{V-348.} 1968–1995

Az 1967. évi 27. tvr. és végrehajtási utasítása, a 30/1969. számú kormányrendelet kiadása után alapvető változások következtek be a magyar levéltárak szervezetében és irányításában. A Művelődési Minisztériumban végrehajtott átszervezések során a Levéltári Osztály Levéltári Igazgatóságként működött tovább, élére Varga János került. (1978-tól újra Levéltári Osztály lett a többször átszervezett művelődési tárca keretében, vezetője Molnár József.)

A 2045/1969. számú kormányhatározat, illetve a 112/1968. MM utasítás alapján a területi levéltárak és a Fővárosi Levéltár az illetékes tanácsokhoz került, a Levéltári Igazgatóság csak ágazati felügyeletet gyakorolt. A minisztériumhoz közvetlenül csupán a központi levéltár tartozott, melyet 1970-ben kettéválasztottak.

A Magyar Országos Levéltár zárt iratanyagot foglalt magában az 1945 előtti időszakból, az 1945 utáni iratok őrzésére, feldolgozására létrehozták az Új Magyar Központi Levéltárat. Az intézmények harmadik csoportját szaklevéltárnak nevezték. Ide tartoztak: az állami, társadalmi szervezetek levéltárai, az egyházi levéltárak, az egyetemi levéltárak.

A szaklevéltárak közvetlenül a fenntartótól függtek, fölöttük a Levéltári Igazgatóság ágazati felügyeletet gyakorolt.

1971-ben megjelent a Levéltárak Ügyviteli Szabályzata, amely a levéltári munkát apró részletekig meghatározta, azonban központi munkautasítások egyre kisebb számban születtek. A módszertani munka a számban is megfogyatkozott Levéltári Igazgatóságról a két országos levéltárba került át.

Az 1968 évi váltást követően lépések történtek a két szakmai folyóirat, a Levéltári Közlemények és Szemle profiljának elhatárolására. A Levéltári Közlemények a Magyar Országos Levéltár folyóirata lett, a Levéltári Szemlét pedig a Levéltári Igazgatóság, majd a Levéltári Osztály adta ki. Így előbbi a levéltártudomány, utóbbi az igazgatás fóruma lett. Az volt a kiindulópont, hogy a két folyóirat olvasóközönsége sem azonos: a Közlemények a szakmán kívül a történettudománnyal foglalkozók szélesebb táborához is szól, míg a Szemlét elsősorban levéltárosok olvassák, tudományos dolgozók, kezelők, sőt a majdani levéltári anyagot őrző irattárosok is. Ebből következik, hogy a két folyóirat cikkeinek nem kellett fedniük egymást. A forrástudományok művelése, forrásközlés, történetstatisztikai feldolgozások közzététele a Levéltári Közlemények feladata lett, míg a Szemle foglalkozott például az iratkezelés, népművelés kérdéseivel, amelyek kívül estek a Közlemények profilján. A fondismertetés, levéltártörténet, hivataltörténet továbbra is közös terület volt. E témakörökből a Közleményekben olyan cikkek jelentek meg, amelyek nemcsak a levéltári irodalmat, hanem a történettudományt is gazdagították, míg a Szemle a levéltári munka tapasztalatait adta közre és segítette elő a gyakorlati tevékenységet.

A célkitűzések szerint tehát a Szemle a szakma aktuális kérdéseivel kívánt foglalkozni. Ilyen volt például az Új Magyar Központi Levéltár ügye, a tanácsi levéltárak helyzete, az iratkezelési reform és az irattári munka kérdéskomplexuma. Külön rovatot szántak a levéltári technika kérdéseire, a Figyelőben a szakirodalom alapján külföldi tapasztalatok leírása szerepelt, amihez „Hungarica” beszámolók csatlakoztak.

A főszerkesztő a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese, Sashegyi Oszkár lett. Az 1968. évi 1. szám a tanácsi levéltárakkal, a következő az 1945 utáni iratokkal foglalkozott. 1969-ben a levéltári törvényerejű rendelet kiadása és az ezzel kapcsolatos teendők jelentették a fő témát, 1970-ben a Levéltári Igazgatóság mikrofilmezésre vonatkozó utasítását közölte a folyóirat.

{V-349.} 1968-tól – a korábbi néggyel szemben – csak évi három szám jelent meg, és ez volt a helyzet 1974-től is, amikor Kállay István vette át a főszerkesztői teendőket. Bár a rovatok állandósultak, a folyóirat tartalmi része, profilja átalakult. A Magyar Országos Levéltár munkatársai a Levéltári Közlemények részére, a területi levéltárosok az új fenntartók által finanszírozott kiadványokba írtak, bár azok némelyike igen messze esett a levéltártudományoktól. A Levéltári Szemle megmaradt az Új Magyar Központi Levéltár munkatársai, a szaklevéltárosok és általában a fiatalabb generáció fórumának.

1985-ben Gecsényi Lajos lett a főszerkesztő, és ettől kezdve a Szemle újra évi négy számban jelenik meg. A levéltárakra vonatkozó általános részen kívül a következő rovatok szerepelnek: vita, dokumentum, iskola és levéltár, kilátó, mérleg, hírek, évenként levéltári kiadványok bibliográfiája.

A szerzők között a levéltárosokon kívül egyetemi oktatókat és főhivatású történészeket is találunk.

A levéltártudományi munka – mint jeleztük – 1968 után nagy szerepet kapott a két központi levéltárban. 1970. január 1-jén a Magyar Országos Levéltárban létrejött a forrástudományi és módszertani kabinet. Indoka az volt, hogy a levéltári munkához szorosan hozzá tartozó forrástudományok, azaz történeti segédtudományok művelésére nincs megfelelő fórum. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszéke főleg középkorosokat képez, és az oktatók is ilyen témákkal foglalkoznak. A Magyar Országos Levéltár iratanyagára építve a fő munkaterületeket az alábbiakban határozták meg: a forráskiadás kérdéseinek tisztázása, levéltártani kézikönyv előkészítése; a fontosabb részletkérdésekről tanulmányok publikálása; a hivataltörténet eredményeinek számbavétele; új tanulmányok íratása; forrástudományi kutatások (diplomatika, heraldika, kronológia stb.) (együttműködés e téren az egyetem illetékes tanszékével); a Levéltári Közlemények szerkesztésének átvétele; ahol az eredmények publikálhatók lennének; a levéltárosképzés gyakorlati részének koordinálása, a középkáderképzés szervezése; levéltári bibliográfia készítése a Magyar Országos Levéltár könyvtárával.

A szép kezdeményezés nyomán létrehozott szervezet néhány évig működött, csekély eredménnyel, majd meg is szüntették.

1979. május 1-jén az Új Magyar Központi Levéltárban megalakult a Módszertani Osztály. Neve, feladatköre többször változott (Módszertani és Szakfelügyeleti, Módszertani és Számítástechnikai). Vezetője Balázs Péter, majd 1982-től Müller Veronika volt. Az osztályt azon gyakorlati célból hozták létre, hogy a levéltári középkáderek elodázhatatlan képzését szervezze és irányítsa. Emellett igen fontos feladata volt a levéltárak szakmai és tudományos munkájára vonatkozó adatgyűjtés, és annak közzététele (ami később a Levéltári Osztályhoz került át).

Az Országos Tudományos Kutatási Alap és más támogatások felhasználásával a munkatársak irattani kutatásokat végeztek, melynek fő területei a következők voltak: jogszolgáltatási iratok; tanácsi nyilvántartások; pénzügy-igazgatási iratok; 1945 utáni műszaki dokumentumok; koncepciós perek iratai; egyházlátogatási jegyzőkönyvek stb.

Az osztály feladata volt az egyházi levéltárosok szakmai továbbképzése és fontosabb segédleteik kiadása (fondjegyzék, térképkatalógus).

Már 1980-ban terv készült az 1945 utáni fondképzők történetének szisztematikus feldolgozásáról, melybe az Új Magyar Központi Levéltár valamennyi tudományos munkatársa bekapcsolódott. 1985–1993 között három kötetben jelent meg a Magyar Állam 1945–1970 között működő szerveit ismertető, lexikonszerű összefoglalás.

{V-350.} A Módszertani Osztály elméleti munkájának eredményei a Levéltári Módszertani Füzetek című sorozatban, 16 kötetben jelentek meg az 1983–1993 közti időszakban. A füzetek egy része az oktatásban is használatos anyagot tartalmazott (pl. német, latin szöveggyűjtemény, iratkezelési ismeretek). Az osztály feladatköre ugyanis a későbbiekben az oktatás irányában kibővült: a levéltári középkáderek mellett irattárosképzéssel, majd az 1995-től rendszeresített segédlevéltáros, felsőfokú szakképzéssel is foglalkozott. Végül ide kerültek mindazon teendők, melyeknek az Új Magyar Központi Levéltárban, majd 1992-től, a két levéltár összevonása után a Magyar Országos Levéltárban nem volt gazdája.

A történeti forrástudományok mindvégig kimaradtak a Módszertani Osztály munkaköréből. E téren az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történelem Segédtudományai Tanszéke ért el eredményeket. 1986-ban jelent meg, Kállay István szerkesztésében A történelem segédtudományai című kézikönyv, amely 20 fontos tudományág rövid leírását adja. Néhánynak ez az első magyar nyelvű összefoglalása (epigráfia, fallerisztika, ikonográfia stb.).

1980-ban hagyta el a nyomdát a Levéltári ismeretek kézikönyve. Kiadásával a fő cél az volt, hogy a szakmáról enciklopédikus összefoglalás álljon rendelkezésre, mely elsősorban az iratokkal közvetlenül foglalkozó kezelők és levéltárosok napi munkáját segíti. A kötet a levéltári kezelők képzésének anyaga is volt. A huszonkettő fejezetből tizenkettőt Sashegyi Oszkár írt, a szerkesztést pedig Endrényi Ferencre bízták. A kiadványt az egyetemi oktatásban ma is használják, mivel az 1989 előtti viszonyokra vonatkozó részek aktuálisak. 1983-ban látott napvilágot – az Új Magyar Központi Levéltár kiadványaként – a Magyarország levéltárai című kötet, Balázs Péter szerkesztésében, amely máig a legjobb ilyen jellegű összefoglalás.

A levéltártani munkának 1981-ben újabb fóruma alakult újjá: a Magyar Könyvtárosok Egyesületén belül létrejött a Levéltári Szekció, amely – elődjéhez hasonlóan – elsősorban szakmai kérdésekkel foglalkozott (forráskiadás, iratkezelés, Hungarica, tanácsi iratok besorolása stb.). Az eredményeket egy sor publikációban tették közzé (Levéltári Szekció Füzetei). 1986 decemberében megalakult az önálló Levéltáros Egyesület, amely a munkatársak szakmai, érdekvédelmi fóruma lett, és különösen az első években nem foglalkozott elméleti kérdésekkel.

A területi levéltárak tanácsi fennhatóság alá kerülve jelentősen fejlődtek. Létszámuk megnőtt, és az utánpótlásról az egyetemi levéltárosképzés nem tudott már gondoskodni. 1971-ben ezért kiegészítő szakot létesítettek az egyetemi, főiskolai diplomával rendelkező, korábban más területeken dolgozók részére. 1976-tól a Történelem Segédtudományai Tanszéken ötéves levéltárosképzést vezettek be, történelem szakkal párosítva. A harmadik évfolyamtól mód volt a specializálódásra: választani lehetett a Középkor és Újkor között. A megnyújtott tanulmányi idő lehetőséget adott hosszabb gyakorlatra és többféle levéltártípus megismerésére is.

A specializálódás nem volt sikeres, mivel igen kevesen akartak újkoros levéltárosok lenni. A képzést egyébként is sok kritika érte, ezért 1980-tól négy évre csökkentették a tanulmányi időt. A történelem szakosoknak az első két félév elvégzése után lehetett felvenni a levéltári ismereteket. Az 1988/89-es tanévtől újra ötéves a levéltárosképzés. Bár a szakot magában is el lehet végezni, a legtöbben második szakot is felvesznek hozzá. A tananyag jelentős részét latin, német iratolvasás, történeti segédtudományok, hivataltörténet teszi ki.