| A könyvtártudomány fogalmának változásai. A könyvtártudomány és társtudományai | TARTALOM | Oktatásügy |
A könyvtártudomány legkiemelkedőbb képviselői.
A könyvtárosképzés. A könyvtárügyi szakirodalom.
A tágabban értelmezett könyvtártudomány első képviselői hazánkban is a bibliográfusok voltak: Czwittinger Dávid (1676?–1743): Specimen Hungariae Literatae, 1711; Bod Péter (1712–1769): Magyar {V-446.} Athenas, 1766, életrajzi bibliográfiákat, Sándor István (1750–1815): Magyar könyvesház, 1803, visszatekintő bibliográfiát kísérelt meg létrehozni.
A 19. század végéhez közeledve először az Erdélyi Múzeum Egylet könyvtárosa, Szabó Károly (1824–1890) történész, egyetemi tanár, a legjelentősebb erdélyi és magyarországi könyvtárak anyagát átvizsgálva állította össze és jelentette meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában, 1879-ben Régi magyar könyvtár, Könyvészeti kézikönyv, Az 1531–1711-ig megjelent magyar nyomtatványok című művét, majd 1885-ben az 1711-ig Magyarországon megjelent, nem magyar nyelvű nyomtatványok adatait tartalmazó kötetet, végül 1898-ban, halála után rendezte sajtó alá és fejezte be Hellebrant Árpád a harmadik kötetet, amely a magyar szerzők külföldön megjelent műveit tartalmazza.
Az ő munkájukat folytatta Petrik Géza (1845–1925) könyvkereskedő, antikvárius, aki Magyarország bibliográfiája 1712–1860., 1–4. kötet (1888–1892); Magyar könyvészet 1860–1875., Magyar könyvészet 1880–1885., Magyar könyvészet 1886–1900, 1–2. kötet, továbbá Magyar könyvészet 1901–1910. címen állított össze bibliográfiákat 1880 és 1915 között, amelyek közül az 1712–1860 közötti tartalmazza a Magyarországra vonatkozó külföldön, idegen nyelven megjelent műveket, valamint a folyóiratokban publikált fontosabb cikkeket is. Ez utóbbi úttörő, már a dokumentáció irányába mutató vállalkozás. (Az 1876–1885 közötti ciklust Kiszlingstein Sándor [1852–1913] könyvkereskedő dolgozta fel.)
A tudós könyvészek sorát Szinnyei József (1830–1913) könyvtáros, az MTA levelező tagja, az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárának megalapítója, majd igazgatója folytatta, aki Magyar írók élete és munkái címmel megalkotta az első valóban tudományos magyar életrajzi bibliográfiát, amely 14 kötetben az 1900-as évek elejéig tartalmazza a Magyarországon élt szerzők életrajzát és műveik felsorolását, függetlenül a szerzők anyanyelvétől, illetve a művek nyelvétől és tárgykörétől. Az igen pontos adatokat szolgáltató, minden értékítéletet mellőző, példaértékű mű 1890–1914 között jelent meg Budapesten. Jelentős műve még e szakterületről a Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma. 1–3. kötet (Bp., 1874, 1876, 1885). Ezenkívül számos sajtótörténeti és bibliográfiatörténeti mű szerzője.
Bár a 19. században rakták le legjelentősebb általános tudományos közkönyvtáraink legtöbbjének az alapjait (Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár), s lépett új fejlődési szakaszba a budapesti Egyetemi Könyvtár, a gyakorlati könyvtártannal viszonylag későn kezdtek foglalkozni könyvtárosaink. Az első, ígéretesnek tetsző kezdeményezés Toldy Ferenc (1805–1875) akadémikus, a budapesti Egyetemi Könyvtár igazgatója (1845–1875) nevéhez fűződik, aki az 1840-es években már egy könyvtártani szakmű megírásának a gondolatával foglalkozott. Ez azonban nem valósult meg. Még legjelentősebb könyvtárainkban is viszonylag kevés könyvtáros dolgozott, nagyobbrészt ők is más tevékenységük (tanári, lelkészi, köztisztviselői stb.) mellett látták el – mintegy mellékfoglalkozásként – feladatukat. Az egyes könyvtárakban egyedi módszerek, eljárások és szabályok alakultak ki a könyvek címfelvételét, osztályozását, raktározását, leltározását, a katalógusokat és a kölcsönzést illetően; ezeket munka közben sajátították el az új munkatársak.
A 19–20. század fordulójára a könyvtermés (és nem utolsósorban a szakkönyvek számának) hatalmas mértékű növekedése és a társadalmi igény erőteljes fokozódása a már működő könyvtárak állományának felduzzadását, új könyvtárak alakulását és új könyvtártípusok (mindenekelőtt a közművelődési, államigazgatási és a szakkönyvtárak) megjelenését, másfelől a {V-447.} hivatásos könyvtárosok számának gyarapodását, a könyvtárosi munka szakmaiságának felértékelődését eredményezte. A tudományos könyvtárakban általában magas szellemi színvonalat képviselő tudós munkatársak dolgoztak, akik azonban a könyvtárosi „mesterséget” még a 20. század első felében is többnyire elsősorban tapasztalati úton sajátították el, így pl. az Országos Széchényi Könyvtárban a tudományos élet olyan kiválóságai kezdték pályájukat, mint például Áldásy Antal, Fejérpataky László, Sebestyén Gyula, Melich János, Szinnyei József, Gulyás Pál és mások. A budapesti Egyetemi Könyvtár viszont már 1874-ben is szakvizsga letételéhez kötötte a kinevezéseket, amelynek a tárgyai között már könyvtártan, könyvészet és címleírási ismeretek is szerepeltek, természetesen egyéb, a magas szintű általános műveltség és a klasszikus, valamint a modern idegen nyelvek ismeretének a megkövetelése mellett.
Ugyancsak szakvizsgát követelt meg a székesfőváros – Szabó Ervin (1877–1918) könyvtárigazgató elképzeléseinek megfelelően – a Fővárosi Könyvtárak Országos Tanácsa, 1898–1913 között. A tanfolyamon a történeti tárgyak (írástörténet, kézirattan, nyomdászat-, illetve könyvtörténet) mellett gyakorlati tárgyak is helyet kaptak: könyvtárépítés, könyvtári szakrendszerek, katalogizálás, bibliográfiai ismeretek.
Hasonló, de még inkább gyakorlati feladatokra összpontosító képzést indított 1916-ban Szabó Ervin kezdeményezésére a Fővárosi Könyvtár, amelynek témái között már az olvasószolgálati ismeretek is megjelentek. Az előadók között Szabó Ervin, Kőhalmi Béla, Madzsar József és Pikler Blanka nevével találkozunk, akik elsősorban a nyitott közkönyvtári szemléletet képviselték.
A könyvtártudományt először a kolozsvári egyetem fogadta be stúdiumai közé, és Gyalui Farkas (1866–1952) irodalomtörténészt, helyettes könyvtárigazgatót hívta meg magántanári minőségben előadni 1901-ben, aki úttörő szerepet játszott a könyvtárosképzés intézményesítésében és a könyvtárügy tudományos szintre emelésében.
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen – szintén magántanári minőségben, később címzetes rendkívüli tanárként – 1914-től Gulyás Pál kapott megbízást a könyvtártudományi ismeretek előadására.
Hatását tekintve mindkét kezdeményezés szűk körű maradt, és nem oldotta meg a szakképzett könyvtárosi utánpótlás ügyét.
A két világháború között szinte változatlanul pályakezdő fiatal tudósjelöltek látták el a könyvtárosi feladatokat tudományos könyvtárainkban, és készültek fel későbbi, más tudományágakban betöltendő szerepükre, mint például Barta István, Bóka László, Entz Géza, Gáldi László, Hadrovics László, Györffy György, Sőtér István, Vargyas Lajos stb. a budapesti Egyetemi Könyvtárban – ideiglenes díjnoki minőségben.
Minden tudományos nagykönyvtárban, de főleg az OSZK-ban és az Egyetemi Könyvtárban elvárták a munkatársaktól a tudományos kutatómunkát és a rendszeres publikálást, ennek tartós elmaradása esetén – elvileg – „tudományos meddőség” címén akár fel is mondhattak. Igaz, a munkaidőt ennek az igénynek a figyelembevételével határozták meg.
A könyvtárosi hivatás gyakorlása szakvizsga letételéhez való kötésének igénye ismételten megfogalmazódott, azonban a képzés szervezett formát Hóman Bálint (1885–1953) egyetemi tanár, az Egyetemi Könyvtár, majd az OSZK igazgatója, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, későbbi kultuszminiszter kezdeményezésére öltött, aki Gulyás Pált (1881–1963), a korszak kiemelkedő könyvtártudósát, bibliográfust és gyakorlati szakembert, egyetemi tanárt, az OSZK vezető könyvtárosát, majd igazgatóját bízta meg a felsőfokú könyvtárosképző tanfolyamok {V-450.} vizsgatervezetének kidolgozásával. Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ 1928-tól három tanfolyamot szervezett a Gulyás-féle elképzelés alapján. Az előadásokon túl tanulmányi látogatásokat és nagykönyvtári gyakorlatot is biztosítottak a hallgatóknak, állami érvényű bizonyítványt azonban nem nyújtottak a tanfolyamok.
A Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete (alapítási éve: 1935) is indított két igen színvonalas tanfolyamot 1937-ben és 1937/38-ban, amelyek tematikáját, vizsgarendjét és működési szabályzatát Fitz József (1888–1964), a budapesti Egyetemi Könyvtár munkatársa, majd az OSZK főigazgatója (1934–1945), c. egyetemi tanár, kiváló nyomdászattörténész és gyakorlati szakember dolgozta ki, munkatársával, Nyireő Istvánnal közösen. (Fitz Józsefnek óriási szerepe volt a könyvtárügy korszerűsítésében: az ő igazgatása alatt állt át az OSZK a decimális szakrendre, sajnos azonban nem a hivatalos Egyetemes Tizedes Osztályozásra, hanem annak egy Szabó Ervin által átdolgozott és a Fővárosi Könyvtárban már bevezetett változatára, amiből később nehézségek támadtak, bevezette az OSZK-ban a szabványosított katalóguscédulák adrémával történő sokszorosítását.)
A tanfolyamokon – Fitz mellett – a szakma olyan kiválóságai adtak elő, mint Gulyás Pál, Goriupp Aliz (1894–1979) a katalogizálás egyik legkiválóbb szakértője, a gyakorló könyvkiadó és tipográfus, könyvművész Kner Imre (1890–1944), Halász Gábor (1901–1945) író, esszéista, kritikus, esztéta akkor az OSZK munkatársa.
E tanfolyamoknak is részét képezte a nagykönyvtári gyakorlat, azonban – az OSZK mellett – ezt már a Fővárosi Könyvtárban és a Technológiai Könyvtárban is teljesíthették a résztvevők.
Az első tanfolyam hallgatói által készített jegyzetek sokszorosítva megjelentek, és segédletként használták a mintegy negyedfélszáz oldalas kiadványt. A tanfolyam anyagában a felsőfokú végzettségű hallgatók számára könyvtörténeti témájú elődadások is helyet kaptak.
A kultuszminisztérium azonban magánkezdeményezésnek tekintette a tanfolyamokat, és nem fogadta el állami érvényűnek a bizonyítványát.
A II. világháború után megkezdődött a könyvtárügy központosítása. Az 1923-ban létrehozott Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központot 1945-ben átszervezték és Országos Könyvtári Központként (OKK) működött tovább: könyvtárszervezési, könyvtármódszertani feladatokat látott el. Az Országos Szabványügyi Hivatallal együttműködve a könyvtári munka teljes körű szabványosítását tűzte ki célul, és 1951-től kísérletet tett a felszámolt egyesületek, egyházi iskolák, rendházak értékes könyvanyagának begyűjtésére és megmentésére, esetenként műemlékkönyvtárként való megőrzésére (Zirc, ciszterci apátsági könyvtár – OSZK Reguly Antal Műemlékkönyvtár). Sajnos, mintegy százezer kötetnyi könyvanyagot szétosztottak különböző könyvtárak között, s nagyszámú értékes, de a diktatúra „szellemiségétől” idegen mű sorsa a pusztulás lett. Néhány kitűnő tudós könyvtáros, mint Kőhalmi Béla (1884–1970), bibliográfus, szakíró, egyetemi tanár, Szabó Ervin egykori munkatársa, Vix Györgyné, Borsa Gedeon irodalomtörténész, bibliográfus, az irodalomtudományok későbbi doktora, a Régi magyar nyomtatványok bibliográfiájának későbbi összeállítója tett kísérletet arra, hogy ennek a könyvanyagnak egy részét megmentse.
Az OKK-t 1953-ban felszámolták, feladatainak egy részét az OSZK, másik részét a Népkönyvtári Központ (alapítási éve: 1949) vette át. Ez utóbbi alapfokú könyvtárosképzést szervezett 1951-ben több megyében, és kiadott egy Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez című összeállítást (1950), amely mintegy 8000 {V-451.} művet nyilvánított nem kívánatosnak a fenti könyvtártípusban, közöttük a magyar és a világirodalom számos klasszikus alkotását, aminek következtében e könyvtárak állományának mintegy ötödét selejtezték. Ez a nemzetközi és a hazai közvéleményben olyan felháborodást keltett, hogy vissza kellett vonni a listát, azonban mindez a selejtezés következményein már nem változtatott.
A magyar könyvtárügy és -tudomány korszakos jelentőségű eseménye volt, hogy 1949-ben a budapesti Pázmány Péter (1950-től Eötvös Loránd) Tudományegyetem bölcsészettudományi karán megindult az egyetemi szintű könyvtárosképzés. A szak előkészítésében és indításában kulcsfontosságú szerepet játszott Varjas Béla (1911–1985), aki Fitz Józsefet követte az OSZK főigazgatói székében, s egyetemi magántanárként, majd c. egyetemi tanárként 1953-ig a könyvtártudományi tanszék vezető oktatója volt, egyebek között írástörténetet tanított. Az első években főleg az OSZK vezető munkatársai látták el az oktatói feladatokat, és a történelem szak erőteljes átpolitizálódása következtében az onnan kiszoruló vagy súlyukat vesztő segédtudományok egy része, mint pl. a paleográfia, kodikológia stb. fokozatosan megjelent az elsősorban tudományos, történeti irányultságú könyvtárosképzésben. A latin paleográfiát és kodikológiát Mezey László (1918–1984) adta elő, a könyvtörténet tárgy oktatója Kéki Béla volt. Bár a szak arculatát elsősorban a történeti tudományok tanárai formálták, a gyakorlati könyvtártudomány olyan elismert szakemberei is előadtak, mint Kőhalmi Béla egyetemi tanár, aki bibliográfiai ismereteket, Sebestyén Géza (1912–1976), a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtárának igazgatója, majd az OSZK főigazgató-helyettese és Könyvtártudományi és Módszertani Központjának megszervezője, vezetője gyakorlati könyvtártant, Goriupp Aliz katalogizálási ismereteket, Babiczky Béla a szakrendszerek történetét és a könyvtári osztályozást, Szentmihályi János (1908–1981), a budapesti Egyetemi Könyvtár, majd az OSZK munkatársa könyvtári tájékoztatási ismereteket.
A tanszék első kinevezett vezetője Haraszthy Gyula (1910–1990), egyetemi tanár, először a Közgazdaság-tudományi Egyetem, majd az MTA Könyvtárának igazgatója. Őt Szauder József (1917–1975) irodalomtörténész, egyetemi tanár, mint megbízott tanszékvezető követte.
Jelentős változást hozott a tanszék szellemiségében egy olyan nagy formátumú, kiterjedt tudományos tevékenységet folytató művelődéspolitikus, egyben könyvtárvezetői gyakorlattal rendelkező könyvtárteoretikus és gyakorlati szakember kinevezése a tanszék élére, mint Kovács Máté (1906–1972) egyetemi tanáré, aki a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtára igazgatójaként (1949–1956) meghatározó szerepet játszott abban, hogy a KLTE könyvtára igazi, nemzetközi mércével is mérhető nagykönyvtárrá, az ország második nemzeti könyvtárává, egyben fontos szakmai műhellyé (pl. a bibliográfiai kutatások területén) és élő, az egyetem tanárait és hallgatóit maximálisan kiszolgáló felsőoktatási, tudományos könyvtárrá fejlődött.
Kovács Máté újragondolta és átstrukturálta az egyetemi könyvtárosképzés célját és tartalmát: az addig erőteljesen könyvközpontú és történeti beágyazottságú szemléletet (értékeit megőrizve) a tágan értelmezett bibliológia irányába korrigálta, olyan korszerű tudományokat integrálva a képzésbe, mint a szociológia, az információ- és kommunikációelmélet. A könyvtár = könyvek + könyvtáros + olvasó képletből az olvasóra, a könyvtárhasználóra helyeződött a hangsúly. Mindebben a nemzetközi tendenciák megjelenése is érzékelhető.
Munkatársai maradtak Kőhalmi Béla, Fitz József, Mezey László és Szentmihályi János is, de újakként Fülöp Géza, Szelle Béla és mások.
{V-452.} Kovács Máté halálát követően Kiss István (1922–1978), majd Dán Róbert (1936–1986) egyetemi tanár, művelődéstörténész és hebrológus vezette a tanszéket.
Kimagasló szerepet játszott a könyvtárosképzés megújításában, tudományos presztízsének emelésében és a magyar könyvtártudomány nemzetközi kapcsolati rendszerének kiépítésében, külföldi elismertségének fokozásában a 20. századi magyar könyvtárügy egyik legkiemelkedőbb képviselője, Fülöp Géza (1928–1998), aki az irodalomtudomány, a történettudomány, a művelődéstörténet, a könyvkultúra történetének legszélesebb spektrumában volt otthon, ugyanakkor felismerte a korszerű technológiák és az informatika szerepét a könyvtártudományban, és kapcsolatai, valamint nemzetközi pályázatok elnyerése révén mind elhelyezését, mind pedig felszereltségét tekintve megújította a tanszéket, amely már mint Könyvtár- és Információtudományi Tanszék folytatta munkáját.
Fülöp Géza haláláig a magyar könyvtártudomány legelismertebb, legsokoldalúbb művelője, egyben integráló személyisége volt. Iskolateremtő szerepét bizonyítja, hogy volt tanítványai számos felsőoktatási intézményben tanszékvezetőként, tanárként vagy jelentős könyvtárakban felelős beosztásban dolgoznak. Az ELTE Könyvtár- és Információtudományi Tanszékének jelenlegi (2000) vezetője, Sebestyén György szintén tanítványa volt.
Könyvtárosképzés Magyarországon (az ELTE Bölcsészettudományi Karán kívül) ma egyetemi szinten a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen és a szegedi József Attila Tudományegyetemen folyik.
Főiskolai szinten az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Főiskolai Karon, a bajai Eötvös József Főiskola Pedagógiai Fakultásán, a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán, az esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolán a művelődésszervező szak specializációja formájában.
A könyvtártudományi kutatás és módszertani fejlesztés fontos bázisa az OSZK keretében 1959-ben létrehozott Könyvtártudományi és Módszertani Központ (KMK), amely szakmai támogatást nyújt az ország minden könyvtártípusának, elsősorban azonban a közművelődési könyvtáraknak. Koordinálja és dokumentálja a módszertani kutatásokat, kiváló szakkönyvtárat működtet, amely optimális feltételeket biztosít a könyvtárosoknak a kutatáshoz és a felkészüléshez. Különösen az olvasáskutatásban mutathat fel jelentős eredményeket olyan kiváló volt és jelenlegi munkatársai jóvoltából, mint pl. Gereben Ferenc, Nagy Attila és mások. A KMK szervezi a könyvtárosok középfokú képzését és szakirányú továbbképzését.
A könyvtártudomány szakirodalma, ami a részterületeket illeti, igen gazdag és sokrétű, összefoglaló, kézikönyv jellegű mű azonban viszonylag kevés jelent meg. Közülük kiemelkedett Sallai István és Sebestyén Géza műve, a több kiadást megért A könyvtáros kézikönyve, amely először 1956-ban, majd átdolgozva és bővítve 1965-ben jelent meg, és évtizedekig a magyar könyvtártudomány szemléletformáló alapműve volt.
Korszakos vállalkozásnak ígérkezik Horváth Tibor és Papp István hasonló célt szolgálni kívánó műve, a három kötetre tervezett Könyvtárosok kézikönyve, amelynek első kötete 1999-ben jelent meg, s már tükrözi a szemléleti megújulást.
A könyvtárügy és a tudomány, a könyvtárosképzés kérdéseivel folyamatosan foglalkozik a Könyv, könyvtár, könyvtáros című, havonta megjelenő folyóirat, amely a Könyvtári és Informatikai Kamara, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, valamint az Országos Széchényi {V-453.} Könyvtár közreadásában jelenik meg.
A Magyar Tudományos Akadémia folyóirata a Magyar Könyvszemle, amely könyv-, sajtó- és könyvtártörténettel foglalkozó tanulmányokat tartalmaz.
A Könyvtártudományi és Módszertani Központ adja ki a Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom című külföldi cikkeket referáló lapot.
| A könyvtártudomány fogalmának változásai. A könyvtártudomány és társtudományai | TARTALOM | Oktatásügy |