{V-409.} Helytörténeti kutatás

FEJEZETEK

A helytörténeti kutatás feladata egy adott település egészének (vagy egy részének), illetve települések egy csoportjának, kisebb-nagyobb tájegységnek (azaz egy országnál kisebb)terület múltjának feldolgozása. Módszerei ebből következőleg azonosak a történettudományéval (beleértve annak segéd- és rokontudományait is). Bényei Miklós megfogalmazása szerint (1997) a helytörténet kifejezés kettős értelmű: „egyrészt jelöli az adott hely (egy település, egy megye, egy kisebb táj, egy városrész stb.) múltját, pontosabban a múltra vonatkozó feltárt vagy a forrásokban rejtőző információkat, tehát egy ismerethalmazt, másrészt a történettudomány azon irányának megnevezésére szolgál, amely az adott hely (vagy valamely intézménye, üzeme stb.) múltját, a helyhez kötődő, valamely személy életét, történeti szerepét tanulmányozza a források segítségével, illetve a történeti események, jelenségsorozatok helyi tényezőit, sajátosságait mutatja be… A helytörténet ilyen értelmezése kizárja azt a felfogást, amely az országos (nemzeti) és a helytörténeti kutatást a történettudomány két különböző szintjeként, fokaként képzeli el…” (Helytörténet, iskola, könyvtár).

A 19. század második felében, történészeink csaknem kivétel nélkül foglalkoztak helytörténeti kutatással is. Szívesen vállalkoztak egy-egy település, sőt akár egy egész vármegye múltjának megírására, nem egy esetben valamiféle személyes kötődésük okán. A 20. század elejétől kezdve viszont egyre élesebben elhatárolódtak egymástól a „történészek” és a „helytörténészek”. Mályusz Elemér a helytörténetírás – nem csak akkori – megítéléséről találóan fogalmazott 1931-ben: „Nálunk ez a stúdium írói babérokra vágyó dilettánsok és a történeti kutatást iparszerűen űzők vadászterületének számított, amelyet a komoly tudomány lenézéssel került el.” (Hóman Bálint szerk. A magyar történetírás új útjai.) Összehasonlítva a magas szintű német helytörténetírással a magyar „territoriális” történetírás gyengeségeinek okát a következőkben látja: „Megyéink határai politikailag nem szabdalták fel független, külön részekre az országot, s így a némethez hasonlóan virágzó helytörténetírás sem fejlődhetett ki. A mi megyei monográfusunk nem foglalkozhatott munkájával kapcsolatban fontos politikai eseményeknek források alapján történő megírásával, hanem első látszatra túlságosan is jelentéktelen részletekkel kellett bíbelődnie. Ezért történetíróink legnagyobb része bizonyos averzióval tekintett a részletfeldolgozás munkája elé s energiáját szívesebben fordította általános történeti jelenségek vizsgálatára és megírására. Ezzel azonban ismét együtt járt, hogy a monográfiákat túlnyomórészt módszeres iskolázottságon keresztül nem ment, vidéken élő autodidakta történetkedvelők írták meg, akik munkájukban sablonszerűen jártak el, mivel invenciójuk új szempontok szerinti feldolgozásra nem volt.” Jellemzőként említi, hogy a helytörténeti kutatás módszertanával foglalkozó két német folyóirat egyetlen magyarországi könyvtárban sincs meg. Magyar nyelven helytörténeti módszertannal foglalkozó folyóirat eddig még nem indult. A 2000-ben 28. évfolyamába lépő Honismeret, a Honismereti Szövetség évente hatszor megjelenő folyóirata sem tölti be mindmáig ezt az űrt. Szántó Imre egyetemi jegyzete (A helytörténeti kutatások elméleti és módszertani kérdései. 1975)nemcsak szemléletmódja miatt nem tölthette be feladatát, hanem ettől függetlenül sem lehetett belőle megtanulni a helytörténetírást. A magyar történettudomány sok fogyatékosságán túl a helytörténetírás fokozott hátrányokkal küzdött s küzd mind a mai napig. A helytörténetírás megbecsülésére figyelmeztet a nemrégiben elhunyt kiváló történész, Vörös {V-410.} Károly: „Valójában a helytörténeti kutatás nem alacsonyabb, hanem mélyebb szintű munkát tesz lehetővé – sőt kötelezővé. Alacsony és mély pedig egymástól nagyon is különböző fogalmak s ez nemcsak nézőpont kérdése.” (Valóság, 1972).