Heraldika

A 20. század elején a magyar heraldika elsősorban a nemesi családok heraldikáját tárgyalta (Alapi Gyula: Magyarország címeres könyve, I., 1913; Kempelen Béla: Magyar nemes családok címerei, 1914). Emellett foglalkoztak a heraldika általánosabb, elméleti, korszakolási kérdéseivel is (Csoma József: A magyar heraldika korszakai, 1913; Sándor Imre: Címerhasználat, 1911). Csoma József a nemzetségi címerek tárgyában (Magyar nemzetségi címerek, 1903), Fejérpataky László az Árpád-ház heraldikájának területén folytatott napjainkig fontos tevékenységet (Az Árpádok címerei, 1908).

A különféle sorozatokban, kiadványokban folytatódott a magyar heraldikai emlékanyag közzététele (Áldásy Antal–Fejérpataky László: Magyar címeres emlékek. I–III., 1901–1926; Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának czímeres levelei. I–VIII., 1904–1942; Sándor Imre: Címerlevelek. I–II., 1910–1912).

{V-322.} Az 1915-ös államcímerrendezés ráirányította a figyelmet a magyar államcímer történetének fontosságára. A Turul különszáma mellett ezzel a témával foglalkozik Csánki Dezső Az új magyar és az úgynevezett közös címerekről (1916), illetve R. Kiss István A magyar állam címerei (1917) című műve is. A korszakban kevésbé foglalkoztak a magyar államcímer és a társországi címerek, illetve a megyei és városi (községi) címerek történetével és a polgári családok címereinek vizsgálatával. A heraldika művelésében fontos szerepet kapott a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, s a Turulnak is fő témája volt a heraldika.

Az I. világháború után kevesebbet foglalkoztak Magyarországon a heraldikával. Áldásy Antal rövid összefoglalót készített (Címertan, 1926). Az egyházi heraldika addig szinte alig méltatott területével is foglalkozott Temesváry János (Az erdélyi püspökök címerei, 1930). A kor jellegzetesnek mondható heraldikusa Donászy Ferenc. A Szentpétery Emlékkönyvben általánosabban foglalkozott a magyar heraldika problémakörével (A magyar heraldika múltja, jelene és jövő feladatai, 1938). Ugyanő foglalkozott az Árpád-ház heraldikájával (Az Árpádok címerei, 1937). Népszerűsítő jellegű az államcímer múltját ismertető kötete (Nemzeti jelvényeink története, 1941).

Kumorovitz Lajos hosszú időt töltött a magyar államcímer történetének részletes feltárásával (A magyar címer hármashalma, 1934; A magyar címer kettőskeresztje, 1941; A magyar címer hármashegye, 1942; A magyar címer kettőskeresztje és hármashalma, 1942).

A korszakban nagyobb figyelmet kapott a kommunális heraldika. A középkori városi címerekkel Darvasy Mihály foglalkozott (Középkori városaink címereinek eredete és fejlődése, 1942). Általánosabban érintette a témakört – inkább népszerűsítő jelleggel – Széll Sándor (Városaink neve, címere és lobogója, 1941). Keöpeczi Sebestyén József egyes erdélyi városok (Brassó, Kolozsvár) címereinek történetét dolgozta fel tanulmányokban. Gál Györgyi összegezte a budapesti templomokban található heraldikai emlékanyagot (Budapest templomainak címeres emlékei, 1940).

A II. világháborút követő időszakban, talán éppen a heraldikát érintették legradikálisabban a korabeli politikai, ideológiai, tudománypolitikai változások. Jellemző, hogy Kumorovitz Lajos Bernát esetében is csak a kandidátusi disszertációja jelenhetett meg 1955-ben (A magyar trikolór és a magyar államcímer múltja).

Eltekintve egyes propagandisztikus, népszerűsítő publikációktól, amelyeknek elsődleges feladata a szocialista államcímer népszerűsítése (Várkonyi Endre: A magyar címer útja, 1957) csak „kerülő úton” foglalkozhattak a heraldikai kérdésekkel (Györffy György: A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig, 1959; Radocsay Dénes művészettörténeti tanulmányai a középkori címereslevelek tárgykörében [Gótikus magyar címereslevelek, 1957]). Bertényi Iván korai tanulmányában irodalomtörténeti „álcázást” használt heraldikai publikációi megjelentetéséhez (A Toldi szerelme heraldikája, 1963). Korábbi disszertációja egy részének továbbfejlesztéséből született Kumorovitz Lajos Bernátnak egy fontos heraldikai tanulmánya (A magyar középcímer és nagycímer kialakulása, 1965). Csapodi Csaba és Csapodiné Gárdonyi Klára alapvető kodikológiai kutatásaik során, mindig is nagymértékben támaszkodtak a heraldikára, s maguk is részletesen foglalkoztak a kódexekben fellelhető címerekkel (Bibliotheca Corviniane, 1967).

Az 1960-as évek előzményei után, több évtizedes szünetet követően ismét lehetőség nyílt a heraldikának, mint alkalmazott tudománynak a bevezetésére és művelésére. 1970-ben rendelet, 1974-ben minisztertanácsi határozat engedélyezte a városok számára a címerhasználatot. Sajátos gyakorlat alakult ki, amely egészen az 1980-as évekig jellemezte a magyar kommunális heraldikát. Ahelyett, hogy visszanyúltak volna az egyes településeken {V-323.} korábban használt hagyományos címerekhez, néhány kivételtől eltekintve teljesen új címerek megalkotását helyezték előtérbe. A címerek nagy többsége a heraldika szellemétől, gyakorlatától teljesen idegen jelkép lett, amelyeket gyakran ékesítettek munkásmozgalmi jelképek, a szocialista gazdasági fejlődést szimbolizáló motívumok. Ezt az indokolatlan, helytelen gyakorlatot kezdettől fogva élesen bírálták a szakma képviselői.

Az 1970-es évek elejétől ismét lehetővé vált heraldikai témák tudományos publikálása. Az 1960-as évek elejétől ebben alapvető szerepe van Bertényi Ivánnak. Számos tanulmánya a legkülönbözőbb tárgykörökre terjed ki (államcímertörténet, antifeudális parasztmozgalmak heraldikája, címeralkotás, címerhasználat, címereslevelek, egyes családok, személyek címerei, egyetemi heraldika, heraldikatörténet, kommunális heraldika, középkori címerjog, középkori magyar heraldika, magyar uralkodóházak heraldikája, rangkoronák. Több átfogó jellegű könyvet is kiadott (Kis magyar címertan,1983; Új magyar címertan, 1993). A szocialista korszak városcímereinek összefoglaló kézikönyvét Castiglione Endre adta ki 1975-ben (Magyar városok címerei). A heraldika művelésében, a kiadatlan címereslevelek publikálásában fontos szerepet játszik Nyulásziné Straub Éva is, aki tanulmányokat, köteteket publikált (A Magyar Országos Levéltárban őrzött eredeti címereslevelek, 1981; Öt évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címereslevelein, 1987, német és magyar nyelven 1999).

A heraldika hazai művelését nagymértékben ösztönözték azok a nemzetközi szakmai kongresszusok, amelyeket Bertényi Iván és Czoma László szervezett Keszthelyen. 1988-ban városcímer-történeti konferenciára került sor. 1990-ben genealógiai és heraldikai tudományokat érintő nemzetközi konferencia volt Keszthelyen.

A rendszerváltozás körüli időszakban előtérbe került a heraldika, s különösképpen a magyar államcímer története, megváltoztatásának kérdése, annak alternatívái. E tárgykörben fontos szerepet játszottak Kállay István és Bertényi Iván. A tudományos, de részben aktuálpolitikai címervita – a koronás, illetve a korona nélküli hagyományos magyar államcímer bevezetéséről, az 1957-től használt szocialista államcímer eltörléséről. Laszlovszky József adta közre 1989-ben A magyar címer történetét. A Turul egyik alaptémaköre a heraldika.

Az 1990-es évek a heraldika magyarországi felvirágzását hozták. A publikálatlan magyar címerek nagy számát csökkentve ismételten megjelentek gazdag címerkiadások (Beke Margit: A Prímási Levéltár nemesi és címeres emlékei, 1995; Kollega Tarsoly István: Királyi Könyvek. 1867–1918, 1994; Entz Géza–Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei, 1995). A megyei címerek eddig elhanyagolt területén is előrelépés történt. Átfogó jelleggel, önálló kötetben foglalkozott a témával Csáky Imre (A Magyar Királyság vármegyéinek címerei a XVIII–XIX. században, 1995). Tanulmányaikban mások is érintették a tárgykört (Csorba Csaba: Vármegyei címerek és Borsod-Abaúj-Zemplén címere, 1991; Ódor Imre: Baranya megye jelképei, 1991).

Jelentős érdeklődés nyilvánul meg a kommunális heraldika iránt. Elsősorban városok címertörténetét dolgozták fel az elmúlt időszakban. Ezek közé tartozik Kecskemét (Kozicz János: Kecskemét város címere és zászlói, 1996), Kunhegyes (Botka János: Kunhegyes város címere, 1998), Sopron (Horváth Zoltán: Sopron városi címere, 1991), Szeged (Fári Irén–Nagy Ádám: Szeged címere, 1998) és Székesfehérvár (Fülöp Gyula: Alba Regia – Székesfehérvári címerek, pecsétek, 1994).

Nagybákay Péter céhes heraldikával (A magyarországi céhes kézművesipar jelvényei, 1995), Gömbös Tamás egyházi heraldikával foglalkozik (A szerzetes és lovagrendek címerei és viseletei, 1993).

{V-324.} Rainer Pál családi címerekről, illetve a céhes heraldikát érintő kérdésekről értekezett. Pandula Attila a heraldika falerisztikai vonatkozásairól tett közzé tanulmányokat.

A rendszerváltozást követően a heraldika egyre nagyobb szerepet kap a gyakorlatban is. Különösen így van ez a kommunális címerhasználat területén. Napjainkban minden település alkothat címert. A városok esetében többnyire léteznek heraldikai előzmények, de a községeknél sokszor nincs ilyen, vagy túlságosan sematikus az előzmény. Napjaink címeralkotása sokszor nem felel meg az elvárható szakmai követelményeknek. Új címerek alkotásánál sokszor nem folytatnak kellő előtanulmányokat, és nem veszik figyelembe a szakértők véleményét sem, ebből adódóan nagyon sok a rossz, antiheraldikus címer. Különböző próbálkozások után ezeknek a problémáknak kezelésére, illetve a helytelen címerek felülvizsgálatára alakult meg 1998-ban, neves magyarországi szakemberek közreműködésével, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának égisze alatt a Magyar Heraldikai Bizottság. Tevékenységét azonban erős jogi (s részben aktuálpolitikai) korlátok akadályozzák.

Többen vannak olyan magyar heraldikusok, akik szakmai tevékenységüket (vagy annak nagy részét) külföldön fejtették ki. Az 1970-es években Csehszlovákiában folytatott értékes kommunális heraldikai munkásságot Püspöki Nagy Péter (Dunaszerdahely város címere, 1970; Rozsnyó város címere, 1973; Zseliz város címere, 1976). Modern, összefoglaló jellegű heraldikai művet adott ki a Hollandiában élt Karlai (Kohl) Károly (A címer története, fejlődése, 1990).