Falerisztika

A 19–20. század fordulóján nem volt komoly magyar falerisztikai kutatás, illetve publikációs tevékenység. Egyes szerzők (pl. Gohl Ödön, Marosi Arnold) publikálták a Magyar Szabadságharczi Érdemkeresztek akkor előkerült példányait. Folyóiratokban, újságokban ismertették az akkortájt, így pl. az I. világháború időszakában alapított kitüntetéseket.

A két világháború között némiképp felélénkült a tárgykör vizsgálata. Egyes általánosabb történeti, művészettörténeti kutatások kapcsán érintettek falerisztikai témákat. Baranyai Béla foglalkozott Zsigmond király Sárkány Rendjével, illetve Fleischer Gyula a Szent István Rend alapításával és a rendalapítás történeti ikonográfiai forrásaival. Részletesen foglalkozott a Katonai Mária Terézia Renddel, annak közjogi jellegével Petrichevich György, aki a rend magyar voltát bizonyító felfogását több kötetben (pl. Elnémított magyar igazságok, 1937), tanulmányban részletezte, amelyek a kortársak körében élénk visszhangot váltottak ki. Ez volt a magyar falerisztika történetében az első nagyobb szabású tudományos vita. Neves történészek, jogtörténészek, jogászok szóltak hozzá a kérdéshez, illetve publikálták álláspontjukat (pl. Angyal Pál, Ballagi Aladár, Eckhart Ferenc, Lukinich Imre, Marczali Henrik, Polner Ödön, Rainer János, Szekfű Gyula, Szladits Károly). Többségük nem azonosult Petrichevich felfogásával, a korabeli állami vezetés azonban igen. Ennek eredményeként 1931-ben magyar rendként és alapítványként fogadták el a Katonai Mária Terézia Rendet, 1938-tól pedig adományozható rendként megújították azt. A kor másik tevékeny falerisztikusa Rainer Rudolf, aki szerzője a mind ez ideig magyar nyelven kiadott, legteljesebb falerisztikai munkának. A napjainkig kedvelt, alapvető kézikönyv A rendjelek és kitüntetések történelmünkben (1943) c. munka.

Ebben az időben több olyan mű is megjelent, amely az időszak jellegzetes elismerésével, a Vitézi Renddel kapcsolatos (pl. A tízéves Vitézi Rend. Szerkesztette Szécsy Imre, Oszlányi Kornél, Oszlányi József, Farkas Jenő, 1931; Vitézek Albuma, é. n.). Bérczy Róbert állította össze a korszak magyar elismeréseit összefoglaló hivatalos kiadványsorozatot (Magyar lovagrendek, a Magyar Érdemrend és díszjelvények. I–III., 1937–1943).

A falerisztika nem számított önálló történeti segédtudománynak, általában (esetenként napjainkig tartó hatállyal) a heraldika vagy a numizmatika egyik ágának tekintették. A 20. század közepén visszaszorult a falerisztika tudományos művelése, s csupán az 1960-as évektől foglalkoztak ismét vele. A szocialista korszak kitüntetési rendszerének teljes kifejlődését követően, 1966-ban jelent meg hivatalos kézikönyvként Besnyő Károly és Ruda Ilona összeállításában (A Magyar Népköztársaság kitüntetései). Csak az 1970-es évektől fordult nagyobb figyelem a régebbi korok történelmi kitüntetései felé. Halápi László 1971-ben ismertette az Országos Hadtörténeti Múzeum kitüntetésanyagát. 1972-ben itt rendezték meg az első falerisztikai szakkiállítást.

Magyarország több szempontból is élenjárt a falerisztika önálló történeti segédtudománnyá válása, magas szintű tudományos művelése terén. E témakör hagyományosan a Magyar Numizmatikai Társulathoz {V-321.} tartozott, ahol különféle fórumokon, az 1970-es évektől voltak falerisztikai tárgyú előadások. A falerisztika is tárgya a szakterületen meghatározó Numizmatika és a társtudományok című tudományos konferenciasorozatnak (1993-tól). A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1983-tól, újjáalakításától felvállalta a falerisztika művelését. Világviszonylatban is úttörő jelentőségű volt az a két nemzetközi falerisztikai kongresszus, amelyet 1989-ben és 1990-ben a keszthelyi Helikon Kastélymúzeummal közösen rendeztek a keszthelyi Festetics-kastélyban.

Az 1980-as évek elejétől a falerisztika tudományos művelésére az ELTE Történelem Segédtudományai Tanszékén kerül sor, amely nemzetközi összehasonlításban is az elsők közé tartozik. Makai Ágnes az 1848–1849-es magyar polgári forradalom és szabadságharc falerisztikai emlékeit, illetve azok utóéletét tárta fel. Új kutatásai a Katonai Mária Terézia Rendnek a két világháború közötti, magyarországi utóéletét dolgozták fel. A Besnyő Károly szerkesztésében 1979-ben megjelent A Magyar Népköztársaság kitüntetései című kötetben összefoglaló történeti tanulmányt írt. 1990-ben Héri Verával közösen publikálta a két legfontosabb magyar múzeumban őrzött falerisztikai emlékeket. (Állami és katonai kitüntetések, 1992). Madarász Ferenc és Bencze László sajátos falerisztikai részterületről, a hadgyakorlati érmekről állított össze kötetet (A Monarchia hadgyakorlati érmei, 1990). Az 1990-es években, kisebb tanulmányokban, a falerisztika tudománytörténetére vonatkozó eredményeket is közölt Rainer Pál. Lakatos Sarolta több, nagy sikerű kiállításon mutatta be a nyíregyházi Jósa András Múzeum falerisztikai emlékeit. Publikációi is erre az anyagcsoportra vonatkoznak (Rendjelek és kitüntetések a Jósa András Múzeumban, 1994; A Jósa András Múzeum Kállay-gyűjteményének falerisztikai algyűjteményéből, 1997). Zeidler Sándor állította össze a rendszerváltozást követő új Magyarország falerisztikai kézikönyvét (Kitüntetések a Magyar Köztársaságban, 1995). Pandula Attila az 1980-as évek elejétől nagy számban közölt hazai és külföldi publikációkat. Fő kutatási területe a Szent István Rend, illetve a falerisztika általános tudományos-elméleti kérdései. Ezeken túl a legkülönfélébb témakörökben publikált a falerisztikán belül. Így az Aranygyapjas Rend, a Katonai Mária Terézia Rend, a két világháború közötti magyar kitüntetési rendszer, az egyházi falerisztika, a női elismerések, az általános magyar kitüntetéstörténet, a falerisztika és a heraldika, a szimbólumok a falerisztikában, a tűzoltó-kitüntetések, a falerisztika és a történeti ikonográfia, az egyes kitüntetések tulajdonosai, a történelmi személyiségek mint kitüntetéstulajdonosok, a szovjet és román kitüntetések, a falerisztikai gyűjtés. Az egyetemi oktatásban folyamatosan ad elő falerisztikai témákat.