A két világháború között

A magyar helytörténetírás szempontjából a trianoni békediktátum katasztrofális következményekkel járt. Egyrészt többnyire éppen a legjobban kiépített, leggazdagabb anyaggal rendelkező vidéki közgyűjteményeink (múzeumok, levéltárak, könyvtárak) kerültek idegen uralom alá, másrészt az új helyzetben az utódállamok hol nyíltabban, hol burkoltabban igyekeztek a magyar helytörténeti kutatást gátolni, mind az ott lakó, mind az anyaországi magyar kutatók számára. A szlovákok, románok, szerbek egyaránt arra törekedtek, hogy minden eszközzel „tudományosan” bebizonyítsák jogukat a megszerzett területekhez. A cél érdekében a magyar helyneveket saját nyelvükre fordították, illetve új neveket alkottak s ezeket tették hivatalossá, a magyar nevek használatát korlátozták, másrészt „helytörténeti” művek dömpingjével igyekeztek bizonyítani azt, hogy a települések többsége történetének nincsenek magyar vonatkozásai, vagy elenyészők. Azaz a helytörténészektől nem a múlt valóságos tényeinek lehetőleg minél teljesebb feltárását, hanem a „nem kívánatos” tények elhallgatását, átértékelését követelték meg. A magyar vezetésű közgyűjteményeket államosították, csupán az egyházi gyűjtemények őrizték meg önállóságukat. Az állásukat vesztett magyar kutatók az anyaországba telepedtek át. Megszűntek a közgyűjtemények magyar kiadványai, az egyesületek, társulatok évkönyvei, folyóiratai. A régihez képest összezsugorodott napi és heti magyar nyelvű sajtó adott lehetőséget rövidebb helytörténeti {V-422.} írások közlésére. Leginkább s leghamarabb a román kézre került területek magyar tudományossága talált magára. A sajátos „erdélyiség” (transzszilvanizmus) eszméje, amit Kós Károly (1883–1977) építész-író (fontosabb művei: Régi Kalotaszeg, 1912; Erdély. Kultúrtörténeti vázlat, 1929; Kalotaszeg, 1932) és mások dolgoztak ki, ebben erős morális pillért jelentett. Az anyaországban jelentek meg sok esetben az elszakított területekre vonatkozó helytörténeti művek, pl. Lukinich Imre (1880–1950) szerkesztésében a Nagyenyedi album (1926). A Székelyföldön jelent meg a legreprezentatívabb helytörténeti kiadvány, Csutak Vilmos szerkesztésében: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára (I–II. 1929).

Az anyaország intézményrendszerének is idő kellett, amíg a háború okozta nyomoron és zűrzavaron úrrá lehetett. A vidéki múzeumok az I. világháború során s az azt követő években igen nehéz helyzetbe kerültek. A törvényhatóságok egykori lelkesedése már lelohadt, s nehezedő anyagi helyzetben nem áldoztak ezekre az intézményekre, sőt egyes helyiségeiket a háború folyamán gyakran más célokra is lefoglalták. Az 1920-as évek közepére több – így pl. a békéscsabai, a gyulai, a hódmezővásárhelyi, a váci múzeum – katasztrofális helyzetbe került. 1927-ben Hóman Bálint (1885–1953) egyetemi tanár az 1922. évi XIX. tc. 11. § indoklását figyelembe véve a következőket fogalmazta meg: „A vidéki múzeumügy terén legfontosabb feladatunk a fejlődésre képes múzeumoknak, köztük a muzeális értékű iskolai gyűjteményeknek az egységes szempontok szerint irányított országos muzeális szervezetbe s a magyar tudományosság munkaszervezetébe való organikus bekapcsolása. Átszervezés során gondoskodnunk kell róla, hogy helyi múzeumaink holt raktárakból a nemzeti közművelődés, a vidéki kultúrélet, a szélesebb néprétegek művelését célzó szabadoktatás gócpontjaivá fejlesztessenek. A provinciális [helyi] múzeumok fenntartása és fejlesztése, adminisztrációs és közművelődési célzatú költségeinek fedezése s a sürgősen szükséges állandó státusok kiépítése törvényhatósági, az intenzív tudományos munkásságuk előmozdításához, az ásatásokhoz, rendszeres gyűjtésekhez, természettudományi és néprajzi kutatóutakhoz szükséges költségek előteremtése állami feladat, e munkálatok irányítása és ellenőrzése pedig az országos szakgyűjteményekre hárul. Az országos és provinciális múzeumok részére egységes tudományos munkaterv készítendő s az ennek megvalósításához szükséges kiadások fedezetét az állami költségvetés keretében kell megtalálnunk…” (Magyary Zoltán szerk. A magyar tudománypolitika alapvetése 1927). Felvetette azt is, hogy egyes vidéki múzeumokat sajátos irányú kutatásra kell ösztönözni (közművelődési feladatkörük meghatározása mellett), pl. „az összefoglaló jellegű és országos intézetté fejleszthető szegedi múzeum szomszédságában a szentesi Csongrádvármegyei Múzeum a Tisza-vidék speciális népvándorláskori régészeti múzeumává, a hódmezővásárhelyi városi múzeum a vásárhelyvidéki néprajzi emlékek gyűjteményévé volna kifejlesztendő…” (uo.)

A két világháború között leglátványosabban a debreceni és a keszthelyi múzeum helyzete változott meg. Györgyi Dénes tervei szerint felépült reprezentatív palotájuk. Országos súlyú közgyűjteménnyé Debrecent Déri Frigyes (1852–1924) bajai származású textilgyáros műgyűjteményének adományozása tette, amit később kiegészített Déri György ezredes páratlan, a Kárpát-medence egészét reprezentáló néprajzi gyűjteménye, szintén adományként. Méltán vette föl a városi muzeális gyűjtemény a Déri Múzeum nevet. Debrecen jó példa arra is, hogy mennyire személyektől függött egy-egy közgyűjtemény sorsa. A régész-történész Zoltai Lajos (1861–1939) után {V-423.} kitűnő néprajzkutató, Ecsedi István (1885–1936) vette át az intézmény irányítását, majd őket követte a régész-történész Sőregi János és Balogh István. Kecskeméten a régész-néprajztudós Szabó Kálmán (1886–1965) a város környéki elpusztult középkori falvak feltárásával úttörő munkát végzett. Máig alapműnek számít Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (1938) c. kötete. Miskolcon Leszih Andor (1880–1963) alakja csaknem fél évszázadon keresztül egyet jelentett a múzeummal. A városi levéltárnok Nyíry Dániellel közösen 1926–1928 között még régészeti-történeti folyóiratot is megjelentettek (Történeti és Régészeti Közlemények Miskolc és Borsod megye múltjából). Vácott a jogász képzettségű Tragor Ignác (1869–1941) alapította a múzeumegyesületet, s a város múltját két tucat könyvben és cikkek-tanulmányok sorozatában dolgozta föl: Vác vára és képei (1906), Vác története 1848/9-ben (1908), Vác utcái és terei (1918), Vác az irodalomban (1–2. 1925–1939), Vác története (1913, 1928) stb.

Az egyházi és iskolai múzeumok helyzetét a következőképpen foglalta össze 1927-ben Hóman Bálint: „A provinciális múzeumok sorában különálló helyet foglalnak el az egyházi hatóságok és testületek, valamint az iskolák múzeumai – aminők pl. az Esztergom Főegyházmegyei Könyvtár és Múzeum, az egri érseki lyceum muzeális gyűjteményei, a pécsi püspöki gyűjtemények, a budapesti Szent Ferenc-rendi kolostor, a debreceni, pápai, sárospataki ref. főiskolák, a győri bencés, a kalocsai jezsuita, kecskeméti, kiskunhalasi, kunszentmiklósi ref. főgimnáziumok és sok más középiskola muzeális gyűjteményei. A tangyűjteményeknek múzeummá fejlődése egyrészt az iskolai gyűjtemény rendeltetését félreértő adományozók és tanárok magángyűjteményeinek válogatás nélkül való beolvasztására, másrészt a helyi jellegű muzeális anyag befogadására hivatott önálló intézmény hiányára vezethető vissza. Ez iskolai múzeumokban igen sok becses helyi érdekű muzeális tárgy van felhalmozva s ahol önálló múzeum nincs, ennek hivatását töltik be.”

A vidéki könyvtárügy helyzetét Hóman Bálint 1927-ben a következőképpen látta: „A XIX. század utolsó negyedében megindult múzeum- és könyvtáralapító akció eredményeként ma már majdnem minden vidéki városunknak van a helyi múzeummal kapcsolatos vagy önálló nyilvános közkönyvtára, melyek közül nem egy éri el a tízezres kötetszámot. Törzsanyaguk legtöbb helyt valamely régi magán- vagy testületi könyvtár anyagából származván rendszerint általános irányú és sokoldalú tudományos anyag; az újabb gyarapodásban azonban a műveltebb középosztály igényeinek szemmel tartása mellett, a népművelés szempontjai érvényesülnek… Az egyházi hatóságok, testületek, szerzetesházak s a fővárosi és vidéki középiskolák közül nem egynek igen tekintélyes könyvtára van, de rendszeres fejlesztésüknek útját állja a gazdasági válság következtében beállott pénzszűke s e miatt az országos jellegű vidéki könyvtárakhoz hasonlóan visszafejlődésben vannak. Az iskolai és egyházi könyvtárak kezelése még ma sem mindig szakszerű és a közhasználattól elzárva, csupán a tantestületek rendelkezésére állnak.”

A helytörténeti kutatás bázisai nem csak a múzeumi, városi, egyházi testületi könyvtárak voltak, hanem a magánkönyvtárak is. Nem csupán a legelőkelőbb főúri kastélyokban (pl. Keszthely vagy Nagylengyel, a felvidéki Betlér vagy az erdélyi Bonchida stb.), hanem jó néhány kúriában is öt-tízezer kötetes (szak-) könyvtárat találhatott az odalátogató (pl. a család- és címerkutató Csoma Józsefnek abaújdevecseri könyvtára). A városi-falusi értelmiség (orvosok, gyógyszerészek, tanárok, mérnökök, papok, gazdászok, olykor kereskedők stb.) több ezer kötetes szakkönyvtárai sem {V-424.} hagyhatók említés nélkül. Utóbbiak a leszármazottak kezén gyakran szétszóródtak, vagy (többnyire örökös híján) adományként közgyűjteményeket gazdagítottak.

A helytörténeti kiadványok jelentős része (főleg egyes falumonográfiák) íróik költségén jelentek meg, s forrásuk nem utolsósorban az illető szerző könyv- és dokumentumgyűjteménye volt.

A levéltárak helyzetét 1927-ben Szekfű Gyula (1883–1955) levéltárnok majd budapesti egyetemi tanár tekintette át, aki értékelte az előző időszak kutatását is: „A mögöttünk fekvő pozitivista korszak, bármennyire megbecsülte, sőt túlbecsülte is a levéltárakból kihalászható egyes adatokat, a levéltári kutatást és publikálást rendszertelenül végezte. A kiadók nem szereztek maguknak áttekintést arról, hogy mit lehet találni, sem pedig nem hozták tisztába a másik, nem kevésbé fontos kérdést: hogy mit érdemes találni és publikálni. Levéltári boltok alá lépve, megigézetten bámulták a „kincseket” és ebben a hangulatban kincsnek néztek mindent, ami írva volt. Értékes anyagként adtak ki értéktelen forgácsokat is. Kiadatlanul hagyták a valóban értékeseket…”

A vidéki (vármegyei, városi, községi) levéltárakról a következőket írta: „Számbelileg és értékben legértékesebb részüket Trianon elszakította tőlünk és idegen kézre juttatta. Az erdélyi és felvidéki levéltárak történetünkre nézve oly értékes anyagot tartalmaznak, hogy használatuktól kizárva történetkutatásunk idővel kétségtelenül kárt fog szenvedni… A magyar kézen maradt megyei, községi és városi levéltárak nemcsak értékben, de a kezelés rendszeressége dolgában is mögötte állanak az elszakadt területek levéltárainak. Igen sok közülük ma is hozzá nem értő ember kezén van, akinek sem akarata, sem képessége nincs a levéltárat hozzáférhetővé tenni. A levéltár-tulajdonos hatóságok gyakran még most is teljes közönnyel viseltetnek a levéltári kérdés iránt, még napjainkban is előfordulnak nagyobb városok részéről is olyan esetek, hogy a levéltári anyag egyes részei értéktelen papiros gyanánt eladásra kerülnek… Egyik legszebb városi levéltárunk, Sopron példája mutatja, mit alkothat egy szakember-levéltárnok [Házi Jenő], akihez éppen szakismereteinél fogva a levéltár-tulajdonosnak is bizalma van.” Miskolc város levéltárában Nyíry Dániel, Borsod vármegye levéltárában Klein Gáspár tartoztak a kutató-levéltárnokok közé. Zemplén vármegye levéltárába Dongó Gyárfás Géza halála (1928) után nem találtak olyat, aki szervezte volta a vármegye helytörténeti kutatását, s a szerkesztő halála s a gazdasági válság együttesen elsöpörte a több mint három évtizedes múltra visszatekintő történelmi folyóiratot, az Adalékokat.

A vármegyei levéltárak a trianoni békeszerződés értelmében ahhoz az országhoz kerültek, amelynek területére a megyeszékhely esett. Így az Ausztria területére került sáv (Burgenland) egyetlen megyei levéltárat sem kapott, mert a vármegyei székhelyek a magyar oldalra estek. A Felvidéken Komárom, Hont, Abaúj, Gömör, Torna, Bereg levéltárai (székhelyükkel együtt) Szlovákiába estek, Nógrád és Zemplén központja viszont a magyar oldalon maradt. Románia tekintetében Szatmár, Bihar levéltárát elveszítettük. Jugoszlávia felé Zala, Baranya, Csanád nálunk maradt, Bács-Bodrog jugoszláv oldalra került. Az egyes települések levéltára természetesen helyben maradt, de a központi megyei igazgatás anyagának tanulmányozása az országhatárok miatt mind magyar, mind az utódállamok kutatói részére nehézkessé vált, s ez már rövid távon is éreztette hatását a helytörténeti kutatásban s máig sem sikerült megoldást találni a kérdésekre.

Az egyházi levéltárakról írva azt hangsúlyozza, hogy a nagyon értékes római {V-425.} katolikus (érseki, püspöki, rendi) levéltárakról alig jelent meg ismertető (repertórium, katalógus), kevés a forráspublikáció, csak a kutatási lehetőség biztosítása terén tapasztalható jelentős előrehaladás. A protestáns levéltáraknál jelentősebb a forráskiadás, de összefoglaló ismertetések ezekről sincsenek. A korszak végén készítette el ennek tervezetét Szabó István (1898–1969) levéltárnok, majd egyetemi tanár.

A családi levéltárak tulajdonosai ebben az időben általában már nem gördítettek akadályt a kutatók elé. A nagy levéltárak kezelői azonban általában továbbra sem voltak képzett szakemberek. Néhány kivétel volt. Ilyen Iványi Béla (1878–1964) levéltárnok majd jogtörténész professzor, aki nyugdíjazása (1938) után a Batthyány család körmendi levéltárában dolgozott. Szerkesztette a Körmendi Füzeteket (1–5. 1942–1943), értékes publikációi jelentek meg: Képek Körmend múltjából (1943), A két Zrínyi Miklós körmendi levelei (1943). Családok egész sora helyezte letétbe levéltárát az Országos Széchényi Könyvtárban. Ebből a gazdag anyagból több évtizedes munkával mintaszerűen közölte a címeres nemesleveleket Áldásy Antal (1869–1932): A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címereslevelei (1–8. 1904–1942).

A vármegyei monográfiák története sorában alapvetően új fejezetet jelentett Mályusz Elemér (1898–1989) Turóc megye kialakulása c. kötete (1922), amely csaknem 1300 (túlnyomórészt kiadatlan) oklevél elemzésével foglalta össze egy olyan kis területű vármegye történetét a 14. század végéig, amely nem szerepelt Csánki Dezső történeti földrajzában, viszont középkori okleveles anyagát semmilyen számottevő pusztulás nem érte. Szakított az egyes községek egyenkénti történetének feldolgozásával, „hanem ehelyett az egyes családoknak és falvaknak előbb külön-külön önálló részekben – nem tagadhatjuk, nagy fáradsággal – feldolgozott történetéből kiválasztottuk a településtörténetileg felhasználható anyagot, úgy hogy ez a rész már maga is egy másodfokú összefoglaló munka, hogy segítségével egy még általánosabb összefoglalást kíséreljünk meg.”

Mályusz Elemérnek a saját elgondolása szerinti vármegye-történeti sorozatot (Magyarság és nemzetiség) csak másfél évtizeddel később sikerült útjára indítani: Szabó István Ugocsa megye (1937); Ila Bálint Gömör megye c. jóval terjedelmesebb művének 1944-ben csak első kötete jelent meg, s a 4 kötetes vállalkozás három évtizeddel később válhatott csak teljessé.

Szintén a budapesti Tudományegyetem gondozásában jelent meg a Település és népiségtörténeti értekezések sorozat 8 kötete 1938–1943 között: Fügedi Erich Nyitra megye betelepülése (1938), Iczkovits Emma Az erdélyi Fehér megye a középkorban (1939), Balázs Éva Kolozs megye kialakulása (1939), Maksai Ferenc A középkori Szatmár megye (1940), Jakó Zsigmond Bihar megye a török pusztítás előtt (1940), Kovács Márton A felsőőri magyar népsziget (1942), Bélay Vilmos Máramaros megye társadalma és nemzetiségei (1943), Nagy Kálozi Balázs Jászkunsági reformátusok leköltözése Bácskába II. József korában (1943). Ez a hat kötet mintegy kiegészíti Csánki Dezső történeti földrajzi sorozatát, sőt sok tekintetben meg is haladják azt; nem csupán adattárak, hanem elemző történeti áttekintések. Csánki sorozatát folytatta Fekete Nagy Antal a kitűnő Trencsén vármegye c. kötettel (1941). Szintén az ő műve A Szepesség területi és társadalmi kialakulása (1934). A Felvidék jelentős részéről az 1940-es évek közepére korszerű történeti monográfiákkal rendelkezett a magyar történetírás.

A Településtörténeti tanulmányok Kniezsa István szerkesztette sorozatában mindössze két kötet láthatott napvilágot 1943–1944-ben: Mezősi Kály Bihar vm. a török uralom megszűnése idejében (1692);Kniezsa István A párhuzamos helynévadás. A II. világháború és az azt követő rendszerváltás {V-426.} ezeket az ígéretesen induló vállalkozásokat elsöpörte.

Különleges hely illeti meg a megye-monográfiák között Holub József (1885–1962) Zala megye története a középkorban. A megyei és egyházi közigazgatás története (I. 1929) c. művét. A mintaszerű vállalkozás azonban csonka maradt. Községtörténeti adatgyűjtése cédulákon a Zala megyei Levéltárban található. Kisebb részleteit tették csak közzé: Bortermelés Zala megyében 1526 előtt (1960), Zala megye középkori vízrajza (1963).

Erdélyben Szabó T. Attila szerkesztésében jelent meg Szolnok-Doboka magyarsága (1944).

1927–1942 között Ladányi Miksa könyvkiadó Magyar városok és vármegyék monográfiája címmel rendezett sajtó alá egy sorozatot, amelyben 36 kötet látott napvilágot. Ebből hét kötetet Dunántúli vármegyék sorozat címmel Szeghalmy Gyula szerkesztett. Színvonalban ezek messze elmaradnak az előbbi sorozat mellett. Nem szigorúan vett tudományos feldolgozások, hanem a „művelt nagyközönség” részére készült népszerűsítő áttekintések, illetve adattárak. Hasonló szintű a Csikvári Antal szerkesztette Vármegyei Szociográfiák sorozat is (Csongrád vm.; Szabolcs vm.; Borsod vm.; Abaúj-Torna vm.; Ung vm.; Zemplén vm.; Hajdú vm.; Magyar városok; A hetvenéves Budapest). Kertész János ezekhez a kötetekhez bibliográfiát is készített.

A főváros a korszak végén, a többi nagyvároshoz képest meglehetősen megkésve indította meg nagymonográfiáját, amihez évtizedekig folyt az adatgyűjtés, és eredményei napvilágot láttak a Budapest Régiségei és a Tanulmányok Budapest múltjából c. sorozat köteteiben. A Fővárosi Közmunkatanács történetét külön kötetben dolgozta fel mintaszerűen a jogász képzettségű Siklóssy László (1881–1951): Hogyan épült Budapest (1931). A monográfiának csak az I/1–2. (Budapest története az őskortól a magyar honfoglalásig) és a 3. kötete jelent meg: Fekete Lajos (1891–1969): Budapest a török korban. A sorozaton kívül megjelent városmonográfiák egyik remeklése Iványi Béla Gönc szabadalmas mezőváros története (1926, hasonmás kiadása 1988).

A Magyar Szociográfiai Intézet kiadásában jelent meg a Baranya megyei településeket leíró Községi adattár (Villány; Dunaszekcső; Magyarbóly; Baranya vm. eltűnt helységei, Peterd, Bonyhád, Kisasszonyfa, Majs).

A geográfiai nézőpontú tájmonográfiák mintapéldája Kogutowicz Károly (1886–1948) egyetemi tanár Dunántúl és Kisalföld írásban és képben (I–II. 1930–1936) c. munkája. A székelység históriáját foglalta össze rugonfalvi Kiss István (1881–1957) történész, egyetemi tanár: A nemes székely nemzet képe (I–II. 1939).

A falu-monográfiák a két világháború között a korábbi időkhöz képest viszonylag nagy számban jelentek meg, köztük történeti munkák és szociográfia-jellegű kötetek egyaránt.

Az egyházi helytörténet témakörében különösen jó színvonalú s korszerű rendtörténetek jelentek meg: Karácsonyi János Szt. Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig (I–II. 1922–1924), Harsányi Antal A domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt (1938), Kisbán Emil A magyar pálosrend története (I–II. 1938–1940). Galla Ferenc A pálos rend reformálása a XVII. században (1941). Reiszig Ede A jeruzsálemi Szent János lovagrend Magyarországon (I–II. 1925–1928).

Alapvető fontosságú máig nem meghaladott módszertani kiadvány Vanyó Tihamér A plébánia történetírás módszertana (1941). A protestáns egyházi helytörténet irodalmának gazdag tárháza Zoványi Jenő Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikona (1940, 3. jav. bőv. kiadás 1977).

Jelentős mennyiségű helytörténeti anyagot tartalmaz Ujvári Péter szerkesztésében a Magyar zsidó lexikon (1929, hasonmás kiadása 1987-ben jelent meg).

Műemlékek, várak tekintetében Gerevich Tibor szerkesztésében indult topográfia-sorozat {V-427.} (1–4. 1938–1939). Ennek keretében jelent meg Gerevich Tibor monumentális összegzése, Magyarország román kori emlékei (1938), Rados Jenő Magyar kastélyok (1939). A budapesti tudományegyetem Keresztényrégészeti Intézetében egész sor műemlékünket feldolgozó doktori disszertáció készült (és jelent meg nyomtatásban). Erdély vonatkozásában máig alapvető jelentőségű Biró József (1907–1944) művészettörténész munkássága: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei (1932), Erdély művészete (1941), Erdélyi kastélyok (1943).

Hadi helytörténet tekintetében a török kori végvárak kutatásában új korszakot jelentett az egri ciszter szerzetes-tanár, Pataki Vidor (1901–1973) munkássága: A XVI. századi várépítés Magyarországon (1931), Az egri vár élete (1934) stb. Wellmann Imre teljesen átdolgozta Károlyi Árpád monográfiáját (1886): Buda és Pest visszavívása 1686-ban (1936). Népszerű képeskönyv Varju Elemér összeállítása: Magyar várak (1932).

Gazdaságtörténet: Az uradalomtörténetek, az egyes iparágak (kézműipar) történetét, a mezőgazdaság történetét feldolgozó (részben néprajzi) művek sorolhatók ide. Domanoszky Sándor szerkesztésében a Magyar művelődéstörténet (I–V.) korszakonként tekintette át iparunk történetét. Egyes gyárak, pénzintézetek is megíratták reprezentatív történeti monográfiájukat.

A turisztikai irodalom olyan útikalauz-sorozatot mutatott fel ebben az időszakban, amelyet máig sem tudtak meghaladni. Helytörténeti forrásmunkának számítanak ezek a kötetek, amelyek település- és műemléki leírásai alapos helyszíni és szakirodalmi kutatáson alapulnak: pl. Dornyay Béla A Bakony (1927), Dornyay Béla–Vigyázó János A Balaton és környéke (1934), Erdei–Hubay–Vigyázó A Bükk (1932), Vigyázó János A budai hegyek részletes kalauza (1923), Kiss József Pécs és a Mecsek kalauza (1926), Barcza I.–Vigyázó János A Mátra részletes kalauza (1930), Thirring Gusztáv szerk. Felső-Dunántúl útikalauz (1933), Thirring Gusztáv A Pilis-Szt.-Endre-Visegrádi hegység kalauza (1929), Magaziner P. A börzsönyi hegység részletes kalauza (1930). Értékes helytörténeti vonatkozású cikkek jelentek meg a Turisták Lapjábanis.

Kiss József

A helytörténeti kutatást is befolyásolta, hogy 1938–1944 között jelentős felvidéki, erdélyi, délvidéki területekkel gyarapodott Magyarország területe. Újra létrejött a kolozsvári magyar egyetem. A kutatás azonban az új feltételek között alig kezdett megújulni, a háború miatt az adatgyűjtések többsége nem formálódott kiadvánnyá, sőt a háborús események és az azt követő retorziók közepette jelentős részük elkallódott, megsemmisült. Könyvtárakat, múzeumokat, levéltárakat pótolhatatlan veszteségek értek a fővárosban, a nagyobb városokban s még inkább a falvakban.