A régészet „új” elágazásai és segédtudományainak eredményei

Rómer Flóris 1867-ben közölte az első hazai obszidián eszközöket. Ez iránymutatás volt a régészeti geológia számára. Az obszidiánkereskedelem kérdéséről később Gábori Miklós írt rövid értekezést (1950). A Magyar Nemzeti Múzeum „Litotheca”-ja anyagának közreadása (1991) elismerést aratott, és elfogadott minta lett a világ tudományos kutatása számára. A paleolitikus és neolitikus kőeszközök rendszerezésével T. Dobosi Viola, Bácskay Erzsébet (1946–), T. Biró Katalin és Simán Katalin (1955–) foglalkozik a legintenzívebben. Az őskori bányászat (Simán, 1979; Bácskay, 1984; T. Dobosi, 1983; Gáboriné Csánk Vera, 1989), a kő nyersanyagok (Vértes László, 1960; T. Dobosi, 1978) és az anyagmeghatározás területén elért szakmai eredményeket jelzi az 1986. évi sümegi nemzetközi konferencia, illetve előadásainak gyors kiadása (1986, 1987). Az utóbbi évtizedekben intenzívebben folyik a réz- (T. Dobosi, 1968) és a bronzkor ({V-400.} T. Biró, 1996) kőeszközeinek feldolgozása. A 20. század első harmadában már ismert volt a kutatók előtt a római kori aquincumi és a bántai mészkőbányák működése. Az 1960-as évek óta bizonyított a szén római kori felhasználása (Tokod). Az Árpád-kori kő- és fémbányászat régészeti kutatása csak az 1980-as években indult meg.

A geológiához kapcsolódó kerámiavizsgálatok területén Duma György módszertani tanulmányt (1965), majd Lengyel Imrével (1934–1992) a mezőcsáti (preszkíta) kerámiával (1970) foglalkozó cikket írt, utóbb a vaskor és a római kor kerámiáit mérte. Balla Márta neutronaktivációs módszerrel kelta, római és avar edénytöredékeket vizsgált. Az utóbbi másfél évtizedben megkezdődött a bronz- és vaskori (Bakony, Nyugat-Magyarország; Ilon Gábor, 1988, 1994), valamint a közép-, és kora újkori kerámiák vizsgálata.

A fémvizsgálatok köréből Loczka József a 20. század elején végzett vizsgálatokat (pl. Márton Lajos kérésére a Féregyházán talált aranykincset, 1907-ben; Miske Kálmán megbízásából néhány velemi bronzot tanulmányozott). Az 1950–1960-as években Mozsolics Amália végeztetett méréseket arany- és bronztárgyakon. Az 1980-as évektől Szabó Géza, Czajlik Zoltán és Ilon Gábor vizsgált és vizsgáltatott nagyobb bronzkori sorozatokat és foglalkozott készítéstechnikai kérdésekkel. Az avar kori övgarnitúrák röntgenemissziós analízise során Költő Lászlónak és munkatársainak sikerült megállapítani (1982, 1983), hogy: 1. a griffes-indások népe az aranyozás mellett az ónozást alkalmazta, 2. a temetőkön belül ily módon elkülönített csoportok egybeesnek a régészeti módszerekkel felállítottakkal, 3. nem egy központi, hanem több műhely működött, s ezekből látták el a birodalmat. A vasfeldolgozás témakörében az 1960-as évektől Nováki Gyula, később Gömöri János irányításával tud a magyar régészet nemzetközi összehasonlításban is jelentős eredményeket felmutatni. A 9–10. század vaskohászati ismereteit Gömöri foglalta össze (1994). A kutatás bázisa elsősorban az MTA VEAB Iparrégészeti és Archaeometriai Munkabizottsága (rendszertelenül megjelenő kiadványa a Iparrégészeti és Archaeometriai Tájékoztató). Müller Róbert kétkötetes monográfiájában (1982) corpusszerűen közli a hazai vaseszközöket a kelta kortól a török korig.

Az őskori üvegek vizsgálata az 1980-as évek közepén indult (Ilon Gábor), s megkezdődött a római, a közép- és az újkori üvegipar feldolgozása is. Benkő Andrea római kori Üvegcorpusa a II. világháború miatt nem jelenhetett meg, így csak 1962-ben adták ki. A középkori budai anyaggal H. Gyürky Katalin (1971, 1974, 1982, 1991), a visegrádival Mester Edit (1997) példamutatóan foglalkozik. Középkori üveghutát Visegrádon Gróh Dániel és Gróf Péter, Diósjenőn Gyürky Katalin és Miklós Zsuzsa (1992), újkorit (18. század) Mátraszentimrén Kovács Béla (1968), Németbányán Mithay Sándor tárt fel.

A másik rohamosan fejlődő ágazat a kísérleti régészet és az ehhez szervesen kapcsolódó régészeti parkok programja. Úttörőként talán Csalog József ilyen irányú munkássága említhető, aki az 1956-tól feltárt, világhírű szegvári anyag feldolgozása során szinte minden, a neolitikumban használt eszközzel kísérletezett. A kő nyersanyaggal, főleg annak használati kopásnyomvizsgálatával behatóan Bácskay Erzsébet foglalkozik. A vaskohósítási kísérletek az 1960-as években, elsősorban az Árpád-korra koncentráltan kezdődtek el. A terepi és régészeti, valamint kísérleti eredmények részletes leírását Heckenast Gusztáv–Nováki Gyula–Vastagh Gábor–Zoltay Endre könyve (A magyarországi vaskohászat története, 1968) tartalmazza. Több évtizedes terepmunkát követően az újabb kohósításra 1996-ban, a 10. századi somogyfajszi mintájú kohók rekonstrukcióiban került sor (Gömöri János {V-401.} és Költő László). Árpád-kori házépítéssel az Ormándy János (1966–1995) régész vezette csoport kísérletezett Ópusztaszeren. Gyulai Ferenc (1955–) archeobotanikus, Sabján Tibor néprajzos és Takács Miklós régész az 1990-es évek közepétől házrekonstrukció mellett növénytermesztési kísérleteket is végzett Szarvasgedén.

Az első régészeti park-„csírát” – amely sajnos mára elpusztult – a velemi Szent Viden Bándi Gábor hozta létre, amikor 1979–1980-ban néhány késő bronzkori–kora vaskori házrekonstrukciót készíttetett el. Mai legnagyobb parkunk az 1996-ban megnyitott százhalombattai, amely Poroszlai Ildikó (1955–) aktivitását és a város, valamint vállalatai mecénási nagyságát dicséri. Itt a kora vaskori 115. sz. halomsír in situ megőrzése és bemutatása (1998 tavaszától) fejlesztette európai unikummá a régészeti parkot, amelyben egy kísérleti jelleggel épített ház, két bronzkori ház, valamint edényégető és sütőkemence, továbbá bronz- és vas olvasztási kísérletekhez épített kohók rekonstrukciói, ill. maradványai láthatók. A parkban egyes vaskori gabonák termesztését 1995-től Torma Andrea (1967–) irányítja.

A leletfelderítés modern módszerei közül a légifotóról már szó esett. Miután a mai napig nincs intézményesített, az archeológia igényeit kiszolgáló központja, csak alkalmi repülésekről beszélhetünk, ami természetesen a rendelkezésre álló anyagiak függvénye s leginkább az autópályás ásatásokon elterjedt. A rendszerváltás utáni évektől Visy Zsolt szervez légifotó alap- és továbbképzéseket külföldi repülős szakemberek részvételével. Mindezek mellett persze lehetséges a meglévő – pl. a Hadtörténeti Múzeum fotótára, kartográfiai, mezőgazdasági, vízügyi célból készített – felvételek kiértékelése. A másik elterjedt – a régészeti felhasználás szempontjából fiatalabb, eredetileg a geológusok által használt – módszercsoportot a geofizikaiak alkotják. Ezekről és hazai alkalmazásukról Pattantyús Á. Miklós (1949–) és Puszta Sándor (1955–) írt összefoglaló tanulmányokat (1986, 1998).

A kormeghatározási módszerek közül legkorábban a C-14 alkalmazására került sor: az 1950-es évek végétől külföldi laboratóriumokban, majd itthon is. Ma az MTA ATOMKI debreceni laboratóriumában végeznek nemzetközileg is számon tartott kormeghatározásokat. Az archeomágneses kormeghatározással Márton Péter (1934–), a termolumineszcens (TL) kormeghatározással Benkő Lázár (1940–) foglalkozik néhány évtizede.

Az archeológiának ma is fontos segédtudománya a numizmatika. Az eddig említetteken túl fontosak Gohl Ödön kelta pénzeket feldolgozó tanulmányai (1900, 1902), továbbá Sey Katalinnak a Duna-völgy kelta pénzveréséről megjelentetett angol nyelvű monográfiája (1987). Ugyanő a pannoniai római kori pénzverést is feldolgozta (1985). Megkerülhetetlen Hóman Bálint Magyar pénztörténet (1916) és Huszár Lajos Münzkatalog Ungarn (1971) című műve. Huszár nagyobb tanulmányokban foglalkozott a népvándorlás kori pénzekkel, Szent István pénzverésével, a budai pénzverde történetével, Erdély és a kuruckor pénzeivel. Gedai István az Árpád-kor külföldi pénzeiről (1969), Szent István pénzveréséről (1986) és az Árpád-kori pénzek éremművészetéről (1970, 1996) írt fontos munkákat.

Az archeológia hagyományosan régi partnere az embertan. Török Aurél (1842–1912) 1894-ben, III. Béla és felesége csontjainak feldolgozása során kidolgozta a koponyamérőpontok módszerét. A két tudomány kapcsolatáról először Bartucz Lajos (1885–1966) írt alapvető tanulmányt (1915). Malán Mihály (1900–1968) a lengyeli őstelep antropológiai leleteit dolgozta fel (1929). Bartucz több tanulmányt szentelt a honfoglalók trepanációja kérdésének (1950, 1966). A paleolitikum emberéről Kretzoi Miklós és Thoma Andor {V-402.} publikált komoly tanulmányokat. A mezolitikum (1988), a Vaskapu mezolitikuma, Lepenski Vir és a Starčevo kultúra (1993) antropológiai feldolgozásában Szathmáry László (1950–) vállalt fontos szerepet. A neolitikumtól a vaskorig terjedő időszakból K. Zoffmann Zsuzsa (1941–) több évtizedes munkássága figyelemre méltó; ő dolgozta fel a mohácsi csata 1976-ban feltárt tömegsírjainak anyagát is. A népvándorlás-, honfoglalás- és középkor legfontosabb embertani feldolgozásait – a már említetteken túl – az alábbi kutatóknak köszönhetjük. Nemeskéri János (1914–1989) több hun kori torzított koponyás temetkezés anyagát dolgozta fel. Lipták Pál (1914–) avarokat tárgyaló, angol nyelvű kötete (1983) és a honfoglalókkal foglalkozó cikkei (1951, 1970) alapján vallja: „a középkori magyar népben az avar kor népessége újul meg”. Az avarokkal Fóti Erzsébet és Marcsik Antónia (1940–) foglalkozik még behatóbban. Éry Kingának (1932–) a 6–12. századi népességről (1982) és a honfoglalókról írt munkái (1994) alapvetőek. Kustár Ágnes (1966–) a karosi honfoglalás kori temetők embertani anyagát értékelte (1996), s koponyarekonstrukcióval is foglalkozik. Pap Ildikó (1951–) elsősorban az Árpád-kori népesség sorozatait vizsgálta, több esetben Józsa László (1935–) patológussal együttműködve, aki a honfoglaló és az Árpád-kori magyarság egészségéről és betegségeiről 1996-ban könyvet jelentetett meg. Kiszely István Sírok, csontok, emberek című munkája kiváló kézikönyv; ugyanő monográfiát is írt A magyarság őstörténete (1996) címmel.

Korszakalkotó jelentőségű eredményeket ért el Lengyel Imre (1934–1992) vegyész a paleoszerológia új módszerének kidolgozásával (1975, 1980). Különböző korú temetők genetikai állományának vizsgálata (1976, 1988) során családokat különített el, s ezek összefüggéseit a régészeti következtetésekkel összhangban tudta meghatározni.

Az archeozoológiai kutatásokban alapvető fordulatot jelentett Bökönyi Sándor munkássága, aki 1951-től rendszeressé tette az állatcsontok gyűjtését, majd nemzetközi összehasonlításban is jelentős munkát publikált History of Domestic Mammals in Central and Eastern Europe (1974; tudománynépszerűsítő, magyar nyelvű összefoglalása: Vadakat terelő juhász… Az állattartás története, 1978). A ló háziasításáról németül megjelent (1993) könyve az európai tudományosság által is megbecsült munka. Bökönyi készítette az első rekonstrukciókat az ásatások állatcsontleletei alapján. Fontosak Matolcsi Jánosnak a háziállatok eredetéről (1975) és őseink állattartásáról írt művei (1982).

Bökönyi Sándor

A honfoglalók lovairól folyó vitában (taki vagy tarpán eredetű-e?) 1935-ben Hankó Béla (1886–1959), 1968–1974 között Bökönyi Sándor, 1973–1982 között Matolcsi János nyilvánított véleményt. Vörös István (1950–) álláspontja szerint ma arab hatást mutató tarpán-leszármazottról beszélhetünk.

Az archeobotanika és a régészet kapcsolata csak az utóbbi fél évszázadban vált viszonylag rendszeressé. A palinológia segítségével a klíma- és vegetációrekonstrukció területén alapkutatásokat végzett Zólyomi Bálint (1908–1997), Járainé Komlódi Magda (1931–) és Medzihradszky Zsófia (1957–). Az ember növénytermesztési tevékenységét pontosítják a makronövényi maradványok és termések. Ezek körében érdemi munkát végzett Füzes Fres´h Miklós, aki a neolitikum növénymaradványairól készített hatalmas összefoglalást (1990), a római kor (1977) és a langobardok (1963, 1965) növénytermesztéséről és textíliáiról írt alapvető tanulmányokat, a régészeti növénymaradványok megőrzéséről és feldolgozásáról értekezett (1966). Skoflek István (1934–1981) a vértesszőlősi alsó paleolitikus lelőhely növénymaradványaitól a késő középkori Sarvaly anyagáig rengeteg témával foglalkozott, s eredményeit {V-403.} közölte is; gyűjteményét halála után is hajdani munkahelye, a tatai Kuny Domokos Múzeum őrzi. Hartyányi Borbála a neolitikumtól a 18. századig adta közre az évtizedek során a Mezőgazdasági Múzeumba begyűjtött növénymaradványokat (1968, 1970, 1974, 1977, 1982). Gyulai Ferenc réz-, bronz- és vaskori étel- és növénymaradványokat (1993), valamint kora középkori és honfoglalás kori (1994) mintákat tett közzé. Torma Andrea a 10–17. század növénymaradványairól készített alapvetést (1996).

A környezeti rekonstrukcióban fontos szerepet játszik még a malakológia (a puhatestűekkel: a kagylókkal és a csigákkal foglalkozó tudomány). Itt Krolopp Endre (1935–), Fűköh Levente (1951–) és Sümegi Pál munkáit kell ma már okvetlenül figyelembe venni.

A tárgyrestaurálás e századi története külön tanulmányt érdemelne. A restaurálás hiányában az archeológiai feldolgozások ma már elképzelhetetlenek. A régészetet művelők már a 20. század elején is fontosnak tartották ezt a kérdést: Miske Kálmán az Archaeologiai Értesítő 1903. évfolyamában értekezett a vasrégiségek megóvásáról. Vámosi Ilona (1944–) nevéhez korszakos jelentőségű felfedezés fűződik: munkája közben felfedezte az avar kori spanyolozás technikáját.