Dualizmuskori előzmények

A dualizmuskori magyar történetírás egyik legfontosabb hozadéka intézményrendszerének kialakulása. A folyamat az osztrák–magyar kiegyezés évében (1867) a Századok című folyóirat megjelenésével, valamint a Magyar Történelmi Társulat létrehozásával indult; ez utóbbi elődei, a Dunántúli Történetkedvelők Társasága, valamint a Nagykőrösi Történetkedvelők Társasága az 1850-es években alakultak meg. Az intézményrendszer kiépülésének fontos eleme volt a Magyar Országos Levéltár (1875) felállítása, amelynek első vezetőjévé Pauler Gyulát (1841–1903) nevezték ki. A Monumenta Germaniae Historica című nagy német forráskiadvány-sorozat mintájára még az 1850-es években megindult a Monumenta Hungariae Historica is; a könyvsorozat négy fő részből: a főként a 16–17. századi rendi országgyűlések iratait tartalmazó Országgyűlési Emlékek, illetve párja, az Erdélyi Országgyűlési Emlékek, a diplomáciai iratokat magában fogaló Diplomataria, valamint a főként 16–17. századi elbeszélő forrásokat közlő Scriptores című sorozat köteteiből állt. A Monumenta Hungariae Historica sorozaton kívül a korszak jelentős forráskiadványa volt még a Thaly Kálmán (1839–1909) által gondozott Archivum Rákóczianum, a Knauz Nándor (1831–1898) által szerkesztett Monumenta Ecclaesiae Strigonensis, vagy a Tagányi Károly (1858–1924) gondozásában kiadott Erdészeti Okmánytár.

Dualizmuskori történetírásunkban különösen nagy fejlődés ment végbe a segéd- és rokontudományok területén. A segédtudományok közül ekkor a diplomatika (oklevéltan; különösen Fejérpataky László [1857–1923] munkássága révén) és a genealógia (családtörténet; ekkor született Nagy Iván [1824–1898] klasszikus műve, a Magyarország családai) művelése emelkedett ki, de jelentős a heraldika (címertan; Ivánfi Ede), az insigniológia (jelvénytan; a koronakutatók közül Ipolyi Arnold [1823–1886] említhető elsősorban), illetve a paleográfia (felirattan) és a numizmatika is. A segédtudományok intézményrendszere („szemináriumok”) még hiányos volt, de Fejérpataky László és Marczali Henrik (1856–1940) diplomatikai és paleográfiai szemináriumai kiemelkedtek. Mivel maga a történész szakma is lényegében ekkor alakult ki, a magyar történészek elsősorban külföldön, leginkább a Sickel vezette Institut für die Österreichische Geschichtsforschungban sajátították el a kútfőkritika elemeit, s néhányan (mindenekelőtt Marczali) megfordultak Berlin és Párizs hasonló intézményeiben is.

A rokon-, illetve a társ- vagy társadalomtudományok szintén jelentős fejlődésen mentek keresztül ebben az időszakban. A történetírás szempontjából különösen jelentősnek tekinthetők a néprajz (Hermann Ottó [1835–1914], Orbán Balázs [1830–1890], Kandra Kabos [1843–1905]), a földrajz (Hunfalvy János [1820–1888]), a nyelvészet (Vámbéry Ármin [1832–1913]), a közgazdaság (Kautz Gyula [1829–1909]), a szociológia (Jászi Oszkár [1875–1957], illetve a Huszadik Század köre), valamint az irodalomtudomány (Toldy Ferenc [1805–1875], Gyulai Pál [1826–1909], Riedl Frigyes [1856–1921], Péterfy Jenő [1850–1899]) és a filozófia (Alexander Bernát [1850–1927], Böhm Károly [1846–1911], Schmidt Jenő Henrik, Pauler Ákos [1876–1933]) eredményei. Felsorakozott melléjük az archeológia (régészet; Pulszky Ferenc [1814–1897], Rómer Flóris [1815–1889], az Archeológiai Értesítő című folyóirat), az antropológia (Török Aurél [1842–1912], Jankó János; a régészet és az antropológia közös szervezete, az Országos Embertani és Régészeti Társulat), valamint a statisztika (Fényes Elek [1807–1876], Keleti Károly [1833–1892]) fejlődése is.

{V-286.} A történetírás általános jellegének érzékeltetése szempontjából igen fontosak a nagy összefoglaló szintézisek, amelyek közül kiemelkedett a Szilágyi Sándor (1827–1899) szerkesztésében a magyar államalapítás 1000 éves évfordulójára (1896) megjelenő tízkötetes A magyar nemzet története (az ún. „Millenáris Történet”); ez a monumentális munka tükrözi leginkább a korszak szemléletét. Szerzői a kor legjelesebb történészei voltak: Marczali Henrik, Fraknói Vilmos (1843–1924), Acsády Ignác (1845–1906), Angyal Dávid (1857–1943), Márki Sándor (1853–1925), Schönherr Gyula (1864–1908), Beksics Gusztáv (1847–1906). A munka optimizmust, az ezeréves Magyar Birodalom megdönthetetlenségének gondolatát sugározza. Alapvetők benne a nemzeti romantika (Erdély, protestantizmus, alkotmányosság), a politika- és az eseménytörténet elemei, de bizonyos részeiben (különösen a Marczali által írtakbn) megtalálhatók a modern társadalomtörténet szempontjai is.

Fraknói Vilmos

Angyal Dávid

Dualizmuskori történetírásunk összképéhez feltétlenül hozzá tartozik a nagy port felvert vita Szekfű Gyula (1883–1955) A száműzött Rákóczi (1913) című könyve körül. A még pályája kezdetén álló ifjú történész a Thaly Kálmán vezette történetírói iskola kedvenc alakját „kezdte ki” e művében, rámutatva Rákóczi emigrációs működésének addig nem publikus vagy mellékesnek tekintett részleteire. A könyvnek – mint Szekfű minden munkájának – természetesen elsősorban aktuális vonatkozása volt; általában az emigrációs politikát, konkrétan a Kossuth Lajos nevével fémjelzett nemzeti függetlenségi irányzat valóságtól elrugaszkodott ábrándjait, üres jelszavait pellengérezte ki. A könyvet durva támadások, parlamenti interpellációk érték Pethő Sándor (1885–1940), Ballagi Aladár (1853–1928), Polonyi Géza (1848–1920) és mások részéről. A polgári radikálisok inkább megvédték, míg a „szakma” képviselői – Károlyi Árpád (1853–1940), Takáts Sándor (1860–1932), Angyal Dávid, Békefi Remig (1858–1924), Áldásy Antal (1869–1932), Domanovszky Sándor (1877–1955) – a professzió szempontjából kifogástalannak minősítették, noha politikai üzenetével nem egyöntetűen értettek egyet. Szekfű e támadások hatására kezdte meg a „kismagyar” és a „nagymagyar” lelki alkat szembenállásának egész történelmünkre való adaptálását.

Ráth Károly

Nagy Iván

A történetírás hivatalos irányzatai közül először az – időben is elsőként kitapintható – ún. „népies realista” iskolát kell kiemelni, amelyhez többek között Ipolyi Arnold, Pesty Frigyes (1823–1889), Ráth Károly (1829–1868), Révész Imre (1826–1881), Szabó Károly (1824–1890), Nagy Iván tartozott. Az irányzat elnevezése – egyébként R. Várkonyi Ágnes (1928–) műszava – onnan származik, hogy képviselői a nemzeti kultúra legfontosabb hordozójának és fenntartójának a „nép”-et, a parasztságot tartották, s szerintük a történetírás feladata is főként a nép múltbeli anyagi kultúrájának, művelődésének a bemutatása. Az irodalmi műveken kívül nagy szerepet szántak az egyéb, nem írásos forrásoknak, a néprajzzal, a nyelvészettel, az antropológiával való együttműködésnek, a nagy egyéniségek és a politikai eseménytörténet helyett a kollektív jelenségek vizsgálatának, a művelődéstörténeti kérdéseknek. Az iskola így több tekintetben a 19. századi nyugat-európai pozitivizmus, különösen Buckle téziseinek követője, alkalmazója volt. Eredményeik közül érdemes kiemelni a Pesty Frigyes, Tagányi Károly, Fraknói Vilmos és mások által tervezett, illetve részben meg is valósított vármegyei monográfiasorozatot, amely egy-egy vármegye történetének feldolgozását tűzte ki célul, de a politikai eseménytörténet helyett inkább a földrajzi és néprajzi viszonyok bemutatásának, a népesedési, társadalmi és birtokviszonyoknak, a közigazgatási és egyházszervezet leírásának {V-287.} stb. tulajdonított nagyobb jelentőséget. Az irányzat gyökerei így egészen Bél Mátyásig nyúlnak vissza, legtekintélyesebb folytatójának viszont Mályusz Elemér (1898–1989) – alább ismertetendő – népiségtörténeti iskolája tekinthető.

A korszak másik jelentős és jellemző történetírói iskolája a nemzeti romantikus irányzat volt. Fő reprezentánsai közé tartozott az irodalmár Toldy Ferenc, Thaly Kálmán, Timon Ákos (1850–1925), bizonyos mértékig Szilágyi Sándor, Beksics Gusztáv, Grünwald Béla (1839–1891), Márki Sándor, Berzeviczy Albert (1853–1936), a Szekfű-vita vehemens harcosai közül Ballagi Aladár, Pethő Sándor, Kacziányi Géza (1856–1939), de a felfogás többé-kevésbé a korszak valamennyi történészén nyomot hagyott. Nem véletlen, hogy a Monumenta Hungariae Historicában is a 16–17. századi rendi országgyűlések, rendi függetlenségi mozgalmak forrásai vannak leginkább képviselve. A nemzeti romantikus iskola egyik fő gyengéje a teoretikus kérdések iránti tökéletes közömbösség volt, s így képviselői teoretikusan soha nem fejtették ki álláspontjukat, az irányzat fő jellegzetességei mégis jól körvonalazhatók: a történelem célja szerintük a múlt iránti lelkesedés felkeltése, a történelem formálásában különös szerepet tulajdonítottak a nagy egyéniségeknek (hősöknek), a történelem rekonstruálásában pedig a politikai eseménytörténetnek. Az irányzat kedvenc tézisei közé tartozott Erdély, a protestantizmus, a nemzeti és a vallásszabadságért folytatott küzdelem, a 18. századi Habsburg-ellenreformációra és -gyarmatosításra zúdított össztűz (Grünwald Béla), s így a 18. század hanyatlásként való megfestése, Kossuth szerepének idealizálása – az áruló Görgeyvel szemben –, a kiegyezés elutasítása vagy a korábbi időszakokból a magyar rendiség, a magyar parlamentarizmus kialakulásának a 12. századból való eredeztetése.

Thaly Kálmán

A nemzeti romantikus iskola zászlóvivőjének Thaly Kálmán tekinthető, aki elsősorban a Rákóczi-korszak történetével foglalkozott (forráskiadványa: Archivum Rákóczianum, 1–10., 1873–1889; tanulmányai: Bottyán János, II. Rákóczi Ferenc fejedelem vezénylő tábornoka, 1880; Ocskay László, 1880; II. Rákóczi Ferenc fejedelem ifjúsága, 1881; Társadalmi, művelődési és művészeti viszonyok II. Rákóczi Ferenc fejedelemsége alatt); személyes ügyének tekintette II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalát 1907-ben. Felfogása szerint Rákóczi ifjúkorától kezdve a nemzeti szabadság kivívására készült, s ennek megvalósítását csak a Habsburgokkal lepaktáló árulók (Ocskay) akadályozták meg. Thaly téziseinek igazolásához nem tekintette nélkülözhetetlennek az elsődleges forrásokat és a forráskritikát, ennek szellemében a Rákóczi idejére keltezett balladák, énekek és költemények tekintélyes részét sajátkezűleg készítette.

A nemzeti romantikus iskolához köthető dualizmuskori történetírásunk egy másik kedvelt tézise, az ún. szentkorona-tan megfogalmazása Timon Ákos tollából. Timon szerint ez a tan a magyar nemzeti géniusz veleszületett alkotása, amely már a vérszerződésben vagy a pusztaszeri gyűlésen, majd a királyi tanácsban, később a nemesi vármegyékben vagy a rendi országgyűlések intézményében is megnyilvánult, tetőpontját és kodifikálását pedig Werbőczi István Hármaskönyvében érte el. A magyar alkotmányfejlődés így egyedülálló jelenség Európában, s még Angliát és Franciaországot is megelőzi.

Ezt az „extra Hungariam non est vita” („Magyarországon kívül nincs élet”) szemléletet ellensúlyozta az alkotmánytörténet terén Hajnik Imre (1840–1902), aki a hungarocentrikus szemlélettel szemben európai összefüggéseiben igyekezett bemutatni a magyar történeti fejlődést.

Hajnik Imre

A korszak harmadik jelentős irányzata az ún. gazdaság és társadalomtörténeti iskola volt. Folyóiratának, az Európában egyedülálló és elsőként induló Magyar Gazdaságtörténeti Szemlének (1894–1906) fő munkatársai {V-288.} – egyben az irányzat vezető képviselői – Tagányi Károly, Takáts Sándor, Acsády Ignác, Kováts Ferenc (1873–1956) voltak. A folyóirat és az iskola jelentősége abban állt, hogy képviselői a nemzeti romantikus irányzattal – s így alapvetően a politikatörténettel – szemben sokkal inkább gazdaság- és társadalomtörténeti kérdésekkel foglalkoztak. A nemzeti történelem lényegét is egyfajta civilizáció- és művelődéstörténetként fogták fel, forrásbázisát kibővítették, s fontosnak tartották a rokon tudományokkal (néprajz, nyelvészet, szociológia, közgazdaságtan, földrajz) való kooperációt. Takáts Sándor elsősorban művelődéstörténeti tanulmányaival tűnt ki (Rajzok a török világból. 1–3., 1915–1917; Kémvilág Magyarországon, 1–2., 1932; Magyar nagyasszonyok, 1–2., 1926; stb.). A török korral kapcsolatos tanulmányainak sajátlagos – s Szekfű Gyuláétól gyökeresen eltérő – véleménye, hogy a török–magyar viszony nem is volt olyan ellenséges, s a két nép művelődésében sok közös vonás található. Tagányi Károly – egyebek mellett – megírta a földközösség magyarországi történetét, de vármegyei monográfiát is készített. Acsády Ignácnak A magyar jobbágyság története (1906) című munkáját a polgári radikálisok is pártolólag fogadták és forgatták. Acsády kutatásai kiterjedtek a 18. századi demográfiatörténetre (Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában, 1896), s a 16. századi pénzügyi viszonyok történetére is. A „Millenáris Történet”-ben megírta Magyarország 16–17. századi történetét; összefoglaló történeti munkájában (A magyar birodalom története. 1–2., 1903–1904) – közeledve a nemzeti romantikusokhoz – a birodalmi szempontok játszottak koncepcióalkotó szerepet. A társadalom- és művelődéstörténeti kutatásokhoz kapcsolódott Békefi Remig, a budapesti egyetem első művelődéstörténeti tanszékének alapítója, aki elsősorban a középkori iskolázási viszonyokat elemezte (Az iskolázás története Magyarországon 1000-től 1886-ig, 1907), s egyháztörténeti kérdésekkel foglakozott (A pilisi apátság története, 1891–1892; stb.). (Békefi tanszékének tevékenységét csak Domanovszky Sándor folytatta a két világháború közötti időszakban.)

Külön kérdése a magyar történetírás történetének, hogy jelentkezett-e dualizmuskori történetírásunkban a 19. századi európai történetírás nagy áramlatát jelentő pozitivizmus. Pauler Gyula a Századok 1871. és 1874. évfolyamában megjelent cikkében teoretikusan is megfogalmazta, hogy a Comte Ágost (Auguste Comte) által szorgalmazott történettudomány szerint a kollektív, a tömegszerű és az anyagi jelenségek vizsgálata, a civilizációtörténet és a progresszió fő alapjainak bemutatása az igazi történetíró feladata. E magasztos elvekből Pauler műveiben kevés köszön vissza, hiszen főművében (A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt, 1–2., 1893), a társadalomtörténeti szempontok alkalmazása ellenére, alapvetően a leíró politikatörténet, valamint bizonyos katolikus elfogultság dominál. Ha a pozitivizmust a faktológiával azonosítjuk, mégis beszélhetünk ilyen jellegű törekvésekről a dualizmus történetírásában. Legfontosabb követőit egy csírájában alakuló településtörténeti, történeti-földrajzi iskolában fedezhetjük fel Teleki Józseftől (1790–1855) kezdve Ortvay Tivadaron (1843–1916) át Csánki Dezsőig (1857–1933), sőt, a népies-realista iskola egyes képviselőiig vagy a Borovszky Samu (1860–1912) által szerkesztett Magyarország vármegyéi és városai című sorozatig.

Pauler Gyula

Károlyi Árpád

Thallóczi Lajos

A hivatalos történetírói iskolák között, bár központja nem Magyarországon volt, fontos szerepet töltött be a főként Károlyi Árpád köré szerveződő bécsi magyar történetírói kör is, amelynek Károlyin kívül tagja volt Thallóczy Lajos (1856–1916), Kállay Benjámin (1839–1903), Angyal Dávid, majd a fiatal Szekfű Gyula és Eckhart Ferenc (1855–1957), de gyakran megfordult itt a korabeli történészek jelentős része. {V-290.} Károlyi maga a Haus-, Hof- und Staatsarchiv igazgatói posztját töltötte be; „különítményé”-nek fő feladata a bécsi levéltár magyar vonatkozású anyagának kezelése, kutatása volt. (Ebből alakult később a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet.) Az iskola jelentősége azonban főként abban állt, hogy képviselői látogathatták a bécsi egyetem előadásait (a tanárok között volt ekkor pl. Dopsch, Redlich, Roscher, Inama Sternegg) és különösen a Sickel alapította Institut für die Österreichische Geschichtsforschung szemináriumait. Itt elsajátíthatták a L. Ranke nevével fémjelzett, ún. „szakszerű”, professzionális történetírás fogásait, amelyek között különösen a segédtudományokban való jártasság, a kútfőkritikai képzettség játszott fontos szerepet, s igen alapos alkotmány- és intézmény-, valamint gazdaság- és művelődéstörténeti képzettséget is szerezhettek. Az iskola nagy politikai vitákat folytatott az osztrák alkotmánytörténészekkel; a magyar kutatók védelmezték a magyar állami élet önállóságát, ugyanakkor nem álltak szemben a dualista berendezkedéssel, sőt hittek az Osztrák–Magyar Monarchia világtörténelmi szükségszerűségében, az osztrák és magyar érdekek egymásrautaltságában, hiszen felfogásuk szerint a közös „pángermán” és „pánszláv” veszedelem ellen a Habsburgok történelmi alakulata nyújthatott igazán védelmet.

A dualizmus időszakában fontosak voltak az egyháztörténeti stúdiumok is; különösen Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Fraknói Vilmos, Karácsonyi János (1858–1929), Pokoly József (1866–1933) és Zoványi Jenő (1865–1958) e tárgyú kutatásai jelentősek. A tudósok között alapvető választóvonalat húzott azonban a katolikus–protestáns ellentét; saját felekezetének szempontjait mindkét fél már a témaválasztásában is érvényesítette. A legnagyobb tehetségű (egyház)történész Fraknói Vilmos volt, aki A magyar nemzet története (a „Millenáris Történet”) negyedik köteteként megírta a Hunyadiak korának történetét (A Hunyadiak és a Jagellók kora [1440–1526], 1895), elsőrangú Pázmány Péter-életrajzot készített (1–3., 1868–1872), Martinovics-monográfiájában (Martinovics és társainak összeesküvése, 1880) pedig elsődleges forrásokra támaszkodva tisztázta – persze nem célzatosság nélkül – a magyar jakobinusok vezére tevékenységének bécsi „árnyoldalai”-t. Fraknói érdeme a magyar történetkutató intézet létesítése Rómában.

A korszakban jelentős teret kaptak az egyetemes történeti kutatások is, amelyekben különösen Vámbéry Ármin (turkológia), Marczali Henrik és a szintén zseniális Goldzieher Ignác (1850–1921) (orientalisztika) tűnt ki.

A nem hivatalos irányzatok közül legnagyobb hatása a Jászi Oszkár-féle polgári radikális irányzatnak volt. Jásziék 1900-ban indították folyóiratukat, a Huszadik Századot, amelynek bevezető tanulmányát a polgári radikálisok egyik fő spiritus rectora, Herbert Spencer írta. A magyarországi polgári radikalizmus szervezete, illetve intézménye volt a Társadalomtudományi Társaság, a Galilei Kör, valamint a Vasárnap Társaság. Az irányzathoz elsősorban jogászok, közgazdászok, szociológusok, politikusok tartoztak, így Jászin kívül Pikler Gyula (1864–1937), Somló Bódog (1873–1920), Ágoston Péter (1874–1925), Kunfi Zsigmond (1879–1929), Varga Jenő (1879–1964), Szabó Ervin (1877–1918). Jásziék legfontosabb tudományos célkitűzése a modern magyar társadalomtudomány megteremtése volt. Úgy gondolták, hogy ennek fő eszköze a pozitivizmus eszméinek széles körű alkalmazása lehet. Ennek megfelelően – Comte, Spencer, John Stuart Mill nézeteit követve – a tudományos megközelítés fő céljának általános elméletek, törvényszerűségek megfogalmazását tartották, döntő terrénumuk a társadalom kutatása, az anyagi, mérhető jelenségek vizsgálata volt, amit aktuális politikai követelésekkel is összekötöttek {V-291.} (pl. a társadalom demokratizálása, a szocializmus eszméinek bizonyos körű alkalmazása), s fő szövetségesüknek a szociológiát tekintették. Jászi történeti munkáiban a nemzetiségi kérdés történelmi alakulásával, a probléma megoldási lehetőségeivel, valamint a Habsburg-monarchia felbomlásával foglalkozott (A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés, 1913; A monarchia jövője, 1919; A Habsburg monarchia felbomlása, 1929). A nemzeti problémával való viaskodásában Jászi főként Herbert Spencer evolucionista elméletére támaszkodott, azaz szerinte a társadalmi fejlődés törvényszerűsége az integráció és a dezintegráció ellentétére épül. A társadalomban – a természethez, a biológiához hasonlóan – egyre nagyobb, egyre bonyolultabb és összetettebb, de így hatékonyabban működő egységek jönnek létre, s ezzel magyarázható a nemzet kialakulása is. A középkori, rendies eredetű széttagolódás után ugyanis a nemzeti összpontosítás a fejlődés szükségszerű mozzanata, hiszen ez a gazdasági haladás (árucsere, munkamegosztás, pénzforgalom) szempontjából magasabb egység. A modernizáció további következetes végigvitele megköveteli azonban a nemzeti határok lebontását, hiszen a nagyobb integrációs egységek – időbeli sorrendben: Mitteleurópa, Európai Egyesült Államok, Habsburg-monarchia, Keleti Svájc – jobban kedveznek a szóban forgó fejlődésnek. A fő cél tehát a Monarchia (Magyarország) modernizálása, ami automatikusan magával hozza a térség nemzeti egymásrautaltságának, a nemzeti kérdés megoldásának felismerését.

A korszak magyar történetírásának értékeléséhez fontos támpontot ad annak az európai fejlődéssel való összevetése. Az európai történetírásban a 19. század második fele a Ranke-féle történetírás kialakulásának az időszaka; ezt a modellt követték a német polgári, társadalmi fejlődésnél élenjáróbb országok (Anglia, Franciaország, USA) is. A rankei típusú történetírás középpontjában a híres „filológiai-kritikai” módszer állt, amelynek értelmében a történelmet úgy kell bemutatni, ahogy az megtörtént („wie es eigentlich gewesen”). A történész fő célja a források összegyűjtése, kiadása és kritikája, ennek fő eszköze pedig a segédtudományokban (diplomatika, genealógia, kronológia, heraldika, paleográfia stb.) való jártasság. Ebből a célból alakult ki az egyetemi szemináriumi rendszer, illetve fejlődtek ki egyéb intézmények (École des Chartres, Institut für die Österreichische Geschichtsforschung), jöttek létre az első szakfolyóiratok (pl. a Historische Zeitschrift), alakultak meg az első történeti társulatok, a különböző történeti tanszékek, kezdtek kialakulni az egyes résztudományok (intézmény-, gazdaság-, társadalom-, művelődéstörténet, történeti földrajz, helytörténet).

Az európai fejlődés ismeretében joggal mondható, hogy dualizmuskori történetírásunk sok szempontból európai színvonalú volt, hiszen legfontosabb intézményeiben és irányzataiban követte a Nyugat-Európában, főként Németországban kifejlődött módszereket. Ennek viszont – Nyugat Európához hasonlóan – többek között az is a következménye lett, hogy e rankei típusú történetírás legnagyobb kihívása, a Jásziék képviselte pozitivizmus háttérbe szorult, marginalizálódott. A marginalizálódás legfőbb oka az volt, hogy a történettudomány szemszögéből több tekintetben dilettánsnak bizonyult, amennyiben ignorálta a történészi munka alapját, a forráskritikában, a filológiai kritikában, a segédtudományokban való jártasságot, s többnyire másodlagos forrásokból építkezett. A Jásziék törekvése – törvényszerűségek keresése, a fejlődés fő tényezőinek, a modernizáció problémáinak bemutatása, szociologisztikus-társadalomtörténeti orientáció – tartalmazhatott előremutató elemeket, mégis alapvetően politikai propaganda volt, sok tekintetben történetellenes is, ezért kevés {V-292.} maradandó történettudományos teljesítményt hagyott ránk.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a történetírás egyes értékelői szerint a historiográfiában alapjában véve nincs is fejlődés, s a történetírás csak a történelem különböző megjelenítéseinek eltérő szempontokból történő, de egyenértékű bemutatása. Ennek alapján is fontos volt a rankei típusú történetírás mellett a legfontosabb egyéb irányzatok bemutatása.