerikanisztikai tanulmányokat közöltek. Voigt védnökséget vállalva támogatott minden olyan kutatótevékenységet, amelyet hasznosnak ítélt, többek között az erről a tanszékről szervezett első komplex kutatóexpedíciót Mexikóba, melyet Kézdi Nagy Géza vezetett.

A Szociálantropológiai Osztály az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának szervezetén belül, 1969-ben jött létre, Bodrogi Tibor vezetésével. Az 1980-as években Társadalomnéprajzi Osztály néven működött tovább, Hofer Tamás irányítása alatt. 1987-től Etnológiai Osztályként a magyar őstörténettel foglalkozó Bartha Antal vezette, 1988-tól újra kulturális antropológus, Sárkány Mihály irányítja. Ez a tudományos műhely több kulturális antropológiai konferenciának adott otthont, amelyek segítették a tudományág hazai fejlődését, s későbbi kibontakozásához is hozzájárultak. Az 1969. évi összejövetel témája Az antropológiai strukturalizmus néhány kérdése volt, amelyet Bodrogi Tibor készített elő. 1983-ban az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar antropológusok (Sozán Mihály, Lapland Márta és Huseby-Darvas Éva) számoltak be magyarországi terepmunkájukról és következtetéseikről.