A régészet fontosabb tudományos és oktatási intézményei

Tudományos intézmények

A kutatás elsődleges intézményei a múzeumok, ahol a 20. század elején régiségtári őrök, a század második felében már régészek is tevékenykednek. A magyarországi múzeumi szervezetben a vezető szerepet a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti és Középkori Régészeti Osztálya tölti be.

1998 nyarán hozták létre a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához tartozó Kulturális Örökség Igazgatóságát (első igazgatója Jankovich-Bésán Dénes [1949–]), amelynek részben jogelődje a század első felében a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége. A Magyar Tudományos Akadémia 1958-ban alapított Régészeti Csoportja 1968-tól Intézetként működik (igazgatói: Gerevich László, Bökönyi Sándor, majd Bálint Csanád). A Budapesti Történeti Múzeumban és – a vármegyei múzeumok jogutódaként 1963 óta működő – megyei múzeumi szervezetekben, továbbá az 1957-ben alapított Országos Műemlékvédelmi Hivatal (alapításakor Országos Műemléki Felügyelőség) kutatórészlegében, sőt a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban is dolgoznak régészek. A 20. század végén közel 250 archeológus van státusban (beleértve az egyetemek régész oktatóit is). Természetesen ennél kevesebb az aktív, ásató régészek száma.

A régészet társadalmi presztízsének ápolásában fontos szerepe van az 1878-ban alapított Magyar Régészeti és Embertani Társulatnak, amely ma az MTA felügyelete alatt, Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat néven működik. Szerepe és jelentősége azonban a 20. század utolsó évtizedeiben elszürkült, s már folyóirata, az Archaeologiai Értesítő megjelentetéséről is alig-alig képes gondoskodni.

1942. május 22-én elsőként Láng Nándor kapta meg – az első magyar nyelvű görög művészettörténet megírásáért és évtizedes vallástörténeti, különösen a Juppiter Dolichenus kultusz emlékeinek kutatásáért kifejtett munkásságáért – a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat régészek számára alapított Rómer Flóris-emlékérmét.

Oktatás-képzés

A 20. században elsősorban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézete kebelében folyt/folyik a szakemberek képzése. A vezető professzor 1913-ig Hampel József, {V-404.} majd az összevont Régészeti Tanszék élén Kuzsinszky Bálint volt (1914–1930), akit Alföldi András követett (1948-ban történt emigrálásáig). Az Ősrégészeti Tanszéket Tompa Ferenc (1938–1945), majd Banner János (1946-tól) irányította. Az Ősrégészeti mellett a Művészettörténeti és klasszika-archeológia, a Művészettörténeti és keresztény régészeti, valamint A magyar föld régészetének tanszékén is oktattak régészeti tárgyakat. A Középkori Régészeti, majd az 1966-ban összevont Régészeti Tanszék vezetője László Gyula (1956–1977), utána Mócsy András (1977–1987) lett. Mócsy halála után néhány évig Bóna István irányította a Régészeti Tanszékcsoportot. Az 1994–1995-ben létrehozott Régészettudományi Intézet vezetője Szabó Miklós.

A régészképzés fontos bázisintézménye a Kolozsváron alapított (1899), majd Trianon után Szegedre költöző Ferenc József Tudományegyetem 1924-től működő Régiségtudományi Intézete, amelynek jogutódja a József Attila Tudományegyetem (1989-től önálló) Régészeti Tanszéke. Kolozsváron Pósta Bélát Buday Árpád követte mind az Erdélyi Nemzeti Múzeum élén (1919–1924), mind a tanszék vezetésében (1924–1937). Tőle a stafétabotot Banner János vette át. 1941–1949 között László Gyula tanított régészetet az ismét működő kolozsvári anyaegyetemen. Az 1950-es években – Banner Budapestre távozása után – a nem „haladó”-nak bélyegzett tudomány oktatása megszűnt a szegedi egyetemen, s csak 1962-ben indult újra – a szovjetunióbeli aspirantúrával „felvértezett” – Gazdapusztai Gyulának köszönhetően és irányításával, az Ókortörténeti Tanszék részeként. A tanszék munkájába 1965-ben bekapcsolódott Trogmayer Ottó, aki mint a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója újra szoros kapcsolatot hozott létre a képzés és a gyakorlat között. A tanszéket jelenleg (1999) Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója vezeti. A „kolozsvár–szegedi régészeti iskola” nem kevés 20. századi nagyságot bocsátott útjára, pl. Banner Jánost, Korek Józsefet, Foltiny Istvánt és Párducz Mihályt.

Komolyabb óraszámban oktatnak még római kori provinciális régészetet a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen Visy Zsolt vezetésével. Paleolitikumot a Miskolci Egyetemen (Ringer Árpád), magyar őstörténetet a Miskolci Bölcsészegyesület kebelében, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen, továbbá Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítanak.

A négy féléves – közvetlen állami támogatást nem élvező – régésztechnikus-képzés 1994 őszén indult meg a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Történelem Tanszékén történelem szakos hallgatók számára.

A régész alap- és továbbképzés kulcsfontosságú eseményei voltak az 1907-től a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett tanfolyamok a Nemzeti Múzeumban, majd Kolozsváron. Pósta Béla és Márton Lajos régészetelméleti előadásai mellett pl. Cholnoky Jenő (1870–1950), Buday Árpád is az előadók között volt. Hasonló jellegű programot indított néhány éve a százhalombattai Matrica Múzeum keretében Poroszlai Ildikó, ezen azonban aktív régészek helyett inkább a jövő szakemberei, régész egyetemi hallgatók és régésztechnikusok vesznek részt.