A gerincesek

A gerincesek (Vertebrata) törzsének legelső, ún. állkapocs-nélküli (Agnatha) osztálya a körszájúak (Cyclostomata), ahová két ritka, nehezen megfigyelhető, hazánkban élő faj, a dunai ingola (Eudontomyzon mariae) és a tiszai vagy erdélyi ingola (E. danfordi) tartozik. Bár a halakhoz hasonlítanak, kopoltyúfedőik nincsenek és körkörös, korong alakú szájnyílásukban szarufogak találhatók, amellyel halakra, békákra kapaszkodnak, miközben vérüket szívják.

Az összefoglalóan halaknak nevezett vízi gerincesekből (a világon csaknem 22 000 fajuk él) Magyarországon csak a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályának 79 faja él. Közülük külön {II-103.} csoportba, az ún. vérteshalak közé soroljuk a némileg cápákra emlékeztető külsejű (alsó állású szájnyílás, ferde, elkeskenyedő farok) tokalakúakat (Acipenseriformes). A folyóinkban élő kecsegén (Acipenser ruthenus), a hatalmasra megnövő vizán (Huso huso) és a három tokfajon egyaránt fehér, rombusz alakú csontvértek sorakoznak hosszában. A dunai vízlépcsők megépítése óta hazánkban már csak ritkán megjelenő viza a legnagyobbra növő halfajunk. Az 1986-ban Pakson fogott rekord nagyságú példány hossza 285 cm volt. Összes többi halfajunk a valódi csontoshalak (Teleostei) csoportjába tartozik. Tíz rend képviselői élnek hazánkban, az angolnaalakúak (Anguilliformes), a heringalakúak (Clupeiformes), a pontyalakúak (Cypriniformes), a harcsaalakúak (Siluriformes), a lazacalakúak (Salmoniformes), a tőkehalalakúak (Gadiformes), a pikóhalalakúak (Gasterosteiformes), a sárkányfejűhal-alakúak (Scorpaeniformes), a sügéralakúak (Perciformes) és a fogaspontyalakúak (Cyprinodontiformes) képviselői. Az angolna (Anguilla anguilla) vadon az atlanti-óceáni Sargasso-tengerbe jár szaporodni, hazánkban több helyen ivadék korában telepítik vizeinkbe. A 36 pontyféle közé tartoznak gazdaságilag is legfontosabb halfajaink, a ponty (Cyprinus carpio), a különféle keszegek, a compó (Tinca tinca), a szélhajtó küsz (Alburnus alburnus), az ezüstkárász (Carassius auratus) stb. Ezek a növényevő halak főként a víz fenekén kutatnak táplálék után. A kipusztulás közvetlen veszélyébe sodródott pontyféle az Északi-középhegység gyorsfolyású vizeiben lakó Petényi-márna (Barbus meridionalis petényi). A hazánkban élő, megnyúlt testű négy csíkfaj (Cobitidae) mind védett. Állandó halfajaink közül a legnagyobb, a folyóinkban rejtőző harcsa (Silurus glanis), az eddig fogott rekordnagyságú példány hossza meghaladja a 250 cm-t is. Kedvelt horgászhal a csuka (Esox lucius), de szerencsére nem kell tartani kipusztulásától. Nem így a Kárpát-medencében endemikus (bennszülött) lápi póc (Umbra krameri) esetében, amely a mocsaras, sűrűn benőtt vizeket kedveli. Élőhelyei az elmúlt száz év lecsapolási munkálataival sorra megszűntek, ezért egyedszáma rendkívül megfogyatkozott. A lazacfélékhez tartozik a hegyi patakjainkban őshonos sebes pisztráng (Salmo trutta fario) és a nagyon ritka dunai galóca (Hucho hucho). A tőkehalfélék egyetlen édesvízi képviselője a hazánkban is megtalálható menyhal (Lota lota). Különleges, védett tagja a magyar halfaunának a botos kölönte (Cottus gobio), amely a kavicsos hegyi patakokat kedveli. A különféle sügér- és gébfélék képviselik a sügéralakúakat: közöttük tartjuk számon a Balaton híres halát, az egyre fogyatkozó számú, érzékeny fogassüllőt (Lucioperca lucioperca).

Bagolykeszeg

A világon mintegy 4000, Magyarországon 16 fajt számláló kétéltűek (Amphibia) jelentős lépést tettek a szárazföld meghódítása felé, szaporodásuk azonban még mindig a vízhez köti őket. Lárváik, az ebihalak kopoltyúval lélegeznek és fokozatos átalakulás során fejlődnek tüdős kifejlett egyeddé, amelyek aztán elhagyják a vizet. A hazánkban élő egyetlen szalamandra- és három gőtefaj, a két unka-, a két varangy- és 8 békafaj mind védettek. A fekete-sárga foltos szalamandra (Salamandra salamandra) hegy- és dombvidékeink sűrű, zavartalan erdeiben él, eleven kicsinyeit patakokba, pocsolyákba fialja. A három gőtefaj közül a narancsvörös hasú alpesi gőte (Triturus alpestris) megfogyatkozása figyelmeztet a veszélyre: szaporodóhelyeik, a csendes hegyi tavacskák kiszáradása maga után vonhatja a faj eltűnését. A vöröshasú unka (Bombina bombina) és a sárgahasú unka (B. variegata) sok helyen a természetben is hibridizálódik egymással, a sekély állóvizeket kedvelik. {II-104.} A lomha mozgású barna varangy (Bufo bufo) és zöld varangy (B. viridis) inkább a szárazon él, csak szaporodni járnak a kisebb tavakba. A laikus számára egymástól néha nehezen megkülönböztethető zöld- és barna béka (Rana) fajok testesítik meg az igazi békát: karcsú testű, hegyes fejű, hosszú lábú állatok, nagyokat ugranak, hangosan brekegnek. Közöttük is akad Magyarországon ritka faj, a barna, márványozott hasú gyepi béka (Rana temporaria), amely hegy- és dombvidékeinken a hűvös, csapadékos helyeket kedveli.

Foltos szalamandra

Alpesi gőte

Levelibéka

Az első valódi szárazföldi állatok a hüllők (Reptilia) ősei voltak: puha, meszes héjú tojásokkal szaporodnak, amelyet a nap melege költ ki. Bőrük elszarusodott, száraz, rendszerint pikkelyekkel vagy pajzsokkal borított. A hazánkban élő mind a tizenöt faj védett, közülük kettő ritkasága miatt fokozottan védett. A haragos sikló (Coluber jugularis caspius) ugyan Dél-Európában több helyen még gyakori, elszigetelt állománya viszont Magyarországon éri el elterjedésének északnyugati határát. A másik egyedülálló hüllőritkaságunk, az emberre ártalmatlan rákosi vipera vagy parlagi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) hazánkon kívül sehol másutt nem él a világon. A hüllők ősi csoportjának, a teknősöknek egyetlen képviselője a mocsári teknős (Emys orbicularis), amely állóvizek, holtágak, csatornák hal- és vízirovar-pusztító lakója. A gyíkok népes csoportjából összesen 7 faj él Magyarországon, közülük a magyar vagy pannon gyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) bár tőlünk délkeletre is előfordul, még tudományos nevében is magyar vonatkozású: Kitaibel Pálról, a 18. század nagy magyar természettudósáról nevezték el, aki balkáni gyűjtőútján figyelt fel először rá. A kicsi, apró lábain gyorsan surranó, sötétbarna gyíkfaj szigetszerű foltokban többfelé él az országban, sehol sem nagy számban. A kígyókkal gyakran összetévesztik a gyámolatlan törékeny gyíkot (Anguis fragilis), amely szemeivel ugyanúgy pislog és farkát védekezésül ledobni képes, mint a gyíkok. Az összes többi hazai gyíkfaj az ún. nyakörvös gyíkok (Lacertidae) családjába tartozik, amelyek a torkukon futó jellegzetes pikkelysorról kapták a nevüket. A kígyók közé a már említett haragos siklóval és rákosi viperával együtt hét magyarországi faj tartozik. Közülük a leggyakoribb a vízisikló (Natrix natrix), amely nevével ellentétben víztől távol is megtalálható, és nem csak halakkal táplálkozik. A rézsiklót (Coronella austriaca) tarkóján lévő rajzolata miatt gyakran összetévesztik a viperákkal, pedig ártalmatlan, főként gyíkevő. A napos erdőfoltokat, bokros lejtőket, füves területeket kedveli. A keresztes vipera (Vipera berus) az országban csak néhány ponton él, bár Észak-Európában sokfelé nagyon gyakori. Marása az óvatlan emberre veszélyes is lehet, ezért ellenszérumot is készítenek ellene.

Haragos sikló

Törékeny gyík

Pannon gyík

Keresztes vipera