1945 után

A helytörténeti kutatás szempontjából is alapvetően megváltozott a helyzet nemcsak az előző évtizedekhez viszonyítva, hanem azért is, mivel a háborús vereségnek sokkal drasztikusabb következményei voltak a magyarságra nézve, mint az I. világháború után. Politikai okokra hivatkozva a történeti (s ezen belül a helytörténeti) kutatás jó néhány meghatározó egyéniségét félreállították. Így Mályusz Elemért és legtöbb tanítványát, az egyháztörténészeket stb.

A békekötést megelőzően a Kárpát-medence népi arculatát helyrehozhatatlanul megváltoztatták: százezreket (magyarokat, németeket) kényszerítettek lakhelyük elhagyására vagy nemzetiségük megtagadására. Tízezreket kényszermunkára hurcoltak, a meggyilkoltak, kivégzettek, bebörtönzöttek száma is ezrekre rúg. Ilyen körülmények között szó sem lehetett fél-egy évtizeden {V-428.} keresztül egyes szomszéd országokban magyar helytörténeti kutatásról. A nemzeti önazonosság-tudat kiirtása volt a cél, amit a valóságos múlt ismerete, megismertetése gátolt volna. A rendszerváltás, az erőszakos kommunista hatalomátvétel után a szovjet-csatlós államok mindegyikében a cél, a „nagy testvér” mintájára az átfogó nagy történeti szintézisek megalkotása volt. A „nemzeti” történelem úgyszólván a „haladó” mozgalmak, főleg a munkás- és parasztmozgalmak, a kommunista mozgalom kutatására, megismertetésére szűkült le. Ebbe a koordináta-rendszerbe nem fért bele a helytörténet.

Átszervezték az intézményrendszert, az egyetemeket, létrehozták a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetét, a régi intézeteket megszüntették, csakúgy mint a régi folyóiratokat (pl. Turul, Hadtörténelmi Közlemények), az egyetlen Századokat kivéve. A kulcspozíciókba mindenütt megbízható pártkáderek kerültek. A szakmai tudás és gyakorlat inkább hátrányt, mint előnyt jelentett.

A szomszéd országokban néhány év alatt mindenütt elérték, hogy a magyar történeti (helytörténeti) kutatás megszűnjön, vagy a minimumra csökkenjen. A lakosságcsere és kitelepítés révén a csehszlovákok elérték, hogy a Felvidéken úgyszólván nem maradt magyar értelmiségi, megszűnt magyar nyelven hosszú évekre a tanítás mindenfajta iskolatípusban. Erdélyben a kolozsvári egyetem egyes magyar professzorait (a régész László Gyulát, a művészettörténész Entz Gézát és másokat) az anyaországba történő áttelepedésre kényszerítették. A helyben maradtak, pl. a történész Kelemen Lajos (1877–1963) és Jakó Zsigmond vagy az etnográfus ifj. Kós Károly, a helytörténettel is intenzíven foglalkozó nyelvészprofesszor Szabó T. Attila (1906–1987) és mások mozgásterét erősen beszűkítették. 1948-ban még megjelenhetett Kolozsvárt Jakó Zsigmond mintaszerű forráskiadványa, A gyalui vártartomány urbáriumai. Jugoszláviában sem igen maradt magyar értelmiségi, s még keményebb volt a leszámolás Kárpátalján. A magyar vonatkozású könyv-, irat- és muzeális anyag egyes esetekben súlyos veszélybe került, s nem volt könnyű megóvni a megsemmisüléstől, olykor nem is lehetett.

Erdélyben a kolozsvári egyetem átszervezése, a magyar egyetemi oktatás drasztikus visszaszorítása 1958-tól nagyon megnehezítette a kutatók képzését. 1965–1972 között átmeneti liberalizálódás következett be, újságok, folyóiratok indultak, nemzetiségi kiadó jött létre, a bukaresti Kriterion, kolozsvári fiókszerkesztőséggel (vezetői Mikó Imre és Dávid Gyula), ám az 1980-as évek elejétől a magyar kultúrát a minimumra igyekeztek visszaszorítani. A magyarországi pártállami kultúrpolitika, hogy „ne sértsük a szomszéd népek belügyeit”, szinte semmit sem tett a nemzetiségi jogok sorozatos, s egyre leplezetlenebb megsértése ellen. Az 1990-es évektől ugyan a szomszéd országokban valamennyire normalizálódott a magyarság helyzete, azonban a magyar kutatás és általában a magyar kultúra anyagi támogatása minimális, ezért az anyaország segítségével, sok esetben magyarországi kiadásban jelenik meg határon túli magyar szerzők könyveinek egész sora. Az 1970-es évektől kezdve sok értelmiségi (köztük történészek, régészek, írók, újságírók) áttelepült Magyarországra, s ők folytatják szülőföldjük múltjának kutatását (pl. erdélyi Sebestyén Kálmán, Vogel Sándor, Beke György, Benkő Elek, horvátországi Lábadi Károly stb).

Szlovákiában a magyar iskolák bezárása, majd az áttelepítés, a lakosságcsere után alig maradt magyar értelmiségi, s főleg történész. Utóbbiak egyike Sas Andor (1887–1962), aki már a két világháború között is jelentős historikusnak {V-429.} számított; pl. Szabadalmas Munkács város levéltára 1376–1850 (1927). 1945 utáni főbb művei: Történelmi és irodalmi tanulmányok (1953); Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán (1955); A koronázó város. Pozsony (1973). Méltó utódja az 1960-es évektől Püspöki Nagy Péter, aki egész sor város címerét megtervezte s egyben monográfiájukat is megírta: Püspöki mezőváros története (1968); Dunaszerdahely város címere (1970); Rozsnyó város címere (1973); Zselíz város címere (1976); Boldogfa. A középkori falu…(1981).

Kárpátalján 1945 után úgyszólván egyedül Váradi-Sternberg János (1924–1992) képviselte a történeti kutatást az 1980-as évek végéig: Utak, találkozások, emberek (1974); Századok öröksége (1981). Az 1990-es évektől Csatáry György levéltáros számít a terület vezető történészének: Levéltári kalászatok (1993). Jugoszláviában szintén gondot okozott az értelmiség hiánya. Amikor Újvidéken megalakult az 1960-as évek végén a Hungarológiai Intézet, nem tudott történészt találni a délvidéki magyarság múltjának kutatására. A régészek kutatásait lehet kiemelni a Délvidéken: a szerémségi vár és monostor feltárásának eredményeit Nagy Sándor közölte: Dombó (1974); Szekeres László Középkori települések Északkelet-Bácskában (1983); Takács Miklós (áttelepült Magyaroszágra) kismonográfiája A bélakúti/péterváradi ciszterci monostor (1989). Szlovénia területéről említhető Tantalics Béla műve: Lendva kulturális emlékei a 16. század második feléből (1988).

Az anyaország közgyűjteményei számára is jelentős változásokat hozott az 1945 utáni évtized.

Múzeumok: Egyes intézmények jelentős háborús károkat szenvedtek, gyűjteményük úgyszólván megsemmisült (pl. Kecskemét, Keszthely múzeuma stb.). Még nagyobb volt azonban a magángyűjtemények vesztesége. Magánkönyvtárak, családi levéltárak százai semmisültek meg vagy szóródtak szét a harcok, a barbár kegyetlenségű szovjet megszállás vagy a későbbi kitelepítések során. Levéltárosok, muzeológusok próbálkoztak mentőakciókkal, de eszközök és megfelelő hatalom híján megfeszített munkával is a károk nagyobb részét képtelenek voltak elhárítani. Mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az ország több száz kúriájából mindössze egyetlen, a tápiószelei Blaskovich-kúria maradt meg teljes épségben, minden gyűjteményével egyetemben (jelenleg múzeum). A szerzetesrendek feloszlatása során is felmérhetetlen károkkal számolhatunk a könyv-, műkincs- és iratanyagban. Magán- és közgyűjteményeink elrabolt értékeit mai napig is hiába várjuk vissza orosz földről.

A levéltári szakterületen jelentős változások következtek be. A közigazgatás átszervezésével összevontak vármegyéket, ami levéltárak egyesítését is jelentette. Egyesítették a városi és vármegyei levéltárakat is. Nógrád vármegye levéltárát a fővárosba szállították s több mint másfél évtizeden keresztül együtt kezelték Pest megye iratanyagával. Zemplén vármegye Sátoraljaújhelyen őrzött, különleges értékű iratanyaggal és műemléki berendezéssel bíró levéltárának egy évtizeden keresztül állandó alkalmazottja sem volt. Így nem csodálható, hogy régtől gyűjtött kitűnő szakkönyvtára valósággal megtizedelődött. A levéltári alkalmazottak száma az 1960-as évek elejéig megyénként lényegében nem nőtt (két-három főnyi). A levéltáros feladatává elsősorban a rendezést és raktári, valamint kutatási segédletek (jegyzékek) készítését tették, a kutatásra nemigen hagytak időt és lehetőséget, s nem biztosították a publikálási feltételeket sem.

A múzeumok feladata az lett, hogy új szellemű kiállítások rendezésével segítsék a „dolgozó nép” tömegeinek ideológiai átnevelését. Ehhez a korábbi időszakhoz képest azonban nemigen emelték a létszámot, három-négy főnél ritkán dolgoztak többen egy-egy vidéki múzeumban. A {V-430.} múzeumi kiadványokat (évkönyveket, füzetsorozatokat) megszüntették, az elsők csak 1955-től kezdve jelentek meg, de a legtöbb múzeumnak az 1960-as évek elejéig csak elvétve voltak kiadványai. Alakultak új múzeumok is, így Zalaegerszegen 1949-ben, Egerben 1950-ben, Sárospatakon a Rákóczi-várban, 1951-ben Túrkevén, Sárváron, Szentendrén, 1952-ben Karcagon, 1957-ben Gyöngyösön, 1960-ban Pápán, 1961-ben Nyírbátorban, 1963-ban Szeghalmon stb. A régi patinás iskolák muzeális gyűjteményeinek egy részét is (ami nem kallódott el, vagy a tudatlanság, illetve a rosszindulat nem semmisítette meg) betagolták a helyi (vagy közeli) múzeumokba, illetve egyes múzeumok iskolai gyűjteményekből jöttek létre (pl. 1959-ben Püspökladányban a Karacs Ferenc Múzeum).

1952-ben minisztertanácsi rendelettel hozták létre a megyei könyvtárakat, amelyek könyvanyagát a régi iskoláktól, megszüntetett egyesületek gyűjteményéből, illetve a múzeumok sőt levéltárak szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő könyvanyagából, sajtóanyagából (pl. Miskolcon) szedték össze. Városi és falusi közművelődési könyvtári hálózat is épült ki a következő évtized folyamán. Már 1952/53-ban rendelet mondta ki a megyei könyvtárak helyismereti gyűjtemények létrehozását. 1964-ben miniszteri utasítás szabályozta a helyismereti könyvek gyűjtését. Ettől kezdve a könyvtárak egyre szélesebb körében megjelent e helyismereti-helytörténeti különgyűjtemény.

Mindezek a korábbi évtizedekhez képest tagadhatatlanul előrelépést jelentettek a vidéki helytörténeti kutatás feltételrendszere szempontjából.

A helytörténet kutatásának rehabilitálását 1954-ben a magyar Történelmi Társulat debreceni vándorgyűlése jelentette, amelynek egyetlen témája: „A magyar helytörténeti kutatások helyzete és feladatai”. Megíródtak az első módszertani útmutatók is: Eperjessy Kálmán Csongrád megye helytörténeti kutatásának feladatai (1955), Szántó Imre A helytörténeti kutatások módszere és feladatai az oktató-nevelő munkában (1956). A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) is felkarolta a helytörténetet. Benda Kálmán 1962-ben tanulmányt jelentetett meg: A helytörténeti kutatások időszerű kérdései. Sokat segített a falukutatásban Eperjessy Kálmán A magyar falu története c.művének megjelenése (1966). Néhány évvel előzte ezt meg a magyar településkutatás máig meg nem haladott alapműve Mendöl Tibortól, az Általános településföldrajz (1963). 1967-ben létrejött a Magyar Történelmi Társulat Országos Helytörténeti Bizottsága.

1956 után is változatlan maradt a történeti kutatás pártfelügyelete. A „haladó” mozgalmak, mindenekelőtt a munkás- és parasztmozgalmak feldolgozása a helytörténetben is kiemelt fontosságú részterületnek számított. Múzeumi, levéltári, könyvtári évkönyvek, gyűjteményes kötetek „kötelező” részét képezték az ilyen tárgyú írások, forrásközlések. Ezeknek az elvárásoknak az egyes intézményvezetők (szerkesztők) különböző intenzitással tettek eleget, de megkerülni nem lehetett. A legterjedelmesebb megyei munkásmozgalmi dokumentumgyűjteményt a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár jelentette meg, az 1970–1980-as években. A kiadott dokumentumok tendenciózusan válogatottak, illetve több esetben jelzés nélkül megcsonkítva kerültek közlésre, mert politikaiszempontból ezt így tartották helyesnek. Bizonyos 20. századi témakörök (jobb- és baloldali mozgalmak, zsidó-kérdés, holocaust stb.) dokumentumai, illetve ilyen tárgyú feldolgozások még a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban is csak a Párttörténeti Intézet jóváhagyásával (lektorálásával) jelenhettek meg.

A helytörténeti monográfiák, illetve bármilyen, történeti vonatkozást (is) tartalmazó {V-431.} kiadvány készítőitől elvárták, hogy egyértelműen „domborítsa ki” az 1945, a felszabadulás utáni időszakban elért „fejlődést”, s erőteljesen állítsa szembe az előző, „elnyomó” korszakkal. A kiadványokban ez terjedelemben úgy jelentkezett, hogy a 20. század története tette ki a kötet (füzet) 50–60%-át, túlbuzgó szerzők (szerkesztők) esetében még ennél is többet. A „sötét” középkor és általában a „feudalizmus kora” (azaz az 1848-ig terjedő időszak) olykor szinte csupán néhány oldalas bevezetőnek számított. Az aktuálpolitikai vonatkozások előtérbe kerültek, lehetőleg igyekeztek a minél magasabb rangú állami- és pártvezetők adott helyen tett „történelmi” látogatását szövegben és képekben minél alaposabban, részletesebben dokumentálni.

A termelőszövetkezetek és ipari üzemek története megírásánál volt érezhető leginkább a politika beleszólása a tudományos munkába. Ez csak az 1980-as években enyhült. Az ezt megelőző időszakban született művek jelentős része, (főleg az 1945 utáni fejezetek) csupán erős forráskritikával használhatók, mivel egyes szerzők vagy maguk vállalkoztak adatok és folyamatok meghamisítására, vagy készségesen elfogadtak és közöltek hamis adatokat, értékeléseket.

1968-ban létrehozták a megyei múzeumi hálózatokat, s hasonlóképpen a megyei levéltári és könyvtári hálózatot is. Az egyesített megyékben a megyeszékhely levéltára, illetve múzeuma irányítása alá került az összes többi intézmény. Ez kedvezőtlennek is bizonyulhatott, amire a legkirívóbb példa Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a Miskolc székhelyű megyei levéltár fejlesztése a Sátoraljaújhelyen lévő Zemplén vármegyei levéltár rovására.

A helytörténeti kutatásokban részt vevők körét erőteljesen tágította az, amikor a Néprajzi Múzeum (a megyei múzeumokkal közösen az évente kiírt néprajzi-nyelvjárási gyűjtőpályázatokat helytörténeti profillal is bővítette. A Hazafias Népfront keretén belül az 1950-es évek második felében megalakuló, az 1960–1970-es években erőteljesen szaporodó honismereti-helytörténeti mozgalom is egyre jobban összefogta az amatőr helytörténészek örvendetesen növekvő táborát. A mozgalom folyóirata, a Honismeret, amely már másfél évtizede évente hat számban jelenik meg, módszertani útmutatóival, rendszeres publikálási lehetőségeivel felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a magyar helytörténeti kutatásnak. Egy-másfél-két évtizede több megye is ad ki saját honismereti-helytörténeti folyóiratot. Ilyen a Szülőföldünk Borsod-Abaúj-Zemplén, amely az 1970–1980-as években Kováts Dániel szerkesztésében országosan mintaszerűnek számított. A Somogyi Honismeret, vagy a Veszprém megyei honismereti közlemények, a Vasi Honismeret talán a legismertebbek, de ezeken kívül még vagy tucatnyi a más megyékben megjelenő folyóiratok, sorozatok száma.

A fővárosban az 1970–1980-as években sokkal liberálisabban érvényesült az állampárt tudománypolitikája, mint vidéken. Egyes megyék különösen keményen igyekeztek ideológiailag „kézben tartani” az értelmiséget, pl. Borsod-Abaúj-Zemplén, amelynek pártvezetése tiltakozott a Pozsgay Imre vezette bizottság 1989-ben közzétett állásfoglalása ellen, miszerint 1956-ban „népfelkelés” történt volna, ezzel szemben ragaszkodtak továbbra is az „ellenforradalom” megjelöléshez.

A könyvtárak (részben a múzeumok) vállalták fel a honismereti-helytörténeti bibliográfiák ügyét. Az 1970–1990-es években a megyei könyvtárak rendszeresen jelentettek meg az adott megyével kapcsolatos sajtófigyelő bibliográfiai összeállításokat. Sokkal lassabban halad azonban a régi, 1945 előtti sajtóanyag helytörténeti vonatkozásainak {V-432.} bibliográfiai kigyűjtése, holott információs értéke ennek összehasonlíthatatlanul magasabb, mint az elmúlt évtizedek sajtóanyagáé. Elkészültek az egy-egy megyében a kezdetektől az 1960-as évekig megjelent periodikák legfontosabb adatait (lelőhelyüket) feltüntető bibliográfiák (többségük azonban mára elavult, hiányos és részben pontatlan).

Bodor Antal 1944-ben jelentette meg Magyarország helyismereti könyvészete 1527–1940 c. összeállítását. Ennek 1944-ig kiegészített, hasonmás kiadása 1984-ben jelent meg (önálló köteteket, füzeteket s némi kéziratos anyagot tartalmaz). Folytatása Csomor Tibor Magyarország: Honismereti bibliográfia (1972). Tartalmaz helytörténeti anyagot A magyar történettudomány válogatott bibliográfiája 1945–1968 (1971) is, aminek azonban nincs folytatása. Bár a Századok c. folyóirat 1985-ig évente közölte a magyar történettudomány bibliográfiáját, ám utána a füzetes évi bibliográfiák kiadása 1993-mal megszakadt. Egyes régészeti, hadtörténeti, művészettörténeti szakfolyóiratok bibliográfiái nem pótolhatják a hiányt. A Honismeret számonként közli a tudomására jutott helyismereti-helytörténeti kiadványok (könyvek, füzetek, periodikák) bibliográfiáját, ami a maga nemében hézagpótló. Mindemellett helytörténeti irodalmunk terjesztése, bibliográfiai figyelése egészében évtizedek óta megoldatlan. Emiatt a helytörténeti irodalom eredményeinek igen jelentős hányadáról nem értesülnek sem az érdeklődők, sem a szakemberek.

Az 1960-as évek óta a helytörténeti kutatás publikációs lehetőségei ugrásszerűen megnőttek. A legtöbb megyei múzeum immár három-négy évtizede folyamatosan megjelenteti évkönyveit, több kiad ezen kívül különféle füzetsorozatokat, monográfiákat, kiállítási ismertetőket, katalógusokat. A múzeumokhoz képest a levéltárak általában egy-két évtizeddel később teremtették meg a saját évkönyvsorozatukat. Van rá példa, hogy a múzeumok és levéltárak közös sorozatot jelentetnek meg. Ilyen a Zalai Gyűjtemény (1974–1998), amelynek 50. kötete az eddigi sorozat repertóriuma (1999). A megyei könyvtárak többségének nincs évkönyve, önállóan vagy sorozatként jelentetnek meg bibliográfiákat, sorozatokat, hasonmás kiadványokat.

Folyóiratok: A megyei helytörténeti folyóiratok közül legrégibb múltra a Soproni Szemle tekinthet vissza (1937–1944, 1955-től indult új folyama). Szerkesztője Csatkai Endre majd Mollay Károly. A Dunántúl patinás folyóirata a Vasi Szemle (1934–1939, 1958-tól indult új folyama A Somogy, a Baranyai Művelődés is közölt helytörténeti írásokat, s kifejezetten helytörténeti folyóirat a Baranya, amely az esztergomi Limeshez hasonlóan az 1990-es években indult. Tolna megye folyóirata, a Dunatáj is fogadókész volt helytörténeti írásokra. A Dunakanyar c. folyóirat is a helytörténet biztos bázisának számított az 1970-es évektől. Az Alföldön a kecskeméti Forrás, a szegedi Tiszatáj is közölt helytörténeti írásokat, még inkább a Szabolcs-Szatmári Szemle, meg a sajnálatosan megszűnt Békési Élet. A Déri Múzeum Baráti Körének Dankó Imre által indított s általa szerkesztett folyóirata, a Múzeumi Kurír 1969 óta jelenik meg, s nemcsak az adott megye, hanem szinte az egész magyar nyelvterület (sőt kultúránk külföldi kapcsolódásai) témaköréből közöl tanulmányokat, adatközléseket. Észak-Magyarországon újabban a Hevesi Szemle, régebben a Borsodi Művelődés és a Borsodi Szemle (a rendszerváltás után mindkettő megszűnt) a helytörténetfő publikációs fórumai. Sajátos szerepet tölt be a sátoraljaújhelyi székhelyű, névadója, továbbá Zemplén és Abaúj hagyományainak ápolását fölvállaló Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve, a Széphalom, amelynek 1986 óta tíz kötete jelent meg Kováts Dániel szerkesztésében.

Fontos szerepet töltenek be az 1980-as évektől ismét megjelenő megyei, városi, {V-433.} sőt községi kalendáriumok, amelyek általában a helytörténetnek tág publikálási teret biztosítanak, pl. a Bakony-balatoni kalendárium, a Tabi Kilátó, a Karcagi Kalendárium stb.

A szomszéd országokban, Szlovákiában a képes hetilapok voltak a magyar helytörténeti írások megjelentetői, terjedelmesebb tanulmányok az Irodalmi Szemlében láttak napvilágot. Romániában a Korunk, a Művelődés, egyes időszakokban (az 1960–1970-es évek fordulóján) a megyei napilapok egész helytörténeti sorozatokat is közöltek. Az 1990-es években alapvetően változott a helyzet. 1990 óta ismét megjelenik az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Múzeum Egyesület nagy hagyományú folyóirata. Az Erdélyi Kárpát Egyesület folyóirata a Gyopár (túracélpontnak számító várakról és egyéb műemlékekről közöl cikksorozatokat). A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság évkönyveket ad ki. A Haáz Rezső Kulturális Egyesület Csíkszeredán múzeumi füzeteket jelentet meg. A Bod Péter Közművelődési Egyesület a Csernátoni Füzetek gondozója. A Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület (Bánffyhunyad) folyóirata a Kalotaszeg. Korondon a Firtos Művelődési Egyesület adja ki a Hazanéző c. folyóiratot. Csíkszeredán jelenik meg a Székelyföld c. folyóirat.

A szomszédos országok levéltárai az ottani magyar, s még inkább a magyarországi kutatók számára csak korlátozottan voltak kutathatók. Szlovákiában az egyházközségi iratokat is központi levéltárakba szállították az egyházközségekből. Ez a helyzet 1990 után többé-kevésbé rendeződött. Erdély levéltárainak gazdag anyaga alapján készült Szabó T. Attila Erdélyi magyar szótörténeti tára (eddig 8 kötete jelent meg). Jakó Zsigmond kolozsvári professzor levéltári kutatásainak művelődéstörténeti eredményeit összegző tanulmánykötet: Írás, könyv, értelmiség (1976). Juhász Istvánnal közös forráskiadványa a Nagyenyedi diákok 1662–1848 (1979). Hasonló diákadattár Tonk Sándor A marosvásárhelyi ref. kollégium diáksága 1653–1848 (1994). Korábban megjelent alapvető összegzése Erdélyiek egyetemjárása a középkorban (1979). Az erdélyi iskolatörténet további alapművei: Sebestyén Kálmán A kolozs-kalotai (kalotaszegi) ref. egyház népoktatásának adattára a XV. századtól 1848-ig (1993), Erdély ref. népoktatása 1780–1848 között (1995).

Forráskiadványok: Elsősorban a megyei levéltárak jelentettek meg forráskiadványokat. Az 1960-as évektől kezdve minden megye megjelentette történelmi olvasókönyvét. Ezek rendkívül különböző terjedelműek és tudományos értékűek. Az 1960-as években az új- és legújabbkori források (főleg a „haladó”mozgalmak, a munkás- és parasztmozgalom dokumentumai voltak többségben). Az 1980-as évektől kiadásra kerülő újabb sorozatok nemcsak jóval terjedelmesebbek (többkötetesek), hanem összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalúak; pl. Kanyar József Harminc nemzedék vallomása Somogyról (I–II.), Tolna megye történetéből (I–III.) stb.

A 16–18. századi településtörténet különleges értékű levéltári gyűjteménye a Magyar Országos Levéltárban őrzött urbáriumok és összeírások sorozata.

A pálos kolostorok oklevélanyagának regesztáit Gyéressy Béla készítette el: Documenta artis paulinorum (I–III. 1975–1977). A 18. századi római katolikus templomok adattára az Acta Cassae Parochorum gyűjteménye (1–5. füzet). A megyei levéltárak középkori okleveleinek publikálására példa Sugár István Borsodi oklevelek a Heves megyei Levéltárban 1245–1521 (1980). Engel Pál Kamarahaszna-összeírások 1427-ből (1989) abaúji, gömöri, sárosi, tornai, ungi adóösszeírásokat közöl. Tematikus forrásgyűjtemények Román János munkái: A sárospataki szőlőművelés XVI–XVII. századi történetének forrásai (1964); Források Sárospatak település- és építészettörténetéhez (1965). Más típusú {V-434.} tematikus gyűjtemény Szendrey István Hajdú-szabadságlevelek (1971). Egy tájegység válogatott írott dokumentumait teszi közzé a Régi históriák. Ózd és környéke múltjának írott forrásai (1984). Fekete Lajos, Káldy-Nagy Gyula, Vass Előd és mások egész sor (budai, gyulai, szolnoki, bajai, kalocsai, baranyai, simontornyai stb.) török kori összeírást és számadást tettek közzé az 1960–1990-es években. Hegyi Klára közölte Jászberény török leveleit (1988). Miskolc török leveleinek regesztáit Vass Előd készítette el. Blaskovics József felvidéki török dokumentumokat adott ki: Rimaszombat és vidéke a török hódoltság korában (1989); Érsekújvár és vidéke a török hódoltság korában (1989). Az 1980-as években országos program keretében megkezdték a legkorábbi vármegyei jegyzőkönyvek bejegyzéseinek tartalmi kivonatok formájában történő közzétételét. Eddig mintegy két tucatnyi kötet jelent meg (sőt egyes városok, pl. Debrecen, illetve Miskolc jegyzőkönyveinek közlése is megkezdődött). Az anyag azonban olyan terjedelmű, hogy belátható időn belül a program teljesíthetetlen. A 17. század egyik legfontosabb erdélyi forrását tette közzé magyar fordításban Vogel Sándor, a szász Georg Krauss Erdélyi krónikáját 1608–1665 (1994). Egy eddig kevéssé kutatott forráscsoport dokumentumainak közlését kezdte meg Hudi József: A dunántúli nemesi községek statútumai a XVII–XIX. századból (1999). A Székelyföldről közöl hasonlókat Imreh István: A rendtartó székely falu (1973), A törvényhozó székely falu (1983). A régi megyeleírások közül Dankó Imre Petik Ambrustól Békés megye leírását 1784 közölte (1961). Pesty Frigyes helynévgyűjteményét részben vagy egészében több megye közzétette (pl. Pest megye, Borsod megye, Tolna megye stb.), de az anyag túlnyomó része még mindig kiadásra vár. A II. József-kori katonai országleírás is különleges értékű forrás. Magyar fordításban közzétették több vármegye (pl. Szabolcs, Szatmár, Bereg, Abaúj, Torna, Gömör, Zemplén, Borsod), színes térképanyagát is.

Megyei monográfiák megjelentetésére 1945 után évtizedeken keresztül nem gondoltak. 1970-ben Borsod-Abaúj-Zemplén megye története és legújabbkori adattára arra lehet példa, hogyan nem szabad ilyesfajta monográfiát készíteni. Erőteljesen rányomta bélyegét a kor. Nem sokkal sikerültebb Nógrád megye többkötetes monográfiája sem. Komárom, majd újabban Baranya megye próbálkozásai már ígéretesebbek. Az 1980-as években a Kossuth Kiadó Magyarország megyéi címmel jelentetett meg zsebkönyvsorozatot. Bár a kötetek rövid történeti-művelődéstörténeti részt is tartalmaztak, egészében azonban valójában politikai propagandakiadványok. Egyes megyék képes kismonográfiákat jelentettek meg az elmúlt évtizedekben. Erre példa Borsod-Abaúj-Zemplén Megyekönyve (1994). Legújabban, az 1990-es évek második felében a CEBA Kiadó jelentetett meg a Borovszky-sorozathoz hasonló formátumú megyesorozatot. Ezek történeti anyaga meglehetősen egyenetlen, általában elmarad a Borovszky-kötetek alapossága, megbízhatósága mögött. Egyes szövegrészei és illusztrációi egyenetlen színvonalúak.

Egy sajátos közigazgatási szervezet múltját derítette föl Szakály Ferenc (1942–1999): Parasztvármegyék a XVII –XVIII. században (1969). Szülőföldje, Tolna vármegye közép- és török kori történetének legkitűnőbb kutatója volt. Legutóbbi műve Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt 1314–1525 (1998). Egy-egy megye történetének bizonyos korszakait bemutató művek közül példaként említhetjük Havassy Péter Heves megye középkori tisztségviselői (1986) c. kötetét, Sugár István Heves vármegye és Eger visszafoglalása a töröktől (1987) c. kötetét.

Romániában Petri Mór szilágysági monográfiájának folytatása a Szilágysági magyarok (1999).

{V-435.} A történeti megyetopográfiák (történeti földrajz) magas szintű alkotása Györffy Györgytől Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza (I–IV. 1963–1998). A P-betűs megyékig jutott sorozat még három tervezett kötettel lenne teljes. Németh Péter A középkori Szabolcs megye települései (1997) a 11–15. század történeti földrajzi adattára. Frisnyák Sándor Szabolcs-Szatmár megye 18–19. századi történeti földrajzivázlatát tette közzé (1980). A megyénként megjelenő régészeti topográfia munkálatai még lassabban haladnak, mint a történeti földrajz. Teljes egészében három évtized alatt csak két megye (Veszprém és Békés) anyaga jelent meg, a többi (Pest, Komárom) egyelőre csonka.

A műemléki megyei topográfia-kötetek 1954-től jelennek meg: Esztergom; Nógrád megye; Sopron és környéke; Pest megye; Budapest; Heves megye; Szabolcs-Szatmár megye. Sisa Béla sorozaton kívüli munkája a Békés megye műemlékei (I–II.). Ismeretterjesztő célzatú rövidebb összeállítás Németh József Zala megye műemlékei (1979). Egy építészeti korszak megyei adattára Erdélyi Géza Gömör vm. klasszicista építészete (1996).

Genthon István először 1951-ben készítette el egykötetes kistopográfiáját, majd ezt követte 1959–1961 között három kötetben nagyobb katasztere: Magyarország művészeti emlékei. A történeti Magyarországra vonatkozó műemléki topográfiáját cédulakatalógus formájában az Országos Műemléki Hivatal Könyvtára őrzi. Entz Géza csaknem fél évszázados kutatásainak összegzése Erdély építészete a XI–XIII. században (1994), Erdély építészete a XIV–XVI. században (1996). c. adattár.

Tájmonográfiákat elsősorban az etnográfusok készítettek az elmúlt évtizedekben. Például Dömötör Sándor Őrség (1960), Katona Imre Sárköz (1962), Kiss Lajos Régi Rétköz (1961); Balassa Iván Lápok, falvak, emberek. Bodrogköz (1975). Petercsák Tivadar Hegyköz (1978). A korszak egyik első tájtörténeti vállalkozása Dankó Imre Ismerjük meg a szülőföldünket! A sárospataki járás története (1955). Egy megye (Zemplén) egy korszakát (16–17. század) feldolgozó mintaszerű tanulmánygyűjtemény a Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulása korszakában (szerk. Makkai László, 1966). A Kárpát-medence táji tagolódásának történeti-néprajzi rendszerét összegezte Kósa László–Filep Antal A magyar nép táji-történeti tagolódása (1975). A kisebb hajdútelepek csoportjairól először Dankó Imre írt: A Sajó-Hernádmelléki hajdútelepek (1955), A Körösköz-bihari hajdúság (1959). Nagy Czirok László Pásztorélet a Kiskunságon (1959), Vajkai Aurél Balatonmellék (1961), stb. Bakó Ferenc szerkesztette a Palócok c. sorozat 4 kötetét (1989). Szita László, Szőts Zoltán szerk. A Völgység ezeregyszáz éve a kultúra és az életmód változásainak tükrében (1996). Rakonczai János–Szabó Ferenc szerk. A mi Alföldünk (1996); Bodnár Mónika–Rémiás Tibor szerk. Tanulmányok a Bódva-völgye múltjából (1999).

Geográfiai indíttatású tájtörténetekre példák: Dobány Zoltán A taktaközi települések történeti földrajza a 18. század közepétől 1945-ig (1995), A Cserehát történeti földrajza 18–20. század (1999).

Régészeti terepbejáráson alapuló tájtörténetre példák: Valter Ilona A Bodrogköz honfoglaláskori és középkori településtörténete (Agrártörténeti Szemle 1974), Csorba Csaba A Sárvíz mente településtörténete (1974), Benkő Elek A középkori Keresztúr szék régészeti topográfiája (1992), Gallina Zsolt–Romsics Imre A Kalocsai Sárköz régészeti emlékei (1996) stb. Az 1970–1980-as években a tájtörténet riportkötetek formájában jelenhetett meg. Ennek a műfajnak mestere Beke György, aki végül kénytelen volt áttelepülni Magyarországra az állandósuló zaklatások miatt. Művei: Szilágysági hepehupa (1975); Vizek törvénye (1977); Nyomjelző rokonság. Barangolások nagyapámmal Fehér megyében (1978); Búvópatakok. Barangolások Beszterce-Naszód megyében {V-437.} (1980); Boltívek teherbírása. Barangolások Máramaros és Szatmár megyében (1983); Itt egymásra találnak az emberek. Barangolások Bihar megyében (1984).

A legmonumentálisabb tájtörténeti vállalkozás az Erdély története (főszerk. Köpeczi Béla. I–III. 1988), jelentősen átdolgozott változata Erdély rövid története (1989, 1993), amit a kritika ugyan a magyar történetírás csúcsteljesítményeként értékelt, valójában több fejezete inkább annak a bizonyítéka, hogy Budapesten az Erdély-kutatás az elmúlt évtizedekben nem folyt kellő intenzitással. A kitűnő erdélyi magyar történészgárdának viszont nem volt lehetősége, hogy ilyesfajta összefoglaló mű megalkotására gondolhasson. Erdélyi tájtörténetek: Kisgyörgy Zoltán Erdővidék (1973), Benkő Samu Murokország (1972).Tájtörténeti vonatkozásokat is tartalmaznak az 1970-es években hosszú, sokesztendős vajúdás után kiadásra engedélyezett néprajzi (népművészeti) monográfiák, többnyire Kós Károly és munkatársainak művei: Kászoni székely népművészet (1972); Szilágysági magyar népművészet (1974); Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (1978); Moldvai csángó népművészet (1981) stb. Újabb kiadvány Major Miklós Szilágyság – tájak, műemlékek, emlékhelyek (1999). Kitűnő összegzés Tarisznyás Márton Gyergyó történeti néprajza (1982, 2. kötete 1994-ben jelent meg).

Felvidéki példa Csáki Károly Nógrádi tájakon (1992); Bogoly János Királyhelmec és a Felső-Bodrogköz természetrajza és történelme (1992).

Kárpátalja alapvető adattára Deschmann Lajos Kárpátalja műemlékei (1990).

Városmonográfiák tekintetében az első jelentős, komoly tudományos igényű, nagy sikert aratott vállalkozás Nagy Gyula szerkesztésében Orosháza története és néprajza (I–II. 1965). A többkötetes nagymonográfiák közül az első Budapest története (I–V. 1973–1980). Évtizedekig tartó, kiterjedt gyűjtő-előkészítő munka gyümölcse, az 1940-es években indított, befejezetlen sorozat helyett. Sajátos stílust képvisel, hiányzik ugyanis teljes egészében a kötetekből az időrendi áttekintés, csupán tematikus fejezetei vannak. Ez az ötlet zsákutcának bizonyult, szerencsére nem követték más városok ezt a példát. Az ős- és ókori valamint a népvándorlás kori fejezetei viszonylag alacsony színvonalúak, s feltűnő, mennyire nem vette figyelembe a régészet addigi eredményeit az Árpád-kori fejezet, amely mára teljesen elavult. Kisebb részben áll ez a 14–15. századi részre. A török kori rész Fekete Lajos korábbi monográfiájának rövid kivonata, s nem veszi figyelembe az újabb forráskiadványokat s a régészeti kutatás eredményeit. A 19–20. századi kötetekre erősen rányomta bélyegét a korabeli politikai elvárás. Az 1970–1990-es évek régészeti-történeti kutatásait összegzi Kiss Csongor–Mocsy Ferenc főszerk. Óbuda évszázadai (1995). A középkori Pest környéki falvak és a pesti városfal régészeti kutatásának eredményeit Írásné Melis Katalin összegezte tanulmányaiban, köteteiben. A vidéki nagyvárosok közül Debrecen és Szeged jelentetett meg a budapestinél jóval magasabb tudományos színvonalú monográfiát. Miskolc még befejezetlen sorozata kevés előkészítéssel indult, emiatt hiányos. Külön sort képviselnek a hajdúvárosok monográfiái (Hajdúböszörmény, Hajdúdorog, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Hajdúhadház). Az egyes fejezeteket többnyire ugyanazok a szerzők készítették a kötetekben. Ennek vannak előnyei, azonban bizonyos esetekben rutinszerűvé vált a feldolgozás. Az alföldi városok nagyobb részének megjelent monográfiája az elmúlt évtizedekben. Például Makó monográfiája (1–4. 1992–1993); Ujváry Zoltán szerk. Biharnagybajom története és néprajza (1992); Varga Gyula szerk. Berettyóújfalu története (1981); Varga Gyula szerk. Derecske története. Bárth János szerk. Kecel története és néprajza (1984).1994-ben jelent meg Dankó Imre Nagyecsed (Központi szerepkör és önkormányzat {V-438.} a történelem sodrában). Ács Zoltán szerk. Tanulmányok Kisvárda történetéből (1983), Dám László szerk. Tanulmányok Nyírbátor és a Báthori család történetéhez (1986). Mintaszerű elemzés Bácskai Vera Gyula gazdasága és társadalma a XV–XVI. században (1991). Fontos kismonográfia Bánkiné Molnár Erzsébet Polgárok Kiskunfélegyházán 1890–1913 (1996).

Észak-Magyarországon az 1960–1970-es évek monográfiái (pl. Balassagyarmat, Eger, Mezőkövesd, Edelény) közepes színvonalúak. Jó színvonalú Vác története (I–II.). Bencsik János–Orosz István szerk. Tokaj. Várostörténeti tanulmányok (I–II. 1995). 1998-tól kezdődött meg Miskolc város többkötetes monográfiájának kiadása. Kitűnő adattár Balassa Iván Sárospatak történeti helyrajza a XVI–XX. században (1994). Hasonlóképpen elsősorban adattár Ködöböcz József Sárospatak a magyar művelődés történetében (1991).

A dunántúli városok közül az 1970-es évek elején jelent meg Székesfehérvár évszázadai címmel egy 3 kötetes tanulmánygyűjtemény. Siklósi Gyula régész ásatásainak eredményeit több tanulmányban dolgozta föl. Kuntár Lajos–Szabó László szerk. Szentgotthárd (1981) tanulmánygyűjtemény. Sárvár története , újabban Tanulmányok Pápa város történetéből a kezdetektől 1970-ig; Béli József–Rózsa Miklós–Rózsáné Lendvai Anna: Nagykanizsa. Városi monográfia (I. 1994) tartozik a legjobb feldolgozások közé.

Várostörténeti lexikonok: Berza László szerk. Budapest lexikon (I–II. 1990). Erdélyi várostörténetek: Medvigy Endre szerk. Marosvásárhely és vártemploma (1990); A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára (1997); Tóth Miklós Szilágysomlyó (1994); Gaál György Magyarok utcája (Kolozsvár, 1995); Lőwy Dániel, Demeter V. János, Asztalos Lajos Kőbe írt Kolozsvár (1996); Dukrét Géza–Péter J. Zoltán: Nagyvárad (1998); Dánielisz Endre Nagyszalonta (1998); Demeter István–Székely Attila Középkori mezőváros a Székelyföldön (1997).

Falumonográfiák az Alföldről. Rövid füzetes összefoglalások: Marjalaki Kiss Lajos Muhi puszta és környéke (1955); H. Fekete Péter Vid középkori falu története, régészeti leletei (1959). Új, nagy monográfiák: Romsics Imre szerk. Homokmégy. Tanulmányok (1998); Fehér Zoltán Bátya életrajza (1996).

Észak-Magyarországon Hankó Zoltán általános iskolai tanár figyelemre méltó munkája Megyaszó históriája a kezdetektől 1867-ig (1990). Kisebb, füzetes összefoglalás Lajos Árpád Nemesek és partiak Szuhafőn (1979). Fehér József Bodroghalom múltjából (1996).

A Dunántúlról Magyar Kálmán szerk. Babócsa története. Tanulmányok a község történetéről (1990); Szabó Géza szerk. Bölcskei tanulmányok (1. 1994). Veress D. Csaba Felsőörs évszázadai (1992); Az évezredes Paloznak (1993); Tótvázsony múltja és jelene (1994).

Erdélyi példák: Sebestyén Kálmán Magyarbikal története (1996); Páll-Antal Sándor Backamadaras 600 éve (1992); Csíkmadaras. Egy felcsíki falu hét évszázada (1996). Zepeczaner Jenő Szováta 1578–1989 (1998); Palkó Attila Magyaró – egy Felső-Maros menti falu évszázadai (1995). Monumentális vállalkozás Sepsiszéki Nagy Balázs Székelyföld falvai a huszadik század végén. Háromszék (1998).

Szlovákiai példák: Böszörményi János Dunamocs évszázadai (1990); Móricz Kálmán Nagydobrony (1993); Angyal Miklós Udvard múltja és jelene (1993), Udvard nevezetességei (1994).

Egyházi helytörténet: Az egyháztörténet kutatását a tudománypolitika igyekezett minél szűkebb körre szorítani 1949-től. 1947-ben például még megjelenhetett Szabó Lajos ref. lelkésztől az egyházközség kiadásában A kétszázharmincéves taktaszadai református egyház c. kiadvány. Néhány fontos tanulmány: Györffy György: A szávaszentdemeteri görög monostor XII. századi birtokösszeírása (1952–1953); Kumorovitz Bernát: A zselicszentjakabi alapítólevél 1061-ből (1964); Komjáthy Miklós: A veszprémvölgyi {V-439.} alapítólevél kibocsátójáról (1973). Forrásközlések: Kumorovitz Lajos összeáll. Veszprémi regeszták 1201–1387 (1953); Juhász Kálmán: Egy dél-alföldi hiteleshely kiadványai. Aradi regesták (1962). Évtizedeken keresztül alig jelenhetett meg mű e tárgykörben, nem számítva a középkori templomok és kolostorok régészeti feltárásának eredményeit: pl. Entz Géza A gyulafehérvári székesegyház (1958); Valter Ilona: Pásztó, Kozák Éva: Vértesszentkereszt, H. Gyürky Katalin Pannonhalma, Buda, Veszprém, Kozák Károly Pécsvárad, Szekszárd. Az egyháztörténet évtizedekig egyet jelentett az antiklerikális, ateista „felvilágosító” munkával. Az egyházi könyvkiadás (könyvkiadók) lehetőségei a minimumra szorultak, s a hitbuzgalmi kiadványok mellett pl. rendtörténeti kiadványok megjelentetése csak kivételes esetekben volt megoldható. Még kevésbé volt arra lehetőség, hogy egy-egy település helytörténeti kutatással foglalkozó papjai (mint 1948-ig gyakorta megtették) megjelentessék saját kiadásban, vagy magánszemélyek támogatásával munkájuk eredményét. Egyes folyóiratok (Műemlékvédelem, Honismeret, múzeumi és levéltári kiadványok) tették ezt lehetővé, elsősorban az 1970-es évektől kezdve. Helytörténeti monográfiák az 1970-es évekig általában nem hasznosították a helyi egyházközségi, vagy a központi egyházi igazgatás levéltáraiban őrzött anyagot, s általában nem is kapott külön fejezetet a monográfiákban az egyháztörténet, s óvakodtak attól is, hogy adott témakörökben leginkább jártas történész papokat kérjenek föl a vonatkozó fejezet megírására.

Jelentős monográfiák: Szakály Ferenc Mezőváros és reformáció (1995), Szántó Konrád A jászberényi ferences templom története (1974). Puskás Miklós összeáll. Egri író papok (1980). A kalocsai egyházmegyével kapcsolatos újabb történeti feldolgozásokat említhetjük egyik mintaként: Udvardy József A kalocsai főszékeskáptalan története a középkorban (405 oklevél regesztájával, 1992), Boros István A Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár (1994), Lakatos Andor A Kalocsai Főszékeskáptalan Levéltára (1998). Az erdélyi egyháztörténet különleges értékeit teszi közzé Muckenhaupt Erzsébet: A csíksomlyói ferences könyvtár kincsei (1999). Ehhez kapcsolódik Tánczos Vilmos A csíksomlyói kegyhely története (1990). Román János A sárospataki kollégium (1956); Trócsányi Zsolt szerk. A pápai kollégium története (1981); A sárospataki református kollégium (1981);Novotny Gyula Az avasi templom (1982); Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár (XVI. 1990). A Debreceni Református Kollégium (1990); Bojtor István Misszió a Tiszán innen (1996); Hörcsik Richárd A Sárospataki Református Kollégium gazdaságtörténete 1800–1919 (1996) módszertani szempontból újszerű, alapvető fontosságú összegzés, amely megmutatja, hogy a változó gazdasági körülmények között hogyan tudta a kollégiumi vezetés mindig megtalálni a fennmaradást biztosító helyes utat.

Műemlékek: A Tájak, Korok, Múzeumok sorozat sikeres kis füzetei már túljutottak a 600-as számon. Erre a mintára készülnek Erdélyben (az Erdélyi műemlékek sorozatban több mint 30 füzet jelent meg) és a Felvidéken is (eddig mintegy kéttucatnyi) műemlék-ismertető színes füzetek. A nagyobb adattárak közül legmonumentálisabb Balogh Jolán munkája a Művészet Mátyás király udvarában (I–II. 1966) és a Varadinum. Várad vára (I–II. 1982). Először vállalkozott a XVI–XVII. századi udvarházak és kastélyok kataszteri felmérésére H. Takács Marianna (1970). Erdély vonatkozásában kitűnő összegzések B. Nagy Margit kötetei: Reneszánsz és barokk Erdélyben (1970), Várak, kastélyok, udvarházak ahogy a régiek látták (1973). Az erdélyi regionális műemléki topográfiai munka első műve Dávid László A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei (1981).

Hadi helytörténet. A Zrínyi Kiadó vársorozatában eddig tucatnyi kötet jelent meg, {V-440.} pl. Csorba Csaba Esztergom hadi krónikája (1978), Várak a Hegyalján (1980), Vég-Gyula várának históriája (1985); Veress D. Csaba–Siklósi Gyula Székesfehérvár, a királyok városa (1990); Veress D. Csaba Várak a Balaton körül (1996),

Burgenland, illetve Nyugat-Magyarország várainak, erődítményeinek monográfiája osztrák kiadásban, német nyelven jelent meg: Marosi Endre Burgen im österreichisch-ungasrischen Grenzraum (1990). Kitűnő összefoglalás Körmend a hadtörténelemben.

Egy nagyobb tájegység (az Alföld) várainak kataszterét készítette el Csorba Csaba (A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1972). A 13–15. századi országos várkataszterre két történész, Fügedi Erik (Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon, 1977) és Engel Pál (Magyarország világi archontológiája, I–II. 1996) tett kísérletet. Csorba Csaba, Sándorfi György, Nováki Gyula és Dénes József régészeti-történeti várkatasztere (több ezer vár adataival) számítógépes adattár formájában létezik. A történészek számára alapvető fontosságú összefoglalás Bóna István Az Árpádok korai várai (1998) c. műve, amelyben átértékeli az államalapítás kori, illetve vármegyei székhelyül szolgáló várak építéstörténetével kapcsolatos addigi történeti-régészeti kutatásokat. Sándorfi György mérnök és Nováki Gyula régész várak százait mérte fel (elsősorban őskori földvárakat és ún. középkori kisvárakat, vármegyeközpontok várait. Legjelentősebb összegzésük A történeti Borsod megye várai (1992); A Börzsöny hegység őskori és középkori várai (1979). Jelentősek még Miklós Zsuzsa földvárkutatásai, pl. A Gödöllői-dombvidék várai (1982). Mintaszerű régészeti összegzés Holl Imre Kőszeg vára a középkorban (1982). Az egri múzeum szervezésében az 1970-es évektől a végvárak kutatásának új eredményeit konferenciasorozaton ismertetik s jelentetik meg tanulmánykötetek formájában (Studia Agriensia).

Újabban több összegzés jelent meg a székely erődített templomokról: Tüdős S. Kinga Erdélyi védőrendszerek a XV–XVIII. században. Háromszéki templomvárak (1995), Gyöngyössy János és munkatársai Székelyföldi vártemplomok (1995). A vitatott korai székely várakról Ferenczi István: Sóvidéki várainkról (1994). A várkastélyokról (Fogaras, Bonchida, Radnót, Alvinc) Kovács András művészettörténész írt.

Gazdaságtörténet: A középkori uradalomtörténet új módszerű kísérletei Kubinyi András nevéhez fűződnek (pl. Kaposújvári uradalom, 1973). Alapvető fontosságú forrásközlés Makkai László szerk. I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai 1631–1648 (1954), Maksay Ferenc szerk. Urbáriumok (1959). Szabad György A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (1957) az első korszerű uradalomtörténet. Újabb, módszertani szempontból jelentős uradalomtörténeti összefoglalás Papp Klára Biharország jobbágynépe. A magánbirtok és jobbágysága a XVIII. században (1998). Wellmann Imre tanulmányai 18. századi agrártörténelem címmel jelentek meg (1999). Az etnográfiai szemléletű mezőgazdaságtörténet új eredménye Égető Melinda Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés (1993). A mezőgazdasági gépgyártás első összegzése Estók János A mezőgazdasági gépgyártás története Magyarországon a kezdetektől 1944-ig (1996).

Domonkos Ottó–Nagybákay Péter szerk. Magyarország kézművesipar-történetének válogatott bibliográfiája (1992). A Veszprémi Akadémiai Bizottság keretén belül az 1970-es évektől Éri István, Nagybákay Péter, Domonkos Ottó és mások vezetésével megindult a magyarországi kézművesipar története tárgyi és írott forrásanyagának felmérése. Tudományos ülések sorát szervezték, megjelent a céhkataszter, az árszabások katasztere, a mesterségnevek magyar–latin–német szótára stb. A kézműipar-történeti kutatások {V-441.} monumentális összegzése Domonkos Ottó főszerk. Kézművesség (1991).

Miskolcon 1989-ben a Herman Ottó Múzeum rendezte meg az első manufaktúratörténeti konferenciát, s kezdődött meg e témakör szervezett, hosszabb távú kutatása. E témakörben született új monográfia Csiffáry Gergely Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében (1996).

A 19–20. század egyes ipari üzemeinek történetéről mintegy száz kisebb-nagyobb füzetes, illetve monografikus feldolgozás jelent meg (pl. fővárosi, debreceni, pécsi, szombathelyi stb. nyomdákról, a diósgyőri papírgyárról, gépgyárakról, vegyi üzemekről stb).

Erdélyben folyt jelentős magyar ipartörténeti kutatás (Pataki József, Jakó Zsigmond, Egyed Ákos stb.). Újabb monográfia: Barabás László Balánbánya története (1996).

Turisztikai, idegenforgalmi kiadványok a két világháború közötti időszakhoz képest általában sokkal gyengébb színvonalúak (nemcsak helytörténeti részeiket tekintve). Történeti adataikat általában régebbi művekből ollózták össze, s kellő szakmai lektorálás híján, gyakorta pontatlanok, vagy elavult feldolgozások alapján készültek. Kivételt képeznek például a Zákonyi Ferenc vezette Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal kiadásában megjelent füzetek: Darnay Béla–Zákonyi Ferenc: Szigligeti séták (1954); Darnay Béla–Zákonyi Ferenc: Somló (1954); Darnay (Dornyay) Béla–Lipták Gábor: Csesznek és Zirc (1957); Iványi Béla–Sági Károly: Csobánc (1957); Lipták Gábor–Zákonyi Ferenc: Sümeg; Iványi Béla–Sági Károly–Takács Kálmán: Hegyesd, Tátika, Rezi (1961); Scherer János: Bakonybél és környékének útikalauza (1961) stb. Vegyes színvonalúak a Panoráma Kiadó város-útikalauzai. Ezek első sorozata az 1960-as években jelent meg, a második sorozata az 1970–1980-as években. Egyes köteteket történészek, művészettörténészek írtak, ezek adatai pontosak, megbízhatóak, más esetekben viszont feltűnően sok a hiányosság és pontatlanság íróik helyismeretének hiányosságai és felületességük miatt. Az útikönyvek írói azonban – ritka kivételtől eltekintve – a múzeumi, levéltári, könyvtári és egyéb kiadású helytörténeti kiadványokat nem használták fel köteteik elkészítéséhez.

Szlovákiában, Kárpátalján, Romániában és Jugoszláviában az útikalauzok írói általában nem magyarok. A szlovák, ruszin, román, szerb szerzők viszont a magyar vonatkozásokat az egyes települések története, látnivalói tekintetében igyekeztek elhallgatni, a megemlített magyar származású történelmi személyiségek nevét átírták saját nyelvükre. Így lett például Romániában Kinizsi Pálból Pavel Chinezu (a „Chinezu” szó jelentése: „kínai”). Az 1970-es évektől kezdve jelentek meg az első magyar nyelvű útikönyvek Romániában, a Székelyföldön, például A rétyi Nyír, Kisgyörgy Zoltán Erdővidék, majd Hargita megye útikönyve. Az 1990-es évek második felében már Kolozsvárról: Gaál György Kalauz a régi és az új Kolozsvárhoz (1992), vagy a Székelyföldről (Vofkori László 2 kötete, 1999) terjedelmes útikönyvek jelenhettek meg. Szlovákiában Kassáról, Pozsonyról, a Csallóközről stb. jelentek meg újabban magyar szerzőktől útikönyvek. Burgenlandot és Bécs magyar emlékeit bemutató útikönyvek az 1970–1980-as években jelentek meg Juhász Lászlótól.

Helytörténeti kutatásunk jellemzője mind az anyaországban, mind kisebbségben, hogy mindenekelőtt személyekhez kötődik. Egy-egy tájegység, megye vagy település meghatározó egyénisége(i) döntően befolyásolják az adott időszak kutatásának irányát és színvonalát negatív és a pozitív irányban egyaránt.