A századfordulótól 1920-ig

A 19–20. század fordulóján a hazai levéltári szervezet változatos képet mutatott. 1875-től működött a Magyar Királyi Országos Levéltár, melynek élére 1874. október 14-én a kiváló történész-levéltárost, Pauler Gyulát nevezte ki az uralkodó. A központi levéltár jogelődje az 1756 óta működő Archivum Regni, az „Ország Levéltára” volt, amely magában foglalta a nádor és országbíró mindenkori iratait. Így a rendek jogbiztosító levéltárává vált, míg az új intézményt a polgári Magyarország tudományos feladatokat is ellátó, korszerű levéltáraként szervezték meg. Az Archivum Regni iratain kívül átvette a már megszűnt feudális kormányhatóságok és bíróságok, az 1848/1849-es minisztériumok, valamint az önkényuralom (1849–1867) országos kormányszerveinek dokumentumait. Az összegyűlt iratanyag őrzésére a levéltár nem rendelkezett megfelelő épülettel. A budai várbeli Belügyminisztérium (Országház utca 30–32.) kisebb-nagyobb helyiségeiben, valamint a régi Országház (Országház utca 28.) épületében helyezték el a páratlanul gazdag forrásanyagot, melynek terjedelme 1913-ban, Pauler halálakor elérte a 15 ezer folyómétert.

1899-ben már 12 tudományosan képzett munkatárs dolgozott az intézményben, akik közül többen a Magyar Tudományos Akadémia tagjai voltak, vagy azzá lettek (a főlevéltárnokon kívül Óváry Lipót, Tasnádi Nagy Gyula, Csánki Dezső, Barabás Samu, Komáromy András, Tagányi Károly).

A levéltárak másik csoportja a vármegyékben, illetve a törvényhatósági jogú városokban működött, sőt megszervezték ilyen intézményeiket a rendezett tanácsú városok is. A törvényhatóságok külön státusban levéltárosokat foglalkoztattak, a kisebb városokban viszont a feladatokat a jegyzők látták el. A törvényhatósági levéltárak elsődlegesen fenntartóik iratait őrizték, és kiszolgálták a napi ügyvitel igényeit is.

A vármegyei levéltárak ügyét átfogóan először a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló 1901. évi XX. tc. 32. §-a alapján kiadott 125.000/1902. BM számú rendelet, a Vármegyei Ügyviteli Szabályzat rendezte, amely útmutatást adott a levéltáros feladatairól és felsorolta mindazon iratokat, amelyeket a törvényhatóság, ennek hivatalai és tisztviselői iratain kívül a levéltáraknak gyűjteni kellett. Ide tartoztak a járások iratai, az anyakönyvi másodpéldányok, a vármegyei és községi szabályrendeletek, választási névjegyzékek, úthálózati törzskönyvek, vízikönyvek, erdészeti üzemtervek, egyesületi alapszabályok stb. A gyűjtőkört hasonló módon állapították meg a törvényhatósági jogú városok esetében is.

Utóbbiak között különleges helyet foglalt el a Fővárosi (Székesfővárosi) Levéltár, mely Pest, Buda, Óbuda egyesítése és levéltáraik összeolvadása után kezdte meg működését. 1901-ben önálló szakhivatal lett. Itt is egy sor kiváló levéltáros dolgozott, akik közül a századforduló környékén Toldy Lászlót, Schmall Lajost, 1914-től Gárdonyi Albertet emelhetjük ki.

Toldy Ferenc

Külön levéltárakkal rendelkeztek az egyházak, melyek közül a katolikus a legfontosabb. Az érseki, püspöki, (fő)káptalani, konventi, rendi gyűjtemények magukban foglalták a hiteles helyi levéltárakat, a középkorra visszanyúló, jogbiztosító iratokkal. Végül meg kell említeni a családi levéltárakat is, köztük a Batthyány, Esterházy, Festetics, Károlyi, Pálffy, Széchenyi stb. családok jelentős gyűjteményét. Ezeket általában az uradalmi központokban őrizték, és rendszerint levéltárosok gondozták. 1876 után egyes családok sorra adták át megőrzésre a feudális jogokat már nem igazoló levéltári gyűjteményüket {V-340.} a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ahol 1882-ben külön levéltári osztály alakult, mint a múzeumhoz tartozó Országos Széchényi Könyvtár részlege.

A levéltártan, mint tudomány kialakulásáról ott beszélhetünk, ahol a napi ügyvitelt ellátó irattárak és levéltárak elválnak egymástól és utóbbiak munkatársai nem a fenntartók igényeinek kielégítését, hanem a történettudomány számára egyre fontosabbnak ítélt forrásanyag rendezését, feldolgozását tartották fő feladatuknak. Így levéltártanról elsőként az Országos Levéltárban, a szakhivatallá vált Fővárosi Levéltárban, az egyházi levéltárakban beszélhetünk, míg e terület a az irattárakkal összefonódó törvényhatósági levéltárakban volt leginkább elhanyagolt.

1923-ig a levéltárakkal kapcsolatos információk közlésére és publikációkra viszonylag kevés lehetőség adódott. Az 1867-ben megalakult Magyar Történelmi Társulat források iránt elkötelezett, a pozitivista történetszemléletet valló tagjai vidéki kirándulásokat, kutatóutakat szerveztek és a levéltárakban tapasztaltakat a Századok hasábjain tették közzé. 1868-ban jelent meg – a szakirodalom szerint első – levéltárelméleti munka, Révész Imre (a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke) A levéltárak megóvásáról és rendezéséről, fő tekintettel a magyar protestáns egyházi levéltárakra című dolgozata, amelynek azonban nem volt folytatása.

1882-ben az Országos Levéltár kiállítást rendezett, amelynek katalógusa (A Magyar Királyi Országos Levéltárban közszemlére kitett okleveleknek jegyzéke) az intézmény első kiadványa. 1886-ban látott napvilágot az első nyomtatott segédlet Tagányi Károly Jegyzéke az Országos Levéltárban a magyar és erdélyi kancelláriák fölállításáig található hercegi, grófi, bárói honossági és nemesi okleveleknek című összeállítása, mely a Turul heraldikai és genealógiai folyóiratban jelent meg. E folyóirat a későbbiekben is elsősorban a családi levéltárak bemutatására adott lehetőséget.

A levéltártannal, mint tudománnyal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy sohasem elméleti jellegű, hanem szorosan kapcsolódik egy-egy levéltári munkafolyamathoz: nevezetesen a rendezéshez, selejtezéshez, segédletkészítéshez, forráskiadáshoz. A rendezés ügyében éppen az általunk vizsgált korszak elején, a századfordulón bontakozott ki jelentős elméleti tevékenység. Ekkor történt meg az a váltás, mely az iratok mesterséges csoportosítása (pl. tárgy, időrend szerint) helyett az iratképzőktől kiinduló rendezést tekintette kiindulásnak. Levéltáros szaknyelven a pertinencia helyett a proveniencia elvét. (Az 1950-es évek elejét leszámítva ma is a proveniencia az alapelv.)

A kétféle szemléletet – amelyek között Magyarországon a századfordulón húzódott a határ – két jelentős levéltáros személyiség képviselte: Pauler Gyula és Csánki Dezső. Pauler Gyula gyökeresen át akarta alakítani az Országos Levéltár iratanyagának történetileg kialakult, szerves tagolódását, és a pertinencia elve alapján a magyar történelem fő korszakai szerint négy osztályba tervezte azt besorolni a következő módon: I. Diplomatikai osztály (1526-ig), II. Történelmi osztály (1526–1723), III. Erdélyi osztály, IV. Magyarországi osztály (1723 utáni iratok). Az átrendezés során a pertinencia elve szerint az egy tárgyra vonatkozó iratok összegyűjtését is tervbe vették. Ennek végrehajtása csak részben valósult meg. Az 1526 előtti iratanyag Óváry Lipót által végzett és irányított összegyűjtésével kialakult a ma is létező Diplomatikai Levéltár magja, megkezdődött a kamarai levéltár anyagából a Történelmi emlékek című gyűjtemény kialakítása, míg az intézmény többi osztálya lényegében változatlanul működött tovább.

A századforduló után kezdték felismerni azokat a károkat, melyeket a pertinencia elvének alkalmazása okozott. Egyre világosabbá vált ugyanis, hogy a levéltári anyag nem egyszerűen történeti tényekre {V-341.} vonatkozó adatokat tartalmaz, hanem az egyes szerveknek e történeti tényekkel kapcsolatos intézkedéseit. Az egyes iratok éppen ezért nem szakíthatók ki abból az együttesből, amelyben létrejöttek.

A proveniencia elvének elfogadása az egyes levéltárakban különböző időszakokban ment végbe. Magyarországon Csánki Dezső, aki 1912-ben lett az Országos Levéltár vezetője, ennek alkalmazását hivatalos programmá tette, és elrendelte a Történeti emlékek című gyűjtemény felszámolását. Az Országos Levéltárban végbement váltás érezhető volt a többi levéltár-típusokban, bár a törvényhatósági levéltárak inkább a proveniencia, az egyháziak a pertinencia elvét alkalmazták még évtizedek múlva is.

Egy másik terület, ahol a levéltárak munkatársai elméleti kérdésekkel is foglalkoztak, az iratanyag selejtezése volt. Bár egy sor vármegyei levéltárban folyt kisebb-nagyobb selejtezés, a megnövekedett gyűjtemény a három város irataiból összetevődött Fővárosi Levéltárban okozta a legtöbb gondot. Itt már 1878-ban válogattak ki értéktelennek ítélt iratanyagot, de megfelelő rendelkezések híján még öt év múlva sem merték megsemmisíteni. 1887-ben Toldy László javaslatot dogozott ki az iratanyag selejtezéséről. Radikális elképzelését, mely szerint az ügyfelek eredeti beadványai is kiselejtezhetők, nem fogadták el. Hasonlóan elutasítás lett a sorsa az 1904-ben benyújtott javaslatnak, mely az iratok értékelését az előadók feladatává tette. 1915-ben Gárdonyi Albert készített javaslatot, melyet többszörös átdolgozás után elfogadott a közgyűlés. E javaslat értelmében egy sor adó- és pénzügyi irat (összeírás) megsemmisítésére került sor.

1910 után javultak a publikációs lehetőségek. Egyes nagyobb rendezési munkák után néhány önálló kötet is napvilágot látott. (Pl. 1910-ben Iványi Béla: Bártfa sz. kir. Város levéltára 1319–1526., 1912-ben A Magyarországi Ág. Hitv. Evangélikus Egyetemes Egyház Levéltárának jegyzéke. (1. kötet), 1915: ua. (2. kötet). 1912-ben, az elszigetelten dolgozó vármegyei és városi levéltárosok létrehozták érdekvédelmi szervezetüket, a Törvényhatósági Levéltárosok Egyesületét. Hivatalos orgánumuk a Levéltárosok Lapja volt, melynek néhány megjelent száma kisebb-nagyobb ismertetéseket közölt. Az egyesület működését a háborús események akadályozták, majd fel is oszlott.

Az 1920 előtti viszonyok vizsgálatánál foglalkozni kell a levéltárosokkal kapcsolatos szakmai előírásokkal és a képzéssel is. Ilyen vonatkozásban az 1883. évi I. tc. rendelkezett, mely előírta a megyei fő- és allevéltárnoki tisztségnek pályázat útján való betöltését, szakképesítési minimumként az Országos Levéltárban a kezelők számára rendszeresített szakvizsga letételét. A vármegyei és a városi köztörvényhatóságok levéltárnokaira nézve minimumként az Országos Levéltár kezelői szakára megállapított képzettséget kívánta meg. A rendelkezés a rendezett tanácsú városok levéltárosaira nem vonatkozott. Az 1912. évi LXVII. tc. szerint a vármegyei főlevéltáros csak olyan főiskolai végzettségű személy lehetett, aki a tudományegyetem vagy jogakadémia elvégzése után az államtudományi vagy tanári vizsgát is letette.

Az egész magyar levéltárügy fejlődését előmozdította, hogy hosszas vajúdás után – Petz Samu tervei alapján – 1911-ben megkezdődött a Bécsi kapu téri levéltár építése, befejezése azonban már a következő korszakra maradt.