| Oktatásügy | TARTALOM | A forradalmak oktatásügyi rendelkezései (1918–1919) |
FEJEZETEK
Az 1867-es kiegyezés lehetőséget teremtett a polgári fejlődés számára. Ezzel párhuzamosan kedvező feltételeket biztosított az iskolaügy korszerűsítésére, tartalmi, szervezeti modernizálására. A 19. század utolsó harmadában a korábbiakhoz képest egyre nagyobb összegeket fordítottak a kultúrára, ezen belül az oktatásügyre. Amíg 1870-ben 22 millió forint jutott oktatásügyi kiadásokra, addig 1908-ban az ország egész költségvetését kitevő közel másfél milliárd koronából a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 64 milliót kapott. Természetesen ez az összeg a többi kiadáshoz képest igen alacsony volt, hiszen ugyanebben az évben például a pénzügyi tárca 207, a kereskedelmi 297 millió koronával gazdálkodhatott. A magyar állam a 20. század első évtizedében nemzetközi viszonylatban is rendkívül keveset áldozott az oktatásra. A költségvetésből ezekben az években a közoktatásra eső 1,8% messze alatta maradt a fejlett európai országok hasonló kiadásainak; például Franciaországban a nemzeti jövedelem 2,88, Hollandiában 3,16, Svédországban 13,13, Svájcban 18,76%-át fordították az oktatásügyre. A költségvetési részesedés viszonylagos növekedése is lehetővé tett azonban bizonyos fejlesztéseket, s lassan kiépült a polgári jellegű magyarországi iskolarendszer.
A közoktatás irányítását a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium látta el. Mellette működött az Országos Közoktatási Tanács, amely pedagógiai szempontból kísérte figyelemmel az ország oktatásügyi helyzetét, s javaslatai, jóváhagyása alapján születtek meg a közoktatásügyet érintő rendelkezések, törvények.
Az oktatásügy fejlődésének eredményeként jelentősen csökkent az analfabéták száma. 1870-ben Magyarország lakosságának 68,7%-a nem tudott írni, olvasni, 1910-re azonban számuk már csak a lakosság 31,3%-át tette ki.
A magyar oktatásügynek a 20. század első évtizedében is számos ellentmondással kellett szembenéznie. Az iskolarendszer szerkezete, ún. „zsákutcás jellege”, vagyis az egyik iskolatípusból a másikba való átlépés nehézkessége, a vagyonosabb rétegeknek kedvezett, a szegényebb sorból származó gyermekek csak elvétve jutottak el a közoktatás magasabb szintjeire.
A soknemzetiségű ország oktatáspolitikájának a dualizmus korában egyre erőteljesebben érvényesülő vezérgondolata az volt, hogy elsőrendű és vezető kultúrának a magyarnak kell lennie, ennek érdekében pedig meg kell teremteni az egységes, állami irányítású, magyar nyelvű nemzeti közoktatást. Ennek az elvnek az alapján számos intézkedés született, amelyek azonban sokszor sértették a nemzetiségek jogait, élezve az ellentéteket a hazai magyar és nem magyar népek között.
A dualizmus korszakában az óvodák száma jelentősen növekedett. 1867-ben 97, 1892-ben majdnem 1000, a századfordulón közel 2000, az utolsó békeévben, 1914-ben pedig már 2259 óvoda működött hazánkban. Bár a források arról számolnak be, hogy az 1910-es években átlagosan 50–80 új óvoda nyílt évente, az óvodás korú gyermekeknek mindössze 13-14%-a járt óvodába. Az óvodák a települések, az egyházak és az állam fenntartásában működtek.
Az 1891. évi XV. tc. az óvodákat is beillesztette a magyar köznevelésbe, s feladatukat a következőképpen határozta meg: „a 3–6 éves gyermekeket egyfelől ápolás és gondozás által a szülők távollétében érhető veszélyektől óvni, másfelől rendre és tisztaságra szoktatni, valamint ügyességöknek, értelmöknek és kedélyöknek {V-456.} korukhoz mért fejlesztése által őket szellemi és erkölcsi fejlődésökben elősegíteni”. A törvény kizárta a rendszeres tanítást az óvodai foglalkozások köréből, de előírta az értelmes beszéd és az alapvető imák begyakoroltatását, valamint az éneklést. A törvény elrendelte a nem magyar anyanyelvű gyermekek magyar nyelvű foglalkoztatását az óvodákban is. A törvény az óvónők képzését is szabályozta. Kimondta, hogy az óvodákban csak képesített óvónőket lehet alkalmazni, de kizárólag olyanokat, akik tudnak magyarul. Az óvónőképző intézetekbe azok az egészséges, ép testalkatú, jó zenei hallású, 14. életévüket betöltött tanulók jelentkezhettek, akik elvégezték a polgári iskola, vagy a gimnázium négy osztályát. A kétéves képzési idő alatt a növendékek a közismereti és az ún. készségtárgyak mellett neveléstani ismereteket tanultak, hospitálásokon vettek részt az óvónőképzők mellett felállított gyakorló óvodákban. A második év végén elméleti és gyakorlati vizsgát tettek, majd egy tapasztalt óvónő mellett 18 éves korukig gyakorolták a tényleges pedagógiai munkát. Csak ekkor kaptak képesítő oklevelet.
Ezekben az években több új óvónőképző intézet létesült, és csökkent a képesítés nélkül akalmazott óvónők száma. Az állami óvodák megüresedett álláshelyeit a századfordulótól kezdve csak pályázati úton lehetett elnyerni.
Az óvodaügy területén bekövetkezett pozitív változások ellenére a tárgyalt korszakban az óvodák száma rendkívül kevésnek bizonyult az igényekhez képest. Az intézmények zsúfoltak voltak, az egy óvónőre jutó átlagosan 100, esetenként 200 gyermek állandó foglalkoztatása nehezen volt megoldható. Az óvodák felszereltsége, az alapvető bútorokkal, játékokkal való ellátottsága is többnyire hiányzott.
1868-ban lépett életbe a korszakos jelentőségű Eötvös-féle népoktatási törvény (1868. évi XXXVIII. tc.), amely – több nyugat-európai államot megelőzve – előírta a tankötelezettséget, s kimondta, hogy minden szülő vagy gyám köteles gyermekét annak 6 éves korától 12 éves koráig iskolába járatni. Az első hazai tanügyi törvény rendelkezése alapján a korábbi népiskolát hatosztályos elemi népiskolává kellett átszervezni. A törvény megjelenésének idején a tanköteles korú gyermekeknek csupán 48%-a járt rendszeresen iskolába. 1872-re ez az arány 55%-ra emelkedett, 1896-ban a tankötelesek 79%-a, 1913-ben pedig már 93%-a látogatta az iskolát.
A törvény rendelkezéseinek végrehajtásához azonban hatalmas anyagi ráfordításra volt szükség, hiszen az erőfeszítések ellenére 1870-ben például a tanköteles gyermekeknek csak mintegy 60%-át lehetett a rendelkezésre álló tantermekben elhelyezni. Közel 14 000 új tanteremre lett volna szükség ahhoz, hogy a tankötelezettség ténylegesen és maradéktalanul megvalósulhasson. Emellett hiányoztak a képzett tanítók, a korszerű tankönyvek is. Eötvös József minisztersége alatt nagyszabású népiskolai tankönyvprogram indult meg, melynek nyomán értékes népiskolai tankönyvek és tanítói segédkönyvek születtek. Ezeket az 1910-es évekig használták.
A millennium (1896) tiszteletére, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztersége alatt több száz állami népiskolát létesítettek. A program eredményeképpen az 1899/1900-as tanévre az állami elemi iskolák száma 1539-re emelkedett. Az 1905 júniusában kiadott népiskolai tanterv nem törekedett tudományos igényű ismeretek nyújtására, s a tanulók gyakorlati életre való felkészítését állította előtérbe.
A hazai népiskolák századforduló körüli állapotát jól jellemezték az 1905-ben megtartott ötödik egyetemes tanítógyűlés idején közzétett adatok. Ezekben az években ezer tanköteles gyermek közül még mindig {V-457.} csak 313 látogatta rendszeresen a népiskola első osztályát. Közülük is csupán 145 gyermek jutott el a negyedik osztályig, a hatodik osztályt pedig ezer gyermek közül csak 47 végezte el. Az iskolák 67%-a osztatlan volt, egy tanítóra átlagosan 67 gyermek jutott. A törvény által megállapított 10 hónapos tanítási időt csak az iskolák egyharmadában tanították végig.
A tanév a 20. század első évtizedében három harmadra oszlott. A tanítás reggel 7 órakor kezdődött. Délelőtt 3-4 órát, délután pedig 1-2 órát foglalkozott a tanító a gyermekekkel.
A tanuló társadalmi helyzete döntötte el, hogy az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után milyen továbbtanulási utat választott. A legtöbb gyermek – mivel a tankötelezettség 12 éves korig tartott – elvégezte az elemi iskola ötödik-hatodik osztályát, s ezzel tanulmányait befejezte. 12 éves koruk után sokan továbbléptek az alsófokú szakoktatásba, melynek keretében szakmát tanultak. Az elemi népiskola négy osztályának elvégzése után a tanuló elvégezhette a négyosztályos polgári iskolát, vagy beíratkozhatott a középiskola első osztályába is. Elvileg arra is volt lehetőség, hogy a népiskola hat osztályának elvégzése után – különbözeti vizsgával – a tanuló átlépjen a polgári iskola harmadik osztályába, valamint arra, hogy – szintén különbözeti vizsgával – a polgári iskola elvégzése után a gimnázium ötödik osztályában tanuljon tovább. Ezzel a lehetőséggel azonban kevesen éltek, részben az eljárás rendkívüli nehézsége miatt, részben azért, mert igény sem volt rá.
A korszakban jelentős reformpedagógiai kezdeményezések is megindultak, így a 6–10 éves gyermekek számára létesített Családi Iskola és az Új Iskola – mindkettő elemi népiskola – amelyek saját külön tantervükben a nyugati polgári reformpedagógia céljait, elveit és módszereit igyekeztek érvényesíteni.
A századforduló körüli években új iskolatípus, a polgári iskola indult gyors fejlődésnek. A hatosztályos polgári iskoláról először az 1868. évi XXXVIII. tc., az ún. népoktatási törvény rendelkezett. A négyosztályos forma a századforduló után terjedt el, ennek tanterve 1918 áprilisában jelent meg. A négyéves képzési idejű polgáriba az elemi népiskola négy osztályának elvégzése után íratkozhattak be a tanulók. Elvégzése után az alacsonyabb képzettséget igénylő tisztviselői, ipari, kereskedői pályák betöltésére nyílt lehetőség. A polgári iskolai hálózat gyors fejlődését mutatta az a tény, hogy amíg az 1880/81-es tanévben 57 fiú és 53 leány polgári iskola működött, 1913-ra ez a szám már 201-re, illetve 325-re emelkedett.
A kormányzat sok gondot és pénzt fordított a középiskolai oktatás korszerűsítésére a századforduló körüli években, hiszen a polgári fejlődés igényei megkívánták a megbízható, az államrend iránt lojális magatartást tanúsító hivatalnoki és értelmiségi réteg képzését. A korabeli kimutatások szerint egy állami középiskolát látogató tanuló képzésére harmincszor annyit fordított a kormányzat, mint egy népiskolai növendékre. A középfokú oktatási intézményeket, különösen a gimnáziumokat, a társadalom középső és felső rétegeinek gyermekei látogatták. A munkás- és parasztgyermekek 5%-a jutott csak be a középiskolákba.
A korszakban erőteljesen növekedett a középiskolák száma, ezzel együtt természetesen a tanulók és a tanárok száma is. 1895-ben 184 középiskola működött 3345 tanárral és 53 048 tanulóval, 1914-re a középiskolák száma 195-re, a tanárok száma 4794-re, a középiskolás tanulók száma 74 457-re emelkedett.
A 20. század első másfél évtizedében jelentősen {V-458.} megnőtt az állami fenntartású középiskolák száma. 1867-ben az egyházak tartották fenn a középiskolák 90%-át, 1914-ben viszont már csak 55%-ukat. Az újonnan épített középiskolák megfeleltek a kor követelményeinek. Egy-két emeletes, világos épületek voltak, szertárakkal, előadó- és díszteremmel, tornateremmel, könyvtárral.
A középfokú oktatás rendezésére Trefort Ágoston minisztersége alatt, 1883-ban került sor (1883. évi XXX. tc.). A törvény kisebb módosításokkal 1924-ig volt érvényben, s az akkori két középiskola-típus, a gimnázium és az 1875-ben nyolcosztályossá vált reáliskola működését szabályozta. Míg a gimnázium a humanisztikus, mindenekelőtt a klasszikus műveltség közvetítésével készített elő bármiféle felsőfokú képzésre, addig a reáliskola a mennyiségtan, a természettan és a modern nyelvek tanítását állította az oktatás középpontjába. A reáliskolából azonban csak a műegyetemre, a tudományegyetemek természettudományi karára, a bányászati, erdészeti és a gazdasági akadémiákra lehetett továbblépni.
A századforduló idején a nők képzésében is új korszak kezdődött. Mivel ekkor még nem volt olyan középiskola, amelyben a leányok is érettségi bizonyítványt szerezhettek volna, erőteljes küzdelem indult a leánygimnáziumok létrehozásáért. Az Országos Nőképző Egyesület törekvéseinek eredményeképpen, az egyesület budapesti felsőbb leányiskolájában, 1896-ban megnyílt az első leánygimnázium. Tanterve főbb vonásaiban megegyezett a fiúgimnáziumok tantervével, de itt görög nyelvet nem, latint is csak az ötödik osztálytól kezdve tanítottak. A fiúk számára is kötelező tárgyak mellett a tantervben szerepelt az ének, a rajz és a kézimunka oktatása is. Az itt szerzett érettségi bizonyítvány birtokában a leányok is folytathattak felsőfokú tanulmányokat; 1895-től tanulhattak nők a bölcsészeti, az orvosi és a gyógyszerészeti karokon. A leánygimnáziumok létesítése azonban nehézkesen haladt. Még 1912-ben is csak három nyilvános leánygimnázium működött.
A rendszeres magyarországi iparoktatás feltételeit az 1884. évi XVII. tc. teremtette meg. A törvény értelmében a városok és községek feladata volt a tanonciskolák megszervezése és fenntartása. 1884-ben 49, 1889-ben 215, 1893-ban már 535 tanonciskola működött. 1896-ban minden olyan községben megszervezték a tanonciskolát, ahol a tanoncok száma elérte az 50 főt. Az iskolák feletti közvetlen felügyeletet a kerületi tanfelügyelő és az I. fokú iparhatóság, a főfelügyeletet pedig a vallás- és közoktatásügyi miniszter a földművelési és az ipar- és kereskedelemügyi miniszterrel egyetértésben gyakorolta. A tanítás ideje mindhárom évfolyamon heti 8 óra volt. Mivel minden szakma számára egységes elméleti oktatást írtak elő (Tanterv és Utasítás, 1893), a 20. század elején sürgetően merült fel a szakirányú gyakorlati oktatás igénye. Egyes nagyvállalatok és gyárak (MÁV, Ganz, Zsolnay Porcelángyár stb.) saját iskolát hoztak létre, s 1902-ben a fővárosi iskolákat is szakirányúvá szervezték át.
A tárgyalt korszakban négy tudományegyetemünk volt. A pesti mellett 1872-ben Kolozsvárott, 1914-ben Debrecenben és Pozsonyban nyitotta meg kapuit újonnan létesített egyetem.
A budapesti egyetemnek négy kara volt: a hittudományi, a jog- és államtudományi, az orvostudományi és a bölcsészettudományi kar. Eötvös József kezdeményezésére 1870-ben létesült a bölcsészettudományi kar melletti, de attól elvileg függetlenül működő Középtanodai Tanárképezde, későbbi nevén Középiskolai Tanárképző Intézet. Célja a leendő tanárok általános pedagógiai, pszichológiai és szakmódszertani képzése volt. 1872-ben hozták {V-459.} létre a budapesti M. kir. Középtanodai Tanárképző Intézet Gyakorló Főgimnáziumát.
Eötvös Loránd javaslatára 1895-ben a párizsi École normale supérieure mintájára alapították meg a Báró Eötvös József Collegiumot (Eötvös Kollégium), a tanárjelöltek oktatására és nevelésére szolgáló speciális bentlakásos intézményt, amely egyszerre 70–80 hallgatónak nyújtott teljes ellátást, valamint különlegesen magas szintű tanulási és művelődési lehetőséget.
A hallgatók a kollégiumban különórákon vettek részt. Az adott tudományterület kiváló szaktekintélyeinek vezetésével folytak a foglalkozások. Ezek olyan szemináriumi megbeszélések voltak, amelyeken rendszerint csak 4-5 diák vett részt, alapos előzetes felkészüléssel. Egy-egy téma részletes feldolgozásával bevezették a növendékeket a problémaelemzés, a kutatómunka, a széles körű szakmai tájékozódás módszertanába, a források, a szakirodalom, a segédeszközök használatába, felkészítve őket a magas színvonalú tanári munkára és a tudományos kutatásra egyaránt. Intenzív nyelvtanítás is folyt a kollégiumban. Minden hallgatónak legalább két modern nyelvben kellett a szakirodalom olvasásának szintjéig eljutni. A kollégium 70 000 kötetes könyvtárát minden hallgató éjjel-nappal szabadon használhatta.
Az 1872. évi XIX. tc. alapján megnyílt kolozsvári egyetemnek négy kara volt: a jog- és államtudományi, az orvostudományi, a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, valamint a természettudományi kar. 1883-ban az egyetem Ferenc József nevét vette fel. A pesti egyetem mintájára itt is létesítettek tanárképző intézetet és gyakorlógimnáziumot. 1919 májusában az egyetemet a román hatóságok vették át.
Az 1912. évi XXXVI. tc.-kel alapított debreceni tudományegyetem – jog- és államtudományi, bölcsészet-, nyelv- és történettudományi, valamint református hittudományi karral – 1914 őszén kezdte meg működését, ideiglenesen a Református Kollégium épületében. Egyidejűleg megszűnt a kollégium akadémiai tagozata. Még ebben az évben megkezdődött a létesítendő orvostudományi kar épületeinek felépítése a debreceni Nagyerdőben, de a befejezésre csak az I. világháború utáni években kerülhetett sor.
A pozsonyi tudományegyetem felállításáról ugyancsak az 1912. évi XXXVI. tc. rendelkezett. Az új intézményt Erzsébet királynéról nevezték el. Az I. világháború eseményei miatt azonban az oktatás megindítása késett. A pozsonyi jogakadémiából átszervezett jog- és államtudományi kar 1914 őszén kezdte meg működését, a bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karon az oktatás csak 1918 tavaszán, az orvostudományi karon pedig csak 1918 őszén indult meg. A negyedik fakultás, a matematikai-természettudományi, valamint a mezőgazdasági kar megindítása már csak terv maradt. Az I. világháború után az intézmény csehszlovák fennhatóság alá került, majd 1920-ban Pécsre telepítették át.
A Josef-Polytechnikum továbbfejlesztésével létesült József Nádor Műegyetemen 1871-ben indult meg az oktatás. Az egyetem 1916. évi szabályzata szerint a műegyetem hat osztályra tagolódott: építészeti, mérnöki, gépészmérnöki, vegyészmérnöki, közigazgatási és egyetemes osztályra.
| Oktatásügy | TARTALOM | A forradalmak oktatásügyi rendelkezései (1918–1919) |