1949–1967

A II. világháború a levéltárak működésében is fennakadásokat okozott, majd az 1945–1946-os év a károk felmérésével és az újjászervezéssel telt el. 1947-ben elfogadták a XXI. tc.-et, amely az intézmények viszonyait az új helyzetben rendezni kívánta, ennek érdemi végrehajtására azonban nem került sor. Döntő változások a fordulat évét követően, 1949-től következtek be.

1949. április 15-én Ember Győzőt kinevezték a Magyar Országos Levéltár főigazgatójává, aki 1978. november 30-án történt nyugdíjazásáig töltötte be tisztségét. Az Országos Levéltár iratanyaga ekkor 22 000 folyóméter volt, a munkatársak száma 50 fő. Döntő változás következett be a kulturális irányításban: december 15-én megszűnt a Nemzeti Múzeum, mint az 1934. évi VIII. tc. által a nagy országos közgyűjtemények irányítására létrehozott, önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezet. 1950 januárjában gyakorlatilag befejezte működését a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete is.

1950. július 30-án kihirdették a levéltárakról szóló 1950. évi 29. tvr.-et, és megalakult a Levéltárak Országos Központja, mint az irányítás központi szerve. Megszűntek a megyei, városi, községi levéltárak, a káptalanok és konventek hiteles helyi levéltárai. Irataikat a megyeszékhelyeken folyamatosan kiépített közlevéltárak, 1953-tól a székhelyről elnevezett állami levéltárak vették át. Az egyházi levéltárakat nemzeti érdekű magánlevéltárakká nyilvánították.

Az állami levéltárak gyűjtőköre a jogelődökhöz képest kibővült: ezentúl átvették az illetékességi területükön működő hatóságok, hivatalok, testületek, intézetek, intézmények, állami vállalatok iratait is. A megnövekedett gyűjtőkör az intézményeknek óriási kihívást jelentett. Az állami tulajdonba került ipari, kereskedelmi vállalatok iratait nem tudták átvenni, 1953–1962 között ezek őrzésére a Központi Gazdasági Levéltár működött.

Az államosítás után a levéltártani tevékenység elsősorban a Levéltárak Országos Központjában koncentrálódott. A szervezet vezetője Borsa Iván lett, mellette egy sor kiváló, később részben történésszé vált levéltáros dolgozott (Vörös Károly, Fügedi Erik, Balázs Péter, Fára József, Bekény István stb.). Mint más területeken, a levéltárak esetében is a tervutasításos rendszer érvényesült. A Levéltárak Országos Központja rendelkezésére az intézmények évente tervet és beszámolót készítettek. Az irányító szervezet a legtöbb munkafajtához központi utasításokat adott ki, azonban, hogy ezek megvalósíthatók legyenek, szükség volt előtanulmányokra, szakmai konzultációkra. A Levéltárak Országos Központján belül fontos szerepet kapott a Tudományos Osztály, mely ellenőrizte a levéltárak egy példányban kötelezően felküldött segédleteit.

1951 decemberében megjelent a Levéltári Híradó, a Levéltárak Országos Központja folyóirata. Szerkesztője Vörös Károly, kiadója a Levéltárak Országos Központja vezetője, Borsa Iván volt. Mivel 1946-tól a {V-346.} Levéltári Közlemények szünetelt, a Levéltári Híradó egyik fő céljának azt tekintették, hogy a folyóirat újraindításáig legyen fórum a levéltári cikkek publikálására. Az első számok a szovjet levéltári irodalomból fordításokat, levéltártörténeti cikkeket, recenziókat, híreket tartalmaztak. A szerzők zöme a Levéltárak Országos Központja munkatársa volt. Később a tematika kibővült, és 1953-ban Dávid Zoltán (Magyar Országos Levéltár) a kéziratos térképekről, Soós Imre (Egri Állami Levéltár) a vállalati iratkezelésről értekezett. 1954-ben tovább nőtt a levéltártudományi cikkek száma. Felhő Ibolya a feudális hatósági iratok rendezéséről, Kopasz Gábor Baja város levéltáráról, Szűcs Jenő a családi levéltárak ismertető leltárairól írt. 1956-ban különszám jelent meg a Magyar Országos Levéltár 200 éves fennállása alkalmából, majd 1957-ben néhány egyházi gyűjtemény ismertetése is szerepelt (váci püspöki levéltár, Ráday-levéltár kecskeméti fiókja).

1957. április 21-én hirdették ki a levéltárügyről szóló 27. tvr.-et. Ennek értelmében megszűnt a Levéltárak Országos Központja, és az a továbbiakban mint a Művelődési Minisztérium Levéltári Osztálya (Levéltári Igazgatóság) folytatta működését. Élére Szedő Antal került, aki 1968-ig töltötte be ezt a tisztet. Az új irányító szervezetben Módszertani Kollégium alakult, amely kezdetben tanácsadó testületként működött. A munka hatékonyabbá tétele céljából munkabizottságokat hoztak létre (rendezési, selejtezési, segédletkészítési, kiadványkészítési, népművelési, távlati tervbizottsági, Hungarica). A kollégium 1967-ig működött.

Az új irányító testület 1958-tól elsősorban a területi levéltárakkal foglalkozott. A levéltári anyag leltározása és a segédletek közzététele egyre sürgetőbbé tette az egységes rendszer kialakítását. Abból kiindulva, hogy a közigazgatási szervezet felépítése a törvényhatóságokban azonos volt, tervezetek készültek a tőlük származó iratok (fondok) egységes levéltári besorolására. E téren Vörös Károly ért el jelentős eredményeket. A Levéltári Híradó 1–2. számában publikálta a Magyar Állami Levéltári Fond fondjegyzékének elkészítése című tanulmányt, benne a Művelődési Minisztérium Levéltári Osztály útmutatójával, mely a feudális és polgári kori törvényhatóságok és megyei városok levéltárainak fondokra és állagokra bontására vonatkozott.

1958-ban megjelent Ember Győző Levéltári segédletek című munkája, melynek kapcsán a Levéltári Osztály Módszertani Kollégium segédletkészítési bizottsága Wellmann Imre vezetésével ankétot szervezett. A fond- és állagjegyzék, alapleltár, raktári jegyzék, darabjegyzék, ismertető leltár, repertórium, tematikus segédletek készítésével kapcsolatos kérdéseket vitatták meg. 1962-ben napvilágot látott a Területi állami levéltárak fondjegyzékei I. Szerkesztési alapelvek című utasítás, melyet Vörös Károly vezetésével munkabizottság állított össze. A Magyar Országos Levéltár kivételével valamennyi levéltár ennek alkalmazásával rendezte iratait, az egyes fondcsoportok között nem a szervek működésének ideje, hanem politikai korszakok (feudális, kapitalista, szocialista kor, Tanácsköztársaság) vonva meg a határt. Bár az utasítást azóta már kétszer korszerűsítették (1978-ban és 1986-ban), az iratanyag szerkezetétől eltérő tagolás hibáival ma is számolni kell.

1961-től a Levéltári Híradó Levéltári Szemle címen jelent meg, szerkesztője 1963 decemberéig Szigetvári István volt, majd tőle ezt a feladatot Balázs Péter vette át. A folyóirat az 1960-as években kétségtelenül legjobb színvonalát érte el, és az alábbi területekkel foglalkozott: a levéltári munka kérdései; a levéltáraink életéből; a magyar levéltárosok külföldön; adattár; az irattári munka; fordítások; figyelő.

1963-ban vitacikként megjelent Vörös Károly dolgozata a levéltárak új feladatairól. Ebben felveti az azonos forrástípusok {V-347.} (térképek, feudális kori összeírások) országos feldolgozását, az egyházi levéltárak segédleteinek kiadását, tematikus összeállítások készítését egy-egy eseménnyel, korszakkal kapcsolatban. A szerző kiemeli, hogy az új típusú levéltári munka így egyre közelebb kerül a tudományos tevékenységhez. Ennek megvalósítására 1964-ben a Levéltári Osztály mellett Vörös Károly vezetésével Kiadványi és Dokumentációs Csoportot szerveztek, amely a tervek szerint önálló hivatallá vált volna. Az elképzelés azonban nem valósult meg, a fő levéltár-tudományi fórum így továbbra is a Levéltári Szemle maradt. 1963-ban itt jelent meg Komjáthy Miklós utasítástervezete a Magyar Országos Levéltár diplomatikai levéltára okleveleinek lajstromozásáról, 1964-ben Oltvay Ferenc cikke a községi levéltárak rendezéséről, 1967-ben Ort János dolgozata a Fővárosi Tanács és a kerületi tanácsok gyermek- és ifjúságvédelmi iratainak értékeléséről, Szekeres József cikke a vállalati iratokról.

Nyolcéves szünet után 1954-ben újra indult a Levéltári Közlemények, ezúttal a Levéltárak Országos Központja gondozásában. Szerkesztője, Ember Győző a tematikát az alábbiakban határozta meg: levéltártan (a levéltári munka elvi kérdései); az iratokkal foglalkozó történeti segédtudományok; levéltár-ismertetés; levéltártörténet; forrásközlés; hivataltörténet.

Míg a Levéltári Szemle – ekkor már magas szinten – elsősorban gyakorlati kérdésekkel foglalkozott, a Közleményeket elméleti tanulmányok közlésére kívánták fenntartani, bár kétségtelenül voltak átfedések. (Például Sashegyi Oszkár: Levéltári leltárak című dolgozata 1954-ben a Levéltári Közleményekben, Az áttekintő raktári jegyzék című cikke 1970-ben a Levéltári Szemlében jelent meg.)

A Magyar Országos Levéltárban az 1949–1967 közti időszakban jelentős publikációs tevékenység folyt. A következő főbb, jórészt ma is élő sorozatok indultak: Ismertető leltárak; Forráskiadványok; Történeti statisztikai feldolgozások; Hatóság- és hivataltörténet (már 1946-tól); Levéltártan és történeti segédtudományok; Forrástudományi segédletek; Levéltári alapleltárak; Levéltári leltárak; Levéltári jegyzékek; Fond- és állagjegyzékek.

A területi levéltárak ebben az időben elkészítették fond- és állagjegyzéküket, és megjelent két közös segédletsorozat is: a kéziratos térképek katalógusa (1965) és a feudális kori összeírások jegyzéke (1965). A kiadó minden esetben a Művelődési Minisztérium Levéltári Osztálya volt.

Az 1967-ig terjedő korszakban szólni kell végül a levéltárosképzésről. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán az egyetemi reform keretében 1949 szeptemberében a könyvtáros és muzeológus szak mellett levéltáros szak is létesült. Programja: a történeti segédtudományok (paleográfia, diplomatika, kronológia) alapjainak megismertetésén kívül a hallgatók képzése gyakorlati oklevélolvasásban, valamint latin nyelvben. Ezen túlmenően feladatának tekintette a vállalati iratanyag feldolgozásához szükséges ismeretek oktatását is. A levéltárszak 3 éves, ún. C szak volt, amelyet a történelemből letett alapvizsga után lehetett választani; a Történelem Segédtudományai Tanszékhez tartozott. 1955–1960 között a képzés szünetelt, majd 1961–1977 között hasonló keretekben folyt tovább. Az igényekre való tekintettel a levéltárszakot nem végzett, diplomás munkatársak részére 1958–1960-ban a Magyar Országos Levéltár továbbképzést szervezett, amihez külön jegyzet-sorozatot adott ki, Levéltári szakmai továbbképzés, felsőfok címmel.

Az 1949–1967 közti időszak a magyarországi levéltárak számára igen nehéz, de szakmailag rendkívül termékeny időszak volt. A levéltártan fejlődése a 20. század folyamán a legmagasabb szintet érte el. Oka a levéltárügy államosítása nyomán megnövekedett feladatok tömege, melyekre valamilyen módon meg kellett adni a választ.