{V-392.} Árpád-, közép- és kora újkori régészet (kb. 1000–1700)

Várkutatás

Az érdeklődés igen korán e látványos terület felé fordult, hiszen pl. a (Sajó-) sárvári vár – mai tudásunk szerint őskori erődítmény – ásatásáról Finály Gábor már 1902-ben beszámolt az Archaeologiai Értesítőben. Varjú Elemér (1873–1944) nem volt régész, de összefoglaló történeti munkája (Magyar várak, 1930) alapvető, ahogy Gerő László (1909–1995) Magyarországi várépítészet (1955) és Várépítészetünk (1975) című könyvei is. E művek megjelenése után, az 1950–1960-as években indult meg a várak – műemléki szempontok miatt elsőként a kővárak – módszeres régészeti kutatása.

Időrendben haladva először a magyar törzsi vagy nemzetségfői, ún. sáncvárakról (földvárakról) kell szót ejteni. Ezek némelyike a 10–11. században ispánsági központtá vált, kutatásuk már a 19. század utolsó éveiben, a 20. század első felében megindult. Jósa András és Bartalos Gyula (1839–1923) az 1895. évi ásatás után 1900-ban publikálták szabolcsi munkájukat. A szabolcsi földvárat 1969-től Fodor István és Németh Péter (utóbbi cikke 1977-ben jelent meg), a borsodi várat Leszih Andor (1927), majd Nováki Gyula és Wolf Mária (1987-től) ásatta, Alpár várát Bóna István és Nováki Gyula tárta fel részlegesen (1974–1977). Sáncvárkutatásunk atyjává és motorjává vált az 1950-es évek végétől Nováki Gyula, aki megalkotta a széles és keskeny talpú várak tipológiáját, amelyek keltezése körül a vita máig nem zárult le. A „vörössánc” („cserépvár”)-vita (Soproni Szemle, 1987–1988) mára befejezettnek tűnik: ez nem magyar specialitás, hanem tényszerűség, azaz a sánc földje megégett.

A fakazetta-szerkezetes várak (pl. Abaújvár, Moson, Sály) a 10–11. század fordulóján épültek; amelyek a későbbi évszázadok követelményeinek nem feleltek meg, azokat elhagyták, s elpusztultak a 12–13. században. E feltárások sok esetben csak a sáncszerkezet vizsgálatára szorítkoztak, a várbelső és a közvetlen környék ásatása elmaradt. Ennek hiányában pedig a gazdasági és kereskedelmi tevékenységről szinte semmit sem tudunk. Ilyen szempontból Sály-Latorpuszta kutatása jelent némi előrelépést. A sánc- és ispáni várak történeti és régészeti problémáinak összegzését Bóna István könyve (Az Árpádok várairól, 1995) tartalmazza. Néhány helyen (pl. Karakó, Kolon, Nógrád, Szolnok, Tolna, Vasvár) azonban még továbbra is tisztázatlan e központ fekvése.

Az Árpád-kori, több típusba sorolt ún. kisvárak kérdése szintén máig lezáratlan. A probléma először A Börzsöny hegység ős- és középkori várai (1979) című kötetben fogalmazódott meg. A felmerült értelmezések szerint lehettek „megerődített kisnemesi kúriák” (Nagykeszi község feltárása után, Parádi Nándor [1928–1997], 1982) vagy {V-393.} korabeli praedium-központok. Miklós Zsuzsa (1948–) szerint a kisvárak a 12–14. század folyamán keletkeztek, s el is pusztultak, vagy akkor hagyták el szinte mindet (1985, 1987). Ezután a nemesség a falvaik mellett, alacsonyabb térszínen emelt várak helyett – az új divatnak megfelelő – „sasfészkek” építésébe kezdett. E korai magánkővárak némelyike már a tatárjárás (1241–1242) előtt épülhetett, de a kérdésről még napjainkban is vita folyik.

A kővárak ásatásai közül a királyi székhelyek várainak említése kívánkozik az első helyre. Az óbudai, majd a tatárjárás után kiépült budai királyi vár kutatása a II. világháború után indult meg; az utóbbi ásatása napjainkban sem szünetel. A legfontosabb publikáció (A budai vár feltárása, 1966) Gerevich László érdeme. Az évszázad egyik régészeti szenzációja, a Zsigmond-kori gótikus szoborlelet Zolnay László (1916–1985) ásatásán került elő, aki azt rövidesen közzétette (1977, 1984). Visegrádon a Salamon-torony és a fellegvár két világháború közötti, szinte folyamatos ásatásait Schulek János (1872–1948) kezdeményezte és irányította. Az alsó- és fellegvárat később Héjj Miklós (1922–1996), majd a Szőke Mátyás (1941–) és Buzás Gergely (1965–), valamint Iván László (1961–) vezette kutatócsoport végezte/végzi.

Esztergom, amely a 13. századtól az érsek székhelye, már átvezet a várak következő csoportjához, a főpapi, püspöki székvárakhoz. Egerben a várszékesegyház körüli építmények, Pécsett a székesegyház mellett feltárt szobordíszes kápolna és az egyetem épületmaradványai, Győrben a 14–15. századi kaputorony és a palotakápolna, Veszprémben a Gizella-kápolna és környéke, Vácott a várfalak rendszeres feltárása külön hangsúllyal említhető.

A legnagyobb csoportot a különböző típusú magánvárak alkotják. A 13. században a toronyszerű épülettel, védőövvel ellátott (pl. Füzér, Salgó) és a több épület (torony, palota, kápolna) védelmét jelentő formákról (pl. Benevár, Csesznek) lehet beszélni. A 14. század a várépítés új korszakának kezdete. Ide sorolható pl. az újjáépülő Csesznek, a szabályos alaprajzúak közül pedig Ozora. A Zsigmond-kortól épült szabályos alaprajzú „várkastélyok”, majd castellumok és castrumok kutatásával kapcsolatosan ma még több a kérdés, mint a biztos állítás. Újabb szakaszt a török kori palánkerődítések periódusa jelent. Külön probléma a középkori kastélyok (castellumok) kérdése. Ezek fontosságára és kutatásuk szükségességére Koppány Tibor (1928–) hívta fel a figyelmet, és gyűjtötte össze közel 400 ilyen építmény (pl. somogyi Pata, Nyírbátor, Pácin, Kéked, Szerencs, Hédervár) írott forrásadatait. E castellumok régészeti megismerése terén azonban még csak az első lépések történtek meg (pl. Bátmonostor, Botszentgyörgy, Devecser, Ötvös, Várpalota). A program végrehajtását nehezíti, hogy az ilyen korú épületek szinte mindegyike barokk és klasszicizáló kastélyaink falaiban található.

Diósgyőr feltárását 1934–1936-ban a Műemlékek Országos Bizottsága szakmai irányításával kezdték meg, ezt 1962–1967 között Czeglédy Ilona (1937–) kutatása követte, s a helyreállítás zárta le. Nagykanizsán 1954–1957 között Méri István (1911–1976), Várpalotán és Nagyvázsonyban az 1960-as években Éri István (1929–), Kisnánán Pámer Nóra (1924–), Egerben és Sümegen több évtizeden át Kozák Károly (1920–1989) ásatott. Az 1981-ben megkezdett ozorai munkálatokat a Feld István (1951–) és Gerelyes Ibolya vezette kutatócsoport irányítja. Sárospatakon 1984-től a műemléki helyreállítást megelőző folyamatos feltárás folyik. A várfeltárások anyagának közzétételében jelentős elmaradás van, alig töredékükről jelent meg részletes feldolgozás (pl. Gyula, Eger, Kisnána, Kőszeg, Ónod, Tata).

A fontosabb regionális várkataszterek a Börzsöny (1979) és a Mátra (1989), Nógrád és a történeti Borsod (1992), valamint {V-394.} a történeti Gömör vármegye magyarországi részéről (1999) jelentek meg.

Település-, templom-, temető- és kolostorkutatás

Bár a magyar középkorkutatásban már a 19. század végén felvetődött a kérdés (Marczali, 1896), hogy milyenek lehettek az Árpád-kori közrendűek lakókörülményei, a válaszadáshoz csak a 20. század régészei fogtak hozzá. Az 1920–1930-as években Kecskeméten Papp László és Szabó Kálmán, Szekszárd környékén (Ete) Csalogovits (Csalog) József, Muhin Leszih Andor, Mezőkovácsházán és Nyársapáton Bálint Alajos (1902–1983) végzett ilyen kutatásokat. Gerevich László a nagytétényi határban fekvő Csut középkori falut tárta fel (1941–1942), és tette közzé mintaszerűen a temető anyagát (1943). A századelő keresztény régészeti kutatási iránya mellé ilyen módon csatlakozott a kialakuló középkori régészet.

A középkori településkutatás modern tudományos alapjait Méri István rakta le a II. világháborút követően, Tiszalök-rázompusztai, Kardoskút-hatablaki és Túrkeve-mórici ásatásai, majd ezek feldolgozásai (1952, 1964, 1969) révén. Előzetes közlemények (1976, 1978) ismertek László Gyula felgyői, Méri Istvánnal közösen indított (1955) feltárásáról. Szabó Kálmán könyvének megjelenése (1938) ellenére Muhi falu majd mezőváros anyaga csak későn vált hozzáférhetővé (Bálint Alajos és Éri István kismonográfiája, 1959, illetve Michnai Attila közleménye, 1981). Kovalovszki Júlia Szarvas-környéki, csepelyi (1957–1958), dobozi, tiszaeszlári és Visegrád-várkerti, valamint Szabó János Győző Báb-sarudi faluásatásait kell még kiemelni. A visegrádi – talán már a 9. századtól létező – falu jelentőségét többek között az adja, hogy az alföldi, túlnyomórészt földművelő-állattartó településekkel szemben egy ipari tevékenységgel foglalkozó falu képe körvonalazódott (1994–1995). A török korban elpusztult nemesi-kisnemesi sümegi Sarvaly feltárása (Holl Imre és Parádi Nándor), illetve magyar (1974) és német nyelvű közlése (1982) ma is meghatározó jelentőségű a hazai településkutatásban. Figyelmet érdemelnek – nem csak a hely nemzeti jelentősége miatt – Trogmayer Ottó és Vályi Katalin (1953–) ópusztaszeri ásatásai és ezek előzetes jelentései (1980, 1986, 1989, 1997). Hasonló fajsúlyú Lászlófalva-Szentkirály több évtizedes kutatása, amelyet Pálóczi Horváth András (1941–) mára befejezett, de a kun falu monografikus publikációja – több részlettanulmány után (1976, 1989, 1991, 1996) – még nem jelent meg. Selmeczi László (1942–) 1971-ben megkezdett karcagi (kun) és 1980–1983 közötti négyszállási (jász) településkutatásainak eredményei már hozzáférhetők (1992). Az 1980-as években Fodor Istvánnak a tüzelőberendezésekkel, továbbá Fodornak és Mesterházy Károlynak az Árpád-kori házfejlődéssel kapcsolatos tanulmányai, gyakorlati régészeti (módszertani) szempontból pedig Vékony Gábor Tatabánya-dózsakeri munkálatai példamutatóak. Az M0-ás autópálya építését megelőző leletmentésnél Irásné Melis Katalin (1941–) Szigetszentmiklós és Soroksár határában tárt fel nagy felületen középkori falurészletet (eredményeit 1992-ben publikálta). Az M1-es autópálya hasonló munkálatainál Takács Miklós Lébény és Ménfőcsanak határában szintén több hektáron ásatott meg középkori településeket. Megfigyeléseit és eredményeit jórészt már közölte (1993, 1996), ahogy e sorok szerzője is a pápai településrészletet (1996).

A 20. század egészén végighúzódó egyik – a nomád–félnomád–földművelő magyarság kérdésével összefüggő – vita az Árpád-kori sátor vagy ház kérdésében, Méri István és Szabó István megállapításai ellenére, Kristó Gyulának köszönhetően új lendületet kapott (1995). Ugyanekkor Kovalovszki Júlia közölt olyan szuperpozíciót Dobozról, ahol a földmélyített {V-395.} ház helyére később sátrat építettek. A kunoknál a ház és sátor egyidejű meglétét Selmeczi László négyszállási (jász) és orgondaszentmiklósi (kun) településásatásai igazolták (1992). A késő középkori lakóházaknál a helyiségek számának alakulása, a tüzelőberendezés(ek) helyzete és felépítményeinek (pl. kályhák) rekonstrukciója körüli problémák is polémia tárgyát jelentik. Jó eredmények születtek pl. a gazdasági építmények (pl. karám, istálló [Méri, Laszlovszky, Pálóczi Horváth, Selmeczi]) és épületek (pl. csűr [Holl]) vagy a vízvezetékek és kutak (pl. Pécs, Buda, Sopron), továbbá az újkori dorongutak (pl. Sopron, Pápa) kutatása területén.

A középkori városok kutatását megnehezíti, hogy ma is beépített területen találhatók. Sajnos csak kevés esetben került sor a városrekonstrukciót (pl. Óbuda, Székesfehérvár) megelőző ásatásokra. Így ezek az elpusztított területek örökre elvesztek a régészeti megismerés számára. Ha voltak is feltárások, a korai időszak kérdéseire (pl. kontinuitás, vár és város, váralja viszonya) koncentráltak, s csak az 1970-es évektől foglalkoznak a régészek a preurbánus periódus vizsgálatával. A későbbi évszázadokat tekintve jórészt elsikkadt a beépülés története, a középkori ház- és telekformák, a java- és késő középkori városi polgár és betelepülő nemes élete, a lakosság rétegződése és ezek tükröződése a tárgyak révén. Ezért nagy jelentőségűek Gerevich László budai ásatásai és Gótikus házak Budán (1950) című, módszertanilag fontos tanulmánya, valamint Holl Imre 1950–1960-as évekbeli soproni feltárásai.

A települések részeként vagy azok mellett fontos reprezentatív épületek, épületkomplexumok álltak. Közülük az egyik legfontosabb feladat az esztergomi királyi és legújabban az érseki palota feltárása (Horváth István [1940–]). Siklósi Gyula (1949–) a székesfehérvári középkori vár- és városépítészet kérdéseit kísérli meg felkutatni. A visegrádi királyi palota romjaira Schulek János 1934-ben bukkant rá. Feltárását 1945-ig ő, majd Dercsényi Dezső (1910–1987) és Héjj Miklós, 1984-től Szőke Mátyás és a fiatalabb nemzedékek végzik. A palotakert kutatását 1993-tól Pálóczi Horváth András irányítja. A Hunyadi Mátyás által építtetett nyéki királyi villákat Garády Sándor fedezte fel és ásatta (1931–1933, 1938–1941), munkáját Holl Imre és Feld István folytatta (1992–1993).

A templomok és templom körüli temetők ásatását a keresztény régészeti és középkori településrégészeti kutatás mellett a műemlékek védelmével megbízott hatóság (Műemlékek Országos Bizottsága, OMF, jelenlegi nevén OMvH) régészei és művészettörténészei is vallatták az évszázad során. Ezek közül kiemelendő az ecséri templom, temetőkerítés, plébánia (Czeglédy Ilona és Koppány Tibor közlése, 1964), illetve a pásztói oskolamester-ház (Valter Ilona, 1985). A korai keresztény templomok között jelentős helyet foglalnak el a 9–10. századi zalaszabari fa-, a velemi kő- és a 10–11. századi zirci fatemplom. Főként a műemlékvédelmi tevékenységhez kapcsolódóan az utóbbi évtizedekben kutattak meg több korai főesperesi templomot (pl. Abaújvár, Abasár, Szabolcs, Gyöngyöspata, Somogyvár), valamint számos mezővárosi és falusi templomot. A templom körüli temetők rendszeres ásatása meglehetősen ritka és esetleges, nem teljességre törekvő. Kivételes példa Bátmonostor temetőkápolnája (itt 2431, zömmel 14–15. századi sírt rögzítettek), illetve a 16. században elpusztult jász Négyszállás templom körüli temetője (453 sírt tártak fel).

A 20. században kisebb-nagyobb szünetekkel többször folyt feltárás a pannonhalmi bencés monostor területén. Az óbudai, a pécsi (1970-es évek) és a visegrádi ferences kolostor (1991-től) vizsgálata a vár és város problémához is nyújtott újabb adalékokat. A pálosok legkorábbi kolostorát, a Pécs-jakabhegyit az 1980-as években tárták fel. A budaszentlőrinci pálos {V-396.} központot 1300 táján alapították, s 1526-ban pusztult el; ásatását Zolnay László végezte. A magyar alapítású rend kolostorainak alaprajzait és leíró összefoglalását 1975-ben adták ki. A ciszterci építészet kutatását a 20. század elején kezdték meg, majd Zircen Nagy László folytatta a II. világháború éveiben. A pilisi ciszterci monostor ásatása Gerevich László nevéhez fűződik.

A nemzetségi monostor – némely esetben bizonyítottan vagy erősen feltételezhetően – kisvár közelében vagy annak helyén épült fel (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, Gödöllői-dombság, Börzsöny). Sok esetben azonban vagy kisvárat nem ismerünk a közelben, vagy a monostor nincs meg. A legrégebben ismert és a 20. században többször kutatott nemzetségi templom és monostor a jáki; az egyik legkorábbi pedig a Gut-Keled nemzetség 11. századra keltezett, az 1970-es években megásott monostora Nagyecsed-Sárváron.

A tárgyi emlékek közül a cserépüsttel Fodor István – több tanulmányában (1975, 1977), valamint Die Grosse Wanderung der Ungarn vom Ural nach Pannonien (1982) című könyvében –, rajta kívül Takács Miklós – német nyelvű monográfiájában (1986) és regionális feldolgozásaiban (1993, 1996) – foglalkozott. Korszakos jelentőségű Parádi Nándornak a magyarországi pénzleletes középkori cserépedényeket (11–17. század) összegyűjtő s az edénytípusok első kronológiai rendszerezését elvégző tanulmánya (Archaeologiai Értesítő, 1963). Miklós Zsuzsa (1991-ben) és Takács Miklós (1996-ban) szintén feldolgozta a cserépedénytípusokat. A kályhaszemek és kályhacsempék feldolgozásában az 1950-es évektől kezdve Méri István, Kozák Károly, Parádi Nándor, Holl Imre tanulmányai, újabban Benkő Elek könyve (1984), Sabján Tibor (1952–) tanulmányai és könyve (1991), Tamási Judit német nyelvű kötete (1995), illetve Kocsis Edit (1964–) és Sabján Tibor könyve (1998) fontosak. A kések első jelentősebb összefoglalásait Holl Imre írta meg (1982, 1995). Az ékszerek kormeghatározásával kapcsolatosan az egyik első tanulmányt Börzsönyi Arnold írta a kiliti sírokban talált Szt. László-pénzekkel együtt lelt S-végű karikákról. A pecsétgyűrűvel Parádi Nándor (1975-ben) és Lovag Zsuzsa (1940–) foglalkozott (1980-ben). Középkori harangöntőműhelyek Esztergom-Kovácsiból, Feldebrőről, Visegrádról és Ópusztaszerről, Zolnay László (1965), Kovalovszki Júlia (1993), Szőke Mátyás (1982) és Vályi Katalin (1997) ásatásából ismertek. Patay Pál a meglévő, 1711 előtti harangokról és harangöntőkről összefoglaló munkát készített (1989).

A késő középkori/kora újkori és török kori régészek közül kiemelhető a Szentkirály falu ásatását (1969–1990) irányító Pálóczi Horváth András, akinek több részletpublikációja (1974, 1982, 1985, 1986, 1989) után könyve is megjelent (1994) a magyarországi kunokról. Elsősorban a Fejér megyei törzzsel (1987, 1988), de a kunokat érintő általános kérdésekkel is foglalkozik Hatházi Gábor (1996). A kunok és a jászok régészeti-történeti hagyatékáról jelentetett meg monográfiát Selmeczi László (1992).

A török palánkvárak ásatása az 1980-as években kezdődött, pl. Jeni Palánka (Gaál Attila, 1985) és Barcs (Kovács Gyöngyi, 1996, 1998). A kor török építészeti emlékeinek (pl. Buda, Eger, Pécs) kutatása terén fontosak a hazai török kori régészetet megalapító Gerő Győző (1924–) munkái. A török hódítók, illetve a kor tárgyi hagyatékának megismerésével nem a súlyának megfelelően foglalkozik kutatásunk, holott váraink – különösen a hosszabb ideig megszálltak – tonnaszám őrzik emlékeiket. Soproni Olivérnek a török hódoltság kerámiáját feldolgozó kézikönyve (1980), ifj. Fehér Gézának (1917–) a pécsi (1960), az esztergomi (1960) és az egri (1973), valamint Gerő Győzőnek a török cserépárut általánosságban elemző (1985) tanulmányai meghatározóak. Ugyancsak fontosak {V-397.} Gerelyes Ibolya ásatásai és a kerámia leletegyüttesekről (Ozora, 1987; Visegrád, 1987; budai vár, 1990, 1991) és általában az oszmán-török kézművességről való közlései. A kerámia- és rézedényekről Kovács Gyöngyi Szolnok (1984), illetve Zala megyéből (1998), Gaál Attila Tolna megyéből publikált írásokat (1983, 1991). Ifj. Fehér Géza a török kor iparművészeti alkotásairól adott ki monográfiát (1975), az oszmán-török súlyokról pedig alapvető értekezést (1993).

A korszak ún. „ausztriai” árujával a 20. század eleje óta foglalkozik a kutatás. Hampel József salzburgi útján (1905) felismerte, hogy a „rejtélyes bélyegű” magyarországi cserépedényeknek itt is vannak párhuzamai (ezeket a 17. századra keltezte). Supka Géza kiegészítése (1906) szerint már a 15. században is készült ilyen, ún. bécsi „vasagyag” (grafittartalmú) kerámia. A néprajzi kerámia feldolgozásának irányába halad néhány fiatal kutató, pl. Tomka Gábor (1971–) és Pusztai Tamás (1969–). Máig hiányzik azonban a korszak magyar kerámiájának monografikus feldolgozása.