A századfordulótól az I. világháborús összeomlásig

1924-ben Mályusz Elemér így látta: „A millenniumi ünnepségekre jelent még meg a legtöbb komoly történeti monográfia, az utóbbi két évtizedben azonban csak kivételes jelenség volt egynek-egynek a megírása. Komoly baj, ha tekintetbe vesszük, hogy a német történetírás magas fejlettségét nem kis mértékben a módszeresen dolgozó részletkutatásnak köszönhette.” (Századok). Ha számba vesszük az első másfél évtized {V-417.} eredményeit, akkor a sommás elmarasztalást mindenképpen túlzónak kell tartanunk. Mindamellett helytörténeti kutatásunk egyenetlensége és viszonylagos fejletlensége tekintetében Mályusz igaza elvitathatatlan.

A 20. század elején folytatódtak a többkötetes monográfiák, forráskiadványok és adattárak megkezdett munkálatai. A legfontosabb ezek közül Csánki Dezsőnek (1857–1933), a monumentális egyéni vállalkozása, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. Ennek 1. kötete (1890) 26 észak-magyarországi és alföldi, 2. kötete (1894) 12 dunántúli, dél-magyarországi, 3. kötete (1897) 8 dunántúli, 4. kötete (1913) 4 erdélyi vármegye helytörténeti adattárát tartalmazta. Ekkor megszakadt a sorozat, 4. kötete, Trencsén vármegye, Fekete Nagy Antal tollából csak 1941-ben jelent meg. A vállalkozás láthatóan meghaladta egyetlen ember munkaerejét. Az erdélyi kötet részletgazdagságához képest a többi (főleg a legtöbb megyét tartalmazó 1.) kötet csupán vázlat. Mi sem jellemzőbb a magyar történetírásra, hogy csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie az 1. kötet megjelenése után, hogy a könyvritkasággá váló sorozat hasonmás kiadása megjelenjen (1985), s kiegészítésére, átdolgozására nem akadt máig sem vállalkozó egyén vagy még inkább munkaközösség.

Intézmények, kutatóhelyek. Az egyetemek száma gyarapodott: Budapest és Kolozsvár után 1914-ben megindult az oktatás a debreceni és a pozsonyi egyetemen is (1920-ban Pécsre telepítették át). Kolozsvárt az egyetem régészeti intézetét és az erdélyi Nemzeti Múzeumot az 1899-ben oda kinevezett Posta Béla régész olyan korszerűvé formálta át, ami az akkori ország élére emelte ezeket. Szakemberek egész sorát képezte tanfolyamain is, vidéki múzeumok munkatársait, pl. Banner Jánost (1888–1971), Szegedről Móra Ferencet, Miskolcról Leszih Andort, Debrecenből Zoltai Lajost. Folyóirata, a Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából (1910–1919) máig alapvető régészeti-helytörténeti tanulmányokat közölt.

A múzeumalapítások sora – ha lassabb ütemben is – tovább folytatódott a 20. században: 1901-ben alapították Szatmár Vármegye Múzeumát és Könyvtárát Nagykárolyban. Ugyanebben az évben létesült Selmecbányán a Városi Múzeum és Közkönyvtár. 1902-ben alapították Kiskunfélegyházán a mai Kiskun Múzeum elődjét, a Városi Múzeumot, Debrecenben a Városi Múzeumot (Löfkovits Arthur ékszerész gyűjteményét a városnak adományozta). Utóbbi múzeumnak a vezetője 1905-től a ref. lelkészi diplomával rendelkező levéltárnok és újságszerkesztő Zoltai Lajos lett, aki a hatalmas határú város egykori középkori települései múltjának feltárását máig hatóan megalapozta. Az 1901-ben induló, s fél évszázadon át megjelenő Debreceni Képes Kalendáriom lett a debreceni helytörténészek fő publikációs fóruma, a múzeumi évkönyvek mellett. 1903-ban létesült Veszprémben a Vármegyei Múzeum, 1904-ben Rimaszombatban a Gömörmegyei Múzeum és Könyvtár (1882-ben alakult meg a múzeumegyesület és kezdődött meg a gyűjtés). Az 1910-es években már jelentős könyv-, régiség- és néprajzi gyűjteménnyel rendelkezett. 1904-ben hozták létre Szamosújváron az Örmény Múzeumot. Igazgatója az örménység történetének legkitűnőbb kutatója, Szongott Kristóf (1843–1907), akinek magánkönyvtára lett a gyűjtemény egyik alapja. 1905-ben alapították Hódmezővásárhely múzeumát. 1906-ban nyílt meg a bártfai régi városháza restaurált pompás épületében a Sárosvármegyei Múzeum. 1908-ban egyesült Versecen a múzeum és a könyvtár, s reprezentatív székházba költözött (32 ezer kötet könyv, mintegy 47 ezer régiség, csaknem 8 ezer érem volt gyűjteményében az 1910-es években). A kassai Felsőmagyarországi Rákóczi Múzeum körülményei döntően {V-418.} megváltoztak a 20. század első évtizedében. Új épületbe költözött, 1909-ben államosították. Könyvtára elérte az 50 ezres kötetszámot. A Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeum mint nyilvános gyűjtemény 1911-ben nyílt meg. 1911-ben alakult a Trencsénvármegyei Múzeum-Egyesület, amelynek több mintegy 30 ezer darabos természettudományi gyűjteménye mellé sikerült könyvtárat, régiségtárat gyűjteni, s hat bérelt szobában állította ki anyagát.

A kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum könyvtára az 1910-es években már 120 ezer kötetes, gyászjelentés-gyűjteménye 50 ezer db-os, éremtára kb. 20 ezer db-os, régiségtára 35 ezer db-os volt, levéltára több tucat család iratanyagát őrizte. Lőcsén 1911-ben alakult meg a Szepesi Múzeum a régi városháza egyik termében addig összegyűjtött tárgyakból, amit kiegészített a Szepesmegyei Történelmi Társulat saját régiségeivel. Nagyszebenben a szászok Bruckenthal Múzeuma az 1910-es években már csaknem 120 ezer kötetes könyvtárral, kb. 55 ezer érmet tartalmazó régiségtárral büszkélkedhetett. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtára az 1910-es években már csaknem 40 ezer kötetes, az oklevelek száma több mint 28 ezer, a régiségtár több mint 25 ezer darabot számlált. A néprajzi gyűjtemény 6 ezres nagyságrendű. Szegeden az 1896-ban emelt Kultúrpalotában lévő Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum igazgatója 1904 óta az országosan ismert író, Tömörkény István, a könyvtáros Móra Ferenc (igazgatóként 1917-től utódja). A könyvtár több mint 82 ezer kötetes ekkor már, az érem- és régiségtár mintegy 25 ezer db-os, a néprajzi gyűjtemény is csaknem 7 ezer db-os volt.

A múzeumi hálózat láthatóan jelentősen bővült, a gyűjtemények gyarapodása – a jelentős állami támogatásnak csakúgy, mint a magánadományoknak köszönhetően – felgyorsult. Az előrehaladást az nehezítette, hogy egy-egy gyűjteményben két-három szakembernél többet nem foglalkoztattak.

A nagyobb múzeumok rendszeresen jelentettek meg évkönyvet, vagy legalábbis évről évre igyekeztek nyomtatásban közreadni jelentésüket, illetve kisebb-nagyobb füzetes kiadványokat jelentettek meg, köztük gyűjteményismertetőket, kiállítási katalógusokat.

A levéltárak helyzete nem változott a 20. század első két évtizedében a korábbi időszakhoz képest. Megmaradtak továbbra is a helyi közigazgatást kiszolgáló hivatali egységnek. Amennyiben olyan személyt neveztek ki vezetésükre, akinek megvolt a történeti érdeklődése, abban az esetben az iratanyag kutatása lendületet vett, s ha a kellő anyagi feltételeket biztosították, akkor a búvárkodások eredményeinek nyomtatásban való közzétételére is sor kerülhetett. Erre példa Dongó Gyárfás Géza, aki piarista szerzetes, tanár, újságíró, (1908-tól vármegyei főlevéltárnok) s egyik létrehívója az Adalékok Zemplén vármegye történetéhez c. folyóiratnak (1895–1928), amely több száz közleményben tette közzé a vármegye és Sátoraljaújhely város levéltári anyagát, továbbá egyes családok, községek iratait. A szerkesztő és lelkes munkatársai többsége amatőr történetbúvár volt, s irományaik szakmai szintje igen alacsony. Érdemük elsősorban az, hogy sok, azóta elpusztult iratok adatainak megmentését nekik köszönhetjük. A budapesti egyetemen szerzett történelem–földrajz szakos diploma és doktori oklevél birtokában elsőrangú szakemberként tarthatjuk számon a soproni városi levéltárba 1917-ben kinevezett Házi Jenőt, aki 1921–1943 között 13 kötetben tette közzé Sopron város középkori iratait (Sopron szabad királyi város története).

A többkötetes megyetörténeti monográfiák egy része a századfordulót követő évtizedben fejeződött be. Sáros vármegye csatlakozott – időben leszakadva – a sorozaton kívüli megyemonográfiákhoz: {V-419.} Tóth Sándor Sáros vm. monográfiája (I–III. 1909–1912). Borovszky Samu Borsod vm. története a legrégibb időktől a jelenkorig c. monográfiájának csak az első kötete jelent meg (1909), amely a szatmári békéig (1711) tartalmazta a vármegye általános történetét, folytatása nem készült el, a megye településeire vonatkozó cédulaanyaga ma is kutatható a vármegye levéltárában, Miskolcon. Több vármegye ekkor kiadott monográfiája befejezetlenül maradt, illetve csak vázlatos áttekintés született: Kuun Géza–Torma Zsófia–Téglás Gábor Hunyad vm. földjének története a honfoglalásig (1905), Pap József Adalékok Máramaros m. történetéhez (1909), Nagy Iván szerk. Nógrád vm. története az 1544. évig (I. 1907), Mauks Ernő Ung megye múltjából (1905). Borovszky Samu (1860–1912) szerkesztésében gyors ütemben sorra jelentek meg a Magyarország vármegyéi és városai sorozat kötetei. Míg 1896–1900 között öt vármegye monográfiáját sikerült kiadni, addig 1901–1914 között 17 vármegyéét 19 kötetben. Borovszky Samu halála, az I. világháború kitörése meghiúsította a nagy vállalkozás befejezését. Jó néhány vármegye e sorozattól függetlenül megíratta történetét, mintegy tucatnyi viszont nem támogatta az ilyesfajta vállalkozásokat. Az abaúji kutatások két jól képzett szakembernek, az 1885-től Kassa városi főlevéltárnok Kemény Lajosnak (1859–1927) és Abaúj-Torna vármegye 1907-ben kinevezett főlevéltárnokának, Czobor Alfrédnak (1883–1959) köszönhetően vettek lendületet. Szerkesztésükben jelent meg a kitűnő tanulmányokat és forráspublikációkat közlő Történeti Közlemények Abaúj-Torna vm. és Kassa város múltjából c. folyóirat (1910–1918). A szomszédos Szepesség hasonló színvonalú sorozata: Közlemények Szepes Vármegye Múltjából (Lőcse, 1909–1918). Ung vármegyében rövid életű történeti folyóiratot adtak ki Ungi Századok címmel (1910–1911).

A falumonográfiák még mindig ritkaságnak számítottak. A községek (és városok) történetének kutatását elősegítette az, hogy a települések nevének hivatalos rendezésére létrehozták a Községi Törzskönyv Bizottságot (1898. évi IV. tc.). Ez azt jelentette, hogy az ország területén lévő azonos nevű települések nevét úgy változtatták meg, általában egy-egy adott megyére, tájra, folyó- vagy állóvízre stb. előtagok hozzáadásával, hogy minden új, immár hivatalos név egyedi legyen (pl. Balatonkenese, Bihardiószeg, Bodrogkeresztúr). Egyes neveket meg is változtattak, főleg a nem magyar eredetűnek számítókat. Négy megye (Árva, Fogaras, Hunyad, Liptó) kivételével 1901–1910 között törzskönyvezték a helyneveket. Jeney Andrásné és Tóth Árpád szerkesztésében a törzskönyvbizottsági névadattárát a KSH Levéltára adta ki (1998). A nevek törzskönyvezésével egyidejűleg az addig használt községi (városi) pecsétek ábráit is összegyűjtötték, s megállapították a hivatalos címert (pecsétet). Mindehhez kikérték levéltári szakértők véleményét, amihez kiterjedt előzetes kutatás járult, aminek eredményét írásba foglalták. A pecsétkatasztert szintén a KSH Levéltára adja ki (2000).

A megjelent tájmonográfiák elsősorban néprajzi jellegűek, például Gönczi Ferenc Göcsej s vele kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (1914).

A városi monográfiák vagy beletagolódtak a Borovszky-sorozatba (Nagyvárad, Selmecbánya, Komárom, Pozsony, Szatmárnémeti, Temesvár, Sátoraljaújhely), vagy az előző században megkezdett többkötetes vállalkozásokat fejezték be. Pozsonyról Ortvay Tivadar nemcsak 4 kötetes monográfiáját fejezte be, hanem elkészítette Pozsony város utcái és terei c. monumentális, mintaszerű adattárát (1905). Németh Béla Szigetvár története (1903) a legalaposabb városi monográfiák közé tartozik, viszont a lelkes amatőr Dongó Gyárfás Géza Sátoraljaújhely története (1903) viszont egyike a leggyengébben sikerült városmonográfiáknak.

{V-420.} A családtörténeti kutatás legnagyobb vállalkozása a jogi végzettségű Kempelen Béla (1874–1952) nemesi családkutatással kapcsolatos munkássága: Magyar nemesi almanach (1910); A magyar nemes családok címerei (1914); s mindenek fölött A magyar nemes családok (1–11. 1911–1932), amely Nagy Iván fél évszázaddal korábbi kutatásait pontosította, illetve egészítette ki. Az egyes megyék családtörténeti kutatói a 20. század első két évtizedében is jelentősen gyarapították a szakirodalmat. Abaúj-Torna vonatkozásában Czobor Alfréd adatközléseit említhetjük. További fontosabb művek: Palatinus József Békés vármegyei nemes családok története (1909), Barna János Nemes családok Csanád vármegyében (1913), Rexa Dezső Névmutató Fejér vm. nemesi anyagához (1914), Forgon Mihály Gömör-Kishont vm. nemes családai (1909), Pálmay József Háromszék vm. nemes családai (1902) és Maros-Torda vm. nemes családai (1904), Alapi Gyula Komárom vm. nemes családai (1911), Benkó Imre Nemes családok Nagykőrösön (1908), Baranyai Béla Somogy vm. nemes családai (1914), Gorzó Bertalan Szatmár vm. nemes családai (1910, pótkötet 1912) stb. A családi levéltárak anyagából készült fontosabb forrásközlések: Varjú Elemér–Iványi Béla A losonczi Bánffy-család oklevéltára (I–II. 1908, 1928), Sándor Imre A csíkszentsimoni Endes család levéltára (1910), Barabás Samu A Frangepán-család oklevéltára (1–2. 1910), Radvánszky Béla–Závodszky László A Héderváry-család oklevéltára (I–II. 1909, 1922), Irinyi István Az Irinyi család levéltára (1902), Jedlicska Pál Eredeti részletek a gr. Pálffy-család okmánytárából (1910), Gárdonyi Albert A pécsújfalusi Péchy-család levéltári lajstroma (1909), Radvánszky Béla Közlemények a Radvánszky-család levéltárából (1902–1905) stb. Az Árpád- és Anjou-kori családok máig legalapvetőbb adattára Karácsonyi János A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig (I–III. 1900–1904). Ehhez kapcsolódik Csoma József könyve: Magyar nemzetségi címerek (1904). Ezeket összevontan, hasonmás kiadásban jelentették meg (1995).

Egyházi helytörténet vonatkozásában a legmonumentálisabb, római katolikus vállalkozásnak számított ebben az időben Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története (I–XII/b. 1902–1912). Mintaszerű forrásközlés Szentpétery Imre A borsmonostori apátság árpádkori oklevelei (1916). A 16. századi helytörténet valóságos kincsesbányája (nemcsak egyháztörténeti vonatkozásban) Bunyitay Vince, Rapaics Rajmund, Karácsonyi János, Kollányi Ferenc, Lukcsics József szerkesztésében az Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából (I–V. 1902–1912). Kitűnő adattár Chobot Ferenctől A váci egyházmegye történeti névtára (1–2. 1915–1917), vagy a Kassai százéves egyházmegye történeti névtára s emlékkönyve (1–2. 1905). A topográfiák egyik első darabja Békefi Remig a Balaton környékének egyházai és várai a középkorban (1907). Karácsonyi János és Borovszky Samu adta ki a Váradi regestrumot: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom (1903), egy 1208–1235 közötti káptalani jegyzőkönyvet, amely 30 vármegyét, 600 települést említ, s így az Árpád-kor talán legjelentősebb helytörténeti forrása.

Karácsonyi János

Hodinka Antal munkája A munkácsi görög szertartású püspökség okmánytára (1911).

Protestáns viszonylatban a legnagyobb adattár Stromp László szerkesztésében a Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár (I–X. 1902–1911).

Műemlékek, várak tekintetében alapvető fontosságú kataszter a Magyarország műemlékei sorozat II. köteteként a kolozsvári egyetemen végzett régész-művészettörténész Gerecze Pétertől (1856–1914) A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma (1906), amely megyénként, a települések ábécé rendjében sorolta föl mindazokat az építményeket, amelyekről a könyv- és folyóirat-irodalomból, illetve a Műemlékek Országos {V-421.} Bizottságának nyilvántartásából tudomást szerezhetett. Hibái, hiányosságai ellenére máig alapvető, ritka kézikönyv. Ő tette közzé a sorozatban a műemléki tervtár rajzos felméréseinek kataszterét is. Ezekhez képest a pozsonyi főreáliskolai tanár Könyöki József (1829–1900) posztumusz műve, A középkori várak, különös tekintettel Magyarországra (1906) keveset nyújt, mert szöveganyaga jórészt német művek (főleg O. Pipertől a Burgenkunde) adaptálása. Értéke, hogy sok magyar várfelmérési rajzot is közöl, általában a saját, ill. Myskovszky Viktor felvételeit. Soós Elemér honvéd ezredes (1844–1929) kis füzetben tekintette át várépítésünk históriáját: A magyarországi várak történeti fejlődése (1912). Több évtizedes térképészeti és terepmunkával, levéltári könyv- és folyóirat-közlések kijegyzésével hatalmas adattárat állított össze a Kárpát-medence erődítményeiről, időben az őskortól az újkorig terjedően. Néhány vár (Tokaj, Szerencs, Sóvár stb.) történetét külön füzetben is megjelentette, ám gyűjtése kéziratban maradt, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz. Pontatlanságai ellenére is máig jól hasznosítható. Szegő Pál műve, az 1911-ben megjelent Végváraink szervezete a török betelepedésétől a tizenötéves háború kezdetéig (1541–1593) jól kiegészíti az előbbiekben említetteket. A Hadtörténelmi Közlemények és az Archaeologiai Értesítő hasábjain jelentek meg ebben az időben elsősorban az egyes várak történetét, leírását tartalmazó tanulmányok, forrásközlések. Pl. Demkó Kálmán Felsőmagyarországi várak és várbirtokok a XVI. században (Hadtörténelmi Közlemények, 1914). A régészeti folyóirat közölte elsősorban a középkori templomok és monostorok régészeti kutatásának eredményeit.

A kézműipar történetének alapművét alkotta meg Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon. Okirattárral 1307–1848 (I–II. 1913). Katasztere alapul szolgálhatott az egyes megyék, illetve települések céhtörténeti kutatásához.

A hadi helytörténet legfigyelemreméltóbb teljesítménye Lukinich Imre (1880–1950) történész, egyetemi tanár műve, Erdély területi változásai a török hódoltság korában 1541–1711 (1918).