| Folyóiratok, sorozatok | TARTALOM | Az ókortudomány oktatási intézményei |
{V-263.} Ókortudomány
FEJEZETEK
Az ókortudomány az ókori Kelet és a görög-római ókor életével, történetével és művelődésével, ill. e művelődés továbbélésének egyes kérdéseivel foglalkozó tudományágak összessége. A fogalom tartalma a változó korok igényeinek és felfogásának megfelelően változott, határainak megvonása ezért olykor vitatott. Időben a határ nagyjából az írás megjelenésétől, régészetileg a bronzkortól a Kr. u. 6. sz.-ig terjed, térben felöleli a Földközi-tenger medencéjének, Elő- és Közép-Ázsiának, Indiának és Kínának a területét, de az ókortudománynak távolabbról tárgyai az ezekkel kapcsolatban álló területek is (peremnépek). A fogalom az így körvonalazott értelemben 20. sz.-i, s az ókori Keletet ma sem mindenhol értik bele.
Az ókortudomány előzményei azokban az időszakokban keresendők, amikor valamely társadalom érdeklődni kezd a maga múltjának írásos emlékei iránt, mert ezeket valamilyen oknál fogva különösen becsesnek, mértékadónak, műveltsége alapjának tartja, de időben elég távol áll tőlük ahhoz, hogy hagyományozásuk, nyelvi és tárgyi megértésük nem magától értetődő. Ezzel a jelenséggel találkozunk már az ókori Kelet népeinél éppúgy, mint a görög-római világban.
E nagyrabecsült régi szövegekkel való foglalkozás különféle lehetett és különféle igényeket elégíthetett ki az iskolai elemi magyarázatoktól a teológiai-filozófiai világképig vagy a szaktudományos igényekig. Irányulhatott a szövegek hagyományozására (másolás, átírás, a hibás másolás során keletkezett szövegváltozatok alapján az eredeti változat helyreállítása), a nyelv változása folytán szükségessé váló nyelvi magyarázatok adására (szójegyzékek, fordítás, kommentár) vagy tárgyi magyarázatok adására (eltérő szokások, hiedelmek, tárgyak használata, szakismeretek stb.), amelyek azután fokozatosan önállósuló szaktudományokká, esetleg irodalmi műfajok kiindulópontjaivá is válhattak.
Mindezekben az esetekben egy-egy társadalom saját múltjával kapcsolatos ismereteinek összességéről van szó; ez a múlttudomány a szó legtágabb értelmében az írástudók tudománya (írnokoké, íróké-költőké, írások magyarázóié), és szerves kapcsolatban van a jelennel, amennyiben a társadalom, vagy annak egy része, önértelmezésének, világképének legalább egyik meghatározó tényezője, és viszont: amennyiben egy társadalom, vagy annak egy része, változó világképének, tapasztalatainak megfelelően a múltat is mindig újraértelmezi.
Az ókorban a múlttudomány elsősorban kinek-kinek saját közössége múltja emlékeinek megismerésére és értelmezésére irányult, s ez az érdeklődés csak a hellénisztikus kortól lett szélesebbé, de ritkán épült valamely más nép nyelvének megismerésére. Mindenesetre ekkor tettek először a görögök módszeres kísérletet a szövegkritikára, vagyis a másolások során keletkezett hibás szövegváltozatok alapján a feltehető eredeti módszeres visszanyerésére. A középkor, világképének megfelelően, amelyből hiányzott a történeti szemlélet (az események egymásutánjában lényegében mindig ugyanaz történik), a valláson és a nyelven kívül nem látott különbséget maga és az ókor között. Az ókor művelődése viszont számára a szükséges és hasznos ismereteket jelentette, melynek anyagát a maga korszerű műveltségének kialakításában felhasználta: az ókori görög, ill. a latin nyelvet, amelyek Bizáncban, ill. Nyugaton a műveltség nyelvei voltak, valamint a történeti, földrajzi, filozófiai, irodalmi ismeretanyagot.
Azt, hogy az ókor nem ugyanaz, mint az utána következő századok, ill. hogy ezek nem puszta folytatódásai annak, a reneszánsz ismerte fel, amely az ókorban a {V-264.} maga műveltségeszményének, a közbülső kortól (középkor) lényegesen eltérő világképének, értékrendszerének előzményét, világképe kidolgozásához a támpontot és a példaképet fedezte fel benne. Az ókor ettől kezdve nem csak és nem is elsősorban a saját múltat, hanem valami általánosabbat, a fokozatosan elkülönülő nemzeti öntudatokkal szemben valami közöset jelent. Az ókorral való foglalkozás itt különült el a saját múlt tudományától és vált – Trencsényi-Waldapfel Imre találó jellemzése szerint – az európai öntudat filológiájává.
A reneszánsz idején tudatosan gyűjtöttek mindent, ami az ókorral kapcsolatos volt: kéziratot, feliratot, tárgyakat. Új tudományágak indultak fejlődésnek: az ókori mértékek tana (metrológia), az időrend és időszámítás tana (kronológia), majd a 17. sz.-ban a régi oklevelek vizsgálata (diplomatika) és az írástörténet (paleográfia). Mindezeknél fontosabb volt azonban a reneszánsz kritikai szellem felébredése, egyfelől a szövegkritika vonatkozásában (ismét fel kellett fedezni, hogy a szövegek nem egyenértékűek), másfelől a történeti kritika (forráskritika) vonatkozásában.
Ez a kritikai szellem a felvilágosodásban élt tovább, amely a fejlődő polgárság érdekeit és értékeit akarta győzelemre juttatni, s megkérdőjelezte a hagyományos tekintélyeket, így az angol és francia felvilágosodás, az ókor műveltségét is. Az újkor felfedezését és eredményeit látva a fejlődést hangsúlyozta: Az ókor az emberiség gyermekkora, melyből azonban már a világ kinőtt. A fejlődésgondolat a történelmi szemlélet érvényesülését jelentette. Az olasz és főleg a német felvilágosodás, ahol az angolnál vagy franciánál gyengébb polgárság nem remélhette eszméi forradalmi győzelmét, árnyaltabban látta a történelmi fejlődést, s az ókorban, elsősorban a görög ókorban, saját eszményei megvalósulását látta, a polgári szabadságét, az egyéniség irodalmi és egyéb konvencióktól nem nyűgözött kiteljesedésének lehetőségét. Ebben a légkörben fejlődött ki a 18. sz. végén és a 19. sz. első felében, a német újhumanizmus légkörében az a klasszikus ókortudomány, amely a szó modern értelmében vett ókortudomány kezdetét jelenti.
E klasszikus ókortudományt, ahogy művelői nevezték, vagy – a nálunk szokásosabb, latinos elnevezéssel – klasszika-filológiát a fejlődésgondolat és a történeti szemlélet határozta meg. Ennek szellemében fejlődtek ki tudományágai (a szövegtörténetre és a kéziratok egymástól való függésének vizsgálatára, a kézirat-családfára épülő szövegkritika, az ennek hatása alatt is a nyelvek családfáját kidolgozó összehasonlító és történeti nyelvtudomány stb.), s ebben a szellemben vizsgálták az irodalom vagy a vallás jelenségeit is. A klasszikus ókortudomány a görög-római ókort a maga teljességében igyekezett megragadni, gazdasági életét éppúgy, mint filozófiáját, nyelveit éppúgy, mint képzőművészetét. Az ókori Kelet kívül esett érdeklődési körén, részint mert a keleti írásokat csak a 19. sz. folyamán kezdték megfejteni, részint mert említett eszményei miatt elsősorban a görög archaikus és klasszikus kort érezte a maga számára fontosnak.
A fejlődésgondolat, a történeti szemlélet és az összehasonlító módszer másképp érvényesült a gyarmati világ bennszülötteit megismerő angolszász világban. Az angol antropológiai vagy etnológiai iskola az egész emberiség egységesnek és egyenes vonalúnak látott fejlődése összefüggésébe illesztette a klasszikus ókort is: a fejlettebb társadalmak is átmentek valamikor azokon a fokokon, amelyeken a fejletlenebbek megrekedtek, s így a klasszikus ókor társadalmi képződményeinek vagy vallásosságának előzményeit az ausztráliai bennszülöttek vagy az észak-amerikai indiánok élete alapján lehet kikövetkeztetni.
A keleti írásbeliség emlékeinek hozzáférhetővé válása, a rendszeressé váló ásatások, {V-265.} a feliratok tömegeinek előkerülése, az egyre elmélyültebb részletkutatások roppantul megnövelték az ókorra vonatkozó ismeretek tömegét. A 19. sz. utolsó harmadára ennek két súlyos következménye lett. Az egyik az volt, hogy mindinkább megszűnt a klasszikus ókor egységben látása – a régészet egyre inkább elvált az írásos emlékekre épülő tudományágaktól, az ókori Kelet kutatását pedig a görög-római ókor kutatói egészen idegen területnek tekintették –, a másik az, hogy az ókor tudománya egyre inkább szaktudománnyá, a tudósok belügyévé, a kívülállók, az élet számára érdektelenné lett. Ehhez járult egy mély, általános ismeretelméleti válság: a kétely a világ megismerhetőségében és a fejlődésbe vetett hit megrendülése. Ezzel a történeti szemlélet és módszer, amelynek egyik vezérgondolata az volt, hogy az ókort önmagában, a maga története sajátszerűségében kell vizsgálni, s amely így csak fokozta az ókorkutatás és az élet közti eltávolodást, elvileg is megkérdőjeleződött. A történeti szellemű megközelítést, amely a jelenségeket mint egy, az időben végbemenő folyamat részeit szemlélte, a különféle nem-történeti szellemű megközelítések váltották fel (először az általános nyelvészetben), amelyek a jelenségeket mint egy működő rendszer elemeit vizsgálták.
Ilyen körülmények között indult fejlődésnek Magyarországon az 1860–1870-es években a klasszikus ókor kutatása, elsősorban Ponori Thewrewk Emil (1838–1917) oktató és tudományszervező tevékenysége nyomán. A latin műveltség ugyanis szerves része volt ugyan a magyar iskolázottságnak (a görög inkább csak egy vékony szellemi elit tulajdona volt), de az egyetemen tanszéke 1850-ig nem volt (a régészetnek igen), s így a kor európai igényeinek megfelelő szakszerű műveléséről sem nagyon lehet beszélni. Thewrewk világosan látta, hogy a munkát az alapoknál kell kezdeni: új, a korszerű ókortudomány eredményeit felhasználó iskolai tankönyvek kellenek (maga is írt ilyeneket), szakmailag jól képzett tanárokra van szükség (ezt munkálta mint egyetemi tanár), a szakemberek közt meg kell teremteni a kapcsolatot (létrehozta a Budapesti Philologiai Társaságot, 1874), a szakirodalmi munkásság számára közlési lehetőséget kell biztosítani (Heinrich Gusztávval együtt megindította az Egyetemes Philologiai Közlönyt), a szélesebb közönség számára tudományosan is jól megalapozott, igényes fordításokban kell az ókori szerzőket hozzáférhetővé tenni (megindította az Akadémia kétnyelvű sorozatát).
Ponori Thewrewk a német klasszikus ókortudomány módszereit követte. Hornyánszky Gyula (1869–1933) – inkább csak forma szerint Thewrewk tanítványa – az angol antropológiai irányzatot és a francia szociológiát (Durkheim) követte. A régészetnek jeles művelői voltak, de kapcsolata a filológiával meglehetősen laza maradt. Még inkább áll ez az ókori Kelet kutatására, pedig itt valóban az európai élvonalba tartozó tudósok tevékenykedtek: a fiatal Goldziher Ignác (1850–1921) és Mahler Ede (1857–1945).
A magyar ókorkutatás tehát, legalább legkiválóbb képviselőiben, igyekezett felzárkózni az európai élvonalhoz. A baj csak abban állt, hogy az említett okok miatt az európai élvonal is válságban volt.
Sajátos módon a szakma ezt előbb ismerte fel Magyarországon, mint Nyugat-Európában, ahol a nagy szakmai eredmények elfedték a problémákat, az egységben látás elvesztését és a tudománynak életidegenné válását (kívülről jövő kritika ott is volt elég). A Ponori Thewrewk utáni nemzedék kiemelkedő tagjai, akiknek tevékenysége már a századforduló idejére és főképp a 20. sz. első évtizedeire esik, világosan látták a hagyományos klasszikus ókortudomány korszerűsítésének szükségességét. Volt, aki töretlenül haladt tovább az úton, művelve a hagyományos szövegfilológiát, Magyarországon addig {V-268.} példátlanul magas színvonalon (Förster Aurél, 1876–1962). Mások azonban új utakat kerestek. Pecz Vilmos (1854–1923), a magyar bizantinológiai iskola megalapozója, a nyelvi folytonosságot tette meg elgondolása alapjául: szerinte szét kell választani a görög és a latin filológiát, a görög filológia az ókortól napjainkig egységet alkot, s így a mai élettel is adva van a kapcsolat. Pecznek a maga korában nem sok híve akadt, később azonban Moravcsik Gyula, korunkban a német M. Fuhrman és a görög C. A. Trypanis képviselt hasonló álláspontot. Révay József (1881–1970) és Czebe Gyula (1887–1930) a késői ókor felé kívánta eltolni a kutatás súlypontját, ami akkor még meglehetősen újszerű, termékeny gondolat volt, s ha kibontakozhatott volna, a magyar ókorkutatás sajátos jellegét adhatta volna meg. A Tanácsköztársaság idején azonban mindkettő egyetemi tanár lett, ezért utóbb az egyetemről, sőt, a tanári pályáról is eltávolíttatott, s tudományos pályájuknak vége szakadt. Vári Rezső (1867–1940) a politikai időszerűség irányában vélte megoldhatónak a kérdést, kimutatva, hogy az ókorkutatásnak és folytatásának, a középgörög és középlatin tanulmányoknak milyen szerepük van a nemzeti múlt kutatásában; ennek révén a tudományszakkal szembeni nacionalista kritika vitorlájából akarta kifogni a szelet, másfelől, európai mintára a klasszika-filológiából a munkásmozgalom ellen próbált fegyvert kovácsolni. Amilyen hatástalan volt az utóbbi, olyan veszélyes egyoldalúságokra csábító volt az előbbi, mint azt a későbbiek mutatták.
A két világháború közti időben a magyar ókortudomány, legalábbis egyes vonatkozásokban, az európai élvonalba emelkedett, amennyiben eredményesen tett kísérletet a klasszikus ókortudomány századvégi, nem is mindenkiben tudatosult válságának meghaladására, a rokon tudományok eredményeinek felhasználásával való korszerűsítésére.
Az 1920-as években dolgozta ki mélylélektani alapozottságú költészetelméletét Marót Károly (1885–1963). Elgondolása szerint a tudatalatti elemei, az ösztönök állandó, nem történelmileg meghatározott világa (ezt nevezi Marót lényeg-nek) a költészetben történelmileg meghatározott módon, vagyis a történelmi körülményektől függően gondolattá formálódnak. Ez a megfontolás valamint a folklórepikában való jártassága vezették már 1934-ben annak felismerésére, hogy milyen fontos szerepe van az epikában az állandó elbeszélésszerkezeteknek, Marót szavával „menet”-eknek, amelyeket az énekmondók egyszerűbben vagy kidíszítettebben alkalmaztak. 1948-ban a Jung-féle archetípusokra utalt párhuzamként. A. B. Lord csak 1951-ben beszélt „téma szerinti szerkesztés”-ről, s csak ezután kezdődött az elbeszélő szerkezetek beható vizsgálata, s M. Nagler 1974-ben magyarázta csak ezeket az énekmondó lelkében meglevő, megfogalmazás előtti alak-okkal. Marót elgondolásának van azután egy további vonatkozása. Ugyanaz az ösztönvilág működik a hallgatóságban, mint az énekesben is. Ahhoz, hogy az énekmondó hasson, el kell találnia a megfelelő hangot, hullámhosszat, amely a hallgatóság lelkében visszhangra talál. Marót fogalmazása szerint a költő egy javaslattal áll elő, amelyet a közönség vagy változatlanul elfogad, vagy ízlése szerint módosít, vagy teljesen elvet. (Nagyjából ugyanebben az időben hasonló gondolatokat fejtegetett R. Jakobson és P. Bogatürjev.) Marót így valójában a kommunikációelmélet szellemében értelmezte a költői alkotás folyamatát, amikor – az 1930-as években! – ilyen elméletről még nem volt szó.
Marót az elvesző egységben látást és időszerűséget az ókorkutatásnak a mélylélektan irányában való bővítésével kívánta helyreállítani. Alföldi András (1895–1981), akinek pályája Pannonia és Dacia történetének kutatásával indult, akinek a {V-269.} pannoniai római uralom végéről szóló munkája hetven év után sem megkerülhető, s akit annak idején a Cambridge Ancient History megírásában való közreműködésre is felkértek, a provinciák (nemcsak Pannonia és Dacia!) eseményeinek a Birodalom egész összefüggésében való vizsgálatával és a jelenségek politikai, társadalmi, vallási stb. vonatkozásainak feltárásával egyrészt újra megteremtette az ókor egységben látását, másrészt megmutatta, hogy a résztudományok csak együtt alkalmazhatók igazán eredményesen. Ezen túlmenőleg Alföldi az ún. peremnépeket (a sztyeppei lovasnomádokig és Belső-Ázsiáig) is bevonta kutatásai körébe, régészeti anyagukat éppúgy, mint világképüket. Fontos dolgozatokat tett közzé az eurázsiai medvekultuszról, a kovácsok társadalmi helyzetéről, s eredményeit Róma korai történetének vizsgálatában is értékesíteni tudta. Alföldi tehát a maga kutatói gyakorlatában nemcsak az ókortudomány egy és oszthatatlan voltát bizonyította, hanem körét területileg is kitágította a görög-római világ határain messze túlra.
Az egységben látásnak és a résztudományok együttes alkalmazásának ugyanez az igénye volt – az 1930-as évektől már programmatikusan is megfogalmazva – Kerényi Károly (1897–1973) ókortudomány-felfogására is jellemző. Eleinte még inkább Wilamowitz szellemében a görög-római ókorral foglalkozó résztudományok egységére esett a hangsúly, később (Nietzsche hatása alatt is) az ókortudomány feladatainak az ókori ember és a modern ember közti kapcsolat létrehozását, az ókor időszerű mondanivalójának felismerését látta, végül ennek eszközét a Jung-féle mélylélektanban fedezte fel.
A résztudományok egységének kívánalma a német Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff számára a történeti szemléletből adódott: Ahhoz, hogy egy múltbeli kort a maga történeti sajátszerűségében megismerjünk, a legapróbb adatok is elengedhetetlenek. Kerényi nem ebből indult ki. Számára a görög-római vallás volt a kutatás középpontja, mert szerinte ebben összegződött az ókori ember világképe, de éppen ezért ennek megértéséhez nem nélkülözhető az ókorral foglalkozó egyetlen tudományág sem, és fordítva: ez az, amiből az ókori művelődés egyes területei, az irodalom, a művészet stb. igazán megérthetők. A Jung-féle mélylélektant a görög-római vallás kutatásában pedig attól a meggyőződéstől vezettetve alkalmazta, hogy az emberiség kollektív tudattalanjában rejlő ősképek (archetípusok) jelentik azt a közös alapot, amelyre az antik mitológia visszavezethető, s amelynek révén az antik kultúra és a mai ember, másfelől az antik kultúra és az európai, sőt, kései felfogása szerint minden más kultúra között a kapcsolat megteremthető, s így az antik vallás és műveltség az általános emberi egyik megnyilvánulásaként értelmezhető.
Azáltal, hogy a magyar ókorkutatás az ókortudomány fogalmába az ókori Kelet és a peremnépek kutatását is belefoglalta, s a résztudományok együttes alkalmazásának kívánalmát a gyakorlatban is érvényesítette, a német klasszikus ókortudomány egységben látását és teljességigényét ismételte meg magasabb fokon. (Az ókori Kelet és a görög-római ókor egységben látására korábban csak Ed. Meyer ókori történetében lehet példát találni.) Így lett a klasszikus ókortudomány általános ókortudomány.
Azáltal, hogy a magyar ókorkutatás az ókortudomány körét mind tágabbra vonta és – különösen Kerényi – a lélektan felé is bővítette, egyben korszerűsítette is azt, hatótényezőjévé és munkálójává tette egy olyan kornak, amelyben az emberek a különbségeken túl és azokat nem tagadva azt is észreveszik és fontosnak tartják, ami közös. Ezzel viszont az angolszász antropológiai iskola tanítása került új megvilágításba. Ez az iskola is valami közöset látott az emberiségben, de ennek lényegét {V-270.} a fejlődésben ragadta meg: Minden társadalom a fejlődésnek ugyanazon fokain megy keresztül. Marót költészetelmélete és általánosabban a Jung–Kerényi-féle elgondolás ezt a kornak megfelelő, nem-történeti szemlélet szellemében értelmezte újra: a közös adott, állandó, csak a megjelenés függ a történelmi körülményektől. Az, hogy ez a csak mit jelent, vagyis, hogy a történelmi körülményeket milyen mértékben és mélységben kell mégis figyelembe venni, mindenesetre nyitott kérdés maradt.
Az 1920-as évek második felében és az 1930-as évek elején egy másik irányzat is fellépett Magyarországon. Ennek képviselői is világosan látták, hogy a klasszika-filológia a maga hagyományos formájában válságba jutott, elszakadt a való élettől, s hogy ennek megfelelően feladatát újra kell értelmezni, korszerűvé kell tenni. Ebbeli törekvésükben gróf Klebelsberg Kunó művelődéspolitikai elgondolásához kapcsolódtak, amely viszont a német klasszikus filozófia egyes képviselőinek gondolataira nyúlt vissza. Ahogyan Fichte a napóleoni korszakban teljesen összetört németség felemelkedésének, nemzeti büszkesége visszaszerzésének egyetlen lehetőségét a műveltség területén látta és sürgette, úgy gondolta Klebelsberg is, hogy a Trianon után összetört magyarság nemzeti öntudatát a műveltségi fölény megteremtésével lehet helyreállítani.
Ebben a helyzetben többen úgy látták, hogy a magyar klasszika-filológiának is elsősorban, vagy éppen kizárólag a magyar művelődéssel kapcsolatos témakörökre (Pannonia- és Dacia-kutatás, magyarországi latinság, magyar–bizánci kapcsolatok, az antikvitás továbbélése stb.) kell a kutatást összpontosítani: így lesz a klasszika-filológia nemzeti tudomány. Ezzel kettős célt véltek elérhetni: egyfelől a klasszika-filológia korszerűvé tételét a neonacionalizmus légkörében, másfelől a klasszika-filológia védettségét a Klebelsbergénél sokkal durvább és műveletlenebb nacionalizmusokkal szemben.
Ahogyan a másik irányzat indulása is valahol a századvégen keresendő (Hornyánszky Gyula, 1869–1933), ennek az irányzatnak is megvolt az előzménye. A magyar klasszika-filológia régtől fogva feladatának tartotta a magyarországi latinsággal való foglalkozást. (Talán ezért is a klasszika-filológia megjelölés volt használatos, nem a klasszikus ókortudomány.) Ponori Thewrewk Emil legkitűnőbb tanítványa, Ábel Jenő (1858–1889) forráskiadványaival és tanulmányaival mindjárt a kor európai igényeinek megfelelően alapozta meg és indította el az ilyen irányú kutatásokat. A Pecz-féle görög filológiaelgondolás is ebben az irányban hatott, Vári pedig már szinte a programot is megadta, mindenesetre anélkül, hogy az ókorral való foglalkozást korlátozni akarta volna.
Ennek az irányzatnak két legjelentősebb személyisége Huszti József (1887–1954) és Moravcsik Gyula (1892–1972) volt. Huszti a magyarországi humanizmus kutatásában szerzett maradandó érdemeket, számos fontos részlettanulmány mellett Janus Pannoniusról írt monográfiájával. Az ő tanítványa volt Juhász László (1905–1970), aki a középkori és humanista latin írók műveinek kritikai kiadása sorozatát indította meg és fejlesztette nemzetközi vállalkozássá (Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum, 1930-tól). E sorozatban számos, addig kiadatlan, vagy nehezen hozzáférhető, kritikai szempontból gyarló kiadásban tanulmányozható szöveget tett a korszerű igényeknek megfelelően közzé. Moravcsik munkásságának középpontjában Bizánc és a török népek kapcsolata állt (török a szó legtágabb értelmében, kb. úgy, ahogyan a bizánciak értették a szót, a magyarokat is beleértve). Byzantinoturcica (1–2., 1942–1943) c., monumentális műve valószínűleg igen sokáig nélkülözhetetlen marad. Ő készítette {V-271.} Bíborbanszületett Konstantinos császár a magyar őstörténet szempontjából is fontos művének mértékadó kritikai kiadását és általában a magyar–bizánci kapcsolatoknak nemzetközileg is első számú szakértőjének számított. A Cambridge Medieval History vonatkozó fejezetének megírására is őt kérték fel.
A két nagy irányzat különbsége azonban talán mégsem pusztán a nacionalizmus kérdésében fogható meg, hanem abban, hogy az egyik inkább tágasságra törő volt a magyar tudomány elsődleges feladatkörének kijelölésében, a másik inkább leszűkítő, elannyira, hogy végül a szoros értelemben vett klasszikus ókor már-már ki is maradt belőle – függetlenül attól, hogy tanári munkájukban ennek az iránynak a képviselői is elvi álláspontjuknál sokkal nyitottabb szellemben jártak el. A vita a két irányzat közt az 1930-as évek elején heves volt és szenvedélyes (Kerényi oldalán emelt szót Marót és Hornyánszky is), s következményeképpen Kerényi meglehetősen kiszorult a hivatalos tudományosságból, de mint tanár rendkívüli hatást gyakorolt, s azok, akik a következő évtizedekben a magyar ókortudomány jelentős képviselői voltak, mind kaptak tőle is ösztönzést, sokan egész életre szólót. Ez a magvetés hozta meg a maga gyümölcsét a II. világháború után, – erősen megváltozott körülmények között.
1948/49, a fordulat éve után a magyar ókortudomány számára a kötelező példakép a szovjet ókortudomány lett. Nem szükséges részletezni, hogy ez milyen hátrányos következményekkel járt. Elég arra utalni, hogy a marxizmus klasszikusainak nyilatkozatai minden vonatkozásban perdöntőeknek számítottak, s hogy kivált a sztálini párttörténetnek a dogma rangjára emelt elméleti fejezete az öt társadalmi formációról lehetetlenné tett minden árnyalást, korok és területek közti különbségtételeket, legalábbis az 1950-es évek első felében, s csak később indult meg – az általános politikai változással – lassú lazulás. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a szovjet ókortudomány nemcsak kedvezőtlenül hatott. Az orosz ókortudomány mindig erősen történeti érdeklődésű volt, s ez a történeti szemlélet érvényesült a szovjet korszakban is, de most már a történelmi materializmus szellemében, amely a történelemben a gazdasági tényezőket tartja végső soron meghatározónak, s a történelmet mint osztályharcok történetét értelmezi. Ennek folytán az érdeklődés a társadalmi mozgalmakra irányult, és sok, addig nem kellőképpen figyelemre méltatott jelenség nyert alaposabb, új megvilágítást (rabszolgafelkelések, a szegény szabadok mozgalmai, vallási irányzatok társadalmi összefüggései – ez utóbbi persze sokszor az ateista propaganda szolgálatában – stb.). Ilyen vonatkozásban, valamint a Fekete-tenger-vidék és Közép-Ázsia kutatásában a szovjet ókortudomány olykor jelentősen járult hozzá a tudomány előhaladásához.
Mindez kedvezőleg is hatott a magyar kutatásra. Előtérbe kerültek az addig nem nagyon művelt társadalomtörténeti kutatások, felvirágzott a vallástörténet (Trencsényi-Waldapfel Imre [1908–1970], Hahn István [1913–1984]). Abban, hogy a kutatások minden nehézség ellenére magas színvonalon folytak, jelentős szerepe volt annak, hogy az Alföldi- és Kerényi-tanítványok munkássága ekkor bontakozott ki, a mesterek szellemében, bár korántsem mindig az ő útjukon. Az ókortudomány egysége azonban különféle formákban mindegyikük munkásságában megvalósult. Az ókori Kelet és a görög-római világ egységben látását szinte természetessé tette, hogy nemcsak az elsősorban a Kelettel foglalkozók voltak járatosak a keleti nyelvekben, hanem a görög-római ókorral foglalkozók közül is számosan, s viszont, a Kelettel foglalkozók is eredetiben tudták olvasni a görög és latin forrásokat. (Csak néhány név példaképpen: {V-272.} Trencsényi-Waldapfel Imre, Dobrovits Aladár [1909–1970], Hahn István, Harmatta János [1917–]). Változatos formában valósult meg a kutatásban a tudományágak egysége. Tárgyi emlékanyag és írott források együttes használata jellemzi például Nagy Tibor (1910–1997), Szilágyi János György (1918–) vagy Mócsy András (1929–1987) tudományos munkásságát. Filológia, filozófia és matematika szerves egysége jelenik meg Szabó Árpád (1913–) életművében (nem hanyagolva el a keleti vonatkozásokat sem): a korai görög filozófia tanulmányozásából kiindulva a legfilologikusabb módszerrel, a szakkifejezések jelentéstörténetének felderítésével jutott a görög matematika történetét világszerte feltűnést keltően, újszerű megvilágításba helyező felismerésekre, majd haladt később tovább az ókor csillagászati világképének boncolásában Borzsák István (1914–) a Kelet és a görög-római világ kapcsolataival ugyan inkább csak érintőleg foglalkozott (így is megmutatva, hogy bizonyos görög vagy római jelenségek csak a keleti anyag ismeretében értelmezhetők), de a görög-római világgal annál teljesebben, a görög klasszikus kortól a római császárkorig, a szövegek hagyományozásától és kritikájától kezdve történeti, irodalmi, vallástörténeti problémákon át az ókori világ föld- és néprajzáig és továbbéléséig.
Mindezek a tudósok így vagy úgy a maguk egyéni munkájában is megvalósították a teljességet és egységben látást. Nem kevésbé fontos azonban, hogy az egyetemességre törekvés a tudományterület egészében is érvényesült, éspedig kétféleképpen: részint úgy, hogy azok is, akik csak egy-egy részterülettel foglalkoztak, az egészre tekintve végezték munkájukat, részint azáltal, hogy számos korábban nem művelt terület talált kutatókra, akik közül többen mindjárt az európai élvonalba kerültek; például a matematikatörténet (Szabó Árpád), a névkutatás (Mócsy András), a keleti epigrafika (Harmatta János), a görög és etruszk vázafestészet (Szilágyi János György).
A Pannonia-kutatásban az Alföldi-iskola (Mócsy András, Fitz Jenő [1921–] és mások) változatlanul őrizte a magyar tudomány vezető helyét, és legkiválóbb képviselőiben érvényesült a mester teljességigénye is. (Ugyanez áll az ekkor még pályakezdő s azután külföldön kibontakozó Alföldy Gézára [1935–] is.)
A legegyenletesebben és mindenoldalúan az ókori Kelet kutatása fejlődött. Az egyiptológia budapesti iskolája (Dobrovits Aladár, majd különösen az egyiptomi történelem és kultúra minden korszakában és területén egyaránt otthonos és jelentőset alkotó Kákosy László (1932–) és több tanítványa) hamar nemzetközi elismerést vívott ki magának. A Qumrán-problémák vizsgálatában magyar tudósok (Hahn István, Komoróczy Géza [1937–]) kezdettől tevékenyen vettek részt. Az iráni és ind történelem, valamint e területek és a Távol-Kelet kapcsolatai (selyemkereskedelem) vizsgálata, különösen a feliratos emlékek olvasása és értelmezése terén Harmatta János szerzett nemzetközileg elismert érdemeket. Ő indította meg a Közép-Ázsia ókori történetének forrásai c. az Union Académique Internationale támogatásával folyó nemzetközi vállalkozást, egyik szakértője és részben szerzője is az UNESCO támogatásával készülő, Közép-Ázsia történetét feldolgozó többkötetes műnek, de az elő-ázsiai írásmódok ismerőjeként ő bizonyította be először, hogy a hettita forrásokban szereplő Ahhiyawa név azonos a görög föld Achaiia megjelölésével, ami az 1930-as évek óta volt vitatott kérdés. Hegyi Dolores (1934–) az iráni–görög kapcsolatokkal foglalkozik. A mezopotámiai irodalom alkotásainak társadalom-, vallás- és irodalomtörténeti elemzésében Komoróczy Géza ért el szép eredményeket, s ő adta a mezopotámiai verselésnek új, meggyőző magyarázatát.
Az ókori történelem területén számos fontos, nemzetközileg is számon tartott {V-273.} részletkutatás mellett (mykénéi és archaikus kori tulajdonviszonyok, a városi szegények mozgalmai, a kalózkodás társadalmi jelentősége, az árutermelés stb.) egy elvi szempontból fontos vitáról kell említést tenni. A sztálini öt társadalmi formáció dogmája szerint az ősközösséget a rabszolgatartó társadalom váltotta fel, s a rabszolgatartó jelleg az ókori Kelet nagy államaitól kezdve a kései ókorig mindenütt és változatlanul meghatározó volt. Kitűnő szovjet ókortörténészek már az 1950-es évek elejétől tettek óvatos kísérleteket arra, hogy a tétel merevségén a késő ókort illetően lazítsanak. Az ókor, közelebbről a görög ókor kezdetét és az archaikus kort illetően azonban Magyarországon történt először kísérlet – már a mykénéi kori írásbeliség első tanulságainak felhasználásával – a rabszolgaság kialakulásának és a polis-társadalmak jellegének árnyaltabb megrajzolására, valamint annak kimutatására, hogy a polis virágzása inkább a szabad kistermelők, mint a rabszolgák munkájára épült (Sarkady János [1927–], 1957). A hivatalos álláspont elutasító volt, s a politikai események másfelé fordították a figyelmet. A fő gondolatok azonban az 1960-as években egy gimnáziumi történelemtankönyvben már hatottak. 1962-től azután – a kínai társadalomfejlődés kínálta anyag alapján – Tőkei Ferenc (1930–) javasolta az ázsiai termelési mód beiktatását a társadalmi fejlődés fokozatai közé. Ez már alapjában támadta a dogmatikus történelemszemléletet, és szinte az egész ókori Keletet kivonta a sztálini értelemben vett rabszolgatartó formáció köréből (Marxra is hivatkozva!). Tőkei felfogása heves hazai és nemzetközi vitát váltott ki, annál is inkább, mert Tőkei az ázsiai termelési mód meglétét minden társadalom fejlődésében ki akarta mutatni, s így nézetével számosan azok közül is szembeszálltak, akik az öt formáció merev tételének elvetésével egyetértettek. Utóbb (1971) a vita lezárásául is, Hahn István elemezte az ókori társadalmakban kimutatható sokféle függőséget, amelyek közül a rabszolgaság csak egy volt, s meghatározó szerepe térben és időben sokkal korlátozottabb, mint azt a hivatalos történelemfelfogás állította. Mikor tanulmánya később németül is megjelent, nemzetközi feltűnést keltett.
Egy vonatkozásban volt érezhető hiányosság, s ez az irodalmi alkotásoknak mint műalkotásoknak az elemzése volt. Ezt a hiányt a két világháború között is lehetett tapasztalni, holott a modern filológia vagy a magyar irodalom kutatói ismertek és alkalmaztak korszerű módszereket, ha nem is mindig az akkor legkorszerűbbeket; holott Marót kidolgozott egy mélylélektani megalapozottságú költészetszemléletet, s folyamatosan kísérletet tett annak alkalmazására és megújítására (az 1950-es években, Pavlov elmélete alapján); holott Kerényi tevékenysége indítást adhatott volna egy magyar mítoszkritikai irodalomtudományi (myth criticism) irányzat kialakulásához. De az 1920–1930-as években Nyugaton s a Szovjetunióban különféle formalista, strukturalista irányzatok is születtek, a Szovjetunióban még az ókor vonatkozásában is kísérlet történt a formalista iskola elveinek alkalmazására (az 1930-as években persze elfojtottak minden ilyesmit). Nálunk az ókori irodalmak tanulmányozása ezektől is teljesen érintetlen maradt. Az 1950–1960-as éveknek a maguk nemében olykor magas színvonalú műelemzései is erősen történeti-művelődéstörténeti beágyazottságúak. Ezek között különösen Trencsényi-Waldapfel Imre tanulmányait kell megemlíteni, aki a görög irodalom jelenségeit mindig általánosabb vallástörténeti és néprajzi összefüggésekben tárgyalta, és soha nem mulasztotta el a keleti összefüggések megmutatását. Más esetben nem volt azonban példátlan a marxizmus akkor szokásos leegyszerűsítő alkalmazása sem. Csak kevesen voltak, akik magukra a művekre, {V-274.} azok szerkezetére és az abból adódó tanulságokra összpontosították figyelmüket, mint Homéros-könyvében Szabó Árpád, vagy Héliodóros regényének elemzésében Szepessy Tibor (1929–) (aki azután az 1980-as években folytatta e munkáját…). Lassú változás csak az 1960-as évek második felétől indult meg.
Az 1970-es évekig terjedő időszakban még egy vonatkozásban ért el jelentős eredményt a magyar ókortudomány: az ókor szellemi kincseinek közkinccsé tételében. Temérdek szövegnek készült új vagy éppen első magyar fordítása, többnyire művészileg is magas színvonalon (Devecseri Gábor [1917–1971], Lakatos István [1927–], Trencsényi-Waldapfel Imre és mások munkái), s az ezekhez járuló bevezetések és kísérő tanulmányok, szinte már külön műfajjá fejlődve, többnyire nemcsak a tudnivalókat foglalták össze, hanem új meglátásokat, új tudományos eredményeket is tartalmaztak. A költői szövegek fordítása kapcsán érdekes vita folyt a műfordítás elvi kérdéseiről is. Sok tematikus szöveggyűjtemény készült – közülük egyik-másik nemzetközi viszonylatban is egyedülálló tartalommal –, amelyek az ókori élet valamely területéről, korszakáról adtak képet. Megjelentek művelődéstörténeti összefoglalások (volt, amelyik két kiadást is megért) és fontos cikkek különféle szaklexikonokban. A tervezett ókori lexikon viszont nem jutott túl a tervezés fokán. A kitűnő drámafordítások alapján az 1960-as évek elejétől egyre gyakoribbá vált ókori drámák (tragédiák és vígjátékok) előadása.
Az 1970-es évektől kezdődően fokozatosan újabb és újabb nemzedékek léptek színre és lépnek szerencsére ma is. Olyan törés, mint 1920 vagy 1945 után, nem következett be, de fokozatosan új szemlélet, új érdeklődési irányok alakultak ki. Egy filológiailag is jól képzett, de túlnyomórészt filozófiai érdeklődésű (budapesti, ill. pécsi) csoport kutatói tevékenysége az ókori filozófia szinte egész történetét átfogja a Szókratész előtti filozófusoktól a késő ókorig. Munkásságuk gyümölcsei fontos fordítások, értékes tanulmányok, amelyekkel nemzetközi elismertséghez jutottak.
A változás azonban más vonatkozásban is észlelhető. Míg a korábbi nemzedék tudományos érdeklődése elsősorban az archaikus és klasszikus kor felé fordult, az 1970-es évektől kezdve a későbbi korok felé tolódott el (számos idősebb kutató munkásságában is): a hellenisztikus kor történelme és irodalma; a görög újkomédia és a római vígjáték; a Nagy Sándor-hagyomány; a hellenisztikus és a római ezüstkori történetírás; stb. Különösen határozott érdeklődés rajzolódik ki a késő ókor iránt (egyébként világszerte): késő ókori elbeszélő műfajok (regény, apostol-akták), késő ókori latin költészet és kora bizánci történetírás; késő ókori filozófia és annak kapcsolata egyfelől az egyházatyákkal, másfelől az arab filozófiával. Az ókori esztétikai gondolkodás történetének több kutatója is akadt (sokáig egy sem volt), s van, aki az ókori sport történetét vizsgálja.
Ismét jelentős eredmények születtek a hosszú időn át csak a bizánci és a középlatin szerzők vonatkozásában művelt szövegtörténeti kutatások, szövegkritika, szövegkiadás terén. Önálló kézirati tanulmányokra támaszkodó, fontos szövegkiadások jelentek meg (Horatius, Tacitus, Florus). Elkészült a mai kor igényeinek megfelelő, nagy ógörög–magyar szótár, Györkösy Alajos, Kapitánffy István és Tegyei Imre munkája.
Látnivaló, hogyan elevenednek meg a magyar ókortudomány régi, de folytatás nélkül maradt kezdeményei (késő ókor: Révay J., Czebe Gy.; regény: Kerényi K., szövegkritika, szövegkiadás: Ponori Thewrewk E. és tanítványai, főleg Ábel J, Förster A.); a görög szótárt is Ponori Thewrewk egy tanítványa, Szabó Miklós (1884–1960) szorgalmazta, sokáig dolgozott rajta, s az elkészült szótár az ő anyagát {V-275.} is felhasználta. És látható az is, hogyan kerülnek az érdeklődés homlokterébe sosem művelt területek (ezüstkori latin epika, hellenisztikus történetírás, az asztrológia szerepe az ókori művelődésben stb.).
Mindamellett a klasszikus korok sem maradtak tematikai újítások vagy megújítások nélkül. Fontos eredményekkel büszkélkedhet az egyiptomi kronológia nálunk Mahler Ede óta nem folyt kutatása; a görög történelem vonatkozásában nálunk is megindult az életmódvizsgálat. Kísérlet történt az Indiától a Mediterráneumig húzódó terület gazdasági és művelődési kapcsolatrendszerének módszeres feltárására.
Van azonban egy olyan terület, amely nemcsak tematikailag, hanem módszerbelileg is újdonságot jelent: a retorika. (Nyugaton ennek újrafelfedezése már egy-két évtizeddel korábban megindult.) Ezzel megindult az ókori irodalmi alkotások retorikai szempontú elemzése is, ami már csak azért is indokolt volt, mert a retorika az ókori műveltség szerves részét alkotta, a művek alkotásában és megítélésében tehát nyilvánvalóan nagy szerepet játszott. Emellett fokozatosan ismertté váltak és többé-kevésbé érvényesültek is egyéb, modern irányzatok, a kommunikációelmélet, a jeltudomány, a strukturalizmus és főleg a hermeneutika. A mélylélektani irányzatok viszont egyáltalában nem, ami Marót és Kerényi után különös. A magyar ókortudomány mindenesetre nem adta fel a történeti szemléletet.
Bizonyos területek iránt az érdeklődés csökkent. Az ókori keleti társadalmak gazdaság- és társadalomtörténetének vizsgálata töretlenül, magas szinten folyik, a Qumrán-kutatás úgyszintén. A régészeti és filológiai anyagban való együttes jártasság nemzetközileg elismert (a British Museum mezopotámiai sisakjai katalógusának elkészítésére fiatal magyar tudós kapott megbízást); fontos, magyar ásatás folyik Egyiptomban, amelynek már előzetes eredményei is nemzetközi figyelmet keltettek. Ugyanakkor csökkenni látszik az érdeklődés az ókori Kelet irodalmai iránt, az iranisztikában a súlypont az ókorról a későbbi korok felé tolódott el. Még inkább elgondolkoztató, hogy a fiatalabb kutatók, akik a maguk keleti szakterületén alapos ismeretekkel bírnak, már általában nem oly jártasak a görög és római anyagban, mint az 1950–1960-as évek nagy nemzedéke. Mivel ugyanez a másik oldalról is elmondható (a görög-római világgal foglalkozók közt is egyre kevesebb, aki a keleti forrásokat első kézből ismerné), félő, hogy a két nagy terület kutatása fokozatosan eltávolodik egymástól, s egy nem éppen kívánatos szakosodás áll be.
A görög történelem kutatása egy a Hahn István halála után bekövetkező enyhe hullámvölgy után most felfelé ívelő szakaszban van, idősebb és fiatalabb kutatók a görög történelem szinte minden korszakát kutatják, s fejlődésnek indult a görög epigrafika nálunk eddig alig művelt területe. Nehezebb helyzetben van a római történelem, ahol nemcsak Hahn István halála okozott megtorpanást, hanem az is, hogy érdemes kutatók érdeklődése másfelé fordult. Virágzik viszont a Pannonia-kutatás, s a szüntelen folyó ásatásokon és azok feldolgozásain túl két hatalmas mű is megjelent, az egyik Pannonia pénzforgalmáról, a másik a Pannoniában bármilyen tisztséget viselőkről a centuriókkal bezárólag. Magyar ásatás folyik Olaszországban, és magyar régészek működnek közre Franciaországban, a bibractei ásatásokon.
A klasszikus ókorral foglalkozó magyar régészet legnagyobb teljesítménye mindamellett kétségtelenül Szilágyi János György nagy monográfiája az etruszko-korinthoszi vázafestészetről. Szilágyi több évtizedes szívós munkával a világban található valamennyi emléket átvizsgálva és gondos elemzéssel számos mesterkezet azonosítva évtizednyi pontossággal {V-278.} tudta meghatározni az egyes darabokat, s így az anyag történeti és művészi szempontból való elemzésén túl időrendi támpontot adott más anyagok kezeléséhez is.
Az 1930-as években folyt szenvedélyes vita a magyar klasszika-filológia feladatköréről annyi haszonnal bizonyosan járt, hogy némileg fellendítette és szervezettebbé tette a középgörög és középlatin tanulmányokat: szépen haladt Juhász László említett forráskiadvány-sorozata, s Huszti József, de különösen Moravcsik Gyula tanítványaitól érdemes disszertációk születtek. A háború és az azt követő évek itt is törést okoztak. Huszti 1949 után kiszorult a tudományos életből; Moravcsik nem, de tanítványai a háború vagy az üldöztetés áldozatai lettek, az egyetlen megmaradt kiváló bizantinológus tanítvány, Gyóni Mátyás (1913–1955) pedig tragikusan korán fejezte be életét. Moravcsik haláláig dolgozott, de halálával Budapesten a bizantinológia addig töretlen hagyománya megszakadt. Szegeden az eredetileg nem bizantinológusnak induló Szádeczky-Kardoss Samu (1918–) teremtett a bizantinológia számára otthont, aki elsősorban az avarokra vonatkozó források vizsgálatával szerzett érdemeket.
A középlatin tanulmányok terén Huszti kitűnő tanítványa, Horváth János (1911–1977), stíluskritikai vizsgálódásaival Magyarországon addig nem alkalmazott módszert honosított meg, de akik folytatói lehettek volna, részben más terület felé fordultak, részben elhallgattak. Hosszú megszakítás után folytatódott viszont a Juhász László-féle sorozat számos fontos kiadvánnyal, és megvalósulásban van A magyarországi középkori latinság szótára (az l betűnél tart); első füzete 1987-ben jelent meg. A Szótár munkálatai még az 1930-as évek első felében kezdődtek Huszti József irányítása mellett. A háborút követő évek kényszerű szünete után, 1951-től Horváth János, 1964-től Harmatta János vette át az irányítást. A munka közvetlen vezetője 1996-ban bekövetkezett haláláig Boronkai Iván volt. Helyébe Szovák Kornél lépett. A Szótár szerkesztői szállítják a magyarországi anyagot a nemzetközi vállalkozásban készülő, 1200-ig terjedőleg az egész európai középkori latinnyelvűséget feldolgozó Novum Glossarium Mediae Latinitatis számára.
A heves viták a szakterületek határairól elcsitultak. Nemcsak azért, mert a mesterek közti ellentéteket idővel békévé oldja az emlékezés, hanem főképpen azért, mert a munka folyik mind a középkor, mind az ókor vonatkozásában, s e munka természetéből következőleg világossá válik az is, ami a két tudományszakot összeköti, s az is, ami elválasztja. Ma senki sem akarja az ókortudomány illetékességét pusztán nyelvi okokból (a latin és a görög használata miatt) a középkorra is kiterjeszteni, részint mert a középkori Mediterráneum is egységet alkotott, amelynek az arab nyelv és kultúra is szerves része volt, részint mert mára a középkortudomány (mediévisztika) ugyanolyan összetett tudománnyá fejlődött, mint amilyenként az ókortudomány meghatározható. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy egyfelől az ókortudományban (nemcsak a nyelvekben!) való jártasság nélkül nem lehet a középkorral elmélyülten foglalkozni, hiszen ennek kultúrája az ókorra épült, magát az ókor folytatásának érezte, másfelől az ókortudomány egyik legalapvetőbb ága, a szövegek kritikai megállapítása nem lehet meg a szövegtörténet tisztázása nélkül, amelynek jelentős szakasza a középkori művelődés történetébe van ágyazva. A tudomány is különbözőségek egysége.
| Folyóiratok, sorozatok | TARTALOM | Az ókortudomány oktatási intézményei |