19. századi előzmények

A helytörténetírás 20. századi története nem az ezredforduló után kezdődik. Ugyanis elválaszthatatlanul összefonódik az ezt közvetlenül megelőző fél évtized munkálataival. A millennium (1896) ünnepi láza volt az a katalizátor, amely a helytörténeti kutatások (kiadványok) látványos előretörését eredményezte, s ez a lendület eltartott a századforduló után csaknem egy évtizedig, sőt egészen az I. világháború kitöréséig. Több kötetes kézikönyvek (pl. Csánki történeti földrajza), monográfiák, sorozatok (pl. a Magyarország vármegyéi és városai vagy Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben) első kötetei az 1890-es években, de az utolsók már az új század első-második évtizedében, illetve még később jelentek meg, vagy éppen befejezetlenül maradtak.

A megyetörténetek első nagy hulláma az 1860–1870-es évektől indult. Ezek közül jelentősebb Haan Lajosé (Békés vm. hajdana. 1–2., 1870), Lehoczky Tivadaré (Bereg vm. monographiája. 1–3., 1881–1882), Pesty Frigyesé (Krassó vm. története. II–IV., 1883–1885), Galgóczy Károlyé (Pest-Pilis és Solt m. monographiája. 1–3., 1876–1879), Nagy Imréé (Sopron vm. története. Oklevéltár. 1–2., 1889–1891), Bátorfi Lajosé (Adatok Zala-megye történetéhez. 1–5., 1876–1878), Nagy Imre, Véghely Dezső, Nagy Gyula szerkesztésében (Zala vm. története. Oklevéltár. 1–2., 1886–1890). Orbán Balázstól a Székelyföld leírása (1–6., 1868–1873), Gyárfás Istvántól A jászkunok története (1–4., 1870–1885).

A millennium alkalmából kiadott legjelentősebb feldolgozások: Alsó-Fehér vm. monográfiája (1–3., 1896–1901), öt szerző közös munkájaként; Jancsó Benedek szerkesztésében Arad vm. és Arad sz. kir. város monographiája (5 részben, 1893–1913);Dudás Gyula: Bács-Bodrog vm. egyetemes monographiája (1–2., 1896); Várady Ferenc: Baranya múltja és jelene (1–2., 1896–1897); Karácsonyi János: Békés vm. története (1896); Borovszky Samu: Csanád vm. története (1–2., 1896–1897); Zsilinszky Mihály: Csongrád vm. története (1–3., 1897–1900); Károly János: Fejér vm. története (1–5., 1896–1904); Pótsa József–Antal M. Bogdán: Háromszék vm. (1899); Balássy Ferenc–Szederkényi Nándor: Heves vm. története (1–4., 1890–1897); Dedek Crescens Lajos: Nyitra vm. története (1896); Petri Mór: Szilágy vm. monographiája (1–6., 1901–1904); Tagányi Károly–Réthy László–Pokoly József: Szolnok-Doboka vm. (1–7., 1900–1905); Ortvay Tivadar: Temes vm. és Temesvár város története (3 kötet, 1896–1914); Wosinsky Mór: Tolna vm. története (1–2., 1896); Jakab Elek–Szádeczky Lajos: Udvarhely vm. története (1901). A vármegyék és városok szabályrendeteteit máig alapvető, monumentális forráskiadványban tette közzé Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen (A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. 1–8., 1885–1904).

A Magyarország vármegyéi és városai sorozatban 1896–1914 között 21 vármegye leírása jelent meg 24 kötetben. A legsikerültebb a Somogy, Nógrád, Temes kötet, a leggyengébb a nyitó kötet, Abaújé. Az 1980-as évektől megkezdődött hasonmás formában történő kiadásuk (Vas, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Nógrád, Esztergom), amit könyvészeti ritkaságuk ugyan indokolt, azonban meggondolkodtató, hogy a legtöbb megyéről az azóta eltelt egy évszázad alatt sem tudott a magyar tudomány jobb, teljesebb összefoglalást felmutatni.

A megyei monográfiák módszertanát Pesty Frigyes dolgozta ki és tette közzé (Századok, 1872). Ezt felülbírálta és új tervezetet készített Tagányi Károly (Századok,1894). Utóbbi mintájára készült Csanád {V-411.} (csonka), illetve Szolnok-Doboka vármegye említett monográfiája. Pesty Frigyes (1823–1889) nevéhez fűződik Az eltünt régi vármegyék történetének feldolgozása is (1880), amelynek máig vannak használható részei, ezért 1988-ban hasonmás kiadásban is megjelentették.

Pesty Frigyes

A tájmonográfiák közül kiemelkedik Szabó I.–Török I. Tokaj-hegyaljai Album (1867), az egykori sárréti csendbiztos, Osváth Pál Bihar Vármegye Sárréti Járása leírása (1875, javított kiadása Dankó Imre érdeme, 1996); Bőhm Lénárt Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön története (I–II. 1867); Gönczi Ferenc Muraköz és népe (1895); Rómer Flóris A Bakony (1860), Jedlicska Pál plébános Kiskárpáti emlékek (I–II. 1883–1891), Lovcsányi Gyula a budai tanítóképző tanára A Vág és vidéke (1881). A forráskiadás tekintetében alapvető fontosságú az erdélyi szászok vállalkozása: F. Zimmermann–F. Werner Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (1–3. 1892–1902, 4. 1937).

A városmonográfiákhoz szerzőik általában okmánytárat is csatoltak. A legjelentősebbek közé tartozik a jogász (törvényszéki bíró) Szűcs István Debrecen város története (I–III., 1871), a levéltárnok, illetve főjegyző Hornyik János Kecskemét város története (I–IV., 1860–1865), a levéltárnok Jakab Elek Kolozsvár története (I–VII., 1870–1888), a Ferenc-rendi kolostorfőnök Karcsu Antal Arzén Vác város története (I–IX., 1880–1888) című munkája. Károly János kanonok Fejér vármegye történetével párhuzamosan megírta Székesfehérvár sz. kir. város, a megye székhelye történetét is (1898). Iványi István főgimnáziumi tanártól jelent meg Szabadka sz. kir. város története (I–II., 1886–1892), Érdújhelyi Menyhért római katolikus plébánostól Újvidék története (1894).Reizner János jogász (könyvtárigazgató) először megírta A régi Szegedet (I–II., 1884–1887), majd ezt követte monumentális összegzése, a Szeged története (I–IV., 1899–1900). Ortvay Tivadar apát (majd gimnáziumi tanár) munkája a Pozsony város története (I–IV., 1892–1912). E monográfiák jellemzője, hogy valamennyi egy-egy szerző alkotása, aki (több) évtizedes munkával a helyi, a családi és levéltári anyag és könyvtárak tüzetes átbúvárlása után írta meg művét, s valamennyi úttörő munkának tekinthető, mert számottevő előzménye egyiknek sem volt. A jogász-bölcsész Szendrei János Miskolc várostörténete és egyetemes helyírata (I–V. 1886–1911) a régi típusú városmonográfiák között a legkevésbé sikerült. Bár egy szerző alkotása, azonban valójában a munkatársai által kicédulázott adatanyagból készült hevenyészett összeállítás. Barcsa János tanár majd levéltárnok (1871–1910) egy hajdúváros múltja kapcsán a hajdúetnikum történetének bemutatására is kísérletet tett: Hajdu-Nánás város és a hajduk történelme (1900). Farkas Sándor káplán műve Csepreg mezőváros története (1887, hasonmás kiadása 1996).

Feltűnő, hogy a jelentős városok többsége (pl. a felvidéki Kassa, a bányavárosok, a dunántúli városok, a szepességi városok, az erdélyi szász városok) nem íratta meg reprezentatív történeti monográfiáját. A felvidéki városokról máig alapvető összefoglalás Demkó Kálmán A felsőmagyarországi városok életéről a XV–XVIII. században (1890). Ugyancsak tőle Lőcséről: Polgári családélet és háztartás Lőcsén a XVI–XVII. században (1882).

A főváros múltját a kamarai levéltárnok Rupp Jakab Buda Pest és környékének helyrajzi története (1868), a bencés szerzetes tanár Rómer Flóris A régi Pest (1873) és a nagyenyedi kollégiumban tanult Salamon Ferenc Buda-Pest története (I–III. 1878–1885) c. munkája foglalta össze. Fejérpataky László egyetemi tanár érdeme, hogy a középkori városi számadáskönyvek közzétételét megkezdte: Magyarországi városok régi számadáskönyvei (1885). A brassói szász forrásközlő sorozat Quellen zur Geschichte der Stadt Kronstadt in Siebenbürgen (1886–1918) első három {V-412.} kötete is számadásokat tartalmaz. Nagyszebeni számadások: Rechnungen aus dem Archiv der Stadt Hermannstadt und der sachsischen Nation I. 1380–1516 (1880).

A falumonográfiák ritkaságnak számítottak még ebben az időben, pl. Appel Ede Ó-Kanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése (1886), Csontos Károly Kenese község története (1899). A Századok c. folyóiratban (az 1860–1870-es évfolyamokban) megkezdték a magyar köriratú 16–17. századi községi pecsétek közlését. Az egyes falvak történetét belefoglalják a megyei monográfiákba, illetve helyet kapnak a családtörténetekben is.

A családtörténetek közül a nógrádi ügyvéd majd pesti egyetemi könyvtárnok Nagy Iván Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblákkal (I–XII. 1857–1865) a legterjedelmesebb, ám meglehetősen hiányos és pontatlan (1987–1989-ben hasonmás kiadása is megjelent). Az abaúji földbirtokos Csoma József (1848–1917) megyei családtörténeti adattára: Abaúj-Torna vm. nemes családai (1897) a legjobb a maga nemében (hasonmás kiadása 1993-ban jelent meg). Említést érdemel még a jogász Kőváry László Hunyad vm. nemes családai (1900), a mérnöki végzettségű alispán, Majláth Béla Liptó vm. törzsökös családainak története 1526-ig (1892), a vármegyei főlevéltárnok Kőszeghy Sándor Nemes családok Pest vm.-ben (1899), a katonai képzettségű levéltárnok Pálmay József Udvarhely vm. nemes családai (1900), a jogász képzettségű vármegyei főlevéltárnok Balogh Gyula Vas vm. nemes családai (1894). Lendvai Miklós vármegyei főjegyző Temes vm. nemes nemes családjai (1–3. 1896–1905).

A század utolsó harmadától kezdve egyre több főúri család rendeztette levéltárát, s megnyitotta a történeti kutatók előtt. Ebben közrejátszott az 1867-ben alakult Magyar Történelmi Társulat által egész sor vármegyébe szervezett kutatóút („kirándulás”), amelynek során családok, törvényhatóságok, egyházi intézmények jelentős levéltárait látogatták végig s tapasztalataikról részletes beszámolókat közöltek a társulat folyóirata a Századok hasábjain (pl. Abaúj, 1878). A családi levéltárak ismertetése terén sokat tett az 1883-tól megjelenő Turul c. folyóirat (megjelentette negyedévenként a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság). A levéltári forrásközlés fő orgánumának a Magyar Történelmi Tár (1855–1863, 1867–1878) majd a Történelmi Tár (1878–1911) c. folyóirat számított. Jelentősebb családi okmánytárközlések: Géresi Kálmán (1841–1921) jogakadémiai tanár A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára (1–4. 1881–1887), Melczer István Okmányok a Melczer-család levéltárából, a XIII., XIV., XV. századból (1890), Nagy Gyula (1849–1924) A nagymihályi gróf Sztáray-család oklevéltára (1–2. 1887–1889), Barabás Samu A római szent birodalmi gróf Teleki család oklevéltára (I–II. 1895), Thallóczy Lajos–Barabás Samu A Blagay család oklevéltára (1897). A legmonumentálisabb Nagy Imre–Nagy Iván–Véghely Dezső– Kammerer Ernő–Áldásy Antal A gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára (I–XI. 1872–1907, XII. 1931). Mindezek felbecsülhetetlen jelentőségűvé váltak a helytörténeti kutatás szempontjából.

A Turul című folyóirat hetvenkettedik kötet, 1999/3–4. füzetének címlapja

Az egyházi helytörténet legmonumentálisabb összegzései a római katolikus egyházmegyei, szerzetesrendi monográfiák. Az egyes egyházmegyék rendszeresen megjelentették eleinte latin, majd a század második felétől többnyire magyar nyelvű egyházi névtárukat (schematismus), amely az egyházi intézmények (érsekség, püspökség, káptalan, rendházak, plébániák) rövid történetét is tartalmazta.

Rupp Jakab az országos egyházi történeti helyrajz máig egyetlen összefoglalását készítette el, főleg levéltári kutatásai alapján: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre… (I–III. 1870–1876). Az egyházmegye-történetek közül a fontosabbak: Bunyitay Vince A {V-413.} váradi püspökség története (I–III. 1882–1884), Kandra Kabos (1843–1905) Adatok az egri egyházmegye történetéhez (I–IV. 1885–1907), Brüsztle József latin nyelvű műve a pécsi püspökség történetéről (I–IV. 1874–1880).

Az esztergomi érsekség és a veszprémi püspökség középkori okleveleinek közzététele is megkezdődött: Monumenta ecclesiae Strigoninensis (I–III. 1874–1924), A veszprémi püspökség római oklevéltára (I–IV. 1896–1907).

A cisztercita apátságok történetét (oklevéltári közléssel) Békefi Remig (1858–1924) zirci apát, egyetemi tanár dolgozta föl: A zirci, pilisi és szentgotthárdi apátságok története (1–5. 1891–1902). Jelentős munkák még: Dedek Crescens Lajos A karthausiak Magyarországban (1889), Pesty Frigyes A templáriusok Magyarországon (1861).

Békefi Remig

Helytörténeti tanulmányokat közlő rk. folyóiratok: Magyar Sion 1863–1869), folytatása az Új Magyar Sion (1870–1886), Történelmi Adattár Csanád-egyházmegye hajdana s jelenéhez (1871–1873), az Egyházművészeti Lap.

A protestáns egyházi helytörténet vonatkozásában jelentősnek számít a református kutatók (lelkészek, tanárok) munkássága. Például Barcsa János A tiszántúli református egyházkerület történelme (1–3. 1906–1908), Hézser Emil A tállyai ev. reform. egyház története 1540–1900. (1900), Szinyei Gerzson Vázlatok és képek a sárospataki ref. főiskola 18. és 19. századbeli életéből (1895), Kis Ernő A dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai főiskolájának története (1896), Thury Etele A révkomáromi ev. ref. egyház története a 16. és 17. században (1889); Fejes István ref. lelkész A sátoralja-újhelyi ev. ref. egyház története 1522–1889-ig (1889) jelentős adatanyagot közöl, – ám mindenfajta hivatkozás, jegyzetelés nélkül. A folyóiratok közül fontos szerepet töltött be a Sárospataki Füzetek (1857–1869). A Tiszáninneni Református Egyházkerület 1898-ban terjedelmes kérdőívet küldött ki az egyházközségeknek, tudakolva tőlük történetük tárgyi és írott dokumentumait. Több száz település felbecsülhetetlen értékű (máig megmaradt) adattára azonban sem kiadásra sem feldolgozásra nem került eddig. Az evangélikus egyházi helytörténetírás néhány példája: Hörk József A sáros-zempléni ev. esperesség története (1885), Hradszky József A 24 királyi plébános testvérülete és a reformáció a Szepességen (1895).

A helytörténészek többsége a 19. században nem képzett történész, hanem jogász, pap (szerzetes), orvos, gyógyszerész, mérnök, földbirtokos stb. Egyetemi történészképzés csak Budapesten, majd 1872-től a kolozsvári egyetemen is folyt. A középiskolák tanárai számára a helytörténeti kutatáshoz kedvező lehetőséget biztosított a jelentősebb múltú (főleg egyházi) tanintézetek gazdag könyvtára, s emellett muzeális gyűjteményeik. Az iskolák évkönyvei révén pedig a rendszeres publikációs feltételek is adottak voltak. A Századok évről évre számot adott az iskolai évkönyvek történeti publikációs anyagáról, s e bibliográfia gazdagsága bizonyítja a tanárok szorgalmát.

Az 1860/70-es években alakultak az első vármegyei-városi régészeti-történeti-múzeumi egyletek, s a millennium további lökést adott a mozgalomnak. Jó néhány egylet évtizedeken keresztül évkönyvet is adott ki, s kezdeményezője lett vármegyei-városi-községi monográfiák kiadásának. A temesvári székhelyű Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Társulat Értesítője 1855-től, Közlönye 1875-től jelent meg. A Gyulafehérvár székhelyű Alsó-Fehér vármegyei történelmi, régészeti és természettudományi társulat Évkönyve 1888–1908 között került kiadásra. Kolozsvárott jelent meg Az Erdélyi Múzeum Egyesület Évkönyve (I–V. 1859–1870), Déván A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat évkönyve (1882–1913), Nagyszebenben a szász egyesületé: Korrespondenzblatt des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde (1878–1918), Archiv des Vereins {V-414.} für Siebenbürgische Landeskunde (1843–1944), Zomborban A Bács-Bodrog vármegyei Történeti Társulat Évkönyve (1885–1915), Gyulán A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat Évkönyve (I–XVII. 1874–1897), Nagyváradon A Biharmegyei Régészeti és Történelmi Egylet Évkönyve (1875-től), Makón A Csanád vármegyei Régészeti és Történelmi Társulat Évkönyve (1889–1902), Lőcsén A Szepes vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve (1885–1914). A főváros Történeti Múzeuma 1889-től kezdte megjelentetni évkönyvét: Budapest Régiségei címmel.

A helytörténeti kutatás legrégibb, hagyományos alapműhelyeinek számítottak a városi, vármegyei levéltárak. Ezekben általában csak egy-egy levéltáros dolgozott, s mellette legfeljebb egy-egy raktári fizikai munkát végző kisegítőt alkalmaztak. A levéltárosok egy része jogász, más része más képzettségű (olykor csupán érettségizett). Csak a 19. század utolsó évtizedeitől követelték meg levéltári-történeti szakismeretek megszerzését s ebből a szakvizsgát. A levéltárnokok elsősorban az élő, napi hivatali adminisztráció kiszolgálóinak számítottak, nem várták el tőlük a történeti búvárkodást. Jelentős részük nem is foglalkozott helytörténeti kutatással, csupán a be-betévedő kutatóknak igyekeztek rendelkezésére bocsátani a kért iratanyagot. A városi és vármegyei levéltárakban egyaránt meglehetősen nagy terjedelmű volt a rendezetlen, lajstromozatlan, mutatók nélküli iratanyag, ami a kutatást jelentősen megnehezítette. A levéltári kutatás gyakorta nem jelentett mást, mint azt, hogy belelapozva az iratokba, ha valami érdekesnek látszó irományt találtak, annak szövegét igyekeztek kivonatosan vagy teljes terjedelmében közzétenni (többnyire elemző bevezető, kísérő tanulmány, illetve jegyzetek nélkül). A kiadványok tele vannak ilyen (összefüggésükből) kiragadott iratok közlésével, gyakorta „levéltári kalászatok” cím alatt.

A levéltárak gyakorta a múzeumok szerepét is betöltötték, mivel régiségek (zászlók, pecsétek, fegyverek s egyéb tárgyak) tárházának is számítottak. Egyes levéltárakban jelentős könyvanyag is halmozódott föl, így „vármegyei könyvtárnak” is számítottak. Zemplén vármegye levéltára számára már Kazinczy Ferenc is igyekezett beszerezni a legfontosabb szakkönyveket a 19. század első harmadában.

A múzeumok voltak a levéltárak mellett a helytörténeti kutatás alapintézményei. A legnagyobbá a gr. Mikó Imre (1805–1876) művelődéspolitikus, történetíró által 1859-ben alapított kolozsvári Erdélyi Múzeum fejlődött, amelynek a hagyományos múzeumi tárgyi anyag mellett az alapítónak köszönhetően gazdag levéltára és könyvtára volt, amelyet erőteljesen továbbfejlesztettek a következő évtizedben. A század végén a könyvtár állománya 80 ezer kötet volt, az oklevelek száma 8 ezer, a régiségtár 20 ezer tárgyat s ugyanannyi érmet tartalmazott. Erdély időrendben első múzeuma br. Bruckenthal Sámuel kormányzó (1821–1903) magángyűjteménye, amelyet a nagyszebeni evangélikus egyházra hagyományozott (könyvtára a 19. század végén kb. 100 ezer kötetes, régiségtárában 50 ezer érem stb. volt). 1880-ban jött létre Nagyszebenben az Erdélyi Kárpát-Egyesület Múzeuma.

Az 1860–1870-es években alapították a legelső vidéki múzeumainkat (Gyula, 1868, Sopron 1868, Pozsony: Városi Múzeum, 1868). Szabolcs vármegye múzeuma Nagykállón létesült (1868), később Nyíregyházára költöztették át. Fejlesztésében meghatározó szerepet játszott Jósa András orvos (1834–1918), akinek elévülhetetlen érdemei vannak az őskor és a magyar honfoglalás korának kutatásában, ásatott a szabolcsi földvárban is. A Biharvármegyei és nagyváradi régészeti és történelmi egylet múzeuma Nagyváradon (1871), Városi Múzeum Kassán (1872), a Városi Fegyvertár Nagyszebenben (1872, több mint 700 fegyver és 17 {V-415.} zászló) a dél-magyarországi történelmi és régészeti múzeumtársulat gyűjteményei Temesvárott (1872) alakultak meg. Székesfehérváron 1873-ban létesült a múzeumegylet (a múzeum felépítésére 1910-ig kellett várni), a szombathelyi múzeumot 1873-ban alapították, a múzeum palotája 1908-ban épült föl, Máramarosszigeten a Máramaros vármegyei múzeum-egyesület gyűjteményei 1873-ban keletkeztek, Jászberényben (1874), Sepsiszentgyörgyön özv. Cserey Jánosné Zatureczky Emília vetette meg a Székely Nemzeti Múzeum alapját (1875), Sümegen Darnay Kálmán (1864–1945), a kereskedőből lett régész-író alapított múzeumot (1876), Tiszafüreden és Kaposváron 1877-ben, Déván 1880-ban létesült múzeum.

Aradon 1881-ben alapították a Kölcsey-egyesületet, amelynek a 19. század végén mintegy 23 ezer kötetes könyvtára, régiségtára és 1848/49-es ereklyemúzeuma volt. A Magyarországi Kárpát-egyesület múzeumát Poprádon alapították (1881). Megnyílt az esztergomi érseki palotában Simor János (1813–1891) bíboros hercegprímás érseki gyűjteménye (régiségek, festmények). További múzeumalapítások: mosonmagyaróvári múzeum (1882), Felkán Tátra Múzeum (1882), Rimaszombatban a Gömör-vármegyei múzeum (1882), Somogyi Károly esztergomi kanonok könyvadománya (42 ezer kötet) révén Szeged múzeuma (1883), Gyulafehérvár (1886), a nagyszombati Városi Közkönyvtár és Emléktár (1886), a Komáromi városi és vármegyei Múzeum-egyesület gyűjteménye (1887), Besztercebánya múzeuma (1889). A körmöcbányai Városi Múzeum régiségtárában a helyi pénzverés emlékeit gyűjtötték össze.

A 19. század utolsó évtizedében megsokasodtak a múzeumalapítások a millenniumi ünnepségek (kiállítások) közeledtére, illetve annak hatására: Közkönyvtár és múzeum egylet gyűjteményei Szabadkán (1890), Balassagyarmaton (1891), a Kölcsey-kör múzeuma Szatmárnémetiben (1891), Városi Könyvtár és Múzeum Fiuméban (1892), „múzeumi tót társaság” gyűjteményei Túrócszentmártonban (1893, könyvtára 30 ezer kötetes), Esztergomban (1894), Városi Múzeum Versecen (1894), Vácott (1895), Szekszárdon (1895), a Csongrádmegyei történelmi és régészeti társulat múzeuma Szentesen (1897, Csallány Gábor kezdeményezésére), Pécsett (1898), a Hontvármegyei Múzeum-társulat gyűjteménye Ipolyságon (1898), Városi Könyvtár és Múzeum Kecskeméten (1898), Városi Múzeum Segesvárott (1898), Balatoni Múzeum Keszthelyen (1898), Városi Könyvtár és Múzeum, Békéscsabán (1899), Désen (1899), Nagybányán (1899), Városi Múzeum Selmecbányán (1900), Nyitravármegyei Múzeum, Nyitrán (1900).

A múzeumok és könyvtárak ügyét különösen a szívén viselte Trefort Ágoston (1817–1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter (1872–1888). Több jelentős városban nem jött létre múzeum a 19. század végéig, azonban e településeken is a középiskolákban, illetve más tanintézetekben igen gazdag muzeális gyűjtemény létét tanúsítja a magyarországi múzeumok és könyvtárak 1901/2. évi címkönyve, a Magyar Minerva. Több iskolai gyűjtemény (pl. Győrben) képezte a későbbi városi-vármegyei múzeum alapját.

A könyvtárak közül az Árva vármegyei helytörténeti kutatás bázisa az alsókubini Csaplovits-könyvtár volt (30 ezer kötet), amelyet 1839-ben Csaplovits Lőrinc, a Zichy család ügyésze hagyományozott a vármegyére. A 19. század végén állománya már csaknem 40 ezer kötetes volt. A komáromi vármegyei könyvtár ugyanakkor mintegy 5 ezer, Losonc városi közkönyvtára csaknem 21 ezer, Zomboron a városi könyvtár több mint 30 ezer kötetes volt. Ezeknél lényegesen nagyobbak voltak {V-416.} az egyes középiskolák, líceumok (s természetesen az egyetemek), a nagy múltú szerzetesi rendházak, a püspökségek-érsekségek könyvtárai. Pécsett Klimó György (1710–1777) pécsi püspök adományából (1774) létrejött püspöki könyvtár állománya a századfordulón már 35 ezer kötet, Gyulafehérvárott a gr. Batthyány Ignác erdélyi püspök, egyháztörténész (1741–1798) alapította (1798) Batthyányeum szintén hasonló nagyságú. Marosvásárhelyen szintén 1798-ban lett nyilvános könyvtár gr. Teleki Sámuel kancellár gyűjteménye, a Teleki Téka (állománya a századfordulón kb. 30 ezer kötet).

A műemlékek (elsősorban templomok, kolostorok, várak, kastélyok) históriája a helytörténészek kedvelt témájának számított a 19. században. Több százra tehető az ilyen tárgyú cikkek-tanulmányok-adatközlések száma az Archaeologiai Közlemények (1859–1999), Archaeologiai Értesítő (1869-től), a Századok, a Történelmi Tár, s a képes hetilapok, a Vasárnapi Újság (1854–1921), a Hazánk s a Külföld (1865–1871), a Magyarország és a Nagyvilág (1865–1884), az Ország Tükre hasábjain. A gazdag irodalomból néhány példa: Balogh L. Sümeg vára (1858); Kőváry László (1819–1907) Erdély építészeti emlékei (1866); Kubinyi Miklós Árva vára (1872, 1890); Arányi Lajos Vajdahunyad vára (1867); Viktorin József római katolikus plébános Visegrád hajdan és most (1872); Pongrácz Lajos alispán szerk. Szondi-album (1885); Szádeczky Lajos történész, egyetemi tanár Fogaras vára és uradalma történeti emlékei (1892); Myskovszky Viktor építész-műtörténész Bártfa középkori emlékei (I–II. 1879–1880), Demkó Kálmán főreáliskolai igazgató Lőcsének erődítése és védelmi rendszere (1884); Felsőmagyarországi műemlékek és régiségek (1888), Kassa város középkori és renaissance-stílű műemlékei (1895); Virág Elek uradalmi felügyelő A fraknói grófság s a kismartoni uradalom 1622-ig (1900); Takáts Sándor piarista szerzetes történész Lapok egy kisváros múltjából [Komárom] (1885); Balogh János honvéd százados Eger vár története (1881); Munkács-vár története (1890); Kandra Kabos plébános, majd káptalani levéltárnok Bene vára a Mátrában (1894).

A Hadtörténelmi Közlemények (1888–1944) hasábjain egész sor vártörténeti adatközlés és tanulmány jelent meg. Például Acsády Ignác Végváraink és költségeik a XVI. és XVII. században (1888), Szendrei János Váraink rendszere és fölszerelése a XVI–XVII. században (1888), Czímer Károly Temesvár megvétele 1551–1552 (1893), Merényi Lajos A török végek őrhada 1577-ben (1894), Illésy János Várvizsgálatok 1557/58-ban (1894).

A gazdaságtörténet lokális vonatkozásai gazdag forrásanyagát közölte a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle (1894–1906). A brassói szász céhiratok jegyzékét közli K. Nussbacher–Fr. Stennetr–V. Serapin Verzeichnis der Kronstadter Zunfturkunden (1886).

A turistamozgalom elterjedése a 19. század utolsó harmadában szintén hozzájárult a helytörténeti kutatás kiteljesedéséhez. A Turisták Lapja (1880-tól) is közölt helytörténeti cikkeket, s nem hiányzott a helytörténet a megjelenő egyes útikalauzokból sem. A Kárpát Egyesület (felvidéki és erdélyi részlegei) szintén jelentettek meg helytörténeti kiadványokat, illetve cikkeket periodikáikban.