A magyar történettudomány fejlődése 1945 után

1945 után a magyar történettudomány sok szempontból folytatta a két világháború közötti hagyományokat és irányzatokat. A történetírás intézményrendszerében a folyóiratok szempontjából lényeges változás nem történt, a magyar történettudomány vezető orgánuma a Századok maradt. 1957-ben azonban megindult az Agrártörténeti Szemle, amely a századforduló Magyar Gazdaságtörténeti Szemléje egyenesági leszármazottjának tekinthető, valamint az MTA Történettudományi Intézetének folyóirata, a Történelmi Szemle. Az új forráskiadványok közül mindenekelőtt a két világháború közötti politikai berendezkedéssel kapcsolatos iratok láttak napvilágot (Iratok az ellenforradalmi rendszer történetéhez; Horthy Miklós titkos iratai; A Wilhelmstrasse és Magyarország). E publikációk mellett további, igen jelentős forráskiadványok is megjelentek: a Benda Kálmán szerkesztette A magyar jakobinusok iratai; Kossuth Lajos iratai, a Mályusz Elemér által összeállított Zsigmond-kori Okmánytár. Az 1960-as években indult meg Györffy György (1917–) monumentális sorozata, a Magyarország történelmi földrajza az Árpádok korában, amely Csánki Dezső, illetve még Teleki József műve folytatásának tekinthető.

A történetírás tudományos apparátusának kiépítése szempontjából nagy jelentőségű a Kosáry Domokos (1913–) által az 1950-es években összeállított A magyar történettudomány bibliográfiája, valamint egyéb bibliografikus sorozatok is.

Az intézményrendszer átalakításának legfontosabb lépése 1949-ben a Magyar Történettudományi Intézet felállítása, amelynek közvetlen elődje a Teleki Intézet, illetve a háború után a Bibó István vezetésével megalakult Kelet-Európai Kutatóintézet volt. A Történettudományi Intézet kezdetben Andics Erzsébet dogmatikus és sztálinista szempontokat érvényesítő vezetésével működött, később Molnár Erik (1894–1966), majd Pach Zsigmond Pál (1919–), Ránki György (1930–1988) és Glatz Ferenc (1941–) vette át az irányítást. A történettudomány egyéb intézményei közül mindenekelőtt a Hadtörténelmi Intézet, a Párttörténeti Intézet, majd az 1980-as években megalakult Magyarságkutató Intézet említendő. Az 1990-es években, a rendszerváltozás {V-305.} után a Párttörténeti Intézet Politikatörténeti Intézetté alakult, s létrejött az 1956-os Intézet, valamint a XX. századi Intézet (1999).

A háború utáni történetírásunk is megalkotta az új szintéziseket. Ezek közül a legfontosabbak az 1950–1960-as években írt egyetemi tankönyvek, az 1970-es években megindított, de máig be nem fejezett, 10 kötetes Magyarország története, valamint a rendszerváltozás körüli években született, új, de szintén befejezetlen sorozat A magyarok Európában (szerkesztő: Glatz Ferenc; elkészült első három kötetét Engel Pál [1938–], Szakály Ferenc [1942–1999] és Kosáry Domokos írta). A 10 kötetre tervezett Magyarország története – a „Millenáris Történet”-hez, illetve Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar Történetéhez hasonlóan – a korszak megváltozott szemléletét volt hivatott reprezentálni, a szerkesztők és a szerzők a politikai rendszernek megfelelően a magyar történelem marxista szintézisát kívánták megalkotni. Az idő előrehaladtával azonban egyre inkább feladták az eredeti, marxista pozíciót, s az egyes szerzők – részben a szintézis egységének kárára – saját pozíciójukat, szemléletüket érvényesítették, alkalmasint még a témaválasztás szempontjából is. Pl. bizonyos korszakokban modernebb történeti témák, az életmód vagy a mentalitás történetének bemutatása is szerepel, míg mások a hagyományos politikai eseménytörténet szűk keretei között mozogtak. A 10 kötetre tervezett összefoglalás egyik fő jellegzetessége, hogy lecsapódtak benne az 1960–1970-es évek nagy történeti vitáinak, így többek között az ún. „nemzet-vitá”-nak az eredményei, pl. a 16–17. századi rendi függetlenségi mozgalmakban – az osztályérdekek érvényesülése mellett – ismét elismerték a nemzeti szempont jelentőségét. A két világháború közötti politikai berendezkedés megítélése is változott, eszerint a Horthy-korszak nem látszatparlamenttel kendőzött fasiszta diktatúra, hanem egy liberális elemeket is tartalmazó, konzervatív-autoriter rendszer volt. Megszabadult a történetírás – nem utolsósorban Kosáry Domokosnak köszönhetően – a 18. századi Habsburg gyarmatosítás rögeszméjétől is, megmaradt azonban az „elkanyarodás” és a „második jobbágyság”. 1848–1849-ben nem csak Petőfi, Vasvári és Táncsics szerepe volt iránymutató, hanem – a bizonyos mértékig már korábban is értékelt Kossuth Lajos mellett – fokozatosan rehabilitálták Széchenyi Istvánt, majd Batthyány Lajost, sőt Görgey Artúrt is, s a kiegyezés (1867), illetve a dualizmus, az Osztrák–Magyar Monarchia megítélésében új szempontokat is figyelembe vettek. A dualizmus rendszeréről pl. „kiderült”, hogy nem feltétlenül volt a „népek börtöne”. A 10 kötetes Magyarország történetével szemben A magyarok Európában megfelelő fejezeteiben már a László Gyula által megfogalmazott „kettős honfoglalás” elmélete sem ütközött teljes elutasításba. Az Erdély története köztudottan a román történészekkel váltott ki nagy vitát.

Az 1945 utáni történeti-történetelméleti viták közül a legfontosabbnak az 1960-as években, főként Molnár Erik által kirobbantott „nemzet-vita” tűnik, amelyhez szorosan kapcsolódott az 1970-es években, a Nemeskürty István (1925–) és Perjés Géza megállapításai nyomán megindult „Mohács-vita”, illetve az 1980-as évek elején, mindenekelőtt Szűcs Jenő történetelméleti koncepciója által kiváltott régió-vita. A nemzet-vita alapvetően a nemzeti szempontokat érvényesítők győzelmével végződött, hiszen ezután (ha természetesen nem is kizárólag) ismét legitimmé vált a nemzeti mozgatórugók elismerése a történelemben. A Mohács-vita – bár a szakemberek meggyőzően cáfolták a „laikusok” egyfajta „népi patriotizmus”-ba vetett illúzióját, illetve a híres-hírhedt „akciórádiusz” tételét – rávilágított arra, hogy nem csak a szaktörténészek írhatnak történelmet, s a szélesebb közönség történeti tudatát céhen kívül állók is befolyásolhatják, {V-306.} pl. az ún. tabutémák felvetésével. A régió-vita legfontosabb hozadéka pedig az volt, hogy – szembeszállva az ún. „elkanyarodás” és a „zweite Leibeigenschaft” (második jobbágyság) elméletével, Németh László és Bibó István téziseihez kapcsolódva – rámutatott egy külön közép-európai régió létezésére, amivel történetünk, gazdasági-társadalmi-kulturális viszonyaink keleties, balkáni jellegét cáfolta. A vitának, minden utólagos cáfolat ellenére, ideológiai alapja is volt; Szűcs Jenő elmélete a népi gondolatkörhöz közel álló, Németh László által 1943-ban Szárszón is megfogalmazott „magyar út” gondolatát közvetítette, míg Pach Zsigmond Pál és támogatói a szovjet-zónához való tartozásunk szükségszerűségének tézisére építettek.

A történelem segéd-, illetve rokon tudományainak fejlődése 1945 után megtorpant, sőt az is mondható, hogy a két világháború közötti időszakhoz képest visszaesett. A segédtudományoknak csak egyes képviselői, pl. Borsa Iván (1917–) (diplomatika), Mezei László (paleográfia), Fallenbüchl Zoltán (1924–) (archontológia), valamint egyes szakágai, pl. az insigniológia (főként a koronával kacsolatos kutatások és viták révén az 1970–1980-as években), a történeti földrajz (Györffy György Árpád-kori történeti földrajza) voltak jelentősek. A rokon tudományok közül különösen az irodalom (Szauder József, Barta János, Sőtér István, Király István, Szabolcsi Miklós, Julow Viktor, Bán Imre), a filozófia (Lukács György és tanítványai, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Fehér Ferenc, Márkus György, Hermann István, Nyíri Kristóf), a szociológia és politológia (Bibó István, Erdei Ferenc, Hegedűs B. András, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Kende István, Szalai Sándor, Ferge Zsuzsa, Szelényi Iván), a pszichológia (Pléh Csaba, Róheim Géza), a néprajz (Ortutay Gyula, Tálasi István, Gunda Béla), a nyelvészet (Pais Dezső, Bárczy Géza, Kálmán Béla), az antropológia (Bartucz Lajos, Nemeskéri János) és a régészet (Róna Tas András, Bona István, Fodor István) emelhető ki. A rokon tudományok jelentősége változatlanul abban áll a történettudomány számára, hogy a velük való kooperáció a teoretikus, analitikus megközelítés lehetőségét hordozza.

A hivatalos történetírás irányzatai közül az 1945 utáni korszakban elsőként a sztálinizmus hazai adaptálóiról kell említést tenni. Anélkül, hogy az egyes képviselők közötti, alkalmasint valóban lényeges különbségeket részletesen bemutatnánk, ide sorolható mindenekelőtt Révai József (1898–1959), Andics Erzsébet, Molnár Erik, Gerőné Fazekas Erzsébet (1900–1967), Nemes Dezső (1908–1985), Mód Aladár (1908–1973), valamint bizonyos további megszorításokkal Léderer Emma (1897–1977), Székely György (1924–), Elekes Lajos (1914–1982). A sztálinista irányzat magyar követői a szovjet Pokrovszkij és Porsnyev merev determinizmusát, az osztályharc elvét alkalmazták a magyar történelemre. Pozitív elemnek tulajdonképpen csak társadalomtörténeti beállítottsága tekinthető (Molnár Erik), többnyire azonban a politika és politikai eseménytörténet dominált. A sztálinista történetírás fogalmazta meg a második jobbágyság tételét, a Habsburg-gyarmatosítás tézisét, az 1848–1849-es szabadságharcban a szélsőbal kiemelt szerepét (1848–1849-ben mindenki más, de főként a nagybirtokos arisztokrácia, Görgey és a békepárt, valamint a főpapság a nemzet árulója volt), a két világháború közötti politikai rendszer „látszatparlamenttel kendőzött fasiszta diktatúrá”-nak minősítését.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a marxizáló, illetve marxista történetfelfogásnak jelentős hagyományai, sőt teljesítményei is voltak a magyar történetírásban. A marxizmus szempontjainak a magyar történelemre való applikálására már a dualizmus korában történtek kísérletek. Szabó Ervin A társadalmi és pártharcok az {V-307.} 1848/49-es forradalomban című főművében fejtette ki híres-hírhedt tézisét, amely szerint a forradalom és szabadságharc nem elsősorban a nemzeti függetlenségért folyt, hanem osztályérdek és osztályharc mozgatta; 1848–1849 lényegében a köznemessségnek a főnemesség ellen folytatott több évszázados harcát zárta le, s a nemzeti-nemzetiségi ellentétek is az elnyomott román parasztok és a magyar földesurak között robbantak ki. A forradalom igazán demokratikus alternatíváját Petőfi és Táncsics képviselte. Szabó Ervin koncepcióját a két világháború közötti időszakban Révai József revideálta, aki a népfrontgondolat jegyében inkább a fasizmussal szembeni küzdelmet tekintette időszerűnek, s így a polgári, nemzeti erőkkel való összefogás szempontjából értékelte át a nemzeti gondolat nemesi-népi képviselőit is (különösen Marxizmus és népiesség című művében).

A marxizmus legtekintélyesebb hazai teoretikusa Lukács György (1885–1971) volt, aki első rendszeres történetelméletét – a frankfurti iskolára alapvető hatást gyakorló – Történelem és osztálytudat (1923) című művében fejtette ki. Lukács a Kantra és Hegelre visszanyúló marxi kapitalizmuskritikát, az elidegenedés-elméletet fogalmazta át saját kora viszonyainak megfelelően, s arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus ellentmondásainak (használati érték-csererérték antinómiája) nem kell szükségszerűen a végletekig kiéleződniük a szocialista-kommnunista forradalom megvalósításához. Ehhez elég az ellentmondás alapjának és megszüntetése módjának a tudata, azaz egy kisebbség, a kommunista párt jelenléte is. Ennek megfelelően Kelet-Európában jogos a kommunista diktatúra (a kisebbség uralma és terrorja), hiszen ez az elidegenedés megszüntetésének egyetlen biztosítéka. Lukács nézeteiben azonban már az 1920-as években, a Blum tézisek idején elmozdulás figyelhető meg a polgári demokrácia felé, amennyiben a szocialista forradalmat nem tekintette közvetlenül megvalósítandó feladatnak, s annak bekövetkeztéig egy átmeneti időszakot is feltételezett. A végső fordulat azonban az 1930–1940-es években, Az ész trónfosztása (megjelent 1954-ben) koncepciójának kialakulásával következett be. Lukács már nem a polgári demokráciát, hanem a fasizmust tekintette a fő ellenségnek. Teóriája szerint a fasizmus kialakulásának az az oka, hogy a 18–19. században a német társadalmi-szellemi fejlődés elkanyarodott a nyugat-európaitól („Sonderweg”), s tovább éltek a feudális struktúrák, Hegel után Schelling, Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche, Spengler, Baumler, Rosenberg irracionalizmusába, majd a faji mítoszokba süllyedt a német filozófiai gondolkodás. Azaz Lukács már nem a diktatúrát, hanem a demokrácia megvalósítását tekintette a legfőbb feladatnak.

A kifejezetten marxista–sztálinista történetírói irányzat mellett egyéb irányzatok is teret kaphattak. Ezek közül feltétlenül meg kell említeni az Eckhart Ferenc iskoláját követő alkotmány- és jogtörténeti (kormányzattörténeti) irányzatot (Asztalos László [1925–1988], Csizmadia Andor [1910–1985] munkái, Asztalos–Kovács Kálmán–Csizmadia Andor szintézise, a Magyar állam- és jogtörténet, 1972; illetve Sarlós Márton [1886–1971], Ember Győző [1909–1993], újabban Mezey Barna kutatásai). Az ún. eszemetörténeti irányzat jelentős műve Kosáry Domokos Művelődés a XVIII. századi Magyarországon (1980) című könyve, s bizonyos értelemben ide sorolható Heller Ágnes (1929–) munkája, A reneszánsz ember (1967), továbbá Mátrai László (1909–1983) néhány műve, illetve az 1960-as években megindult historiográfiai sorozat (R. Várkonyi Ágnes, Gunst Péter [1934–], Varga Zoltán és mások tollából), valamint Dénes Iván Zoltán [1946–], R. Várkonyi Ágnes (A pozitivizmus a magyar történettudományban, 1–2., 1973), Glatz Ferenc és Lackó Miklós (1921–) önálló munkái.

{V-308.} Igen lényegesek az agrár-, illetve gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások is. Az előbbiek fő orgánuma az 1957-ben Lázár Vilmos főszerkesztésében megindult Agrátörténeti Szemle, vezető történészei pedig Szabó István, Wellmann Imre, Sinkovics István, Varga János (1927), Pach Zsigmond Pál, Niederhauser Emil (1923–). Kiemelkedik közülük Szabó István, aki az 1930-as években az Országos Levéltárban, illetve Mályusz Elemér keze alatt kezdte meg történetírói pályafutását (1936-tól a Levéltári Közleményeket szerkesztette), majd a Teleki Intézet érintésével 1943-ban Debrecenben átvette R. Kiss István magyar történeti tanszékét; itt tanított egészen 1960. évi nyugdíjba vonulásáig, de tanítványai munkáját a későbbiekben is irányította, amit legékesebben az 1965-ben megjelent, általa szerkesztett A parasztság története Magyarországon a kapitalizmus korában (1–2., 1965) című kötet is bizonyít. Szabó kutatásai kiterjedtek Debrecen történetének kutatására (Debrecen 1849-ben, 1928; A szabadságharc fővárosa, Debrecen, szerkesztő, 1949), demográfiai, településtörténeti és népiségtörténeti munkákra (Ugocsa megye; a Magyar művelődéstörténetbe írt fejezetei; A magyarság életrajza, 1941; Bács-Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai 1552-ből, 1954), társadalom-, s különösen parasztságtörténeti tanulmányokra (A magyar parasztság története, 1940; Tanulmányok a magyar parasztság történetéből, 1948; Jobbágyok–parasztok, 1975), valamint egyháztörténeti, levéltári-levéltártörténeti kérdésekkel foglalkozó munkákra. Szabó István jelentősége abban ragadható meg, hogy – kapcsolódva a két világháború közötti történetírás legjobb hagyományaihoz – egy politikai-ideológiai elemekkel átszőtt, s így a politikatörténetet igénylő légkörben alapvetően az elemző, analitikus társadalomtörténetet képviselte, támaszkodott a rokon tudományokra (nyelvészet, néprajz, földrajz), bátran vállalta, hogy a legfontosabb nemzetfenntartó a parasztság, s a magyar történetírás függetlenségi hagyományait is harcosan folytatta.

A társadalom- és gazdaságtörténeti kutatásokban Ránki György és Berend T. Iván (1930–) munkássága érdemel feltétlenül említést. Fő érdemük, hogy a magyar fejlődést összehasonlító, közép-kelet-európai szemszögből is vizsgálták, s elsőként tettek kísérletet annak a wallersteini „centrum-periféria” elmélet alapján történő elemzésére.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a háború utáni időszakban is jelentős mértékben tovább élt a két világháború közötti történetírás nem egy tradíciója, illetve iskolája, pl. a pozitivizmus hagyományaihoz is kötődő Domanovszky-iskola képviselői közül Wellmann Imre, Bakács István munkásságában. Mályusz Elemér 1945 után is alapvető, a marxista történettudomány kategóriáiba nehezen beilleszthető tevékenységet folytatott (Zsigmond király uralma Magyarországon, 1984; A Turóczi krónika és forrásai, 1967; krónikatanulmányok, alapvető forráskiadványok), s a Mályusz-iskola olyan jeles képviselőiben is tovább élt, mint Maksay Ferenc, Fügedi Erik, H. Balázs Éva, Jakó Zsigmond, Szabó István. A Szekfű-tanítványok közül Kosáry Domokos és Benda Kálmán (1913–1994) tevékenysége kiemelkedő.

Ebből a szempontból nyer jelentőséget az emigráció történetírása is, amelyre nézve természetesen nem volt kötelező a marxista kánon, s így folytathatták akár a korábbi szellemtörténeti tradíciót (Deér József [1905–1972], Miskolczy Gyula [1982–1962], Alföldi András), s érvényesíthettek akár modern társadalomtudományos szempontokat (Étienne Balázs [1905–1963], John Komlos, Polányi Károly [1886–1964]), s foglalkozhattak akár a tabunak számító kisebbségtörténeti kérdésekkel (Várdy Béla [1936–], Borbándy Gyula [1919–]).

Niederhauser Emil

Az 1945 utáni időszakban fontos egyetemes történeti kutatások is folytak Magyarországon, {V-310.} Kelet-Európával kapcsolatban a Ránki–Berend T. szerzőpáros mellett Niederhauser Emil és Kovács Endre (1911–1985) nevét kell kiemelni, s alapvetőnek számít Diószegi István (1930–) külpolitika-történeti iskolája, amelyhez – bár csak a magyar történelemmel kapcsolatos kutatásaiban – Juhász Gyula (1930–1993) is sorolható. Az ókortörténeti kutatások területén különösen Harmatta János (1917–), Hahn István (1913–1984), Ritoók Zsigmond (1929–), Sarkady János (1927–), Maróti Egon (1927–) (görög-római történelem), Kákosy László (1932–) (egyiptológia), Tőkei Ferenc (1930–) (sinológia) nevét kell megemlíteni. A russzisztikai kutatásokban fontosak Krausz Tamás (1948–), Font Mária (1952–), Szvák Gyula (1953–), az arabisztikában Simon Róbert (1939–) kutatásai. Új, fellendülőben lévő egyetemes történeti kutatási terület a hispanisztika (Anderle Ádám [1943–], Wittmann Tibor [1923–1972]), és helyét vátozatlanul tartja a korábban is eredményes turkológia (Fekete Lajos [1891–1969], Hegyi Klára [1940–]). A résztudományok nagy népszerűségnek örvendő ága a hadtörténet, amelynek jelentős művelői Perjés Géza, Nagy László (1931–), Dombrády Lóránt (1931–), Bona Gábor (1948–), Szakály Sándor (1955–); a hadtörténészek folyóirata a Hadtörténelmi Közlemények.

A fentiek alapján világosan kitűnik, hogy 1945 utáni történetírásunkat nem lehet egyértelműen marxistának – főként nem sztálinistának – tekinteni, már csak azért sem, mert a szaktudományos érték szempontjából ezen belül is alapvető különbségek vannak.

Természetesen 1945 utáni történetírásunk ismertetésekor is szükséges a történetírás, a történeti gondolkodás nem hivatalos irányzataira való kitekintés. A dualizmus időszakában kialakult nemzeti romantikus iskola hagyományai különösen a Mohács-vitában (Nemeskürty István), illetve a nemzet-vitában köszöntek vissza, de bizonyos elemei – furcsamód – megtalálhatók az 1950-es évek elejének marxista szemléletében (Mód Aladár) vagy a rendszerváltozás utáni időszak bizonyos áramlataiban is (pl. a Szentkorona-eszmének Timon Ákoséval szinte megegyező értelmezése az egyébként kitűnő író, Kocsis István könyveiben).

A két világháború közötti időszak ún. népi irányzatának tradíciója jelentős mértékben – bár változó intenzitással – tovább élt az 1945 utáni időszakban is. Gondolatai közül lényeges a nemzeti függetlenség, a nemzeti függetlenségi harcok kultuszának ápolása, amely pl. Kossuth Lajos alakjának középpontba állításában, Görgey kritikájában vagy a kiegyezés elutasításában is megnyilvánul. Az író Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János, bizonyos szempontból Németh László és mások mellett az irányzat jelentős teoretikusa Bibó István, aki történeti esszéiben – Németh László elemzéseire is építve – a kelet-közép-európai nemzetek társadalomtörténetének közös vonásairól fogalmazott meg fontos gondolatokat. Tömeglélektani motívumokkal is operáló fő tézise szerint a kelet-európai kisállamok nyomorúságát, hisztériáit a közösség és haladás (nemzet és szabadság) elvének az összeütközése váltotta ki történelmi fejlődésük során.

A nem hivatalos történetfelfogásban jelentős szerepe volt a két világháború közötti polgári liberálisok követőinek is, akik mindenekelőtt a magyar liberalizmus hagyományaira (Litván György [1929–], Szabó Miklós [1935–]), a két világháború közötti berendezkedés kritikájára, valamint 1956 emlékének ébrentartására összpontosítottak (Kende Péter [1927–]).

Külön fejezet – s mindenképpen új jelenség – 1945 utáni historiográfiánkban a külföldön élő magyarok történetírása. A nyugati magyarság elterjedésének megfelelően fő központjai az Amerikai Egyesült Államokban (Várdy Béla, Borsody István {V-311.} [1911–], Deák István [1926–], John Lukács [1923–], John Komlos, Vermes Gábor [1933–], Király Béla [1912–]), Kanadában (Baráth Tibor [1906–]), Nagy-Britanniában (Péter László [1929–], Polányi Károly), Franciaországban (Fejtő Ferenc [1909–], Étienne Balázs, Karády Viktor [1936–]), Németországban (Bogyay Tamás [1909–], Alföldy Géza [1935–], Vajay Szabolcs [1921–], Hermann Egyed [1895–1970], Borbándi Gyula), Svájcban és Ausztriában (Deér József, Miskolczy Gyula, Gosztonyi Péter [1931–1999]) találhatók. Természetesen igen fontos szerepet töltenek be a Monarchia „utódállamai”-ban élő történészeink is, akik közül a romániai, erdélyi magyar történetírók munkássága a legjelentősebb (Jakó Zsigmond, Benkő Samu [1928–], Imreh István [1919–], Csetri Elek [1924–], Egyed Ákos [1929–]). Az emigrációs, különösen az amerikai és az ausztráliai történetírásnak egyik kedvelt témája magyar őstörténet (Baráth Tibor), amelynek színvonala nem haladja meg Horvát István naiv etimologizálását.

Köpeczi Béla

Történetírásunk legújabb, az 1980–1990-es években elért eredményei közül ki kell emelni a Köpeczi Béla (1921–) szerkesztésében készült, s a román történészekkel nagy vitát kiváltó Erdély történetét (1–3. kötet, 1986). Új elemnek tekinthető a jelzett időszakban az ún. jelenkortörténet (Zeitgeschichte, Contemporary History, histoire contemporaine) műfajának megjelenése, amely a nyugat-európai országokban az 1950-es években nyert létjogosultságot (1953-ban megalakult a müncheni Institut für Zeitgeschichte, s megjelent folyóirata, a Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte). Az irányzat eredeti eszméje az volt, hogy a történelemhez a jelen és a közelmúlt – főként a politikatörténettel kapcsolatos – kérdései (fasizmus, európai integráció, ellenállás, népfront, antiszemitizmus, kollaboráció) legalább annyira hozzátartoznak, mint a hosszú távú demográfiai vagy árgörbék kérdése. Ezek a kutatások azonban kevéssé igénylik a nagy modernizációs iskolák „tudományos módszereit”, pl. kevéssé alkalmazható itt mondjuk a longue durée kategóriája, s forrásbázisában is elsősorban a hagyományos, írott anyagra épít. Nálunk az ilyen jellegű kutatások központja az 1956-os intézet, de hasonló vizsgálatok természetesen a Történettudományi Intézetben, az egyetemi tanszékeken, valamint a Politikatörténeti Intézetben (folyóirata a Múltunk), valamint a Magyarságkutató Intézetben, illetve az ebből létrejött Teleki László Alapítvány Közép-Európai Intézetében is folynak. Ezek a kutatások kiterjednek a két világháború közötti politikai berendezkedésre (e tekintetben Romsics István [1951–] Bethlen István-monográfiája az egyik legkiemelkedőbb munka), 1945 utáni történelmünk (pl. a koalíciós évek, a kommunista hatalomátvétel, a Rákosi-korszak, 1956-os forradalom és szabadságharc, az MSZMP története) kérdéseire (Vida István [1940–], Standeisky Éva [1943–], Pünkösti Árpád [1936–], Rainer M. János), de újabban a késői Kádár-korszak, a rendszerrel szembenálló ellenzéki mozgalmak (Csizmadia Ervin, Révész Sándor) problémáira is. A kutatások egyik középponti témája természetesen 1956, amelyről a hatalom a rendszerváltás hajnalán kényszerült elismerni, hogy nem ellenforradalom, hanem demokratikus célokat kitűző népfelkelés (Pozsgai Imre) volt, amelyet a történeti kutatás már forradalomnak és szabadságharcnak értékel.

Ugyancsak új jelenség, különösen a rendszerváltozás utáni években az ún. történeti antropológiai, a mindennapi élettel kapcsolatos kutatások megindulása. Ennek teoretikus alapja Nyugat-Európában az ún. „posztmodern” történetírás, amely tagadja a longue durée, az átfogó struktúrák létezését, revideálja a történetírás „narratív”, leíró jellegét (Clifford Geertz „thick description”-ja), nem kíván hidat emelni múlt és jelen között, s elsősorban a kis, töredékes, mindennapi, „más” jelenségekre {V-312.} összpontosít. Nálunk e műfaj természetesen még gyermekcipőben jár, de a teoretikus alapvetést is vállaló úttörői (Klaniczay Gábor, Gyáni Gábor), érdemleges kutatásokat végeztek a kora újkori időérzékelés- és mentalitástörténet, az alfabetizáció, a gyermekek története (Tóth István György: Mivelhogy magad írást uram nem tudsz; Péter Katalin: Gyermek a koraújkori Európában; Óra szablya nyoszolya), a századforduló körüli időszak lakás- és kertkultúrája, a hallállal kapcsolatos beállítódása, valamint a két világháború közötti időszak életmódja, mindennapjainak elemzése terén.