A három iskolateremtő tudós-tanár

A magyar altajisztika három iskolateremtő tudósa Németh Gyula (1890–1976), Ligeti Lajos (1902–1987) és Fekete Lajos (1891–1969).

Németh, noha tudományos pályája elején az összehasonlító altajisztikával foglalkozott, sohasem lett altajista. Ehhez hiányzottak mongolisztikai alapjai, bár módszeres nyelvtörténeti ismeretei hozzásegítették, hogy fiatalon az összehasonlító altajisztika területén is lényeges tanulmányokat jelentessen meg. Németh turkológus volt, akinek megadatott, hogy pontosan száz szemesztert tölthessen el a budapesti egyetem Török Filológiai Tanszékének (eredetileg: Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Tanszék) élén. A 20. századi magyar turkológusok szinte kivétel nélkül vagy az ő tanítványai, vagy az ő tanítványainak a tanítványai. Németh Gyula nagy formátumú tudós és kitűnő tanár volt. Itt csak egy erősen szelektált összeállítást adhatunk azokról a tanítványairól, {V-253.} akik maguk is beírták a nevüket a 20. századi turkológia történetének legszebb oldalaira: Ligeti Lajos, Halasi-Kun Tibor, Eckmann János, Sinor Dénes, Györffy György, Czeglédy Károly, Schütz Ödön, Kakuk Zsuzsa, Rásonyi Nagy László, Bodrogligeti András, Hazai György, Mándoky Kongur István, Vásáry István.

Németh Gyula

Ligeti Lajos

Fekete Lajos

Az összehasonlító altajisztika, a turkológia, a mongolisztika, s mind emellett a sinológia, a tibetisztika és a magyar őstörténet területén egyaránt otthonosan mozgó, s maradandót alkotó Ligeti Lajosnak nehezebben jutott katedra, mint Némethnek. Ligeti mindössze tízenkét évvel volt fiatalabb Németh Gyulánál, de egyik mestere Németh volt. Németh mellett Gombocz, és a szlavista Melich volt nagy hatással rá budapesti egyetemi évei alatt.

Ligeti párizsi tanulmányai (1925–1928) után hároméves tanulmányútra (1928–1931) utazott Belső-Mongóliába, ahonnan páratlan értékű mongol és tibeti fanyomat-gyűjteménnyel tért haza. Tudományos eredményeiről több ízben is beszámolt szakmai fórumokon, de megtette ezt a nagyközönségnek címezve is, egy lebilincselően izgalmas könyvben (Sárga istenek, sárga emberek. 1934).

Ligeti fontos eredményeket hozó afganisztáni gyűjtőútja (1936) után kapta meg tanári kinevezését a Belső-ázsiai Tanszékre (1939). 1941-ben elvállalta a Magyarságtudományi Intézet igazgatását is, sőt 1942-ben átvette a Kelet-ázsiai Tanszék vezetését is a budapesti egyetemen.

Tanítványa volt többek között Halasi- Kun Tibor, Sinor Dénes, Györffy György, Schütz Ödön, Diószegi Vilmos, U. Kőhalmi Katalin, Bese Lajos, Lőrincz László, Kara György, Róna-Tas András, Sárközy Alice, Melles Kornélia, Tatár Magdolna.

A 20. század harmadik meghatározó tudós-tanár egyénisége, Fekete Lajos, a turkológia speciális – Németh és Ligeti tudományos érdeklődéséhez mérten kétségkívül szűkebb – területén tevékenykedett. Fekete a török hódoltság korából származó iratok, a török diplomatika és mindenekelőtt a paleográfia meghatározó jelentőségű, nemzetközileg is kiemelkedő kutatója volt. Módszeresen gyűjtötte a 150 éves török hódoltság alatt keletkezett török nyelvű dokumentumokat, olyan török anyagokat tett közzé (pl. az Esterházy-levéltár anyaga, az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása, a budai számadás könyvek), amelyek nélkül nem lehetne hitelesen megrajzolni a a hódoltság kori magyar nép történetét. Legkiemelkedőbb munkái azok a – máig kézikönyvnek számító – paleográfiai bevezetések (Einführung in die osmanisch-türkische Diplomatik der türkischen Botmäßigkeit in Ungarn. 1926; Die Siyaquat–Schrift in der türkischen Finanzverwaltung. Beitrag zur türkischen Paläographie mit 104 Tafeln. I–II. 1955), amelyek ismeretanyaga nélkülözhetetlen a régi török írástípusok olvasásához. Fekete kiváló tollú történész volt (Budapest a törökkorban. 1944; Szülejmán szultán. 1967), aki nyelvészeti kérdésekkel is foglalkozott (a magyarországi török helynevekkel, személynevekkel, a török nyelv hódoltságkori magyar jövevényszavaival).

Fekete kiemelkedő tanítványa az iskoláját továbbéltető Káldy Nagy Gyula, Hazai György, Matúz József, Hegyi Klára.