A magyar történetírás a két világháború közötti időszakban

A két világháború közötti időszakban jelentős előrelépés történt a magyar történetírás intézményrendszerében. Ennek legfontosabb elemei nem kis részben gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) programjához kötődnek. Ennek keretében jöttek létre vagy kaptak új életre a Collegium Hungaricumok (Róma, Bécs, Berlin, Stockholm, Párizs, Isztambul), alakultak külföldi egyetemeken új magyar történeti tanszékek, s ekkor szerveződött a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet is, amely később felvette alapító miniszterének nevét. Ugyancsak Klebelsberghez, illetve közeli barátjához és eszmetársához, Károlyi Árpádhoz kötődik a két világháború közötti időszak legjelentősebb forráskiadványának, a Fontes Hungariae aevi recentiorisnak a megindítása. Ennek különböző részeiben láttak napvilágot Széchenyi István döblingi iratai, naplója, a 19. századi nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos iratok (Thim József: A szerb felkelés története; Miskolczy Gyula: A horvát kérdés története; Steier Lajos: A tót nemzetiségi mozgalom; Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez), a Habsburg-nádorok működésének dokumentumai (Mályusz Elemér: Sándor Lipót főherceg nádor iratai; Domanovszky Sándor: József nádor iratai), s pl. Kossuth Lajoshoz kötődő kiadványok is. Ezek a kiadványok – olykor vitatható, olykor belemagyarázott politikai szándékuk (pl. a Trianonhoz vezető út genezisének bemutatása egy új történeti tudat kialakításának jegyében) ellenére – szakmai szempontból európai mércével mérve is kiemelkedő színvonalúak voltak; ezt – a jegyzetelés alapossága vagy a fellehető forrásanyag teljes körű összegyűjtése mellett – bizonyítják az iratokhoz készített igen magas színvonalú bevezető tanulmányok és kommentárok (Károlyi Árpád, Szekfű Gyula, Hajnal István [1892–1936], Mályusz Elemér, Domanovszky Sándor munkái). Ezek közül nem egy azóta is a magyar történetírás gyöngyszemei közé tartozik. A szakmai nívó emelését szolgálta a Hóman Bálint (1885–1951) által megindított A magyar történettudomány kézikönyve, a történelem segéd-, rész- és rokon tudományainak legfontosabb fogalmait és problémáit boncolgató sorozat, amelyhez a módszertan és a történetfilozófia kérdéseit tárgyaló, magas színvonaló összefoglalás is készült Kornis Gyula (1885–1958), illetve Dékány István (1886–1965) tollából.

A forráskiadványok és a kézikönyvek mellett a folyóiratok is fémjelezték a történetírás színvonalát. Bár nem indult a Századok jelentőségével felérő vállalkozás, a történettudomány szempontjából jelentős szemléleti tágulást jelzi a Minerva (1922; a szellemtörténet par excellence folyóirata), a Társadalomtudomány, a Szekfű Gyula által szerkesztett Magyar Szemle, a Levéltári Közlemények (1924), később a Revue d’Histoire Comparée, a Teleki Intézet folyóiratának megindítása. A legnagyobb változás azonban akkor következett be, amikor Domanovszky Sándor, Hajnal István és Mályusz Elemér 1929-ben átvette a Századok szerkesztését. A három kiváló történetíró által – történetírásuk általános jellegének megfelelően – szerkesztett folyóirat az addig alapvetően politikatörténeti attitűd helyett lényegesen többet foglalkozott gazdaság-, társadalom-, szellem- és művelődés- vagy népiségtörténeti kérdésekkel, {V-293.} s jelentősen megújult és megélénkült a recenziós és kritikai rovat is. A három szerkesztő ilyen jellegű hatása – jóllehet Mályusz 1935-ben kivált a szerkesztőségből – az 1943. évi szerkesztőváltásig folytatódott, amikor is Eckhart Ferenc vette át a folyóirat irányítását. Az említett modernebb történettudományos szempontok még Eckhart idejében is domináltak, egészen az 1948. évi, a kommunista ideológus, Andics Erzsébet (1902–1986) által levezényelt nagy tisztogatásig.

A két világháború közötti magyar történetírás fontos eredménye a nagy, összefoglaló szintézisek elkészítése és megjelenése. Ezek közül a legrangosabb a kutatások eredményeit, s egyben a korszak szemléletét is összegző, Hóman Bálint és Szekfű Gyula által 1928–1934 között írt Magyar Történet volt. A szintézis első, 1458-ig terjedő részét a közben politikusi szerepet is vállaló Hóman készítette, míg Szekfűre az I. Mátyástól a 20. századig terjedő, egyébként az anyag túlnyomó részét kitevő időszak maradt. Az összefoglalás egyik legjelentősebb erénye, hogy – szemben a Szilágyi Sándor szerkesztette, 10 kötetes A magyar nemzet története nagyrészt politika- és eseménytörténet-centrikus jellegével – alapvetően az akkoriban modernnek számító szellemtörténeti módszer alapján kísérelte meg a nemzeti történet összefoglalását.

A szellemtörténeti módszer – főként Szekfű fejezeteiben, köteteiben – mindenekelőtt a művészettörténeti kategóriák (reneszánsz, barokk, felvilágosodás, romantika) átvételében, illetve abban jutott kifejezésre, hogy a politika- és eseménytörténeten kívül a szerzők kitértek a közigazgatás, a gazdaság, a társadalom, a művelődés, a nemzetiségek történetére, sőt alkalmasint a földrajzi viszonyok bemutatására, elemzésére is. Ezzel a nemzeti történetet valóban egy szélesebb értelemben vett művelődés- és civilizációtörténetként értelmezték. A Szekfű által írt részekben még egyéb jellegzetes szellemtörténeti „fogások” is dominálnak, pl. az irodalmias jelleg, a pszichologizálás, azaz a belső, lelki motívumokkal vagy a pszichológiai típusokkal („kismagyar–nagymagyar” ellentétpár) való operálás, a nagy egyéniségek portréjának megfestése, illetve bizonyos pesszimizmus, az I. Mátyástól kezdődő egész időszak egyfajta hanyatlásként történő beállítása.

A korszak szintézisei közül ki kell emelni az 1934-ben megjelent, Kerényi Károly (1897–1973), Váczy Péter (1904–1994), Hajnal István és Iványi Grünwald Béla (1902–1965) által készített, négykötetes Egyetemes Történetet (1935–1937), valamint a Domanovszky Sándor szerkesztésében megjelent ötkötetes Magyar művelődéstörténetet. Az Egyetemes Történet Váczy Péter, illetve Hajnal István által írt középkori és kora újkori fejezetei a legsikerültebbek; különösen eredeti Hajnal itt kifejtett társadalomtörténeti, -fejlődési koncepciója, amely a hagyomány- és szokásszerűségben, a személyes viszonyokon alapuló társadalmi berendezkedésben és a munka végeredménye helyett sokkal inkább az anyag megformálásában, a műgonddal történő alkotásban (a gyár helyett a céhben) látta a kultúraképződés legfontosabb összetevőjét, ami bizonyos mértékig a középkor idealizálásához és az egyoldalú technikai racionalizmus elutasításához is vezetett. A Magyar művelődéstörténet – szándéka szerint – Szekfűék szintézisének ellensúlyozására jött létre, s még következetesebben kívánta érvényesíteni a szellemtörténeti szempontokat, pl. a politikatörténet teljes mellőzésével. Hibájául talán csak az róható fel, hogy a különböző témákat és koncepciókat nem sikerült teljesen egységes művé ötvözni. Ebben a tekintetben Hóman és Szekfű szintézise mindenképpen felülmúlja riválisát.

Váczy Péter

A történetírás e korszakbeli általános feltételeinek, kereteinek bemutatásánál rövid kitekintést kell tenni a történelem rokon és segédtudományainak fejlődésére is. {V-294.} Az európai történetírásban ugyanis ekkor egy olyan paradigmaváltás ment végbe, amely lényegbevágóan érinti a két világháború közötti magyar történetírás megítélését, sőt megértését is. A segédtudományok közül ebben az időszakban különösen az oklevéltan (Szentpétery Imre [1878–1950]), illetve az ehhez szorosan kötődő hivataltörténet (Szilágyi Lóránd [1908–1974], illetve szinte az összes jelentős történész Mályusztól Váczy Péterig), a numizmatika (Hóman Bálint), a paleográfia (Hajnal István), a szfragisztika (Kumorovitz L. Bernát [1900–1992]), a címertan (Áldásy Antal) emelhető ki. A történeti segédtudományok eredményeit a Hóman Bálint által szerkesztett – már említett – kézikönyv foglalta össze. A rokon tudományok közül különösen fontos a szociológia (Dékány István), a népi írók által különösen preferált szociográfia, a művészettörténet (Gerevich Tibor [1882–1954], Fülep Lajos [1885–1970], Tolnay Károly [1899–1981], Hauser Arnold [1892–1978]), az irodalomtörténet és az irodalomtudomány (Horváth János [1878–1961], Thienemann Tivadar [1890–1985], Szerb Antal [1901–1945], Zolnai Béla [1890–1969], Babits Mihály [1883–1941], Kardos Tibor [1908–1973]), a nyelvészet (Németh Gyula (1890–1976), Gombocz Zoltán [1871–1935], Melich János [1872–1963], Kniezsa István [1898–1965]), a földrajz (Teleki Pál [1879–1941], Mendöl Tibor [1905–1966], Cholnoky Jenő [1870–1950]), a néprajz (Györffy István [1884–1939]), az antropológia (Bartucz Lajos [1885–1966]), a filozófia (Pauler Ákos, Kornis Gyula [1885–1958], Prohászka Lajos [1897–1963]), a politológia (Bibó István [1911–1979]).

Kardos Tibor

Az európai (s részben az amerikai) történettudomány – főként a francia Annales című folyóirat (s az amerikai New History is) – új, ún. „szcientista”, totális történetírási programjának (az új paradigma bővebb ismertetésére alább még visszatérünk) egyik legfontosabb célkitűzésévé a segédtudományos bázis mellett (helyett) a különböző embertudományok kooperációját tette (interdiszciplinaritás). A magyar történészek a rokon tudományok közül elsősorban azokkal építettek ki szorosabb együttműködést, amelyek általános történetelméleti, történetfilozófiai – ha volt ilyen – beállítottságukhoz leginkább nélkülözhetetlennek tűntek. Így a szellemtörténészeknek leginkább a filozófia, az irodalomtudomány, a művészettörténet és a pszichológia a szövetségese, míg például a Mályusz Elemér által megfogalmazott népiségtörténeti program – alapvetően a szellemtörténettel szembenálló beállítottságának megfelelően – főként a néprajz, az antropológia, a régészet, a nyelvészet, a földrajz és a szociológia kooperációját szorgalmazta.

A korszak történetírásában alapvető eredmény a nagy történettudományos sorozatok megindítása. Ennek egyik első eleme volt a Fontes Hungariae aevi recentioris említett forráskiadány-sorozata, amelyhez az 1930-as években két újabb fontos sorozat csatlakozott. Az egyik Domanovszky Sándor tanítványainak doktori disszertációit tartalmazza (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez címmel), a másik Mályusz Elemér iskolájának népiségtörténeti sorozata (Település- és Népiségtörténeti értekezések); e sorozatok kötetei 1938–1943 között készültek, többek között Fügedi Erik (1916–1992), Maksay Ferenc (1916–1984), Jakó Zsigmond (1916–), H. Balázs Éva (1915–), Iczkovits Emma munkájaként. Mályusz Elemér másik, nagy jelentőségű sorozatában, a Magyarság és Nemzetiségben csak két kötet jelent meg: Szabó István (1898–1969) méltán híres Ugocsa megyéje (1937) és Ila Bálint (1903–1975) Gömör megyéje (először csak az adattár, 1944). Domanovszky és Mályusz sorozata elsősorban azért jelentős, mert – a Fontes sorozat alapvetően politikatörténet-centrikus alapállásával szemben – történetírásunk gazdaság- és társadalomtörténeti irányváltására tettek kísérletet.

{V-295.} A korszak történetszemléletét tükröző módszertani kiadványok közül fontos a Hóman Bálint által szerkesztett A magyar történetírás új útjai (1931) című kötet, amely – szándéka szerint – a szellemtörténet magyarországi programját kívánta megfogalmazni, azonban jónéhány írása – pl. Németh Gyula, Szentpétery Imre, Mályusz Elemér tanulmányai – inkább pozitivista beállítódást tükröz.

A hivatalos történetírói iskolák közül mindenekelőtt a Szekfű Gyula neve által fémjelzett szellemtörténeti iskoláról kell említést tenni, amelynek reprezentánsai közé tartozott Hóman Bálint, Váczy Péter, Joó Tibor (1901–1945) és Deér József (1905–1972) is. Szekfű történetírói pályája már az I. világháború előtt megkezdődött, főként a nevezetes A száműzött Rákóczi című könyvvel, illetve az azt övező botránnyal. Szekfű legfontosabb művei ezután A magyar állam életrajza (1918), Három nemzedék (1920), Magyar Történet (1–7., 1928–1934), Bethlen Gábor (1929), Állam és nemzet (1942), Forradalom után (1947). Szekfű művei saját korukban addig soha nem tapasztalt visszhangot váltottak ki – a szaktörténetíráson túl is –, s történeti irodalmunkban is igen sok munka foglalkozik életművének elemzésével. Abban többé-kevésbé egyetértés mutatkozik, hogy Szekfű szemléletének fő összetevői (különösen a Három nemzedék időszakában) a forradalom- és liberalizmusellenesség, a magyarságnak a keresztény-germán kultúrközösségbe való tartozását valló koncepciója, bizonyos fokú kultúrfölény hangoztatása a szomszédos (főként szláv) népekkel szemben, valamint az állami autoritásnak a középpontba helyezése. Az 1930–1940-es években – bár alapvetően a kontinuitás jellemzi – bizonyos fokú nyitás következett be Szekfű alapvetően konzervatív és historiográfiai szempontból a L. Ranke–F. Meinecke-hagyományt követő szemléletében; főként a Három nemzedék 1934. évi 5. kiadásában már nagyobb érzékenységet tanúsított a szociális problémák iránt, s fellépett a választójog kiterjesztése, a nagyobb fokú földbirtokreform vagy a dunai népek együttműködésének érdekében. Ugyanakkor ebben az időszakban is alapvető szerepe volt nála az állami-nemzeti szempontoknak, s a társadalmi haladás, a társadalmi szuverenitás szempontja ezeknek rendelődött alá. Mindennek szemléletes példája az Állam és nemzet (1942) című, elsősorban az 1930-as évek tanulmányait egybefogó kötete. Ebben a középkori magyar nemzetiségi politikát is elemző könyvben Szekfű két nemzetfogalmat, a francia politikai és a német népi nemzet fogalmát állítja szembe. Ezek között definiálja a sajátosan magyar, a nemzeti érdekeknek szerinte leginkább megfelelő szentistváni állam fogalmát, amely a nemzetiségek asszimilációjára törekvő francia közösségfogalommal szemben biztosítaná azok autonómiáját, s ezért türelmet is tanúsítana ilyen jellegű törekvéseikkel szemben, ugyanakkor alapjaiban különbözne a disszimilációra építő „völkisch” (népi) nemzetfogalomtól, hiszen a nemzeti kisebbségek szuverenitását csak addig segítené, amíg ezek nem veszélyeztetik a történeti-politikai magyar állam szuverenitását. Szekfű a dunai népek konföderációjának gondolatát soha nem fogadta el, de a problematika középpontba helyezése is egyértelműen jelzi, hogy szemléletében változatlanul a nemzeti szuverenitás kérdései állnak előtérben a Ranke és Meinecke által képviselt „Primat der Aussenpolitik” jegyében.

Szekfű történetírását természetesen nem lehet egyszerűen a hatalmi kérdések és a külpolitika elsődlegességének középpontba helyezésével leírni. A szellemtörténet számos egyéb elemét – pl. a pszichologizáló, beleérző dilthey-i módszert, a világnézeti-eszmei motívumok történetalkotó szerepének elismerését, bizonyos fokú elitizmust, a haladásnak tekintett tömegszerű jelenségekkel szembeni szkepticizmust, a belső-morális tényezőkre való {V-296.} összpontosítást, a történetírás erkölcsi-nevelő funkciójának elismerését – is adaptálta; a Magyar Történeten kívül itt elég csak a A száműzött Rákóczi, A magyar bortermelő lelki alkata című tanulmányt vagy a Mi a magyar? című kötetet, illetve az abba írt tanulmányát idézni.

A két világháború közötti magyar történetírás másik kiemelkedő alakja Mályusz Elemér, Szekfű iskolájának legszangvinikusabb ellenfele, a népiségtörténet atyja volt. A Mályusz által kidolgozott népiségtörténeti program alapvetően a dualizmus időszakának népies-realista iskolájából (Pesty Frigyes, Révész Imre, Szabó Károly, Tagányi Károly), valamint a H. Aubin, E. Keyser, O. Hoetzsch, O. Brunner, R. Kötzschke által képviselt német „Volkstumskunde”-ból táplálkozott. Mályusz népiségtörténeti programjának is voltak politikai indítékai. Úgy gondolta, hogy a Trianon utáni megváltozott helyzetben a magyar történettudomány legfontosabb feladata a népi gondolat, a népi nemzetfogalom érvényesítése, amelyben benne foglaltatott a szomszédos utódállamokban rekedt magyarság kulturális-szellemi összetartozás-érzésének felkeltése, megőrzése is, amit Mályusz a magyar „néptalaj” és „kultúrtalaj” változásainak történeti vizsgálatától remélt. Hozzá kell tenni azonban, hogy Mályusz irányzata egyfajta modernizációt is jelenthetett a történetíráson belül, tekintve, hogy a népiségtörténeti programban az egész európai, sőt az amerikai történetírás által megfogalmazott új paradigmából is találhatók párhuzamok. Így mindenekelőtt a rokon tudományokkal (néprajz, földrajz, nyelvészet, statisztika, antropológia, régészet, szociológia) történő kooperáció, új, tömeges jellegű, alkalmasint nem írásos vagy nem okleveles (nem irodalmi) forrásoknak (anyakönyvek, urbáriumok, periratok, dűlő- és személynevek, városalaprajzok, térképek) a történetírásba való bevonása, grafikonok szerkesztésének igénye vagy az ún. földrajzi szemlélet, amely történetileg-földrajzilag szervesen létrejött egységek, kisebb közösségek történetére irányította a figyelmet – szinte már a mai divatműfaj, a történeti antropológia „Montaillou” szemléletének jegyében.

Mályusz történetírói ouvre-je a népiségtörténeten kívül egyéb területekre is kiterjedt. Alapvetőnek számítanak társadalom- és kormányzattörténeti kutatásai, amelyek keretében az egész (szinte saját koráig tartó) magyar tásadalomfejlődésre átfogó, alapvetően Szekfű-ellenes koncepciót fogalmazott meg. Ennek középpontjában a köznemesség története áll, tekintve, hogy Mályusz szerint az idegen, német eredetű és arisztokratikus kormányzatú városi polgárság nálunk nem játszhatta el a nyugat-európai „tiers état” szerepét. A magyar köznemességnek azonban mindig volt egy elit felső rétege, amely európai látókörének birtokában hajtóereje lehetett az modernizációs törekvéseknek. Ezt bizonyítják pl. az 1790/91. évi országgyűlés által kiküldött regnicoláris bizottságok munkálatai. Mályusz egyház- és szellemtörténeti kutatásai során megvédte a protestantizmust (szintén a katolikus Szekfűvel szemben); szerinte a protestantizmus nem felülről terjesztett mozgalom volt, hanem az egész középkori egyházi társadalom elvilágiasodása, s így annak megújulási igénye készítette elő (Egyházi társadalom a középkori Magyarországon, 1971). A protestantizmus azonban nem csupán a vallási egység fölösleges megbomlását eredményezte, hanem – Troeltsch és Max Weber szellemében – reális, a polgárosodást elősegítő társadalmi mondanivalója is volt (evilágiság, racionalizmus, individualizmus, materializmus stb.). Szellemtörténeti tanulmányaiban pedig azért vetette el a Hóman és Szekfű által a Magyar Történetben kifejtett felfogást, mert az történelmünkben egyrészt túlzottan kiemeli – a „neobarokk” szükségleteinek megfelelően – a középkor–barokk–romantika–neoromantika {V-297.} vonalat, mégpedig a Mályusz által előnyben részesített gótika–reneszánsz–felvilágosodás–liberalizmus sor rovására. Másrészt nem alkalmazza kövekezetesen a szellemtörténeti kategóriákat. Mályusz szerint (pl. Árpádházi Boldog Margit című tanulmánya) Hóman is használhatná a román és gótikus művelődés fogalmait, Szekfű pedig átlátszó szándékkal, a Habsburg-ellenreformáció igazolásának igényével tette a 18. századra, s festette meg oly kedvező színekkel a magyarországi barokk időszakát. Meg kell emlékeznünk Mályusz politikai-programatikus írásairól is (A vörös emigráció, 1931; A magyar történettudomány, 1942). Ezekben – találó tudománypolitikai megjegyzései ellenére – vitatható, s egyéb munkáihoz képest kevésbé színvonalas nézeteket fejtett ki.

A két világháború közötti historiográfiánk nagy hatású személyisége volt Domanovszky Sándor, aki fontos mezőgazdaság-történeti iskolát hozott létre. A tanítványainak – Sinkovics István (1910–1990), Wellmann Imre (1909–1994), Csapodi Csaba (1910–), Léderer Emma (1897–1977), Belitzky János (1909–1989), Komoróczy György (1909–1981), Bakács István (1908–1991) doktori disszertációit közzétevő sorozat első kötete 1930-ban jelent meg; e tanulmányok többnyire egy kora újkori nagybirtok, uradalom gazdálkodásának történetét mutatják be. Az iskola egyik legfontosabb eredménye a „Gutsherrschaft” és a „Grundherrschaft” fogalmának meghonosítása, illetőleg annak a problémának a felvetése volt, hogy a kelet-európai agrárfejlődésben a kora újkortól kezdődően ismét a termeltető nagybirtok került előtérbe. Domanovszky és tanítványai – az egyoldalúan nyugatos orientációt erőltető Szekfűékkel szemben – a magyar fejlődés kelet-, illetve közép-európai, főként cseh és lengyel párhuzamaira mutattak rá. Domanovszky mindemellett a magyar történetírás egyik igen szorgalmas munkása volt, kutatásai kiterjedtek a szakszerű filológiai kritikán alapuló krónikatanulmányokra (Kézai Simon mester krónikája, 1906), középkori gazdaság- és társadalomtörténeti kérdésekre (A harmincadvám eredete, 1916; A szepesi városok árumegállító joga, 1922), újkori politikatörténetre (József nádor élete és iratai. 1–4., 1925–1944; a Fontes-sorozatban), s az ő irányításával készültek a Magyar művelődéstörténet kötetei is. Domanovszky szintén nagy vitákat folytatott a Szekfű-féle szellemtörténettel, s elsősorban annak Habsburg-orientációját, a rendiség szerepének háttérbe szorítását, a barokk iránti túlzott rajongását, valamint Erdély jelentőségének alábecsülését bírálta.

Wellmann Imre

Szekfű irányzatához – vallási, személyes, baráti okokból egyaránt – közelebb állt Eckhart Ferenc alkotmány- és jogtörténeti kérdésekkel foglalkozó munkássága. Maga Eckhart ennél szélesebb spektrumban kutatott; gazdaságtörténeti (A bécsi udvar gazdaságpolitikája Magyarországon Mária Terézia korában, 1922), intézménytörténeti (A jog- és államtudományi kar története 1667–1935, 1936), köztörténeti (idegen nyelveken is megjelent összefoglalásai a magyar történelem egészéről), politikatörténeti (1848, a szabadság éve, 1848) munkákat is publikált. Legjelentősebb eredményeit mégis a jog- és alkotmány-, valamint a közigazgatástörténet terén mutatta fel; Magyar alkotmány- és jogtörténet (1946) című szintézise a magyar történettudomány ebben a tekintetben azóta sem megközelített műremeke. Ugyancsak jelentős az első állami egyenesadóról, valamint az úriszéki bíráskodás történetéről írt könyve. A legnagyobb vitát a Hóman által szerkesztett, A magyar történetírás új útjai című kötetbe írt, az alkotmány- és jogtörténet szellemtörténeti átértékelését sürgető tanumánya váltotta ki, amelyben a főként Timon Ákos, de mások – főként közjogászok – által is megfogalmazott szentkorona-eszmét támadta meg. (Eckhart a problémáról 1941-ben A Szentkorona-eszme története címen könyvet is írt.) Eckhart {V-298.} szerint ugyanis a Szent Korona tana nem a magyar nemzeti géniusz veleszületetett alkotása volt, nem a magyarságnak a szabadság és a parlamamentarizmus iránti különös, az angol és francia fejlődést is felülmúló érzékéből fakadt, amely ráadásul egész történelmünkön végigvonul, hanem történetileg, a 16. században, Werbőczi idején fogalmazódott meg. Eckhart – főként Mályusz Elemér tanácsára – Páduai Marsilius népszuverenitás-elméletének, illetve a köznemesség társadalmi vezető szerepének tulajdonított nagy jelentőséget, amivel egyébként a Szentkorona-eszme fogyatékosságaira, valamint más, pl. a polgári társadalmi rétegeket kizáró voltára is rámutatott. Összességében Eckhart fő törekvése alkotmány- és jogtörténetünk európai szemszögből való bemutatása volt, amelynek végső eredménye, hogy e fejlődés a Nyugat helyett inkább a cseh és lengyel iránnyal mutat rokonságot. (Eckhart jogtörténeti kutatásait Bónis György [1914–1985], Kovács Ferenc és Mezei László [1918–1984] folytatta.)

A két világháború közötti történetírásunk utolsó nagy és igen eredeti, invenciózus, iskolateremtő alakja Hajnal István volt. A Mályusz Elemér közeli barátjának számító Hajnal az 1920-as években, a Fontes-sorozat, illetve a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet keretein belül, főként újkori, kora újkori politikatörténeti kérdésekkel foglalkozott (A Kossuth emigráció Törökországban, 1927; Az 1642. évi meghiúsult országgyűlés időszaka, 1930), de már ebben az időszakban kifejtette az írásbeliség társadalom- és kultúraszervező funkciójára vonatkozó felfedezéseit (Írástörténet az írásbeliség felújulása korából, 1922). Munkásságában változás – tematikai szempontból is – a Pázmány Péter Tudományegyetem egyetemes történeti tanszékére való kinevezésével következett be. Elsősorban társadalom-, technika- és művelődéstörténeti kérdésekkel foglalkozott, s csak élete vége felé, 1945 után tért vissza ifjúkora kedvenc írástörténeti és politikatörténeti kérdéseihez (A Batthyány kormány külpolitikája, 1957). Hajnal legeredetibb tézisét az Egyetemes Történet (1934) általa írt kötetében fejtette ki. Elsősorban a német szociológia (Tönnies, Vierkandt, Max Weber, Hans Freyer) elméletei voltak rá nagy hatással, de a francia és az angolszász szociológia eredményeit is igyekezett átvenni (Történelem és szociológia. Századok, 1938). Hajnal mindenekelőtt a középkori rendi-hűbéri társadalomszerveződést állította a középpontba és értékelte pozitívan (Tönnies alapján, aki megkülönböztette a „Gemeinschaft” és a „Gesellschaft” fogalmát), mondván, hogy ezekben a szerveződésekben sokkal nagyobb szerepe volt az igazi kultúralkotásban kiemelkedő jelentőségű tradíciónak, szokásszerűségnek és a minőségre való törekvésnek. Pl. a céhekben – a gazdaságosságra, a munka végeredményére, a mennyiségre összpontosító gyárakkal szemben – sokkal nagyobb szerepe volt az anyag megmunkálásának, a minőségi és egyedi termékeket műgonddal előállító, alkotó tevékenységnek. Az ilyen munka valóban betölthette közösség- és kultúraszervező funkcióját. Hajnal nézeteiből több visszaköszön a népi írók, különösen Németh László (1901–1975), valamint Erdei Ferenc (1910–1971) munkáiban, nem utolsósorban kultúrkritikus, a kapitalizmus és liberalizmus kritikáját tartalmazó felfogását átvéve. Hajnalt az 1940-es évek elején a nácizmussal való kacérkodással is megvádolták, ezért hosszas huzavona után, 1943-ban a Századok szerkesztőségétől is megvált (utódja Eckhart Ferenc lett).

A terjedelem adta keretek nem teszik lehetővé valamennyi jelentős történészünk életművének méltatását és valamilyen irányzatba való besorolását. Feltétlenül említést kell tenni azonban Károlyi Árpád, Takáts Sándor, Erdélyi László (1868–1947), Angyal Dávid, sőt Marczali Henrik ebben az időszakban végzett munkásságáról. Ők elsősorban hatalmas {V-299.} forrásfeltáró és -közlő tevékenységükkel tűntek ki, s közülük – az elhallgató Marczali helyett – leginkább Károlyi Árpád volt a rankei irány legkövetkezetesebb folytatója. Szentpétery Imre már ifjú korában felhívta magára a figyelmet a Lamprecht-vitát közvetítő módszertani tanulmányaival, hogy azután az 1930-as évekre a segédtudományok legkiválóbb hazai művelője legyen. A politikai szerepvállalása miatt érdemtelenül elhallgatott Hóman Bálint alapvető gazdaság- (A magyar királyság gazdaságpolitikája és pénzügyei Károly Róbert korában, 1921), pénz- (A magyar pénztörténet 1000–1325, 1916) és településtörténeti (A magyar városok az Árpádok korában, 1908) munkákat írt, s jelentős teljesítménynek számítanak a Magyar Történet általa írt fejezetei, valamint tudománytörténeti és -elméleti tanulmányai is.

A két világháború közötti időszakban a történelem résztudományainak fejlődésében az egyháztörténet (Zsilinszky Mihály [1838–1925], Zoványi Jenő [1865–1968], Révész Imre [1889–1967]), a hadtörténet (Gyalókay Jenő [1874–1945], Markó Árpád [1885–1966]) teljesítményei emelhetők ki. Igen fontosak az ókortörténet (Alföldi András [1895–1981], Kerényi Károly, Dobrovits Aladár [1909–1970]), a sinológia és az indológia (Ligeti Lajos [1902–1987], Baktay Ervin [1890–1963]), az arabisztika (Germanus Gyula [1884–1979]), a bizantinológia (Moravcsik Gyula [1892–1972]) és a russzisztika (Hodinka Antal [1864–1946]), valamint a Kelet-Európával kapcsolatos kutatások (Divéky Adorján [1880–1965], Bíró Vencel [1885–1962], Lukinich Imre [1880–1950]) eredményei.

A hivatalos történetírói iskolákon, irányzatokon kívül meg kell ismerkednünk azokkal a történetfelfogásokkal is, amelyek ugyan nem, vagy csak polemikusan kapcsolódnak a hivatalos történetíráshoz, mégis jellemzők voltak vagy nagy hatást gyakoroltak a korszak történetszemléletére. A nemzeti romantikus iskola mindenekelőtt a dualizmus kori történetírás Thaly Kálmán, Timon Ákos, Toldy Ferenc és mások által képviselt, korábban már ismertetett irányát követte. Képviselői szerint a történelemmel való foglalkozás célja a nagy egyéniségek, hősök felmutatása, a dicső nemzeti múlt iránti lelkesedés felkeltése, s különösen a nemzeti szabadságért, a nemzeti függetlenségért vívott harcok felemlegetése. A nemzeti romantikus iskola a két világháború közötti korszakban főként polemikus jellegével tűnt ki. Fő képviselői: Zoványi Jenő, Csuday Jenő (1852–1938), R. Kiss István (1881–1957), de hozzájuk sorolhatók A száműzött Rákóczi című könyv vitájában Szekfűt támadók, az Eckhart-vita során a hagyományos szentkorona-tan védelmezői, sőt a népi írók egy része, valamint Bajcsy Zsilinszky Endre (1886–1944) is. A nemzeti romatikusok legfőbb céltáblájuknak a Szekfű-féle szellemtörténeti felfogást tekintették, s különösen azt sérelmezték, hogy az dezavuálja a nemzeti hagyományainkat, leértékeli nemzeti hőseinket, átértékeli nemzeti történelmünk árulóit (Károlyi Sándor, Görgey Artúr), s történelmünket Habsburg-párti, katolikus, legitimista szemszögből mutatja be. Kétségtelen, hogy joggal mutattak rá Szekfűék „átértékelésé”-nek bizonyos egyoldalúságaira, szemléletük azonban összességében provinciális maradt, tekintve, hogy az általuk írt művekben szinte nyoma sincs a modern európai történettudományi irodalomnak és módszereknek – az elméleti-teoretikus kérdések felvetését nagyképűségnek is tartották –, s megmaradtak a hagyományos politika- és eseménytörténet narratív, felszínes, a mélyebb összefüggések iránt érzéketlen ábrázolásánál. Fel sem vetődött pl. a gazdaság- és társadalom- vagy a művelődéstörténet igénye, nem is beszélve a „világnézet” fogalmának vagy a szociológiai elméletek alkalmazásáról.

Szintén a nem hivatalos irányzatokhoz sorolhatók a polgári radikálisok. Fő teoretikusuk, {V-300.} Jászi Oszkár ugyan külföldön tartózkodott, az irányzat itthoni képviselői, Csécsy Imre (1893–1961), Vámbéry Rusztem (1872–1948), Hatvany Lajos (1880–1961) inkább a Szekfű-féle „átértékelés”-sel szembeni polémiájukkal tűntek ki, amelynek folyóirataik (pl. a Századunk) adtak teret. Szekfűnek mindenekelőtt liberalizmusellenességét, 1918–1919 eseményeinek elítélését, irracionális szellemtörténeti módszerét, államfetisizmusát vetették a szemére, s bírálták germanofil magatartását is.

Lényegesen szélesebb körű hatást váltottaki ki a népi írók mozgalmának a történelemről alkotott nézetei. A népiek szintén a Szekfű által fémjelzett szellemtörténet bírálatából indultak ki, s bár sok tekintetben érintkeztek a nemzeti romantikus iskola nézeteivel (az őstörténet bizonyos kérdései, a protestantizmus, Erdély szerepének megítélése, a Habsburgok, a vallási küzdelmek, a reformkor), alapvetően megkülönbözteti őket a társadalomkritikus beállítódás és a szociológia (különösen a szociográfia) iránti nagy affinitás. Nézeteiket elsősorban Szabó Dezső (1879–1966), Németh László, Illyés Gyula (1902–1983), valamint a mozgalommal inkább csak érintkező Karácsony Sándor (1891–1952) és Bajcsy Zsilinszky Endre fogalmazta meg. A leghatásosabb koncepciót Németh László dolgozta ki Kisebbségben (1939) című, nagy hullámokat felvert esszéjében. Németh a magyar szellemi élet (főként persze az irodalom) 18. század óta tartó fejlődésének felvázolásakor két vonalat, két szellemi típust, a „mély” (vagy törzsökös) és a „híg” (vagy jött) magyarokat különböztet meg. A „mélymagyarok” (Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Katona József, Kemény Zsigmond, Zilahy Károly, Ady Endre, a népi írók stb.) a nagy művészek, a nagy művek igazi alkotói, akiknek nagysága nem utolsósorban abból ered, hogy tisztában vannak a magyarság igazi problémáival (parasztság, középosztály, Kelet-Európa, demokrácia). Tragikumuk abból ered, hogy kiszorultak a nemzet vérkeringéséből, a nemzeti élet irányító pozíciójából, mert ezt az irodalmi élet szervezői, a literátorok, az „impresszáriók” és a könnyed, felületesen optimista, a nemzet tragikus sorskérdéseivel nem szembesülők (Kazinczy Ferenc, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Osvát Ernő, Babits Mihály és végső soron Szekfű is) vették át. Így a „mélymagyarok” kisebbségben maradtak a felületesen asszimiláltakkal szemben, s Németh László akarva-akaratlanul is azt sugallja, hogy a nemzeti problémák megoldását a disszimilációtól, az idegeneknek (zsidók, németek) a nemzettestből való kirekesztésétől lehet várni. Hozzá kell tenni azonban, hogy Németh Szekfű-kritikája – a történetírás szemszögéből is – sok reális elemet tartamazott; nem alap nélkül mutatott rá a kultúrfölény hangoztatásának ostobaságaira, s helyette olyan történetírást sürgetett, amely inkább a közös, összekötő vonásokat emelné ki Kelet-Közép-Európa népei történetében. Ezt később – Bibó István közvetítésével – Szűcs Jenő (1928–1988) valósította meg. De joggal hiányolja a szociológiai vagy komparatisztikai módszereket és bírálja Szekfű direkt aktualizálásait (neobarokk) vagy történetpolitikai szempontból a szentistváni állam revíziójának gondolatát.

Mielőtt összefoglalnánk a két világháború közötti történetírásunkról alkotott képet, felmerül a kérdés: mennyiben tapasztalható előrelépés a dualizmuskori történetíráshoz viszonyítva? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához ismét rövid kitekintést kell tennünk az európai történettudomány ekkori helyzetére. A legfontosabb változás ebben az időszakban, hogy a 19. századi, rankei típusú történetíráshoz képest annak egy új paradigmáját, mintáját, modernizációját kívánta megvalósítani. Ez a változás mindenekelőtt az amerikai New History, a francia Annales, később a német Geschichte und Gesellschaft {V-301.} (1975-től), az angol Past and Present (1959-től) körében ment végbe, de az olasz történetírásban is kimutathatók hasonló, párhuzamos törekvések. Az új iskolák és irányzatok közös jellemvonása az volt, hogy – nem csekély mértékben a 19. századi pozitivizmus hagyományaihoz kapcsolódva – az ún. „szcientista”, tudományos történetírás megteremtését tűzték ki célul. Ennek fő eleme – a rankei, alapvetően narratív történetírással szemben – az általános tendenciák, törvényszerűségek, struktúrák felállítása, elméletek alkotása volt, s ebben az elemző, analitikus jellegben látták a történelem tudományosságának zálogát. Az inkább a segédtudományokra összpontosító 19. századi történetírással szemben sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a rokontudományokkal (antropológia, régészet, pszichológia, közgazdaságtan, földrajz, néprajz, szociológia) való kooperációnak. Elsősorban ezektől a társadalomtudományoktól várták az elméleteket, teóriákat, s ezek segítségével vált lehetővé az új, nem írásos forrásoknak a történettudományba való bevonása, ami már az új „minta” következő építőkövét jelentette; a főként az írott (elbeszélő, okleveles vagy aktajellegű) forrásokra támaszkodó 19. századi történetírással szemben ugyanis nagy szerepet tulajdonítottak az írásos, de nem okleveles (adóösszeírások, anyakönyvek, periratok, választói névjegyzékek, urbáriumok, személy- és földrajzi nevek, imakönyvek stb.), valamint a nem írásos forrásoknak (térképek, városalaprajzok, használati tárgyak, bútorok, öltözködés, élelmiszerek). Fontos új elem volt az ún. földrajzi szemlélet is, amely a politikai keretekre, az államra építő 19. századi történetírással szemben a történetileg-földrajzilag szervesen kialakult egységek, az ún. „művelődési körzetek” történetére összpontosított – az amerikaiaknál a szekcionalizmus, a franciáknál a regionalizmus formájában. Ha erre lehetőség nyílt, grafikonokat, táblázatokat, térképeket alkalmaztak. Összességében céljuk a kollektív, tömegszerű jelenségek vizsgálatára irányuló szintetikus gazdaság-, társadalom- és civilizációtörténet megteremtése volt, politikailag pedig progresszívak, társadalomkritikusak kívántak lenni, s a Ranke-féle „Primat der Aussenpolitik”-kal szemben a belpolitikai reformok fontosságára, a „Primat der Innenpolitik”-ra hívták fel a figyelmet.

Aligha kérdéses, hogy a két világháború közötti magyar történetírás több tekintetben követte ezt a paradigmát. Ebben a vonatkozásban kapja meg igazi jelentőségét pl. Domanovszky Sándor gazdaságtörténeti iskolája, Hajnal István szociológiai nézőpontú egyetemes történeti munkássága, valamint Mályusz Elemér népiségtörténeti irányzata. Ezek ugyanis – mint láthattuk – az említett modernizációs iskolákhoz hasonló, párhuzamos innovatív törekvéseket képviseltek, hiszen a középpontba a gazdaság- és társadalomtörténeti problémákat állították, s figyelmük elsősorban a kollektív, tömegszerű jelenségek analízisére irányult, alapvetőnek tekintve az elméletalkotást és a társtudományokkal való kooperációt. Nem hiányzott a földrajzi szemlélet sem, főként Mályusz Elemér egy-egy kisebb közösség történetét bemutatni kívánó népiségtörténetében.

Joggal vethető fel persze ezek után az a kérdés – már csak azért is, mert a korszak vezető történészéről, Szekfű Gyuláról a szcientista történetírás szempontjából nem esett szó –, hogy mit kezdjünk azzal – a köztudatban jócskán meggyökerezett, s a korszak történészeinek egyéni „hitvallásá”-val is alátámasztott – felfogással, miszerint a két világháború közötti történetírásunk a szellemtörténet időszaka volt. Anélkül, hogy a szellemtörténettel kapcsolatos bonyolult kérdésekbe és a hatalmas szakirodalomba részletesen belemerülnénk, leszögezhetjük: a szellemtörténet a maga szintetikus látásmódjával szintén előrelépést jelenthetett a dualizmuskori {V-304.} történetíráshoz képest. A szellemtörténeti irányt követő történészek a történelmet szélesebb értelemben vett művelődéstörténetként fogták fel, látókörük a politikai eseménytörténeten kívül a nemzetiségek, az iskolázás, a mezőgazdaság, a társadalom, a földrajzi viszonyok, az egyházi berendezkedés stb. bemutatására is kiterjedt. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a hivatalos történetírásban – bár Szekfűékkel nagy vitákat folytattak – Domanovszky Sándor (pl. a Magyar művelődéstörténetben), Hajnal István és Mályusz Elemér is követte ezt az irányzatot, vagy legalábbis egyes munkáik annak keretén belül is értelmezhetők (pl. Hajnal középkor-felfogása). Németh László elkeseredett harcokat folytatott a Szekfű-féle iránnyal, ugyanakkor van-e inkább par excellence szellemtörténeti mű, mint a Kisebbségben „mélymagyar–hígmagyar” tipológiája, vagy maga az a tény, hogy korának problémáit a felvilágosodástól kezdődő irodalmi (tehát szellemi) fejlődésből, a fő alakok szembenállásából vezette le. (Megjegyzendő, hogy történetírásunk fejlődésének újabb, az 1980-as évektől bekövetkező szakaszában a jó értelemben vett szellemtörténeti attitűd számos komponense – ideatan, a leíró-narratív jelleg, a történetírói szubjektivitás elismerése, a történetírásnak ismét egyfajta művészetként való felfogása, a morális momentumok hangsúlyozása, a kultúrkritikus-pesszimista beállítódás – visszaköszön.)